PSALMUS HUNGARICUS

(Orosz László tanulmánya a Forrás 1975. januári számában)

Nemzetünk történelmének a XVI. század 30-as, 40-es éveiig terjedő szakaszában az irodalom műhelyei a királyi udvarban és kolostorokban alakultak ki. A Mohács utáni zavaros időkben ezek a műhelyek megszűntek: az ország két, majd három részre szakadt; a Habsburg király udvara már csak azért sem válhatott a magyar irodalom központjává, mert idegen országban volt; Erdélyben csak évtizedek múltán szilárdult meg a fejedelemség annyira, hogy irodalmi törekvéseket támogathatott ; a kolostorok részben elpusztultak, részben az egyre inkább terjedő reformáció fosztotta meg őket korábbi jelentőségüktől. Ugyanakkor az irodalom használati köre megnőtt. A reformáció irodalmi eszközökkel élő vallási propagandája a magyar nyelv és a könyvnyomtatás felhasználása révén meg az iskolázás kiterjesztésével egyre szélesebb tömegekhez szólt, felébredt az igény a hírközlés (históriás énekek), sőt a szórakoztató olvasmányok (széphistóriák) iránt is. Kezdetben főként irodalomkedvelő főurak támogatásával alakultak nyomdák, szerveződtek irodalmi műhelyek az ország különféle tájain, az írás-olvasás egyre általánosabbá válásával azután mind szokottabbá vált e támogatást élvező műhelyek körén túl is, hogy egy-egy művelt prédikátor vagy akár világi ember irodalmi igénnyel nyúljon a tollhoz.

Kecskemétnek már a XIV—XV. században megindult fejlődését a török háborúkkal járó pusztítások csak egy időre akasztották meg. A város a hódoltság idején szultáni birtok lett, így bizonyos védettséget élvezett, a környékén elpusztult falvak területével és lakosságával gyarapodva gazdasági ereje megnőtt, belső ügyeit maga intézte. Mindez alapot biztosított kulturális fejlődéséhez is. Kecskeméti ifjakkal már az 1520-as években találkozhatunk a krakkói egyetemen; feltehetően 1564-ben megkezdi működését a kecskeméti református egyház iskolája, növendékei közül sokan a magasabb fokozatú debreceni kollégiumban, néhányan külföldi egyetemen is folytatják tanulmányaikat. Jellemző a kecskeméti szellemi élet tágasságára, hogy a város reformációjáról az első híradást egy 1563-ban Wittenbergben megjelent latin nyelvű költemény tartalmazza.1 Az első kecskeméti prédikátorok nevét ugyan nem ismerjük, de kétes hitelű emlékezések szerint közéjük tartozott XVI. századi irodalmunk egyik jeles alakja, Skarica Máté is; Veresmarti Mihály pedig Megtérése históriájában (1610-ben katolizált) maga említi, hogy 1597-ben Kecskeméten volt rektor. Nem lehet véletlen az sem, hogy a tolnai főiskola a háborús zavargások miatt tudós igazgatójával, Búzás Mihállyal az élén 1599-ben Kecskemétre települt át, s az itteni iskolába olvadt be.

A városunk első költőjének tartott Kecskeméti Vég (vagy Végkecskeméti) Mihály környezetében tehát az imént felvillantott adatokból érzékelhető élénk szellemi életet képzelhetünk el: virágzó iskolát, művelt prédikátorokat, tanítókat, külföldi egyetemi kapcsolatokat. Magáról a költőről azonban, akinek nevét egyik legszebb XVI. századi versünknek, az 55. zsoltár fordításának versfői így őrizték meg: Michael Végkecskeméti, voltaképpen nagyon keveset tudunk. 1521-ben a krakkói egyetemen tanult egy Kecskeméti Mihály nevű diák; 1564-ben Kecskemét főbírája Végh Mihály volt (az ő házában kötöttek egyezséget „az pápista Körösztyénök” „az Luther Körösztyénökkel az öreg kő Templom felől”); Hornyik János vélekedése szerint pedig a zsoltárfordító azzal a Mihály nevű prédikátorral lehet azonos, akit a városi jegyzőkönyv 1594-ben említ. Nyilvánvaló, hogy az 1521 -i diák és az 1594-i prédikátor aligha lehetett egy személy a nagy időbeli távolság miatt. Az újabb irodalomtörténetek a főbírónak tulajdonítják a zsoltárfordítást, nem zárva ki azt a lehetőséget, hogy a főbíró azonos a krakkói diákkal. Nem egyedülálló a XVI. században, hogy világi ember egyházi éneket szerez, Horváth János városi polgárok, tisztviselők egész seregét említi, köztük a kecskeméti mellett a gyulai bírót is.2 Irodalomtörténészeink előtt azonban kevéssé ismert vagy legalábbis kellően nem mérlegelt a kecskeméti hagyományokra támaszkodó Selymes János véleménye. Selymes, aki 1700 táján írta meg a kecskeméti ref. egyház történetét, reformátornak, Kecskemét első prédikátorának mondta a zsoltárfordítót, nem a Hornyik által említett századvégi Mihály prédikátorral azonosította tehát, hanem jóval korábbinak tartotta.3

A zsoltárfordítás a század közepén keletkezett, nyomtatásban először 1592-ben jelent meg Debrecenben a Gönczi-féle énekeskönyvben. Ma is ott a helye a legszebb magyar költemények gyűjteményeiben, pl. a Hét évszázad verseiben. A mai közönség azonban leginkább Kodály Zoltán Psalmus Hungaricusának szövegeként ismeri. Talán a kelleténél inkább hajlik arra, hogy személyes líraiságú eredeti költeményt lásson benne, hogy a XVI. századi magyarság politikai és vallási civakodásain elkeseredett és felháborodott költő panaszát olvassa ki belőle. Ne feledjük azonban: fordítással van dolgunk, ha ez a fordítás szabadabb is a mai értelemben vett műfordításoknál. Szabadabb már csak azért is, mert a prózában írt, legfeljebb gondolatritmust érzékeltető bibliai szöveget magyar versformára teszi át. Az eredetit azonban nem változtatja meg a tartalom tekintetében. Szilády Áron — a kor többi zsoltárfordításával összehasonlítva — így jellemzi: „A szöveghez sokkal inkább ragaszkodik, mint kortársai némelyike . .. Lényegest semmit sem hagy el, az eredeti szép helyeit teljesen átérti s ügyesen, cikornya és laposság nélkül tudja visszaadni... A zsidó elveket nem cseréli fel keresztyén morállal, a zsoltárt meghagyja zsoltárnak. A panaszok, kifakadások abban mind feltalálhatok, úgyhogy a fordító a maga baját csak annyiban emlegeti, amennyiben azok a zsoltáríróéival egyeznek.”4

A fordítás viszonylag legszabadabb, Dávid városa mögött a fordítóét leginkább felidéző szakaszai álljanak itt a vers szépségének érzékeltetésére:

„Egész ez város rakva haraggal,

Egymásra való nagy bosszúsággal,

Elhíresedett az gazdagsággal,

Hozzáfogható nincsen álnoksággal.

Gyakorta köztük gyűlések vannak,

Özvegyek, árvák nagy bosszút Vallnak,

Isten szavával ők nem gondolnak,

Mert jószágokban felfuvalkodtanak.”

 Hogy a fordítást az eredetihez való tartalmi hűsége ellenére mégis Psalmus Hungaricusnak, magyar zsoltárnak érezzük, "abban-a legnagyobb szerepet bizonyára Kodály zenéje játssza, amelyet ma már akkor is belehallunk a szövegbe, ha magunkban olvassuk. De magyar zsoltárrá teszi az is, hogy a fordító érezhetően teljesen ráhangolódott a fordított szövegre, Dávid király panaszát a magáéként adta vissza. Reformáció korabeli költészetünkben gyakori az ószövetségi zsidók szenvedéseiben, mint tükörben látni a XVI. századi magyarok sok nyomorúságát. Szépen érzett rá erre Ady. A szétszóródás előtt című költeményében azt a „régi, bánatos erdélyi prédikátort” idézi meg, aki isten ellenünk forduló ítéletét „írásba rótta Keresvén zsidókkal atyafiságunk”.

Kecskeméti Vég Mihályt egyetlen ránk maradt verse alapján is kiemelkedő költőnek kell tartanunk. Horváth János szinte rajongó szavakkal jellemzi zsoltárfordítását, szebbnek, erőteljesebbnek tartja Szenci Molnárénál is. Bizonyosnak látszik, hogy szerzőjének nem első, nem egyetlen verse volt.

1 L. Soós Tamás iskolatörténetét a 400 éves a Kecskeméti Katona József Gimnázium c. kiadványban. (3—4. I.)

2 Horváth János: A reformáció jegyében. 1953. 238. I.

3 A kecskeméti ref. egyház könyvtárában található kéziratból közölte az Adalékok Kecskemét irodalomtörténetéhez c. összeállítás. (Kiskunság, 1956.1. sz. 21. I.)

4 Régi magyar költők tára. IV. köt. 1883. 287—288. I.

(Kass János illusztrációja)

MIÉRT LETTEM TANÁR?

(Levél Szabó Jánosnak — válaszul Miért nem lettem tanár? című cikkére.)

Kedves Barátom!

Nem hagy nyugodni múltkori cikked. Nem hagy nyugodni, mert bár úgy érzem, sok részletben igazad van, egészében nem tudok Veled egyetérteni. Nem hagy nyugodni személyes vonatkozás miatt sem, kezdjük talán ezzel!

A régi református kollégiumokban az volt a szokás, hogy a legkiválóbb diákokat már felsőbb osztályos korukban megbízták a kisebbek tanításával. Erre ma ilyen formában nincs lehetőség, de a mostani tanárok szeme is gyakran megakad, egy-egy diákon, akit szívesen látnának kollégáik sorában vagy utódjukként a katedrán. Te is ezek közé tartoztál iskolánkban, épp ezért örömmel láttuk, hogy a tanári pálya felé indultál, s csalódással vettük tudomásul, hogy mégis másfelé tértél. Mi is riasztott vissza? Az, hogy az egyetemen nem tanítottak meg tanítani? Az, hogy a pedagógiai képzésben sok üres formalizmust, sok sivár lélektelenséget tapasztaltál? Hidd el, nekünk, idősebbeknek is voltak hasonló élményeink, tapasztalataink. Sőt, amikor mi jártunk egyetemre, a pedagógiai stúdiumokkal még kevesebbet törődtek. Mi adott mégis bátorságot és biztatást ahhoz, hogy nekivágjunk ennek a nehéz pályának? Mindenekelőtt néhány nagyszerű tanár személyes példája. Nemcsak a középiskolában, hanem az egyetemen is találkoztam igazi nevelőkkel, akik egyéniségükkel sugározták a formulákba nem rögzíthetőt, pontokba nem foglalhatót, megtanulha- tatlant, de követésre serkentőt: máig is nekik vagyok hálás azért az örömért, amelyet a tanári hivatásban találtam. Cikkedben elrettentő példákat idéztél egyetemi tanulmányaidból. Hadd emlékezzem én — válaszul — néhány felejthetetlen tanáromra.

Horváth Jánosnak már az első órájára is áhítatos tisztelettel ültünk be. Nem egyszerű egyetemi tanár volt ő, hanem a magyar irodalomtörténet élő reprezentánsa, Toldy Ferenc, Erdélyi János, Gyulai Pál utóda. Előadásain aztán egyre inkább kitűnt, hogy még lenyűgöző tudásánál is jobban kell csodálnunk közvetlen, világos, mindenki számára érthető, de az irodalom bonyolult jelenségeit nem leegyszerűsítő, hanem minden apró részletükig átvilágító előadásmódját. Hányszor gondolok ma is rá, ha egy nehéz problémát kell megmagyaráznom: hogyan nyúlt az ilyesmihez Horváth János! Százak ültek az előadásain, a magyar meg a rokon szakosokon kívül jöttek az irodalomkedvelő ,,dögészek”, természet- tudomány szakosok, jogászok, lyukas órás volt tanítványok, gyakran nem is fértünk a padokban, még a dobogó szélére is jutottak. Máig sem tudom, hogyan volt képes ekkora s ilyen, alapjában véve vegyes összetételű hallgatóságot óráról órára lenyűgözni. A hallgatók figyelmének minden rezdülését észrevette. Első éves voltam, mikor a magyar versről szóló, később könyvben is megjelent előadásait tartotta. Az egyik órán Ponori Thewrewk Emil verstani munkájára hivatkozott. Nem ismertem ezt a nevet, felkaptam a fejemet a jegyzetfüzetemből, talán a szomszédom felé is fordultam. A terem közepetájt ültem, mégis azonnal felfigyelt. Minden bántó él nélkül, inkább magát hibáztatva, hogy erre nem gondolt, megjegyezte: „Bizony, Ponori Thewrewk Emilt ma már nemigen ismerik”, s néhány mondatban bemutatta a munkásságát. Csodálatosan szépen beszélte a magyar nyelvet, azzal az enyhe bihari tájnyelvi akcentussal, amely Arany János nyelvének is jellemző sajátossága lehetett. Élmény volt hallgatni, ahogy verset olvasott. Hányszor kapom rajta magamat, hogy egy-egy költemény néma olvasása közben ma is hallom a hangját, hányszor, hogy órán hangosan olvasva verset akaratlanul is őt utánozom. S milyen pontos, lelkiismeretes tanár volt! Őrizem disszertációmnak azt az első gépelt példányát, amelyet benyújtottam neki bírálatra. Tele volt gépelési hibával. Nemcsak ezeket javította ki gondosan, hanem még a hosszú í, ú és ű betűkre is feltette a hiányzó ékezeteket. Felesleges aprólékosság volt ez, kisstílű szőrszálhasogatás? Nem: minden tisztességes munka előfeltétele, a valamennyi apró részletre ügyelő pontosság és gondosság.

Keresztury Dezső az Eötvös Kollégiumban volt irodalomtanárom. Neki elsősorban azt köszönöm, hogy a pedagógus lelkülettel összeférhetetlen nagyképűségről, a belső ürességet leplező csillogó látszat kergetéséről igyekezett leszoktatni. Kérlelhetetlen szigorúsággal bírálta hetenként, kéthetenként készített dolgozatainkat. Nem tűrt írásainkban egyetlen felesleges mondatot, egyetlen a szükségesnél többet mondó jelzőt, egyetlen rosszul választott szót sem. Megtanított pontosan fogalmazni — vagyis fegyelmezetten gondolkozni.

S mindezt korántsem pedáns ridegséggel tette: ha valami, ez igazán távol állott tőle. Magunk is egyre inkább élveztük, ahogy találó, gyakran az iróniát sem mellőző megjegyzéseitől luftballonként pukkantak szét szépnek hitt mondataink. Pais Dezsőnek, a magyar nyelvészet professzorának a vizsgáira emlékszem vissza legszívesebben. Nem volt ritka, hogy egy-egy kollokviuma másfél-két óráig is eltartott. Ám ez nem a vizsgadrukktól elernyedt hallgató csigáztatása volt, hanem valóban „beszélgetés”. Rengeteget lehetett ilyenkor tanulni. Ha a vizsga kezdetén nem is, a végén már megérdemeltük a jelest, amelyet beírt az indexünkbe.

Tornász Jenő az Eötvös Kollégiumban a latinórákat tartotta. Mint aligazgató ő intézte a kollégium gazdasági ügyeit, volt gondja elég a háborús meg a háború utáni évek nehéz beszerzési viszonyai között. Hányszor láttuk, hogy kopott lódenjében ő is ott baktatott a kis kocsit húzó hivatalsegéd mögött, hogy egy kis lisztet, zsírt vagy krumplit szerezzen diákjai számára. Ő abban vált példaképünkké, hogy műveltsége nem fakult és nem kopott ebben az annyira más irányú tevékenységben, hajszában. Minden órára frissen felkészülve jött: Horatius szövegét a legújabb német, francia, angol kommentárokkal világította meg előttünk. Ez a példa hitelesítette intelmét, amelyet olyankor hallottunk tőle, ha észrevette, hogy készületlenül jelentünk meg az óráján, pusztán a nyelvben való gyakorlottságra s korábban szerzett ismeretekre támaszkodva fordítjuk és magyarázzuk a szöveget. „Egy tanár nem élhet meg a rutinból. Elszürkül, hatástalanná válik munkája, ha nem olyan friss érdeklődéssel készül minden órájára, mintha maga is először találkoznék a feldolgozásra kerülő anyaggal.”

Unalmas tanárok, szürke, semmitmondó órák biztosan voltak az én egyetemista koromban is. De ezek már eszembe sem igen jutnak, annál inkább az előre lendítő, erőt adó élmények. Ezeket — most, hogy belekezdtem — szinte vég nélkül tudnám sorolni. A gyakorlógimnáziumban biztosan velem is írattak terjedelmes óravázlatokat, de ezekre nem emlékszem,annál inkább Péter Gyula tanár úr latin-és Makay Gusztáv tanár úr magyaróráira: nem módszeres fogásaikra, hanem a hangnemükre, a közvetlenségükre. Igen büszkévé tett, hogy Makay tanár úr betegsége idején rámbizták az egyik osztályban a helyettesítését: vezetőtanári ellenőrzés nélkül taníthattam heteken keresztül. A zárótanításomon részt vevő igazgató órámnak azt a mozzanatát emelte ki, amikor a hazulról hozott nyelvtudásával hencegő két-három tanulót egy olasz nyelvű idézettel „égettem le” — olaszul ugyanis nem tudtak. Ezek a fiúk a „kocák” (így hívták a gyakorló tanárjelölteket) rémei voltak, ezért örült az igazgató meghökkent arcuknak. „Látom, kolléga úr, nem jön zavarba, magából jó tanár lesz” — nyugtázta teljesítményemet. Egyébként jól kijöttem a gyerekekkel, az említett „nehéz fiúkkal” is. Sokat beszélgettünk, vitatkoztunk órák után és hazafelé menet, tényleg műveltek voltak, egyikük írásaival később rangos folyóiratokban találkoztam. Én bizony egyetemi éveim után el sem tudtam képzelni, hogy ne tanárnak menjek.

De ha már ennél a témánál vagyunk, még valami kikívánkozik belőlem. Sokan hagyják ott a tanári pályát, s a legtöbben nem a pedagógiai stúdiumokban csalódva mennek el, mint Te tetted, hanem az előrehaladásért, a nagyobb erkölcsi és anyagi megbecsülésért. Mert bizony a pedagógus pályáról való távozás csaknem mindig emelkedést jelent, az azonban elképzelhetetlen, hogy valakit más pályán tanúsított kiválósága jutalmául neveznek ki tanárnak. Hovatovább már csak sportközvetítések őrzik az emlékét, hogy a „tanáros”, „tanári” valaha a tudás tökéletességét elismerő, a legnagyobb megbecsülést kifejező jelző volt, amikor tanáros labdakezeléséért, tanári szereléséért dicséri meg a riporter a játékost. Az életet jól ismerő írók riasztó pontossággal adnak látleletet arról, milyen mélynek tűnik szellemi elitünk szemében egy középiskolai tanár, különösen vidéki középiskolai tanár helyzete. Biztosan emlékszel Darvas Részeg esőjében Szóláth Béla találkozására a vidéki tanársorba süllyedt Ridovics Jancsival. Ahhoz, hogy valaki jó munkát végezzen, hinnie kell abban, hogy fontos, amit csinál, talán a világon a legfontosabb. Ha azt éreztetik valakivel, hogy megrekedt embernek tartják: félbemaradt tudósnak, tehetségtelen írónak, karrierről lekésett közéleti embernek, maga is kezdi így nézni magát, s megkeseredik. Nem lettél tanár, János, s ezzel talán kikerülted ezt a kátyút életed útján.

Én mégis azt hiszem, közöttünk lett volna a helyed. Mert nem azoknak való ám a tanári pálya, akik az általad kifogásolt hibákat észre sem veszik, vagy vállrándítással térnek fölöttük napirendre.

Szeretettel üdvözöl: OROSZ LÁSZLÓ

(Forrás, 1970. január - február)

AZ IRODALOMTÖRTÉNET ADÓSSÁGA

„Ó volt az, akiben teljes lett az idő, akinek elébe futottak az előfutárok, aki kimondta a szót, amit ki kellett mondani... Az első pillanattól kezdve, amint feltűnt, egyszerre formát kapott az addig kaotikus irodalmi tudat: Ady neve két ellenséges táborra osztotta az embereket, egyszerre mindenki pontosan tudta a helyét. . . Jelentősége messze elhagyta az irodalom határait, és a pro vagy contra Ady állásfoglalás politikai és világnézeti felfogások elkeseredett szembenállását váltotta ki. A pro-Ady táborban most tudatosodott és vált mondhatóvá a század egész új tartalma, és az új tartalom által felébredt a kedélyesen alvó magyar élet — itt volt a harc, amiért harcolni lehetett.”

Szerb Antal Magyar irodalomtörténetét idéztem. Nincs abban semmi túlzás, amit írt. Nagyobb igényű, gyökeresebben újat mondó, teljesebb lírai világképet kialakító költő nemigen szólalt még meg magyarul. Hatása elől senki sem térhetett ki, aki elgondolkozott a XX. század magyarjának, emberének problémáin. Jogos büszkeséggel írhatta:

Mit helyeslek, csak az igaz  

S amit kedvelek, az a jó,

Dajkamese-vagyon a másé

S csak az én birtokom való.

És mégis, halálának ötvenedik évfordulóján újra meg újra arról hallunk, arról olvasunk: megfakult költészetének a fénye, nem ragyog úgy, ahogy ragyognia kellene.

Kíséreljünk meg egy rövid számvetést?!

Beépült-e Ady — nem azt kérdem, irodalmi műveltségünkbe, hanem — közgondolkodásunkba? Ha valamiben nem értünk vele egyet, szükségesnek tartjuk-e, hogy vitatkozzunk? Azon a szinten néz-e szembe közvéleményünk mai életünk kérdéseivel, pl. a nacionalizmus vagy a vallás problémájával, amelyre már Ady eljutott? Az új erkölcs kialakításáért való küzdelemben számba vesszük-e, amit az emberi lélek bonyolultságáról tőle megtudhatunk? Segít-e bennünket az önismeret nehéz útján ez a nagyon őszinte költő? Újszerű képei fogékonyabbá tettek-e a modern művészet kifejező eszközeinek jobb megértésére? Nyelvi ereje olt-e belénk igényt a tömör és bátor fogalmazásra? Értő füllel hallgatjuk-e verseinek zenéjét? Soroljam tovább a kérdéseket? A többire is nemmel kellene felelnünk.

Miért van ez így?

Keresve a választ felidézhetnénk a múltat, amely nem tette lehetővé, hogy szava eljusson azokhoz, akikért harcolt: a munkásokhoz és a parasztokhoz. Felvethetnénk az iskola felelősségét is, amely a halála óta eltelt első negyedszázadban — legalábbis hivatalos irányítóinak szándéka szerint — nem akarta, majd a második negyedszázadban meg nem tudta igazán megkedveltetni. Én most mégis egy harmadik tényező szerepéről beszélnék: a kritikáéról, az irodalomtörténetéről, amely nem úgy sáfárkodott az Ady-örökséggel, ahogy kellett volna.

Egy költői életmű, kivált olyan sokrétű és bonyolult, mint az Adyé, értelmezésre, magyarázatra szorul. „Verseinket nem olvassák, ha olvassák, nem értik, ha értik, annál rosszabb — mondta Ady, s ez nem tréfa, nem is rosszkedvű zsörtölődés, hanem annak az indulatos és szomorú tudomásulvétele, hogy rajongói sem igazodnak el a világban. Egyik késői, 1914-es kötetének címével kérdezi: Ki látott engem? A meg nem értéssel viaskodik a címadó költemény egymásra halmozott kérdéseiben, s így zárja a verset: „Oh, vak szivű, hideg szemű barátok ’. Pedig mennyi szépet, mennyi elismerőt írtak már addig is róla, mennyi felsőfok, mennyi rajongás a kritikákban! De mennyi felszínesség, mennyi görögtűz is! A veszedelmes következményű jelszót, hogy Adyt igazában nem is kell érteni, baráti kritikusok körében adták ki.

Dante azt írta, hogy aki őt érteni akarja, üljön meg jól a padkán, és élesítse az eszét. Nem tudom, miért, nálunk minden művészeti ággal kapcsolatban húzódoznak ettől a magatartástól. Pedig értelmi erőfeszítés nélkül nincs igazi művészi élmény, s ez egyáltalán nem mond ellent annak, hogy a művészi élmény több, mint amit értelemmel meg lehet ragadni. Az Ady-élmény küszöbére a kritikának, az irodalomtörténetnek meg kellett volna építenie az értelem kikövezett útjait.

Ilyen út lenne először is egy megbízható életrajz. A lírai költő — kivált az a típusa, amelyhez Ady is tartozik — élete anyagából dolgozik, értéséhez tehát nagyon jól kell ismernünk élményeit. Ady- életrajzunk azonban még nincs. Élete eseményeit többé-kevésbé torzító baráti meg rokoni emlékezésekből ismerjük. Petőfi halála után nem kellett eltelnie fél évszázadnak, hogy Ferenczi életrajza megszülessék, pedig a viszonyok sokkal mostohábbak voltak. Az Ady-életrajz még mindig csak előkészületben van. A Kovalovszky Miklós által kiadott emlékezések bepillantást nyújtanak a műhelyébe, jelzik, milyen érdekes és értékes eredményeket várhatunk, de azt is, milyen nehéz munkára vállalkozott épp a különféle szemléletű, gyakran egymásnak ellentmondó emlékezések bősége miatt Ady életének kutatója.

Ahhoz, hogy világában igazán járatosak lehessünk, összes műveinek kritikai kiadására is szükség van. Ha műveinek egyszerű olvasója nem igényli is ezt, az aki az olvasó kalauzolására vállalkozik: a tanár, a népművelő, népszerűsítő tanulmányok szerzője, válogatások összeállítója nem nélkülözheti. Egyre inkább látjuk a költő-Ady mellett a publicista és a novellista nagyságát. Ám publicisztikájának kiadása még csak most folyik — elég lassú iramban —, novelláinak teljes gyűjteménye meg aránylag kis példányszámban jelent meg és fogyott el, s nem is keltett kellő visszhangot. A kritikai kiadás jegyzetei verseinek pontosabb értelmezését, jobb megvilágítását is elő fogják segíteni. Hogy ez a kiadás a várakozás ellenére olyan lassan, vontatottan halad előre, arról is tanúskodik, hogy bár az Ady-irodalom könyvtárnyi, a szorosan vett filológiai problémákat nem oldotta meg.

Ady költészetéről sokan és sokat írtak. Sok okosat, lényeget feltárót, a jobb megértést elősegítőt, az olvasói élmény hevét ihletett szavakkal megszólaltatót is. Költői pályájának elmélyült elemzésére mégsem került sor. Életében is, az ellenforradalmi rendszer negyedszázadában is harc folyt Adyért: előbb a buta támadások, majd a ravasz kisajátítási kísérletek ellen. Ady legjobb értői: Bölöni, Földessy, Hatvány, Révai igazában vitairatokat, polémikusra hegyezett tanulmányokat írtak, eleve feladták a teljes pályakép megrajzolásának, az egész életmű értelmezésének az igényét. A felszabadulás után Bóka László fogott hozzá egy teljes és tüzetes Ady-monográfia megírásához. Versértő fogékonysága és filológiai tudása szinte predesztinálta erre a feladatra. Sajnos Bóka fiatalon meghalt, műve töredék maradt. Varga József nemrég megjelent Ady-könyve néma teljesség igényével készült ugyan, de az Ady-kutatások mai szintjének jó összegezése. A végre teljes Ady-monográfiát Király Istvántól várjuk. A Magvető 1969. évi munkatervében szerepel a könyve, s azok a részletei, amelyeket folyóiratokból ismerünk, nagy várakozásra jogosítanak. Az a titkos reményünk, hogy Király műve jobb lesz, mint amilyent az előtte járt Ady-kutatók írhattak volna: erre a reményre elsősorban a marxista irodalomtudománynak az utóbbi években bekövetkezett megújulása, gazdagodása jogosíthat fel bennünket.

Ha igazán nagyszabású eredményekről még nem is, készülő művekről, teljesedő reményekről számot adhat az Ady-évfordulón irodalomtudományunk. Vannak tervek Ady nyelvének, verselésének pontosabb és egzaktabb felmérésére is, ilyen pl. egy Ady-szótár készítése. Ä további feladat most már az — s ez aztán a mi feladatunk is: irodalomszeretőké, sőt hivatásunk révén is irodalommal foglalkozóké —, hogy ami az irodalomtörténet műhelyeiben létrejön, megfelelő szinten eljusson a szélesebb közönséghez is. Ha a tanár, az újságíró, a TIT előadója nem vesz róla tudomást, mivel gyarapszik Adyról való ismeretünk, hogyan módosul, hogyan válik szélesebbé, átfogóbbá róla kialakított képünk, akkor hiába épülnek az utak Ady megértéséhez, nagyon kevesen járnak majd rajtuk. S akkor tíz, húsz, esetleg ötven év múlva megint feláll itt valaki, megint megkérdezi, életünk, emberségünk alakításában jut-e szerep ennek a „véres, igaz életű” poétának — s megint csak „nem” lesz rá a felelet. (Orosz László írása a Forrás folyóirat első számában, 1969-ben.)

IRODALMI MOZAIK

Találtunk a Somogy című irodalmi folyóiratban, véletlen-e, hogy épp a magyar kultúra napján, egy irodalomtörténeti esszéválogatást a nemzet két nagy szakrális költeményéről Kölcsey Ferenc Himnuszáról és Vörösmarty Mihály Szózatáról. A szerzők: Gyulai Pál, Horváth János, Babits Mihály, Illyés Gyula, Dsida Jenő, Lukácsy Sándor, Szörényi László és Orosz László. Ide kattintva olvasható.

LELETEK 1