BERZSENYIRŐL

BERZSENYI ÉS KAZINCZY
Kazinczy nem fukarkodott a dicsérettel, amikor 1803-ban Kis János közvetítésével eljutott hozzá Berzsenyi néhány verse. A dicséret azonban főként a közvetítőnek szólt: “ha a te Berzsenyid csak titokban írogatta is, és néked vezérlésed nélkül, verseit, de őtet a Természeten kívül bizonyosan leginkább és legközelebb a te példád szólította a múzsák tiszteletére. Nem azért mondom ezt, mivel őhozzá te élsz legközelebb; hanem azért, mert ámbár betű szerint igaznak hiszem, hogy megküldött verseiben semmit sem adtál a magadéból: de azoknak némely soraiba – és ez nékiek legfőbb dícsérete! – egészen téged hallak zengeni”. Dicsérte Berzsenyit is, de azzal, hogy a Matthissonnal és Bürgerrel párhuzamba állított Kis mellett náluk jelentéktelenebb tanítványaik, Salis és a költőként nem kiemelkedő A. W. Schlegel megfelelőjének nevezte, valójában alábecsülte.
Kazinczy imént idézett, 1803. április 6-i levelében2 Berzsenyinek szóló tanácsok is vannak: “Óhajtanám, hogy a két Stolbergek verseit s a Balde deák ódáit Herdernek Terpsichoréjával ismerje, és kezei közül ki ne tegye; de esküdjön meg, magát a lant múzsájának szolgálatjába avatván, hogy énekeit sohasem vesztegeti hasztalan magasztalásra s innepek fényesítésére.”
Vajon Kazinczy Kis Jánostól közvetített, “Mondjad néki, hogy őtet szeretem” mondattal záruló üzenete után Berzsenyi miért nem jelentkezett a korabeli írók szokása szerint a széphalmi mesternél? Szerénysége, visszahúzódó természete miatt? Arra is gondolhatunk, hogy a teljesíthetetlennek vélt tanácsok visszariasztották. A két Stolberg gróf verseit aligha ismerte (Kazinczy, Szentjóbi Szabó és Dayka fordított tőlük), a latinul verselő XVII. századi jezsuita, Jacob Balde sem lehetett számára ismerős, a verseit németre fordító Herder Terpsychoréja sem; a szüntelen forgatásra javasolt művekhez vidéki emberként hozzá sem férhetett. Több költeménye elutasításaként fogadhatta, hogy verseit ne vesztegesse “hasztalan magasztalásra s innepek fényesítésére”.
77 költeményt tartalmazó kézirata is Kis János közvetítésével került 1808 nyarán Kazinczyhoz: soproni látogatásakor kérte el Kistől azzal az ígérettel, hogy előkészíti a kiadásra. 1808. október 31-én írta meg első levelét Berzsenyinek, de mivel nem tudta a címét, ezt is Kis útján juttatta el hozzá.
A gyakran idézett lelkes dicséretek mellett ebben a levélben is fölfigyelhetünk néhány olyan kitételre, amelyeket Berzsenyi nem fogadhatott teljes örömmel: Matthisson és Salis, Virág és Kis tanítványának nevezte, helyesírását, különösen hanyag központozását hibáztatta. Fölajánlotta, hogy kijavítva, kiadásra előkészítve juttatja vissza a kéziratát, azt kérve, hogy az eredetit megtarthassa autográfiai gyűjteménye számára.
Berzsenyi válaszát, Kazinczynak írt első levelét (1808. dec. 13.) rajongó tisztelet hatja át. Nem hiányzik azonban belőle hibáinak mentegetése, magyarázata sem. “Nékem oskolai tudományom nincs; mikor nékem azt még tanulni kellett volna, már én akkor Horáccal és Gessnerrel társalkodtam; korán nagy tárgyak ragadták el figyelmemet, és azt többé kisebbekre függeszteni nem tudtam. A második s tán helyesebb oka ennek az én szüntelen izgó és kalóz elmém, melyet én csak úgy tudok huzamos figyelemre szorítani, ha azt az ő tárgyában egészen elmerítem és mintegy belefojtom, de ezt kicsinnél teljességgel nem tehetem; míg az óda reptével héjjáz, addig hívem, de ha azt egyszer írni kell, kezemtől hirtelen elpártol.”
Mentegetés, magyarázat? Inkább költői természetének, alkotásmódjának öntudatos jellemzése. Az első levélváltás kölcsönös rajongása mögött érződik a kettőjüket elválasztó ellentét is: Berzsenyi az eredetiséget, a korlátot nem tűrő szárnyalást, Kazinczy a mesterekhez és a szabályokhoz való alkalmazkodást tartotta poétai erénynek.
Kapcsolatukba beleszólt egyéniségük, életvitelük különbözősége is. Kazinczy látogatásai és levelezése révén szinte mindenkivel kapcsolatot teremtett, aki abban az időben a két hazában, Magyarországon és Erdélyben számba jöhetett, véleményt formált azokról is, akiket csak hírből ismert; Berzsenyi szűk körbe zárkózó, a világtól elvonult különcként viselkedett. Niklai remeteként, somogyi Diogenészként mutatkozott be Kazinczynak 1809. január 18-i levelében. Különbözésükre fényt vet az is, ahogy a feleségükről írtak egymásnak. Kazinczy 1809. február 14-i levelében nyomtatott oldalt kitevő dicsérettel és dicsekvéssel. Csak egy-egy mondatot idézek ennek az elejéről és a végéről: “Nékem a jutalmazni szerető ég egy angyali lelkű asszonyban adta meg a bért, aki nékem annál becsesebb, mivel az idegen meg fogná ugyan szeretni az első tekintettel, de nem keresné benne azt a kultúrát, amelyet kapott; olyannyira ellensége minden affektációnak, a mi mostani asszonyaink közönséges vétkeknek s férjeink közönséges poklának.” “Termete s mellye, keze, lába gyönyörű volt szintén az irígységig, képe bizarr, de nékem kedves, igen kedves.” Berzsenyi válaszként ezt írta a feleségéről: “középszerű mindenben. 14 esztendős korában vettem el [valójában 16 éves volt], együgyűségben találtam, és abból fel sem szabadítottam, vagy igazábban szólva ezen kis barbaries familiai nyavalám; testvérei kastélyokban és festett szobákban laknak, de ő énvelem két kis szobában megelégedik. Ha módi ruhák helyet jószágot szerzek, nem zúgolódik, hanem a gyertyavesztegetésért és firkálásért nagy panasza van ellenem, de én azt Socratesként csak úgy hallom, mint a kocsizörgést ablakom alatt.” (1809. márc. 12.) Ide kívánkozik annak az említése is, hogy Berzsenyi kitűnő gazda, nagy birtokszerző volt, Kazinczy elhanyagolta a gazdaságát.
1810 áprilisában Pesten vette át Berzsenyi kéziratának Kazinczytól letisztázott, átrendezett és kijavított szövegét; csatlakozott ehhez egy levél (még 1808. dec. 23-ról) és a változtatásokat megokoló Jegyzések. Berzsenyi elfogadta a versek három könyvbe osztását, de sokat változtatott a Kazinczy javasolta sorrenden. A Kazinczytól kihagyott versek közül nyolcat (Magyarország, A tizennyolcadik század, Nagy Lajos és Hunyadi Mátyás, Gróf Széchenyi Ferenchez, Az ifjúság, A Balaton, G. Festetics Györgyhez, Horváth Ádámhoz) Berzsenyi nem tett vissza a kötetébe, csak a Fohászkodás és A magyar tudósokhoz megtartásához ragaszkodott, az utóbbinak új címet adva (Barátimhoz). Elhagyott azonban még hat költeményt, közülük négyet (Gr. Festetics György, Kisfaludyhoz, Venushoz, Az elválás reménye) Kazinczy bíráló megjegyzései miatt, kettőt (Nacámhoz, Az első szerelem) saját belátásából.
A kihagyott versek többsége azok közé sorolható, amelyektől Kazinczy már 1803-ban óvta Berzsenyit: magasztalnak, ünnepeket fényesítenek, akár élő, akár történelmi személyeket ünnepelnek, akár a hazát dicsőítik. A kihagyott költemények közül a Magyarország, A tizennyolcadik század, Nagy Lajos és Hunyadi Mátyás, G. Festetics Györgyhez Berzsenyi kéziratában a Kazinczyhoz szóló ajánlást követő első négy helyen álltak: költőjük számára kiemelkedően fontosak, hazafias költészete hangütésének szánt alkotások voltak.
Kézenfekvőnek látszik, hogy a hazáról, hazafiságról másként vélekedett a szabadkőműves, jozefinista, a Martinovics-szövetkezésben való részvétele miatt előbb halálra ítélt, majd hat és fél évi börtönt szenvedett, kozmopolitizmusát hangoztató Kazinczy, mint Berzsenyi, akinek gondolat- és érzésvilága már a ferenci abszolutizmus idején alakult ki, aki minden újítást veszedelmesnek tartott, lelkes ódákkal ünnepelte a franciák ellen hadba szólított nemesi felkelőket, s hazája helyzetét így jellemezte: “A gazdag palotát itt lakja királyi szabadság, / S a gunyhók lakosit szent törvény jobbkeze védi” (A Balaton).
Az 1809-es esztendő azonban, amelyben levelek útján ismerkedtek, és igyekeztek kitapogatni egymás nézeteit, az ország és a világ dolgairól való azonos vagy hasonló véleményüket juttatta érvényre. Napóleontól, a franciáktól a magyar nemesek túlnyomó többségével együtt mind a ketten tartottak. Berzsenyi azonban úgy látta már, hogy a nemesi felkelésben nincs mit bízni. Nemhogy ódát nem írt az áprilisban fegyverbe szólított felkelésre, mint 1797-ben vagy 1805-ben, hanem már a hírére így vélekedett Kazinczynak írt január 18-i levelében: “Igaz, hogy alkotmányunk talptámasza a nemesség, de már most a nemesnek ereje nem a kezében, hanem a zsebjében vagyon. Az ilyen úrkatonák a garasok helyett aranyokat költenek el, az pedig directe mind a hazáé. A mái taktikában a szívnek is kevés befolyása vagyon. Egyedül az agy és láb végez.” Nem tudva azonban, mi erről Kazinczy véleménye, hozzátette: “De engedelmet kérek csevegésemért.” Kazinczy őszintén-e, vagy Berzsenyi vélekedésének további kifürkészése végett, ezt felelte: “Ennek a mi most parancsolt katonáskodásunknak igen nagy és szép haszna lehet. Adja isten, hogy a király és ország mindég és mindenekben ugyanazon egy cél felé törekedjenek, mert nékem az szent hitem, hogy csak úgy lehetünk boldogok.” (1809. febr. 14.) Ugyanebben a levelében írt, elítélően, Berzeviczy Gergelynek a világkereskedelemről és a magyarországi parasztok helyzetéről szóló munkáiról is, azt vetve a szemére, hogy kereskedelmünk érdekében feladná nemzetiségünket, a paraszti nyomort pedig eltúlozza. Berzsenyi most már (márc. 12-én) nyíltan a türelmetlen konzervativizmus mellett tesz hitet: Berzeviczy szerinte “balgatag és gonosz”, a magyar jobbágyok jómódúak, a török maradiságot pedig (előző levelében Kazinczy erről is említette Berzeviczy véleményét) az egészség jelének tartja. Lehetségesnek véli, hogy “a megöletett centaurus ruhája holta után perkeli meg Herculest”, vagyis hogy visszaüthet még a franciák által látszólag megdöntött feudalizmus. Bizonyára nem véletlen, hogy ugyanebben a levélben írt nagynevű őseiről (“eredetemet Zrínyi-, Nádasdi- és Gyulafi-vérből vettem”), és érvénytelenítette a “somogyi Diogenes” titulust is: “egészen Diogenes nem lehetek, […] sőt inkább vagynak óráim, melyekben a nagy ősi vér háborgat, s azon hérói lelkek hordómat ostromolják”. Úgy tetszik, Kazinczy előhívta hordójából a büszke magyar nemest.
1809 nyarán a franciák megszállták a Dunántúl nyugati részét. A nemeseknek az a félelme, hogy föllázítják a jobbágyaikat, nem következett be. Az udvaré sem, hogy Napóleon kiáltványának hatására a magyarok elszakadnak a birodalomtól. Októberben megkötötték a békét Franciaország és Ausztria között, a következő év áprilisában Ferenc császár leánya, Mária Lujza nőül ment Napóleonhoz. Felszabadulva a félelem alól Berzsenyi 1809. november 25-i levelében ezt írta Kazinczynak: “Hát Berzeviczyvel mire mehettél? Én akkor úgy szóltam Hozzád, mint borzas bajszú magyar, de azolta sokat elnyírtem bajszomból; mit gondolsz, nem kell-é egészen lenyírnem? Nem lehet szentebb kötelessége egy bölcsnek, mint a nép boldogságának eszközlése! Kérlek tehát, esmértesd meg vélem e részben is gondolkozásodat, hogy a józanság principiumainak mívelésében is követőd lehessek.”
Az ódáiban magasztalt arisztokratákról Berzsenyi keveset tudott, Kazinczy jóval többet. Festeticsre neheztelt, mert amikor fogsága után támogatásért fordult hozzá, rideg elutasításra talált. Esterházy Miklós herceg bőkezű pártfogója volt a zenének, a magyar irodalom iránt azonban nem érdeklődött. Kazinczy kifogásolta nevének említését A felkölt nemességhez 1797-ben írt ódában, a hozzá szólóban pedig a kezdő sort így kommentálta: “Pannon legelső embere (pénzben!), támasza? Bár úgy volna”. Széchényi Ferencet azonban tisztelte. “Ennyi méltóságot emberben nem találtam” – írta róla a Pályám emlékezetében. Nem Széchényit, hanem a verset kifogásolta: “Igen szerencsétlen óda.” Az első sort megváltoztatta Berzsenyi az Eszterházy-ódában, az “Eszterházy, dicső magyar!” sort azonban benne hagyta A felkölt nemességhez szólóban. Kazinczy kifogására 1811. február 15-i levelében így válaszolt: “Eszterházy. Mely igen csudálkozom, hogy te engem nem értesz! Ne úgy nézd ezen ódát, mint költői mívet vagy valamely üres hízelkedést, hanem mint hazafiúi áldozatot, mellyel én a leghatalmasabb magyart a poézis fátyolában az ő legszentebb hazafi-kötelességére emlékeztetem, és a magyar Múzsának nevében előtte leborulok. Ez az én legszentebb ódám. Tekintsd meg azt, kérlek, még egyszer ezen szempontból, s látni fogod, hogy az nem hízelkedés, hanem igen finom s alattomos szemrehányás; látni fogod, mondom, hogy én már gyermekkoromban méltó voltam a te szeretetedre. Az én legjobb ódáimnak becsét azoknak céljaikban keresd, egyébaránt engem meg nem fogsz érteni. A másik ódából sem vethetem ki az Eszterházyt, mert azzal az ódának legszebb s legjelentőbb részét vetném el.”

A felvilágosodott deizmusban megnyugvást találó Kazinczyt a vallás kevésbé foglalkoztatta, mint Berzsenyit. Ez mutatkozik meg a Fohászkodásról való véleményében (“messze alatta van a tárgynak”), majd annak megváltoztatásában (“Igen szép […] mind philosophisch mind poetisch. De Berzsenyi a vers egész kötetében nem volt religiosus poéta. Ez hagyatá ki velem a darabot.”) A magyar tudósokhoz címzett kötetzáró vers (végül Barátimhoz címet kapott) talán azért nem tetszett Kazinczynak, mert arra gyanakodott, hogy ez az ő dunántúli ellenfeleit emeli a “magyar tudósok” méltóságába.
Kazinczy jelentős költőnek tartotta Berzsenyit, igaz megbecsüléssel ragaszkodott hozzá, de szövetségest is keresett benne a nyelvújítási harcban. 1805-ben még Himfyt is a neológia hívei közé számította, de 1809-ben az Annalen der Literatur und Kunstban megjelent kritikája, a Kisfaludy regéiről többek előtt nyilvánított kedvezőtlen véleménye s különösen a Tövisek és virágok epigrammája után már (Himfy) legádázabb ellenfelének kellett tartania. A dunántúliak közül csak Kis János maradt töretlen híve. Berzsenyit meg kellett nyernie. A niklai költő azonban éppen a nyelv kérdésében nem tudott vele teljes egyezségre jutni. A nyelvújítás híve volt ugyan, de Kazinczynak az északkeleti nyelvjáráson alapuló irodalmi nyelvével szemben ragaszkodott a saját nyugat-dunántúli nyelvéhez.
Leveleikben folytatott nyelvi vitájukban mind a ketten túlzásokra ragadtatták magukat. Kazinczy például elvetette a robaj, moraj, zörej meg a pillangó szót, a nyögdécsel, szökdécsel, bökdécsel képzést. Berzsenyi viszont a homonímák kiküszöbölése végett azt kívánta, hogy különböztessék meg a méhe (apis) – méh (uterus), ég (coelum) – íg (ardet), fél (medius) – fíl (timet), vélem (mecum) – vílem (opinor), vétek (jacio) – vítek (vitium) szópárokat. Versei metrumának védelmében viszont jogosan ragaszkodott rövid magánhangzóihoz: védte például a hinár, vigasz rövid i-jét, az ifjuság, hattyu rövid u-ját, a tünő rövid ü-jét. A köznyelv ugyan ezekben a hosszú magánhangzós alakot fogadta el, de az attól eltérő versbeli ejtést számos későbbi tekintély szentesítette. A sűrű például sürü Vörösmarty Zalánjának 3. sorában, a fűszál füszál Babits Esti kérdésének 5. sorában, s akinek van füle a vershez, bosszankodik, amikor az 1959-i Radnóti-kiadásban a Hetedik Ecloga 2. sorában tölgykerités helyett tölgykerítést, a 19-ben Rémhirek helyett Rémhíreket talál. Hasonló példákat százával lehetne idézni. Kazinczynak igaza volt abban, hogy szorgalmazta a nyelvi egységet, de Berzsenyinek is, amikor a versben a változatok jogait védte.
Azzal, hogy Kazinczy felvilágosodott gondolkodásához és klasszicista ízléséhez hajlította Berzsenyi költeményeit, sok esetben javított rajtuk. Gondoljunk például A magyarokhoz megszabadítására egyértelműen reakciós strófáitól vagy az Ősz címet felváltó A közelítő télre, az utolsó sora (“Barcsim barna kökényszeme”) helyére került finomabb “Lollim barna szemöldöke” sorra. A cenzortól védte meg az Eszterházy-ódát azzal, hogy kihagyta belőle a “Nézd a virágzó Gallia népeit” kezdetű versszakot.
Ha hibáztatni valót talált is bennük, Kazinczy irigyelte Berzsenyi verseit. 1810. január 19-én írta Kis Jánosnak: “Mit ér minden dolgozásom, ha magam után egy kis kötet poézist nem hagyok! Csak annyit hagyhatnék, mint amennyit a Berzsenyi versei mostan tesznek már. Pedig ő nekem fiam lehetne.”8 Nemcsak ő ösztönözte Berzsenyit arra, hogy újra elővegye már-már félretett lantját, hanem Berzsenyi is őt eredeti költemények, episztolák és epigrammák írására. Egymásnak küldött verseikkel szinte közös költői műhelyt alakítottak ki.
E műhelyben természetesen Kazinczy számított mesternek. 1809-ben Berzsenyi tíz verset írt, többségükben őt és feleségét ünnepelte, stílusban, modorban is alkalmazkodva Széphalomhoz. Ezeket is, a későbbieket is többnyire gyarlóságuk miatt mentegetőző mondatok kíséretében küldte el Kazinczynak: “Ezek csak oly versek, édes Kazinczym, mint azon amphibiumnak kurrogása, kit a holdfény gyepre csal” (1809. nov. 25.); “Mindezekben, Nagytekéntetű Barátom, egyéb díszt nemigen lelsz, mint a magad nevét” (1810. jan. eleje); “vedd ezen három darabjaimat. Silányok és vízízűek, de nem csuda, mert azokat csak a mostani esős napok okozták” (1811. márc. 13.); “Ez az óda, nékem úgy tetszik, kihágott a poézis korlátaiból, és igen szárazon okoskodik” (1812. ápr. 2.). Más hangon szólt a tanítvány a mester műveiről: “Epigrammáid felette szépek! Valóban a zseninek az a megismertető jele, hogy mindenben egyaránt nagy; mindenben mester; mindenben eredeti és teremtő. Epigrammáidban a nagy elmét, episztoláidban pedig a nagy elme mellett nagy embert is mutatsz.” (1810. febr. 25.); “Megbájoltatva követhetetlen szépségű episztoláidtól, ismét episztolát próbáltam.” (1814. dec. 15.) Néha azonban a bíráló megjegyzést is megkockáztatja: a hozzá címzett verstani episztolában is, a Wesselényihez szólóban is hibáztatja a javításnak szánt változtatásokat: “amitől igen féltem, megtörtént: a nagy Kazinczyt a kis Schulmann megjátszodta! meggyőzte!” (1810. febr. 25.); egy napra rá újabb levélben fel is sorolta, melyek az általa kifogásolt változtatások, de hozzátéve: “Ez nem tudós kritika: hanem csupán az én ízlésemnek mesterségtelen tapogatása.”
Kazinczy episztoláit kívánta követni Berzsenyi az övéiben. Hozzá intézte az elsőt, a legterjedelmesebbet. Akkortájt írta, 1809 legvégén, amikor végső formába öntötte A magyarokhoz című ódáját. Annak a fő gondolatait ismételte diszkurzív stílusban, kissé terjengősen, sántító jambusokban. (A hibás verselés Kazinczy reguláinak félreértéséből származott.) Kazinczy eszméi felé való fordulás ebben az episztolában, hogy A magyarokhoz kiemelt követelése, az erkölcs mellé, sőt fölé az ész, a felvilágosodott értelem társul. “Az ész minden! s ebből foly minden jó, / Nincs e nélkül virtus, sem semmi boldogság.” Az értelem tisztelete, a benne való bizakodás uralja a következő években írt episztoláit is, noha olykor kétségeket is megszólaltatva.
A Mondolatot, bár őt is kigúnyolta, a Feleletet s általában a nyelvújítási harc túlzásait Berzsenyi gyermekes civódásnak tartotta. A különbözés joga mellett foglalt állást 1815-ben Döbrenteinek címzett episztolájában is, Kazinczynak írt levelében is. Az előbbiben így: “Az ember ahány, annyiféle, / S változhatatlan főbb vonásaiban. / Ki gondja mindazt egy kaptára vonni? / Bárányt, oroszlánt egy rekeszbe zárni? / S ki gondja minden agynak tetszeni?” Az utóbbiban, 1815. december 3-án, így: “A mi individualitásunk semmiben sem sajátabb s oszthatatlanabb, mint a poézisben és filológiában. Itt egységet keresni: tudatlanság.” Kezdett felszabadulni Kazinczy tekintélye alól. Az írók világának egyenrangú tagjává vált. 1814 és 1817 közötti 38 leveléből már csak 10 ment Széphalomra.
Szándéka ellenére is növelte a távolságot közötte és Kazinczy között, hogy részt vett 1817 februárjában a keszthelyi helikoni ünnepségen, ahova Kazinczyt nem hívták meg, s ahol Kisfaludy Sándor Kazinczy-ellenes kifakadásokra kapott alkalmat. Berzsenyi igyekezett Kazinczyt védeni, majd hozzá írt levelében önmagát mentegetni.
Háromnegyed évi hallgatás után 1815. december 3-án Kazinczyhoz írt levelét így kezdte Berzsenyi: “Mi nem haltunk meg egymásnak s meg nem is halhatunk. Hűltünk, de meg nem hűlhettünk. Hűltünk, mert a természetnek örök rende alul mi sem vagyunk kivéve. Éreztük az öszvetalálkozás első örömeit, éreztük s érezni fogjuk azoknak enyészését is, de elenyészését sohasem, vagy csak akkor, midőn érezni megszűnünk.” Nem így történt. Kölcsey kritikája miatt Berzsenyi Kazinczyval is szakított.
A Tudományos Gyűjtemény 1817. júliusi számát, amelyben Kölcsey kritikája megjelent, csak szeptember elején kapta meg. Felháborodott levelet írt róla Kazinczynak. A recenziót gorombának, tisztátalan kútfőből eredőnek, szerzőjét garázda szofistának, kamuti szemű pimasznak nevezte. Úgy gondolta, az irodalom, a költők becsületének védelmében felelnie kell. Nem értett azonban mindent “az igen tudós mínával” készült bírálatban. Kazinczytól szerette volna megtudni, jól hasonlította-e össze Kölcsey Homért és Goethét Schillerrel és Euripidésszel, azt is, “mi az a nagy titok, az a görög szó, s mi a spongyába szorult Ajax”. Megkérdezte azt is: “kicsoda, micsoda, s hol van most Kölcsey?” (1817. szept. 8.) Kazinczy kielégítően csak erre az utolsó kérdésre felelt: “Kölcsey egy viceispánokat adott ház gyermeke, s velem álmosdi birtoka által atyafi, így atyafi vicepalatinus Péchy Imre bátyámmal is. Lakása Csekén volna Szatmárban, de 2000 forintban árendába adta birtokát testvéreinek, azután a kontraktust eltépve adta vissza nekik, hogy bírják jószágát, s adjanak neki, amit adhatnak, Szemerével Pestre ment le, hogy ott valamit kezd, de még maga sem tudja, mit. Ennyit kérdéseidre.” Levelének (1817. okt. 12.) további részéből kiderül, hogy tudott a recenzióról, arról is, hogy az elejét elhagyták. A folyóiratszámot kölcsönadta, ezért bővebben nem nyilváníthatott véleményt Kölcsey írásáról, csak a négy költő összevetéséről jegyezte meg: “Homér, Euripides és Goethe egyformák: nem Schiller. Úgy tetszik, Kölcsey többet olvasta a német esztétikusokat, mint szükség volt. Belőlük merítette az objektiver Dichter és subjektiver Dichter ideáját. Kölcseyben én nagyon szeretem ezt az érettséget, azt a nem sietés kolorját: de két elsőbb recensiójával jobban meg voltam elégedve, mint a tiéddel. Végtére nagyon el tudnám únni azt a didaxis tónusát, s állításai sok helyt csak félig igazak.” Azt tanácsolta még Berzsenyinek, hogy feleletében ne magát, csak az ügyet védje. (Levelének felháborodott hangja nagyon is szükségessé tette ezt a tanácsot.)
Mit olvashatott ki Berzsenyi ebből a válaszból? Azt, hogy Kazinczy tudott Kölcsey kritikájáról, tekintélyes családját, vele való atyafiságát és nagy tudását említve védelmezte. Érthető, hogy fölmerült benne a gyanú: Kazinczynak is része volt az ellene indított támadásban.10 Három év múlva, Sopronból keltezett levelében (1820. dec. 13.) ezt írta neki: “Egy pesti barátod azt mondá nékem, hogy Te oly tudós munkát, mint Kölcsey recenziója, írni sem tudnál. Én mast azt hiszem, hogy oly gorombát nem tudnál írni. De akár írtad, akár nem, mármast nekem mindegy.” Újabb hat év múlva így utasította vissza Kazinczy ajánlkozását művei kiadására: “Munkáim kiadása eránt tett szíves ajánlásodat igen nagyra beclöm és köszönöm! De mivel írásaim több principiumaiddal ellenkezetben állnak, kénytelen vagyok magamat ezen jótéteményedtől megfosztani; mert mi lenne az egyéb a hideg világ szemei előtt, mint affectatio? amit pedig távoztatnunk illik.” (1829. jún. 15.) Kazinczyról kialakult, megszilárdult véleményét is megfogalmazta ennek a levélnek egyik bekezdésében: “Én Téged mint poétát igen nagynak látlak, mint esztétikust pedig sok principiumokban nem szerethetlek, ami nagyon furcsának látszik ugyan, de valójában úgy van; s ha úgy van, kívánhatod-é esztétikussá üstököltetett barátodtól, hogy hallgasson avagy hazudjon? Távol legyen, hogy Felőled ily kívánságot föltegyek, holott Te mondád azt, s igen bölcsen mondád, hogy a tollcsaták haszna incalculabilis. Hanem azt igenis megkívánhatod, hogy csatánkban erántad való köteles tiszteletemről el ne feledkezzem […]”. Ellentétük meg-megújuló tollcsatává élesedett az úgynevezett szonettháborúban, amely a rímes-időmértékes versformák hívei és ellenzői között folyt. Berzsenyi ezt a verselést leoninusnak tartotta, főként a “leggyermekesebb mesterkéltségnek” nevezett szonettet, Kazinczy kedvelt versformáját utasította el.
Közvetlenül Kazinczy halála után, 1831. szeptember 5-én Döbrenteinek írt levelében így emlékezett Berzsenyi hajdani mesterére, barátjára: “Kazinczy halálát nagyon ellenkező érzelmekkel vettem. Sajnáltam mint régi barátomat és sok talentummal bíró embert, de másrészről azt gondolám, olyan ember dűlt ki közülünk, ki tekintetével sok hitvány embert védelmezett, s ki a maga hibáinak alacson védelmezése mellett minden alacsonságra kész vala vetemedni. Azonban, nyugodjék...” Ez a levél elveszett, Döbrentei adta ki, s bizonyosan igaza van Horváth Jánosnak: “az idézett levélnek Kazinczy emlékét sértő kitételeit ő írta, vagy legalábbis ő fogalmazta át olyanná Berzsenyi saját szövegét.” Arra is gyanakodhatunk, hogy a Döbrenteihez szóló, elveszett, általa kiadott Kritikai levelek némely Kazinczy emlékét sértő kifejezései szintén a kiadó kezenyomát viselik.
Berzsenyi sokat köszönhetett Kazinczynak. Az ő elismerése ösztönözte költészetének folytatására, ő vezette be az irodalom világába azzal, hogy fölhívta rá számos írótárs és irodalombarát figyelmét. Vele való levelezése közben tudatosodott Berzsenyiben költészetének egyedi sajátossága, vele szembesülve alakultak ki nyelvi és esztétikai alapelvei is, még mielőtt Kölcseyvel való vitájához német esztéták írásaiban keresett érveket. Ha nem került volna kapcsolatba Kazinczyval, lehet, hogy nem szabadult volna ki önemésztő magányából.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése