MÁSOKRÓL

Orosz László írása egy tanáráról (Horváth János), egy kollégáról (Katona Piroska), egy tanítványáról (Grezsa Ferenc) és Pálffy Albertről.

Az önelvű irodalomtörténész
Horváth János emlékére


    Százhúsz esztendeje, 1878. június 24-én született. Jelképesnek tarthatjuk, hogy századunk legnagyobb magyar irodalomtörténésze egy évvel volt fiatalabb Adynál, egy évvel idősebb Móricznál. Adynak földije is volt: szülőhelye, a Bihar megyei Margitta mintegy 35 kilométerre esik a szilágysági Érmindszenttől. A partiumi múlt, hagyományok, tájnyelv révén a szatmári, tiszacsécsei Móriczhoz is lehetett köze. Földije volt annak a magyar költőnek, akinek művét: eszményeit, ízlését, nyelvét legközelebb érezte magához: a szintén bihari, nagyszalontai Arany Jánosnak. Az Eötvös Collegium első nagy nemzedékének tagjaként a nyelvész Gombocz Zoltán, a történész Szekfű Gyula, a zeneszerző és zenetudós Kodály Zoltán, a finnugor nyelvésznek induló későbbi nagy hatású író, Szabó Dezső voltak többek között a társai. A párizsi École Normale Supérieure ösztöndíjas növendékeként a francia irodalomtörténet nagyjait, Brunetiére-t, Lansont hallgatta. Jelképesnek tekinthetjük azt is, hogy első fontos tanulmánya, irodalomtörténeti munkásságának programja: Irodalmunk fejlődésének fő mozzanatai a Nyugat indulásának évében, 1908-ban jelent meg (a budapesti II. kerületi állami főreáliskola évkönyvében).
    Kevesen tartják számon, hogy Ady költészetéről az első könyvet Horváth János írta: 1909-ben jelent meg 1910-re keltezve Ady s a legújabb magyar lyra címmel. Konzervatív szemléletével lehetett és lehet vitatkozni, az azonban vitathatatlan, hogy Ady szimbolizmusáról mindmáig ebben a könyvben olvasható a legvilágosabb elemzés. (Az erről szóló fejezet újból megjelent Horváth Tanulmányok című kötetében.) Ady költői forradalmát stílusában észlelte és mutatta ki, Forradalom után című cikkében stílromantikáját Vörösmartyéval vetette össze, kiváltva ezzel Tisza István rosszalló rendreutasítását. (Mind a cikk, mind Tisza hozzászólása – Rusticus álnévvel – a Magyar Figyelő 1921-i évfolyamában és újból az Ady-Múzeum II. kötetében található.) Könyve és cikke az Ady-hívek körében sem talált megértésre. Nem is találhatott, hiszen Horváth számára Arany János volt a példakép, a mérték. Aranytól Adyig című könyvében (1912) rámutatott azonban az Arany-örökség kiüresedésére, a jelszóként hangoztatott „nép-nemzeti” tartalomvesztésére és arra, hogy a múlt század végén felszínes emlékbeszédek, ünnepi szónoklatok pótolták az irodalommal való elmélyült foglalkozást, értő közönség nevelését. A konzervatív kritikának szemére vetette, hogy nem is törekedett az új törekvéseket megismerni, holott „Ady tényleg irodalmat csinált, felléptével lezárta a klasszikus korszakot s újat kezdeményezett.” Kerek tagadással való elutasítása elvágta az irodalom folytonosságát, pedig „folytonosság nélkül nincsen nemzeti műveltség”.
    A később teljesen visszahúzódó tudós pályája kezdetén még élénken részt vett az irodalmi életben. Egyik létrehozója és első titkára volt az 1911-ben alakult Magyar Irodalomtörténeti Társaságnak. Titkári jelentésében egyértelmű feleletet sugalló kérdésekkel fogalmazta meg az irodalomtörténet művelőinek felelősséggel teljes feladatát: „van-e tudományág, mely ősibb és természetesebb joggal kívánhatna szétáramlani a nemzeti műveltség nagy közösségébe, mint a mienk? Van-e szaktudomány, melynek örököltebb, állandóbb kötelessége volna gondoskodnia e szerteáramlásról, mint az, amelynek szolgálatába mi szegődtünk?” Majd: „Nagy és nemes hivatás vár a mi társaságunkra: nemzetivé tenni a magyar irodalomtörténet tudományát, [ ...] közössé tenni, mindenek osztályré-szévé adatni azt a több százados műveltségi kincset, amely nélkül nincsen magyarság” (Irodalomtörténet 1913).
    Az irodalomtörténetben többféle irányzatnak voltak hívei, művelői Horváth János pályakezdetén. Egyik volt a hasznos, de távlattalan filologizálás, másik az irodalmat a kor politikájának alárendelő nemzetieskedés, harmadik a pozitivisták miliő-elmélete, negyedik a műveket egyediségükben szemlélő, főként a Nyugat körében érvényesülő esztétizálás. Horváth „önelvű” rendszerezése nem annyira ezek ellenében, ezekkel vitatkozva, mint inkább egyoldalúságukat megszüntetve jött létre. Műveinek elengedhetetlen tartozéka a hiteles szövegekre, pontos adatokra támaszkodó filológiai megalapozás; mint az imént láttuk, célja volt az irodalomtörténet nemzeti, közösségteremtő feladatának teljesítése; írók fejlődésében, művek létrejöttében gondosan vizsgálta a környezetet, a körülményeket; végül pedig, de nem utolsósorban, kivételesen érzékeny volt az esztétikai értékre.
    Az irodalmat sokoldalúan meghatározott fejlődési folyamatba ágyazva szemlélte. Első nagyszabású műve, az 1922-ben megjelent Petőfi Sándor Előszavát azzal a figyelmeztetéssel kezdte, hogy nem életrajzot írt, nem is esztétikai méltatást, a költőre vonatkozó összes ismeretanyagot tartalmazó monográfiát sem: könyve fejlődésrajz. Petőfi-könyve után, 1922-23-ban írta A magyar irodalom fejlődéstörténetét, amely befejezetlensége és publikálatlansága ellenére (csak 1976-ban jelent meg unokájának, Korompay H. Jánosnak gondozásában, Barta János előszavával) szándéka szerint fő művének tekinthető. Egyéb művei, egyetemi előadásai többnyire fölfűzhetők ennek a fejlődéstörténetnek a fonalára.
    „A tervszerű előmunkálatok hiányát megsínyli minden összefoglalás, viszont összefoglalás megkísérlése nélkül sohasem jutnánk el a további teendők világos kijelöléséig” – olvassuk A magyar irodalmi népiesség Faluditól Petőfiig (1927) című művének Bevezetésében. E mű megírásakor, Petőfi és Arany nemzeti műköltészetének népi gyökereit nyomozva, Horváth az „előmunkálatok” oroszlánrészét is magára vállalta, nemcsak feledésbe merült művek, hanem kéziratos énekeskönyvek tucatjait is áttanulmányozva.
    Hasonló filológiai megalapozásra épült Horváthnak az a három nagy műve, amelyek a kezdetektől a 16. század utolsó harmadáig mutatják be irodalmunk történetét: A magyar irodalmi műveltség kezdetei (1931), Az irodalmi műveltség megoszlása (1935) és A reformáció jegyében (1953). Az első a középkori latin és magyar nyelvű irodalmunkat tekinti át Szent Istvántól Mohácsig, a második – az első időkörén belül maradva – a csaknem teljesen latin nyelvű magyar humanizmust, a harmadik a Mohács utáni, immár döntően magyar nyelvű félszázadot. A Fejlődéstörténet bevezetésében azt olvashattuk, hogy az irodalomnak örök érvényű meghatározását ugyan nem lehet adni, lényege mégis összefoglalható így: „Írók és olvasók szellemi viszonya írott művek közvetítésével.” Szinte semmitmondóan általánosnak vélhetjük ezt a meghatározást, elgondolkodtató tartalommal telik meg azonban módosulásait figyelve. Természetesnek tartjuk, hogy ismert író ír rögzített szöveget a még ismeretlen olvasó érdeklődésére számítva. Középkori kódexeink azonban ismert olvasónak, olvasói közösségnek (kolostoroknak vagy megnevezett személyeknek) készültek, írójukat, többnyire fordítójukat sem ismerjük, legfeljebb a másolót, aki több kódexből másol különféle szövegeket a megrendelő (az olvasó) igénye szerint. Az alapviszony lényege változatlan, csak a hangsúlyok kerülnek máshova: íróról olvasóra, egyedi műről vegyes tartalmú gyűjteményre. Másfajta módosulásra figyelhetünk fel a humanizmus idején. Itt előtérbe lép az író, de olvasóként csak kivételes, mondhatni: vele azonos műveltségű emberre számíthat. Első nagy költőnknek, Janus Pannoniusnak bizonyára több olvasója volt Itáliában, mint hazájában: ott költőnek tartották, Magyarországon, Mátyás udvarában diplomataként volt rá szükség. A reformáció évtizedei ismét módosították az alapviszonyt: már van olvasó, mert szélesebb körű az iskolázás, uralkodóvá vált az anyanyelv, s közvetítőként és a szövegek rögzítőjeként elterjedt a könyvnyomtatás.
    Az Arany Jánosig jutó Fejlődéstörténet keretébe illeszthetők azok a mintegy 100 oldalnyi terjedelmű könyvecskék, amelyek az 1930-as évek közepén Horváth János egyetemi elődásaiból sorozatcímmel jelentek meg: Csokonairól, Kisfaludy Sándorról, Katonáról, Kisfaludy Károlyról. Címlapjuk hátoldalán többek közt ez áll: „Mindegyik kötet önálló egész, sorozatuk azonban összefüggő fejlődéstörténeti képet nyújt.” A fejlődéstörténetbe való beágyazást segíti, hogy a kiemelt íróhoz kevésbé jelentős kortársaik bemutatása is hozzákapcsolódik: Csokonaihoz Földi és Fazekas, Katonához játékszíni és drámairodalmi előzményei és drámaíró kortársai, Kisfaludy Károlyhoz külön kötetben évtizedének, az 1820-as éveknek kisebb írói. Hasonló felépítésű Berzsenyi és íróbarátai (1960), itt említendő az 1942/43. és 1943/44. évi egyetemi előadásait tartalmazó Vörösmarty drámái (Irodalomtörténeti füzetek 63., 1969).
    Katona kutatója számára talán a róla 1936-ban megjelent kötetnél is fontosabb az 1926-ban a Napkeletben közölt tanulmány: Jegyzetek Bánk bán sorsáról (újból Tanulmányok c., 1956-i kötetében). Azokat az okokat vizsgálja ez, amelyek a Bánk bán befogadását, értékelését hátráltatták. Nem sorolom őket, csak a legfőbbet, a máig hatót említem: a dráma sarkalatos, de egymásnak ellentmondó erényeit: rendkívüli mértékű, abszolút színszerűségét és aprólékos, a lélek minden rezdülésére figyelő jellemrajzát. Az első miatt igazán csak színpadon érvényesülhet, a második miatt azonban az a néző, aki nem olvasta el előbb beható figyelemmel, nemigen érti (vagy félreérti), amit a színházban lát. Ezért „csak olvasás és előadás sokszoros, egymást támogató körforgása értethette meg apránként egész rendkívüliségét” – írta Horváth. Ennek a sokszoros, egymást támogató körforgásnak a megtételére azonban – úgy gondolom – a múltban sem sokan vállalkoztak, a tapasztalat pedig azt mutatja, hogy a jelenben még kevesebben vállalkoznak.
    Legendás volt Horváth János versismerete, versmemóriája. Óráin nem is annyira az lepett meg, hogy hány költeményt idézett fejből, mint inkább az, milyen távoliak között mutatott rá hasonlóságokra, összefüggésekre. Bármiről beszélt vagy írt, mindig a magyar irodalom egészén tartotta rajta a szemét.
    1948-ban az elsők között tüntették ki Kossuth-díjjal, volt tanítványai, az irodalomtörténészek akkori élgárdájának tagjai Magyar századok című tanulmánygyűjteménnyel köszöntötték. Voltak azonban, akik az új, marxista irodalomszemlélethez igazodva támadni kezdték, hibáztatva, hogy irodalmunk fejlődésének csúcspontját Petőfi és Arany költészetében, Gyulai kritikáiban, az általa „nemzeti klasszicizmusnak” nevezett irányzatban látta; Adyt csak a stílromantika képviselőjének tartotta; lírai szerepjátszást is kimutatott Petőfi költészetében, s ezzel – mondták, írták – kétségbe vonta őszinteségét, forradalmiságát; középkori irodalmunk történetéből kirekesztette a szóbeli előzményeket, s így túlsúlyra juttatta a vallási tartalmú műveket. Nem válaszolt ezekre a támadásokra. Még 1948-ban nyugdíjba ment.
    Azokkal azonban vitatkozott, akikkel a magyar verselés, ritmika terén nem tudott egyetérteni. Öt verstani műve (Magyar ritmus, jövevény versidom, 1922; A középkori magyar vers ritmusa, 1928; A magyar vers, 1948; Rendszeres magyar verstan, 1951; Vitás verstani kérdések, 1955) különféle spekulatív elméletekkel szemben a közösségi (nemzeti) ritmikai tapasztalat, az ösztönös ritmusérzék alapján áll, Arany János és Arany László verstani nézeteit újítja fel és fejleszti tovább. Nem volt hajlandó megbarátkozni a nyelv rongálóival sem: megrótta a nyelv elleni vétségeket a Nyugat egyes íróinak a műveiben még az első háború előtt, 1937-ben pedig tanulságos, helyenként csípősen szellemes tanévnyitó előadást tartott Egyetemi hallgatók magyar irodalomtörténeti dolgozatairól. Egyik kezdeményezője volt a budapesti egyetem bölcsészkarán a jó magyar ejtés versenyének, az 1941-i tanulságait írásba is foglalta (A jó magyar ejtés kérdéséhez, az előző előadás szövegével együtt a Tanulmányok c. kötet végén). Megszívlelendő, amit a jövendő tanárok lelkére kötött: „Tanítványainkkal [ ...] azon a tárgyon és anyagon keresztül közlekedünk lelkileg, amelyet meg akarunk ismertetni velük, amelyre meg akarjuk tanítani őket. Ha az magunkat nem hevít át, tanítványainkat sem fogja.” Végül a közlés eszközére térve: „ez a buborék-semmiség, az emberi hang, volt és marad legállandóbb létesítője, összetartója, záloga és biztosítéka a nagy, a nemzeti közösségnek. Becsüljük meg, szeressük, ápoljuk és védjük, s ne engedjük meghamisítani!”
    Őrá is érvényes, amit Riedl Frigyesről írt: „Személyes jelenléte mintegy pazar ráadás volt arra, amit mondott”. Szívesen idézem Keresztury Dezső emlékezését Horváth Jánosra: „Tanítványai, barátai és tisztelői előtt, akik személyesen ismerhették, elsőül személye jelenik meg újra. Kedves, zömökségében is kecses alakja, kordában tartott és mégis nyílt, igen kifejező mozgása. [ ...] Meleg, hol gunyoros-bölcs, hol önfeledten sugárzó, hol indulatosan fellobbanó barna szeme, amely szelíd határozottságával és okos nyájasságával egyaránt lebilincselte azt, aki találkozott vele. Aztán arra gondolunk, amit világosan tagolt, tiszta és velős magyarsággal megformált mondataiban közölt. Ebben egyformán lenyűgöző volt a gondosan megmért anyag bősége, a tömörségében is közérthető, világossága által is mély gondolat gazdagsága, a higgadtsággal is szárnyaló lelkesültség, a formát és tartalmat, ismertetést és értékelést, figyelmes komolyságot és derűs kedélyt biztos egyensúlyban tartó arány.”
    Ilyennek láttuk, ilyennek láttam.
    Hálás vagyok a sorsnak, hogy a tanítványa lehettem.


KATONA PIROSKA 1913–2003



   „Mondja, Piroska, Maga nem írt soha? Remekek a levelei. Ez nemcsak a tanári pályára vezethető vissza, ez valami több." Domahidy András, a kitűnő ausztráliai magyar író Katona Piroskához írott egyik leveléből valók ezek a mondatok. „Örülök, hogy jónak találja leveleimet. Németh László is úgy találta, hogy »irodalmi szinten (bár a szint szándéka nélkül)« számolok be életem eseményeiről. Nagyobb nyilvánosság számára sohasem írtam, nem voltak irodalmi ambícióim. Egy-két cikkem jelent meg nyomtatásban irodalmi és nyelvhelyességi témákról. Író nem lettem, nem is akartam az lenni, de olvasónak jó olvasó vagyok, a jó könyveket újra és újra előveszem" – válaszolta.
   Nemcsak igényes, jó olvasó volt, hanem irodalomtanárként olvasmányélményeinek továbbadója, olvasásra kedvet ébresztő közvetítője is. Egyik régi tanítványa fél évszázad múltán hatalmas tudására, igényességére és szellemességére emlékezett, arra, hogy „élmény volt minden magyaróra". Hasonló élményt jelentett nekünk, akikkel gyakran beszélgetett olvasmányairól, minden vele való találkozás. Még azok a legutolsók is, amikor látásának romlása miatt már nemigen olvasott, de fölidézte régebbi olvasmányélményeit.
   Megérdemlik azonban az írásai is, hogy emlékezzünk rájuk. Önálló kiadványként két rövidebb terjedelmű, irodalomtörténeti tárgyú műve jelent meg. Sebők Zsigmondról szóló doktori értekezése (1939) mindmáig a legmegbízhatóbb összefoglalása az író életéről és műveiről való tudnivalóknak, Jókai Mórról írott füzete (1954) pedig mintaszerű eligazítás egy hatalmas életműben.
   A Forrás elődjében, a Kiskunságban megjelent könyvismertetései közül kiemelkedik Bernáth Aurél Így éltünk Pannóniában című önéletrajzáról írott recenziója (1956. 3. sz.). Különösen az a részlete emlékezetes, amelyben az emlékek fölidézésének a festő ecsetkezeléséhez hasonló módszeréről írt. Méltán keltett figyelmet a Magyar Nyelvőrben (1960. 2. sz.) közölt Egy Ady-sor értelmezéséhez című vitairata. A föl-földobott kő „Te orcádra ütök" sorának közkeletű ‘rád hasonlítok’ értelmezésével szemben meggyőzően mutatott rá arra, hogy a szövegkörnyezet elfogadhatóbbá teszi itt az „üt" ige eredeti jelentését.
   Katona Piroska 1950-ben saját kérésére került haza Kaposvárról, ahol a leánygimnázium igazgatója volt, szülővárosába, Kecskemétre tanárnak. Tevékeny szerepet vállalt az Ismeretterjesztő Társulatban, az 1955-ben újjáalakult Katona József Társaságban, a Pedagógus Szakszervezetben. Ez utóbbi keretében szervezte meg, hogy harmincan felmehessünk 1956. október 20-án Budapestre Németh László Galileijének bemutatójára.
   Nemigen lehetett kideríteni, kit miért tartóztattak le mondvacsinált vádakkal a forradalom után. Piroskát már 1957. március 15-ére „begyűjtötték", majd augusztusban internálták. Tevékeny volt, művelt volt, népszerű volt, azonfelül ismert és megbecsült kecskeméti család tagja. (Katonatelepet a nagyapjáról nevezték el.) Az „eseményekben" nem vett részt, de nem titkolta, hogy a szíve merre húzza. Mikor kiszabadult az internálótáborból, Kecskeméten nem kapott állást. Somogy megye fogadta vissza, a tabi gimnáziumba helyezték. Nyugdíjazásáig, 1970-ig ott tanított.
   Németh László Kecskeméten nyomtatott Tanúját már érettségiző diák korában ismerte, tanári diplomája megszerzésének évében személyesen is találkozott az íróval. Kapcsolatuk – bizonyára ösztönözve Tab és Sajkod közelségétől, találkozásoktól is – a ‘60-as években állandósult. Németh László 1964-ben, egyik levelében ezt írta róla: „Mint pedagógussal, órákat el tudtam volna vele beszélgetni; hasonlít egyik-másik kedves lányalakomhoz, például az Iszonyban a postásnő nagynénihez. – Megígértem, hogy a nyáron meglátogatom Tabon." Egy másikban (1967-ben) „a magyar nemzet" életébe „delegált képviselőjének" nevezte. Nem ok nélkül: tőle kapta meg azt a szeretetet eláruló érdeklődést, amely a meg-megújuló támadások közepette annyira hiányzott számára. Érdemes idézni Piroska 1967. december 30-i, újévi üdvözletet tartalmazó leveléből: „Québecben a Gyászt most fedezte fel barátnőm, Zürichben Égető Esztert olvassa németül egy magyar feleség". S a folytatásban: „Mindannyian nagyon szeretnők, ha a ››tanácskozáshoz, amelyet önmagával folytat‹‹ újabb olvasmányairól, bennünket is meghívna, mint a Tanú idejében. Az olvasók olvasni vágynak! Németh László olvasói pedig elsősorban Németh László műveit szeretik és szeretnék olvasni." 1973 nyarán, az író betegségének már súlyos szakaszában egy hónapot töltött mellette Sajkodon. Nővéreinek írott leveleiből állította össze azt a naplót, amely a veszprémi Új Horizontban jelent meg (2001. 3.sz.).
   Kerényi Károlyéknál találkozott először Piroska személyesen Németh Lászlóval. Kerényi felesége, Lukács Magda egyetemi évfolyamtársa volt. Az 1943 óta férjével együtt Svájcban élő asszonnyal is a tabi években újult fel a kapcsolata. Levelezésüket három hatalmas dosszié őrzi a Bács-Kiskun Megyei Levéltárban.
   Barátnőjét Piroska többször meglátogatta Asconában. Németh László művei iránti érdeklődésük meghatározója volt kapcsolatuknak. A barátnő, Kerényi Magda 1962-ben az Égető Esztert, 1971-ben Az írás ördögét (a Semmelweis-drámát) ismertette az Új Látóhatárban. Németh Lászlónak pedig azt írta, hogy a műveiről a magyarországi sajtóban megjelent kritikáknál férjével együtt megbízhatóbbnak tartják, „amit Katona Piroska ír az ő okos, alapos, világosan látó módján".
   Asconában ismerhette meg Piroska alaposabban az emigrációs magyar irodalmat. Domahidy András Árnyak és asszonyok című regényére barátnője hívta fel a figyelmét. A regénye keltette élményt köszönte meg a szerzőnek 1979. decemberi levelében, amely elindítója volt kettőjük levelezésének. 1981-ig írott leveleikből 27 jelent meg a Forrásban (1995. 6. sz.), az 1989-ig másfélszázat meghaladó levelek részletes jegyzettel, kinyomtatásra kész állapotban találhatók a Bács-Kiskun Megyei Levéltárban; számos 1989 utáni levelük is föllelhető ugyanott, egyelőre rendezetlenül.
   Lehetetlen felsorolni csak a nevét is azoknak, akikkel Piroska baráti vagy rokoni kapcsolat révén levelezett, s akik közt a magyar szellemi élet több kiválósága található. Levelezéséből – ez volt a fő „műfaja" – mintegy fél évszázad képe bontakozhatna ki szélesebb közönség előtt is, ha megjelentetnék.
   Álljon itt végül egy idézet Katona Piroska olvasói hitvallásául Domahidy Andrásnak írott első leveléből: „Legnagyobb értéknek azt tartom – ami korunkban egyedülálló! –, hogy a szereplők tisztességes emberek, nem önközpontúak, hanem tekintettel vannak egymásra és az íratlan szabályokra, amelyek emberivé teszik az életet. Ilyen emberek közt valóban emberi kapcsolatok jönnek létre, s az fölemelő, hogy amíg olvassuk, magunk is részeseivé leszünk ezeknek a kapcsolatoknak."
   Németh László hívéhez méltó gondolat és megfogalmazás!


GREZSA FERENCRŐL - Kecskeméti diákévek

Grezsa Ferenc évjárata rögös úton járta végig diákpályáját. Már háborúban állt az ország, amikor beiratkoztak a gimnáziumba, 1944–45 eseményei sokuk iskolázását félbeszakították, akik egyházi iskola növendékei voltak, azoknak az államosítással szokatlan körülményekhez kellett alkalmazkodniuk, akik érettségi után egyetemen kívántak továbbtanulni, származás szerinti rostával találták szembe magukat. Grezsa Ferencet, a kiskunmajsai parasztgazda család fiát, mint egy vele készült interjúban (Tiszatáj 1969, 11. sz.) emlékezett rá, „hihetetlenül szívós szülői ambíció” juttatta 1942 őszén a kecskeméti piarista gimnáziumba. Az iskola épületét akkor foglalta le a katonaság. A tanítás ettől fogva a református gimnáziumban folyt, 40 percre szűkített órákban, a hét egyik felében délelőtt, a másikban délután. 1944-ben, amikor másodikosok voltak, a német megszállás miatt március végén befejeződött a tanítás. A katonák igénybe vették a református gimnázium épületét is. Ősszel a kecskeméti iskolákban csak az évnyitót tarthatták meg, októberben elrendelték a város kiürítését,a hónap végén a szovjet csapatok megszállták Kecskemétet. Az élet csak lassan indult újra. November második felében a négy helybeli gimnázium előkerült tanulóit néhány helyben maradt és visszatért tanár összevont osztályokba kezdte oktatni az angolkisasszonyok gimnáziumának épületében, majd miután azt is igénybe vette a katonaság, magánházakban. Csak májusra növekedett meg annyira a tanulók és a tanárok száma, hogy az alsó tagozaton már külön fiú- és leányosztályokat lehetett kialakítani. Ekkorra visszakapták az angolkisasszonyok gimnáziumának épületét. Az az osztály, amelybe Grezsa Ferenc járt, 1942-ben 67-es létszámmal kezdte a tanulmányait, 1944–45-ben 35-en fejezték be közülük a harmadikat, közös osztályban 19 református gimnazistával. A következő évtől a piarista gimnázium újra önállóan működött: az 1942-es első osztály létszáma ekkor, negyedikben elérte a 60-at, kiegészülve később visszatért, évvesztes tanulókkal. A tanítás szűkös körülmények között, a rendházban folyt, gimnáziumuk épületét a piaristák csak 1947-ben kapták vissza. A következő évben az államosítás nemcsak azzal járt, hogy a szerzetes tanárokat világiak(köztük többen reformátusok) váltották fel, azzal is, hogy a matematika, fizika,kémia, biológia szakos állások betöltetlenül maradtak: ezeket a tárgyakat a szintén államosított református gimnázium óraadóul megnyert tanárai tanították. 1949-benegyesítették a két gimnáziumot. Párhuzamos osztályokat szerveztek, s ezekben, hogy nyoma se maradjon a korábbi különállásnak, vegyesen helyeztek el volt piarista megvolt református gimnáziumi tanulókat.1948 szeptemberében, az államosítást követően kerültem kezdő tanárként a volt piarista gimnáziumba. Grezsa Ferencék osztályának főnöke, magyar- és latintanára lettem. Nemigen mértem fel akkor, milyen zavaros esztendők állnak a gondjaimra bízott osztály tanulói mögött. Azt hiszem, azért sem, mert sok tekintetben hasonlóan zavaros volt az én egyetemi pályafutásom is, különösen az 1944–45-ös esztendő. Természetesnek tartottam, hogy mint ahogy nekem, nekik is sikerült megbirkózniuk a mostoha történelem által okozott nehézségekkel. Nem csalódtam. Az osztálynak meglepően jó  volt a felkészültsége, s igen élénknek bizonyult az érdeklődése. Tudásukat később szeretettel emlegetett piarista tanáraik alapozták meg, érdeklődésüket, amelyhez hasonlót hosszú tanári pályám során is ritkán tapasztaltam, egyrészt bizonyára az keltette, hogy többre volt igényük, mint amennyit a zaklatott években kaphattak, másrészt talán azis, hogy új tanáraiktól újfajta ismeretek közvetítését remélték. Életkorban közel álltunk hozzájuk. Hat-hét évvel voltam idősebba tanítványaimnál,pályakezdő tanárnő, majd tanár tanította a történelmet is, a matematika és fizikatanára sem volt több harmincévesnél. Magyaróráim oldott hangulatához hozzájárult,hogy tantervet, tankönyvet (ha volt egyáltalán) félretéve azzal foglalkoztam, ami engem érdekelt, s amivel épp ezért érdeklődést tudtam kelteni. Inkább ösztönösen, minttudatosan követve alkalmazkodtam Németh László pedagógiájának egyik, később Grezsa Ferenctől is idézett gondolatához: „A merev, rögzített tanterv azért ellenszenves,mert tanmenet-lebonyolítássá teszi a tanítást. Márpedig a tanítás olyan, mint a verselés,a legjobb rímet mindig az alkalom, az elcsípett véletlen adja.” Szabályszerű feleltetés nem volt (arra sajnáltam, sajnáltuk az időt), dolgozatok, írásbeli házi feladatok éshozzászólások meg az értő figyelem nehezen meghatározható, mégis jól észlelhetőelőírás. Magyarból is, latinból is hét tanuló kapott hetest, vagyis kitűnőt. Grezsa Ferenc– hogy most már személy szerint róla szóljak – mind a két tárgyamból kitűnőt kapott, általános tanulmányi eredménye is kitűnő volt, akárcsak az előző években. Nem volt gyakori hozzászóló, s főként nem volt bőbeszédű. Megnyilatkozásainak tartalmassága, lényeget látó és megfogalmazó magvassága miatt figyeltem fel rá már az első irodalomórákon. Széles körű érdeklődését nem az iskolában, hanem a diákotthonban ismerhettem meg: bentlakó volt, én meg másodállásban nevelőtanár. Az iskolamegmaradt könyvtára igen szegényes volt, a városi könyvtárból nehezen lehetett könyvet kölcsönözni, olvasóterme nem is volt. Feri – hadd emlegessem ezentúl így – hamarosan fölfedezte, hogy az én akkor még csak százegynéhány kötetnyi könyvtáram, amelyott volt a szobámban, főképp az őt különösen érdeklő újabb magyar irodalmat tartalmazza:a nyugatosokat, Szabó Dezsőt, Németh Lászlót, Illyést és folyóiratokat, köztük hiánytalanul az 1946-ban újraindult Választ. Az imént már idézett interjúban meg azokbana vele folytatott beszélgetésekben, amelyek a Magyar Ifjúságban (1969. nov. 21.) ésa Csongrád Megyei Hírlapban (1975. nov. 2., 1988. ápr. 16.) jelentek meg, a kecskeméti gimnázium magyarórái mellett a kezébe kapott Választ emelte ki az irodalom, irodalomtörténet és főként Németh László iránti érdeklődésének elindítójaként. Egyéb tőlem kapott olvasmányai közt a Lúdas Mátyás Füzeteket is említette, ezeken bizonyára Szabó Dezső Az egész látóhatár című gyűjteménye értendő, nekem az volt meg. Valószínűnek tartom, hogy Németh László tanulmányköteteit, A minőség forradalmát, a Kisebbségbent,Az értelmiség hivatását is a kezébe adtam, ezeket talán azért nem említette, mert tartott tőle, hogy árthat ezzel 1956 után meghurcolt volt tanárának. Olvasni jobban szeretett, mint beszélni az olvasmányairól. Ez a tulajdonsága megmaradt;a Tiszatájban megjelent interjúból idézem: „Olvasni nagyon szeretek, de írni nem.” Csak egy-két tömör megjegyzése árulta el, hogy jól érti, amit olvas. Az értő olvasás,az olvasottak megemésztése adta az alapot és a fedezetet gimnazista korában kitűnődolgozataihoz, később tanulmányaihoz, könyveihez. Azt hiszem, magáról is vallott,amikor ezt írta az egyetemista Juhász Gyuláról: „parttalan tanulási kedve egy életre s egy életműre elég ismeretet és példát gyűjtött magába”. (Juhász Gyula egyetemi évei, 1964, 79.)2002. augusztus 89A Válaszból megismerhette az akkori magyar irodalom legjavát, név szerint Szabó Lőrincet, Németh Lászlót és Illyés Gyulát emelte ki, az utóbbiról megjegyezve: „akkor különösen közel állt hozzám”. (Csongrád Megyei Hírlap 1988. ápr. 16.) Azt hiszem,Egy falu Franciaországban című írása kelthette fel a majsai gazdálkodó fiának a figyelmét. Németh Lászlóról írt első könyvének a fülszövegében „lelkesítő kamaszkori élmény”-nek nevezte a hozzá oly közel került író műveivel való első találkozását a Válaszban. Életművét meghatározó, egész élete munkásságának irányt szabó találkozásvolt ez, noha bizonyos, hogy a Kecskeméten elvetett mag Vásárhelyen kelt ki és szökkent szárba.Az 1949–50-es tanévben, amikor VII. osztályom VIII. helyett IV.-ként folytattaa tanulmányait, s tanulóinak csaknem a fele kicserélődött a volt református gimnáziummal való, már említett egyesítés következtében, Ferivel, ámbár ő az én osztályomban maradt, lazult a kapcsolatom. Ő az akkor már kollégiumnak nevezett diákotthonlakója volt továbbra is, ott is új társak közé került; engem felmentettek – kérésemre –a nevelőtanárság alól, majd szakfelügyelettel is megbíztak. Jószerivel már csak az órákon találkoztunk. Csak hallottam róla, hogy a kollégiumban az értelmesebb fiúk számára szemináriumot szerveztek a marxizmus tanulmányozására. Feri természetesen nem maradhatott ki ebből, hasznát is vehette a marxi tanok alaposabb megismerésének például a marxi meg a Németh László-i szocializmus összevetésekor. Megsűrűsödtek ebben az időben a fordulat évének az iskolát is érintő baljós következményei. Megszüntették a hitoktatást, aki templomba járt, a klerikális reakció híveként bélyegezték meg. Leváltották és elhelyezték Kecskemétről a diákotthon igen művelt és közkedvelt igazgatóját, ahogy rebesgették, úri modora miatt. Ami pedig az osztályomat legsúlyosabban érintette: egyik legjobb tanulóját néhány nappal az írásbeli érettségi előtt miniszteri rendelettel kizárták az iskolából. Sem osztályfőnöke, sem az igazgató véleményére nem voltak kíváncsiak, a kizárás oka nem szerepelt a miniszteri leiratban. Görög katolikus hitét nyíltan vállalta, emiatt jelenthették fel. Ki és hol, nem derült ki. Az Új magyar irodalmi lexikon szerint Grezsa Ferenc 1952-ben érettségizett. Új kiadásában kijavíttattam a téves adatot. Az okozhatta a tévedést, hogy a kitűnően érett diákot csak 1952-ben vették fel a szegedi egyetem bölcsészkarára. Édesapja, úgy tudom,kuláklistára került, ezért kellett két évig várakoznia. Erről a két évről sohasem beszélt. Nem szívesen emlékezett rá. Arról azonban már örömmel értesültem, hogy az egyetemen hamarosan fölfigyeltek az átlagost messze meghaladó tehetségére. Köztünk, leveleinek tanúsága szerint,Németh László iránti érdeklődése további kapcsolatot eredményezett. Elkérte az iskolánk könyvtárában 1970 októberében Németh László és a diákok között lefolyt beszélgetésszövegét, érdeklődött a Tanú írója és nyomdájának igazgatója, Tóth László kapcsolatának Kecskeméten föllelhető dokumentumai iránt. Rendre megküldte Németh Lászlóról írott könyveit, meleg hangú dedikációkkal, „hálás emlékezéssel az indíttatásokra”.Diák korának a városában több előadást tartott, az utolsót néhány hónappal halála előtt. Tanároknak jólesik olyan tanítványukra gondolni, akire felfigyeltek, s aki megismert képességeit élete során gazdag eredménnyel bontakoztatta ki. Grezsa Ferenc ilyen tanítványa volt iskolájának, a kecskeméti piarista gimnáziumnak, ilyen tanítványom volt pályám kezdetén nekem is. A jóleső érzést csak az árnyékolja be, hogy az így is gazdag életmű kiteljesedését megakadályozta a korai halál.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése