MÁSOK ÍRÁSAI

1. Dobozi Eszter: Volt idő

(A lírikus Katona József idézése Orosz László köszöntésére)

2. Fried István: „Mi a mezőről vagyunk”
(Orosz László tanulmányai Berzsenyi Dánielről és Katona Józsefről)
3. Alföldy Jenő: Klasszikusok hiteles arcvonásai
(Orosz László: A niklai remete és a kecskeméti fiskális)
4. Laczházi Gyula elemzése Orosz Lászó két könyvéről, a Berzsenyiről (Osiris), illetve a Bánk bán értelmezéseinek történetéről (Krónika Nova)
5. Gerold László: "Igen - kedves szomszédok! él / még Bánk atyánk..." 
(Orosz Lászlónak születésnapra megkésett könyvismertető helyett) Ide kattintva olvasható
6. Nagy Miklós: Orosz László Katona József című könyvéről. Ide kattintva olvasható
7. Lator László:  Az író-filológus születésnapjára Ide kattintva olvasható
Kerényi Ferenc: Orosz László - Füzi László: Kecskemét irodalomtörténete Ide kattintva olvasható

Dobozi Eszter: Volt idő

            A lírikus Katona József idézése

            Orosz László köszöntésére

Törölve már a „lesz”, a „volt”.

Egykor mindent eggyé karolt –

mi múlt, mi tűnt, azzal, mi jő

reppenőn és játszón. S minő

         varázslat volt ez andal!

Mert volt idő! Volt kérdező:

– „E táj mivé fajult?” –, mező

kietlenén ki így borong,

hogy képzetén a halk Torony

        is felzokog. A ranggal

ingerkedő létel: emlék.

De benne él, nem csak kellék

– pusztulón bár – a Tó, a Tölgy,

Holddal fésülködőn a hölgy,

        moha lepte héjazat

alatt a Ház, a csemeték

s ültetőjük, kit elvetélt

a megérett ember kora

rég. Elnyeli az út pora,

        Bozót növi be, aszat

az elfutót, menekítő

grádicsát a túlnan illő

létezőknek. Kísért mégis,

vele enyészik az Ég is,

        a vággyal, s vele a Nap.

Mára minden esmeretlen.

Szétolvadó vértezetben

a csörtetők. Feldúlva múlt,

s még nincs, mi lesz, de már avult

        kacat. Mi élő alap,

ma holt anyag. És nincs való,

mi van is, csak örök haló.

Létlen idő: folyton jelen.

Ez hát a vég? Ő sem felel,

        csúfot űz velünk a szó...

Fried István
„Mi a mezőről vagyunk”
(Orosz László tanulmányai Berzsenyi Dánielről és Katona Józsefről)

   Orosz László egyike az utolsó hírhozóknak és tanúknak arról, hogy valaha, nemcsak a XIX. század szűkösebb lehetőségeinek évadán, hanem a XX. század első harmadának szélesedő tudományos (intézmény)-rendszerében élt – működött, méghozzá nem feltétlenül a fővárosi, esetenként kisebb városi középiskolákban tanító személyiség, akinek „rangja", „méltósága" nem volt több, nem volt kevesebb, mint a „tudós-tanár"-é. Egy olyan korszakban, amikor még ez a nem hivatalos elismerés kijárt az efféle kutatóknak-oktatóknak. Az egyetemi stúdiumokra alapozó, az oktatás munkájában és a középiskola (köz)életében kutatói érdeklődését érvényesítő tanárnak módja nyílt, hogy feldolgozza a (nem tökéletesen ellátott) középiskolai-városi könyvtárak, a vármegyei és a városi levéltárak sokszor érdekes, olykor meglepő ritkaságokat tartalmazó anyagát, vagy kapcsolatot tartva az egyetemi alma materrel, tudományos folyóiratokkal, intézményekkel részt vegyen ne csak a helyi, hanem az országos (jelentőségű tudományos munkamegosztásban (is). Hirtelenében nem jut eszembe olyan kutató, tudós, (érettebb korában) nagynevű szerző, persze a régebbi peródusból, aki az egyetemet végezve azonnal egyetemi oktatóként kezdte volna pályáját. Riedl Frigyes középiskolai irodalomóráinak anyagát lelkes, szorgalmas diákjai érdemesnek tartották a könyvpublikációra, Négyesy László szolnoki tanárkodása idején ismerkedett meg alaposabban Verseghy Ferenc életművével, Horváth János, Pais Dezső, Bán Imre egyetemi pályafutása előtti éveit éppen úgy említhetném ebben a körben, mint a kiváló filológus Gálos Rezső győri működését, vagy Brisits Frigyes több, mint figyelemre méltó esetét, aki a Magyar Tudományos Akadémia tagjaként a budapesti cisztercita középiskola igazgatója volt; és korántsem csupán az érdekesség kedvéért jegyzem ide, hogy Szerb Antal a Vas utcai „kereskedelmi"-nek volt tanára.
   Orosz László a legendává lett, Sőtér István és Szász Imre által regénybe (Fellegjárás, Ménesi út) írt, Fodor András révén naplójegyzetekben megjelenített Eötvös Kollégium neveltjeként Kecskeméten kapott tanári állást, és Kecskeméthez hű maradt, pedig a szegedi egyetemen módja nyílt volna pályamódosításra. Ez a hűség – úgy tetszik – megkülönböztető tulajdonságaként rajzolódhatna ki egy róla írandó – és századunkat, az olykor rövidnek, máskor túl hosszúnak és keservesnek érzett XX. században az értelmiségi pályát deformálni akaró törekvéseket reprezentáló – életrajzban. Hiszen a tudós-tanári pálya nemcsak az egyetemi mester, Horváth János irodalomszemléletének elsajátítását, őrzését, alkalmazását eredményezte (például a jelen kötet Berzsenyi-dolgozataiban), hanem a fiatalkori eszmények sugallatai nyomán körvonalazódó kutatási tárgyak folyamatos, különféle aspektusból történő újragondolását is (például e kötet Katona Józsefről szóló dolgozataiban). Talán már itt fel kell hívnom a figyelmet, hogy a „szakirodalmi" hívatkozások között perdöntően fontos helyen, a tanulmányok zárlataiban olvashatók Ady Endre és Szabó Dezső „esszéisztikus" sorai Katonáról, illetőleg Berzsenyiről; s hogy Orosz László legalább annyit köszönhet Németh László Berzsenyi-portréjának, mint a Horváth Jánosénak. A Németh-recepció igazán föltárhatná, hogy a szaktudomány miként reagált Németh „irodalomtörténetére" és „történettudományára" – de ez csak kitérésképpen tett megjegyzés. A följebb mondottakhoz annyit tennék hozzá, hogy részint a tudós-tanári elkötelezettség, részint a maga választotta irodalmi/irodalomtörténeti hagyományhoz ragaszkodás következménye, hogy ebben a kötetben a személyiségrajzok dominálnak, azok az irodalmi kapcsolatok, amelyek az életművek szociológiai vonatkozású hátterét adják. Finoman kezelt pszichológiai megfigyelések, az alkotáslélektan határára érő adalékok, az irodalmi mechanizmus a művek szempontjából lényegesnek tűnő epizódjai tárulnak föl, az esszéírókat idéző előadásban, a tanári gyakorlatból fakadó jó elrendezésben, nem utolsósorban pedig a megbízhatóan kezelt filológiai apparátus segítségével (mindez a valahai proszemináriumok üzeneteként cseng felém). Szintén a tudós-tanárra vall, hogy az idegyűjtött Berzsenyi-dolgozatok kivétel nélkül konferencia-előadások voltak „ős"-formájukban, melyek ezúttal átdolgozott alakban, ám a lényeget illetőleg változatlan elgondolás szerint sorolódtak be a tanulmánykötetbe; a nagyhatású értekezés Katona József leglényegesebb személyiségjegyeiről éppen Kecskeméten hangzott el, a Bánk bán szerzője előtt tisztelgő ülésszakon (amely Orosz Lászlóéval közös szerepléseim egyike, írom szerénytelenül). Az efféle alkalmak igen jók arra, hogy szerzője egy-egy tézist többnyire szűkre szabott, 20-30 perces időkeretek között bemutasson (a tudós-tanár megszokta a tanóra 50-45 perces tartalmát!), kutatásairól vegyes közönség előtt számot adjon (mint ahogy egy iskolai osztály is, tudását, érdeklődését tekintve, vegyes). Az alaposabb érvelésre nemigen van mód, de a kötet dolgozatai esetében ez nem okoz hiányérzetet, hiszen Orosz László volt kiadója, sajtó alá rendezője Berzsenyi és Katona munkáinak (a Bánk bán etalon-számba menő kritikai kiadása joggal emlegethető chef d’oeuvre-ként!), és szerzője egy Berzsenyiről (1976-ban) meg egy Katonáról (1974) szóló monográfiának. Így hát, ami itt esetleg hiányzik, ott megvan. Ám minthogy a kötet első írásának kelte 1977 (az utolsó megjelenésé 1999), nyilván a vissza-visszatérés a monográfiában, a kiadásokban csak érintett, „fölvetett" problémához, problémacsoporthoz, hozzásegíti Orosz Lászlót álláspontja esetleges kiigazításához, módosításához, bár a legpontosabban árnyalásról szólhatnánk. A monográfiákban – például – kevesebb alkalom adódott olyan befogadástörténeti elemzésre, mint amilyen ebben a kötetben Berzsenyi és Széchenyi István, Berzsenyi és Festetits György, valamint Katona és Széchenyi kapcsolódásait mutatja be. Katona József személyisége és ügyészi ténykedése ugyancsak szinte „kinagyítva" rajzolódik föl, és igen határozott vonású képet kapunk Berzsenyi „magyarságtudatáról". Módszertanilag rendkívül izgalmas és még a (hasonló?) XX. századi tanulságok felől is szemlélhető értekezés szól az öncenzúráról, mint amely művet (de)formálhat, méghozzá az idézeteit jelölő, óvatosan merész és merészen óvatos Katona József dramaturgiájával szembesülve. Annyit jegyeznék meg, hogy a néhány példa meggyőző, bár talán nem teljesen elégséges. Fontos, hogy a szövegen túl létező tényezők belépnek a szövegbe, és „felettes" szöveglehetőségként funkcionálnak, továbbá: egy természetes „létrejövési" folyamat ellenében hatnak. Az irodalomrendszerben a cenzúra-öncenzúra szinte önállósuló alrendszert alkot (például a cenzúra oly intézményes szervezeti minőségében, mint amilyen a XIX. század elejének Habsburg Monarchiájában volt). Ugyanakkor nem hagyható teljesen figyelmen kívül, hogy az életmű (hatás)történetébe a mindenkori „szociológiai" kontextus, a „matériális" háttéranyag, egy tágabban értett „művelődéspolitikai" tényező (főleg, ha intézményes!) belejátszik. Így annak kísérlete, mit írt Katona eleve „másként", miféle „megalkuvásokra" (ha ez itt a jó szó) kényszerült, tisztában lévén a cenzurális nehézségekkel, igen termékeny szempontként könyvelhető el. Már csak azért is (és milyen kár, hogy idáig már nem jut el az egyébként kiváló értekezés), mert az (ön)cenzúrának esztétikai hozadéka lehet (a Családi kör átírása ismert példa), önmagában sem a cenzúra, sem az öncenzúra nem feltétlenül vezet dramaturgiai töréshez, esztétikai következetlenséghez. A Bánk bán Ottója, Biberachja – úgy gondolom – elsősorban a kor színházi üzemének, intrikus- és gonoszfelfogásának dramaturgiáját tanulmányozva magyarázható; általában: a Bánk bán nem egy ma homályosnak gondolt helye a Katona által játszott, ismert színművek együttesében jobban értelmezhető. A Bánk bán elemzésekor nem feledkezhetünk meg arról, hogy Katona jogi stúdiumokat végzett, majd (később) történetíró lett. Az persze kérdéses, hogy az 1810-es és az 1820-as évek „forráskezelése" egynemű-e avagy nem. Orosz László tehát helyesen teszi, hogy Katona két működési területével külön-külön foglalkozik, persze érdekes volna egy olyan „tudományközi" elemzés, amely egymásra láttatná ezt a két, Katona által „gyakorolt" diszciplinát. Hiszen a Bánk bán történeti és jogi szemlélete egymásból következik, de nem független a korszak hasonló történeti tematikájú műveinek nézeteitől. Ugyancsak helyesen teszi Orosz László, hogy Berzsenyi „magyarságtudata" összetevőinek külön tanulmányt szentelt. Nem kitérőképpen írom ide, hogy éppen A magyarokhoz (Romlásnak indult…) című versekből szállóigék származtak az utókorra, ezek hamar kiüresedtek a politikai szónoklat szótárában; erre vonatkozólag a Babits-regény (Halálfiai) adhat eligazítást. Orosz László dolgozatának „alkalmisága" talán csak a befejező mondatok megemelt „retoriká"-jában érezhető, a Kazinczynak küldött levelekből, az Antirecensioból, a Poetai harmonisticából kiemelt idézetek és kommentárjaik közelebb visznek annak megértéséhez, hogy a Magyarország jövőjét tervezgető Széchenyi István miért támasztotta alá olykor mondandóját Berzsenyi-citátumokkal. Széchenyi Berzsenyi-olvasata nem a(z átlag-)nemesi szemlélet klasszicizálásának szólt, hanem éppen annak, hogy a hagyományos alakzatokat miként volt képes a költő egy megszenvedettebb, „gondolatibb" szemlélet kifejeződésének szolgálatába állítani. Széchenyi és Berzsenyi „személyes" kapcsolata nem volt, nem lehetett problémátlan, mint ahogy Széchenyi első felindulásában ingerült naplóbejegyzéssel illette az általa látott (és bizonyára nem kifogástalan) Bánk bán-előadást. De éppen a gondolatiság, a nemzetszemlélet „mélyrétegei"-ben sok tekintetben hasonló, Orosz László által dokumentált, reakciók is föltárhatók; s így a dolgozatok a pusztán kapcsolattörténeti-életrajzi érdekességek (el)könyvelésétől eltérően, imagológiai elképzelések formálódásáról szintén hírt adnak. Az irodalom iránt (is) szerfölött fogékony Széchenyi a túlzott személyességét (így a hozzáintézett verset) tartózkodással fogadta, egyébként Kazinczy sem fejezte be Széchenyi-episztoláját, de a Berzsenyi líra – Orosz László céloz rá – „egész életét végigkíséri". Mivel Berzsenyi verseinek eszmetörténeti jelentőségére (erre szintén Orosz László utal) Széchenyit európai irodalmi tapasztalatai figyelmeztették. Széchenyi a romantikus olvasmányok aspektusából tekintett Berzsenyire, korántsem egész verseket citált, hanem azokat a sorokat, amelyek a följebb említett tapasztalat alapján segítették mondandója kiteljesítését. Ugyanakkor a kötet kurta előszavában fölvillantott Berzsenyi-Katona-párhuzamot (ami például „elhallgatásukat", ideiglenes kirekesztődésüket illeti) a személyes kapcsolatrendszer alakulásán vagy hiányán túl a romantikus periódus költőinek, mindenekelőtt Vörösmartynak újfajta recepciós magatartásával értelmezhetjük, illetőleg ezt tekintetbe véve volna érdemes továbbgondolni Orosz László ötleteit. Ez túlmegy a kötet dolgozatai által vállalt feladatokon, ennek számonkérése mindenképpen helytelen volna.
   Azt azonban mégsem hallgathatom el, hogy keveslem a műelemzéseket. Ahol fölbukkannak, kitetszik, milyen érzékeny versértő Orosz László (tudós-tanárságához ez is szervesen hozzátartozik). Ugyanis az egyes művekbe vagy műcsoportokba való mélyebb betekintés minden bizonnyal „irányzatpoétikailag" meggyőzőbb hozadékot eredményezne. A magam számára a legtöbb kérdőjelet a Berzsenyi a klasszicizmus és a romantika határán című tanulmány margójára tettem, feltétlenül elismerve, hogy ilyen terjedelemben aligha mutatható be ez a nem könnyű kérdés. Nem az a fő problémám (bár részben az is), hogy Orosz László talán túlságosan is tiszteli Horváth Jánost, egyébként Berzsenyi-könyve valóban tiszteletet parancsol, hanem az, hogy az átdolgozás során nem vette figyelembe az újabb szakirodalmat (Kajtár Mária és Szász Ferenc új szempontokat hozott a Berzsenyi-Hölderlin egybevetésben); valamint: a neoklasszicizmus terminus magyar története (Szauder Józseftől Sárközy Péterig és Pál Józsefig) szintén átírta a klasszika és a romantika Fritz Strich által diametrálisan különbözőként szembeállított, az újabb kutatások szerint sok tekintetben egymásra reagáló, egymást értelmező, egymással vitatkozó esztétikai megfontolásait.
   Természetesen ma sem szoktuk tagadni, hogy a német koraromantika a Goethéétől meg a Schillerétől, különösképpen a Lessingétől eltérő irodalom- és főleg kultúraszemléletet dolgozott ki, de azt sem, hogy első ízben éppen abban az évtizedben (1795-1805), amely részben a Berzsenyi Dánielé is (!), és amelyben Goethe és Schiller együttműködése a leggyümölcsözőbb volt. Emellett Hölderlin beiktatása a romantikába korántsem problémátlan, az ő „helléniká"-ja, akár Berteaux forradalmi utópiája, akár egy heideggeri egzisztenciális univerzál-poétika felől értelmezzük, sokkal inkább felel meg az olasz irodalomtudomány által ihletett, szauderi alapozású neoklasszicizmus-igénynek, mint annak a romantikának, amelynek első nemzedékében a Schlegel-fivérek és Novalis, illetőleg Wordsworth és Coleridge, a másodikban Brentano és Arnim, illetőleg Byron és Shelley – ezt talán különösképpen argumentálni sem szükséges – egészen más minőséget képviselt, mindenekelőtt más nyelv- és szubjektumfelfogást. Az a valóban Takáts Gyula részéről is hangoztatott lehetőség, miszerint Berzsenyi néhány gondolata, tézise, költői-értekezői fordulata a Hölderlinével, valamint a Byron és Shelley mellett harmadikként emlegetett Keats-ével egybevethető, még nem bizonyítja, hogy Berzsenyi a romantika küszöbére érkezett volna. Az Orosz Lászlótól szintén hangsúlyozott tény, hogy Berzsenyi miként fogadta Vörösmarty epikáját (elutasítással), talán többet nyom a mérlegeléskor, mint egy-két futólagos összehasonlítás. Mégsem elsősorban ezek a részletkérdések kérdőjeleződtek meg a számomra, ha itt egyáltalában erről van szó. Inkább arról, hogy részint monolit korstílusok kritériumai szerint nemigen képzelhető el a mintegy kétszáz esztendő irodalomtörténéseiben fölmerülő klasszicizmus, mondjuk Boileau-tól Goethe haláláig, és a nemzeti irodalmi és/vagy nemzedéki megoszlásban több évtizeden át tartó és a realizmussal viaskodó, de azt társ-áramlatnak is elfogadni kényszerülő romantika. Részint az összehasonlításnak az a módja töprengtethet el, amely részjelenségeket némileg túl-interpretálva az egészre nézve von le következtetéseket. Tudom, hogy mélyen igazságtalan Orosz László 1977-es konferencia-előadásából ily messzemenő következtetéseket levonni. De ahogy az eddigi fejtegetések során Orosz László dolgozatait szélesebb irodalomtudományos kontextusban igyekeztem bemutatni, itt sem annyira magáról a számomra kevésbé tetsző írásról szólok elsősorban, hanem arról az irodalomtörténeti tendenciáról, amely az 1970-es esztendőkben általában jellemezte a magyar irodalmi kutatásokat. Általában, s ez azt jelenti, hogy a legjobbak sem tudták elkerülni azt a tévutat, amely a stíluskorszakok merev értelmezéséből, másrészt differenciálatlan szemléletéből eredeztethető. Ennek aztán az lett a következménye, hogy a klasszikát és a romantikát (az előbbit kedvelte Lukács György, az utóbbit, a leginkább a német koraromantikát elvetette, Gorkijtól és Blagojtól néhányan a semmitmondó aktív és a passzív romantika terminusát is alkalmazhatónak vélték, meglehetős reflektálatlanul!) egyszerre igyekeztek szembeállítani és összemosni, parttalanná tenni, vagy szűkebb térre szorítani. Szauder József nyomán ugyan jórészt elfogadható, hogy Kölcseynek méltánytalan bírálata Berzsenyiről legalább oly mértékben önbírálat (is), de az egyre világosabb, hogy a helyenként normatív-iskolás szempontokat érvényesítő Kölcsey nem a romantika követelményeivel szegezte szembe Berzsenyi nyelvi regisztereinek, műfajainak, versformáinak különféleségét, mint ahogy Berzsenyi elmozdulván a megtanult iskolás-deákos klasszicizmustól éppen nem korszerűtlen esztétikai stúdiumai alapján egy szabadelvűbb, a költői teremtés jogait inkább megengedő nézetrendszert, de nem romantikusat tett a magáévá. Az én olvasmány-tapasztalataim alapján az 1810-es években már a korábbinál kevesebbet alkotó Berzsenyi szembe kellett, hogy nézzen (Kölcsey kritikája nélkül is feltehetőleg megtette volna) a Kazinczy népszerűsítette klasszika és az ő továbblépését segítő esztétika összeegyeztethetőségének kérdésével, a normatív poétika kizárólagosságának költészeti és a szakirodalom tanulságaival (esetleg Kis János baráti segítségét igénybe véve). Ez esetben nyilván főleg modalitásában más traktátus készült volna el, mint az Antirecensio. De hogy a költői fordulat új pályaszakaszt indít(hat)ott (volna) meg, annak legalábbis megvan a valószínűsége. Nem azért navigáltam magam a „mi lett volna, ha…" veszélyes vizeire, hogy visszafelé irányuló jóslásokba bocsátkozzam, pusztán azt szerettem volna érzékeltetni, hogy nem Kölcsey –ismétlem: méltánytalan – kritikája okozott „törést" Berzsenyi költészetében. Ha például a Napóleon-epigramma szabadságfogalmát gondoljuk egybe az 1800-as évekéivel, legott érzékelhető lesz, hogy az óda-periódust követőleg változott a Berzsenyi-líra, műfajilag, hangvételileg, de eszmeileg is. Az ódákat ért bírálat főleg egy lezárt korszakra vonatkozik, amelyen Berzsenyi valójában túljutott, de amelyet – nem tudható, milyen sikerrel – az új periódusban másképpen folytatott volna. Mint ahogy erre a Mailáth-ódából némileg (de csak némileg!) következtetni lehet. Hogy Berzsenyi „váltott", ebben szinte a teljes szakirodalom megegyezik, ám hogy ez a „váltás" irányzatpoétikai jellegű lenne, tehát, hogy a romantika irányában nyitott volna, itt már erősen megoszlanak a vélemények. Horváth János Erdélyi Jánostól ihletett metaforája nem eligazító, innen „szakmai" vélemény nem gondolható tovább. A klasszicizmus és a romantika „párhuzamossága" semmiképpen nem vezet „kontaminációhoz", mindazonáltal nem gondolom, hogy rekeszekbe gyömöszölhető egyik vagy másik. A felvilágosodás eszméi még Petőfinél is jelen vannak, a Csongor és Tündében még inkább érzékelhetően, erre már Szauder József figyelmeztetett. A felvilágosodásnak azonban nem feltétlenül kell klasszicizmussal párosulnia, bár jórészt azzal látható párban. Igaz, még a belgrádi komparatisztikai világkonferencián, 1967-ben egy román kutatónő az irodalmi irányok, áramlatok egymásra torlódásáról szólt (superposition des courants littéraires). Ám ez nem a klasszicizmus (amelynek antikvitás-szemlélete csupán egyik összetevője) és a romantika (amelynek antikvitás-szemlélete alapjában különbözik a winckelmanni típusú klasszikáétól) „szimbiózisát" vagy „határosságát" eredményezi. Egyébként a romantikus (romános, romántos alakban, de másképpen is valóban regényest, rejtelmest, titokzatosat jelentett, így használta még Rousseau is (paysage romantique: regényes tájék). Ennél fogva e szó valamilyen alakban előfordulása ebből a szempontból közömbös. Annál inkább meggondolkodtató Orosz László találó megfigyelése, miszerint Berzsenyi életművéből a Poetai harmonistica meg A poezis hajdan és most tartozik a leginkább kiemelkedő alkotások közé. S most Orosz Lászlót idézem: „E művei mégis visszhangtalanok maradtak. A következő nemzedék nem tudott mit kezdeni az örök ideák utáni sóvárgással, amikor az önálló nemzeti állam megteremtésének sürgető feladatával találta magát szemben". Ez az a pont, ahol érződik a korszak retorikája és terminológiája. Ugyanis az önálló nemzeti állam megteremtése a politikatörténet fogalmi készletét idézi, az „örök ideák" utáni sóvárgás viszont esztétika- és/vagy eszmetörténeti aspektust sejtet. Két különböző szintről van szó, amely legföljebb közvetítő közeg révén találkoztatható, ilyen közvetlenül semmiképpen. Egyébként a Berzsenyi-Vörösmarty kapcsolat, negatív vagy pozitív recepció sem ezen a téren bontakoztatható ki, hanem az irodalom esztétikai funkcióiról, az esztétikum mibenlétéről és a műfaji emlékezetről való gondolkodásén. Az önálló nemzeti állam ideája a II. József elleni ellenállás néhány esztendejében már fölmerül, elmélkedik erről Berzeviczy Gergely is. Viszont a neoklasszicizmus „örök ideái" az antikvitás felidéződésének jegyeivel korszerűsödnek, akár Goethét, akár Hölderlint emlegetjük, esztétikai vonatkozásai Keatsnek a görög vázáról írt ódájában éppen úgy fölfedezhetők, mint Schiller idevonatkoztatható (és részben Kis János által átköltött) verseiben.
   A tudós-tanár egy konferencia-előadásban természetesen nemigen tehetett mást, mint fejtegetéseiben részben a közvetítés, a szakmai közmegegyezés időszerű kérdései tolmácsolásának feladatát (is) vállalta. Orosz László említett értekezése korrekt módon teljesíti ezt, sőt részben elmozdítja a holtpontról a följebb bírált nézetet. Méghozzá azáltal, hogy olyan Berzsenyi-értekezés(ek) együttesében helyezi el, amelyek értelmezése túlmutat az 1970-es esztendők frazeológiáján és terminológiáján. Az mindenképpen elismerésre méltó, hogy Berzsenyi európai irodalmi kontextusba kerül, oda, ahol nemcsak antikvitás-értelmezése, hanem költészetének vonzásai és választásai kapcsolják. Orosz Lászlónak ugyancsak érdeme, hogy nem megrögzítette a kutatást, hanem kinyitotta. Azáltal, ahogy az idevonatkozó magyar nézeteket csoportosítva megkísérelte az összegzést, a summázatot, teret engedvén a továbblépésnek.
   Nem kevésbé fontos A történetíró Katona József című dolgozat ama része, amely a történeti tanulmányok nyelvét mutatja be. S bár a nyelvújításban szerzőnk (ti. Katona) „nem vallott színt", a Bánk bán mintha egy nyelvújítást megelőző korszak, egy töredékeiben megvalósult magyar Sturm und Drang kifejezéskészletével szólna. A történeti munkák egyik legfontosabb hozadéka – Orosz László szerint –: „nemcsak magyarul" vannak írva, „hanem magyarosabban is korának irodalmi nyelvénél. Mint több idézetből láthattuk, a népnyelv szavait, kifejezéseit, fordulatait használta. Népies a mondatszerkesztése is". Annyit jegyeznék meg, hogy a népnyelv bizonyos kifejezéseinek, fordulatainak befogadása az irodalmi nyelvbe szintén része a nyelvújításnak, amely elsősorban stílusújítás volt, és nem azonos a szógyártással, ebben egyébként a kor valamennyi írója jeleskedett (ezt Orosz László nálam jobban tudja). A „népies"-t viszont nagyon megterhelt minősítésnek vélem, s a magyarosság kritériumai sem egészen egyértelműek. Amit egy korszak latinos-diákosnak vagy németesnek érez, azt egy másik korszak esetleg magyarosnak. „S mi tűnik ma ízesebb magyarságúnak – kérdezi a történész Heiszler Vilmos –: ‹‹Óbester uram az ámbituson früstökölt››, vagy ‹‹Az ezredes úr a tornácon reggelizett?››". S amit ehhez zárójelben hozzáfűz, nem kevésbé tanulságos: „Nota bene: a tornác sem tűnik finnugor eredetűnek, de a törökös iskola hívei sem lelnék sok örömüket benne." A tornác egyébként vitatott eredetű szó, feltehetőleg németből jött át.
   Ha summázni akarnám véleményem Orosz László tanulmánykötetéről, rendkívül pozitív, rokonszenves, inspiratív és még vitatható téziseivel is (vagy elsősorban azokkal?) továbbgondolkodásra ösztönző személyiség rajzára kellene vállalkoznom. Megtettem ezt egy születésnapi köszöntőben, amelyben tevékenységét tekintettem át (Orosz László köszöntése. Forrás 1995. 7. szám). Ez a tanulmánykötet mindenekelőtt azért érdemel megkülönböztetett figyelmet, mivel egy tudós-tanári magatartást reprezentál, és ezen keresztül egy olyan nézetrendszert, amely a gyorsan változó irodalmi/irodalomtörténeti áramlatok közepette, ellenére termékeny szempontokkal gazdagít. Sokan értekeznek mainapság (bár nem annyian, mint egy-két évvel ennekelőtte) a szerző „haláláról". A másik oldalról nézvést: az olvasó megkonstruálja a szerzőt, a művek meghatározott halmazából kialakítja a maga íróját-költőjét. A valaha élt valóságos (kevéssé ismerhető) szerző és az olvasó konstrukciója (amely nem nélkülözheti az anyaggyűjtés, a filológia kevéssé tetszetős munkáját) egymásba épül, egymásra vetítődik. A mű szövege és a szöveg értelmezése valamiképpen egymásra olvasva érvényesül. Ebből a megfontolásból a tudós-tanár Orosz László irodalomtörténészi munkássága csak látszólag képvisel egy avittabb szemléletet, valójában befogadáselméleti megfontolások rejtőznek benne. Hiszen az Ady rajzolta Katona József, a Széchenyi István által olvasott Berzsenyi nem egyszerűen utóélet-rekonstrukció, hanem hatástörténeti esemény, egy életmű értelmezésének megannyi fázisa. Olyan irodalmi alrendszerek feltárása zajlik az értekezésekben, amelyek az irodalomnak, irodalmi személyiségnek és irodalmi műnek társadalmi, kortörténeti, gondolkodástörténeti kontextusával ismertetnek meg. Így az irodalomra és az irodalmi műre több helyről vetődik az értelmezés fénye. Önnön poziciójának tudatosulása Orosz Lászlót arra késztette, hogy a látszólagos irodalmi peremhelyzet poétikáját érzékenyen, empátiával, műgonddal vázolja föl, a személyes hitelesség igazoló erejével. (Korona Kiadó, 2000)

Alföldy Jenő
Klasszikusok hiteles arcvonásai
Orosz László: A niklai remete és a kecskeméti fiskális

A műfaj: irodalomtörténet-írás

    Orosz László irodalomtörténeti tanulmányokat tett közzé alig száz oldalon. A tanulmányok nem akarnak esszének feltűnni. Nem a szerző szépírói erényeit akarják csillogtatni, hanem hatásvadászat és elkápráztatás nélkül vállalják a diszciplínát. Az irodalomtörténet-írás rangját adják vissza ezek a tanulmányok, s ezt a klasszikusok értékelésében ma fontosabbnak tartom szinte bármi másnál. Fontosabbnak tartom, mert szükségét érzem a tudományosan hiteles szónak, mely példás magyarsággal, érthetően és a tárgy iránti alázattal mutatja fel irodalmunk klasszikus műveit, s hozza emberközelbe alkotóikat. Mintha Horváth János és legjobb követői, például Barta János szelleme éledne újjá a könyvecske lapjain; mintha a fél évszázad óta oly gyakran tévúton járó irodalomtörténeti filológia talált volna vissza a helyes kerékvágásba.
    Az utókor lassanként majd elvégzi a mögöttünk hagyott évtizedek elméletírásának tárgyilagos kritikáját. Az ideológiától áthatott irodalomtudományban is bőséggel születtek becses kutatói eredmények, érvényes műelemzések. Azt azonban megállapíthatjuk, hogy a 20. század második felében az akadémikusoktól – tisztelet a kivételnek – elég jelentős részben tudós költők vették át az igazmondás és az értékkiválasztás, súlyozás szerepét: Illyés Gyula és Vas István, Rónay György, Nemes Nagy Ágnes és Rába György. (Közülük az utóbbi mondható leginkább filológusnak.) Valljuk be azonban: bármennyire ők mondták ki, és bármilyen szépen mondták ki az igazat, a kutatómunkának azt a fáradalmát, amelyet a szókép méltán hasonlít a mélytengeri búvárok munkájához, csak a filológia hivatásosai végezhetik el. Sokszor tanári, könyvtárosi vagy hivatalnoki kötelezettségeik teljesítése mellett, a tudományos élet fórumairól tartósan kirekesztve, ahogy azt Orosz László példája is mutatja.

Költősorsok a mérlegen

   A niklai remete és a kecskeméti fiskális cím jelzi, hogy Orosz László költősorsokat helyezett górcső alá sokoldalú filológiai megközelítéssel. Berzsenyi Dániel mint niklai „remete", Katona József pedig mint kecskeméti „fiskális" jelenik meg előttünk, arra utalva, hogy életükben nem, vagy alig kaptak helyet a magyar Parnasszuson: a pesti, keszthelyi vagy egyéb kultúrcentrumban. (Katona – a Kazinczy által megbecsült Berzsenyitől eltérően – még Széphalom egyszemélyes irodalmi központjából sem kapott visszajelzést, akárcsak a vele ellenlábas Debrecenből; az ortológusok legalább a nyelvújítástól érintetlen nyelvezetét becsülhették volna, ha tudtak volna róla.) Az irodalmat egyiküknek sem állt módjában főhivatásukként végezni. Berzsenyi energiáinak nagy részét a gazdálkodás, Katonáét a hivatal kötötte le.

Nem (csak) irodalomszociológia

    Irodalmunkban Csokonai az első, aki arra törekszik – szomorú kudarcot vallva –, hogy megéljen az irodalomból. Vörösmarty az első, aki sokszor nélkülözve, de meg tud élni írásaiból – persze nem versírásból, hanem színikritikákból, újság- és szótárszerkesztésből s egyebekből. A 19. század második felének konszolidáltabb évtizedeiig, a sajtó és a könyvkiadás elterjedéséig alig beszélhetünk „főhivatású" írókról. Irodalmunk sokáig földbirtokosok, papok és testőr- vagy katonatisztek kezén fejlődött. A kötetkiadáshoz és a népszerűsítéshez főúri mecénások támogatására volt szükség. Később, amikor kialakult a hazai szellemi élet intézményrendszere, már voltak jómódban élő írók, de csak akkor, ha az intézményrendszerben is elfoglalták helyüket mint hivatalok, irodalmi társaságok, szerkesztőségek vezetői vagy tagjai. Érvényes ez még az olyan sikeres költőkre, írókra és kritikusokra is, mint az idős Arany, Jókai vagy Gyulai.
    Ezek az irodalomszociológai szempontok nem kerülhetők meg: az irodalom a legfejlettebb társadalmakban is jelentős részben az anyagi helyzet függvénye. Orosz László könyve azonban sokkal tágabban értelmezi az írósors, költősors fogalmát, mintsem hogy kimerülne az alkotók gazdasági helyzetének tanulmányozásában. A mintegy nyolcszáz holdon gazdálkodó Berzsenyi gazdasági helyzete tekintetében is, a kapcsolatteremtés lehetőségeiben is előnyösebb helyzetet élvez, mint a vidéki iparoscsaládból származó Katona. Írósorsukban mégis van hasonlóság. A késleltetett – Katona esetében csak a drámaköltő halála után bekövetkező – siker sajátos körülményeit, személyes okait vizsgálja Orosz László mindkét alkotónál, József Attilával mondva, a társadalomban „odakint" és a lélekben „idebent".

Nélkülözhetetlen filológia

    Irodalmunk nagyjai körül akkor is sok a homály és félreértés, ha életük nyitott könyv, mint Petőfié (akinek mellesleg épp a születési és a halálozási helyét nem tudjuk pontosan). Berzsenyiről aránylag sok adalék áll a kutatók rendelkezésére, de nagy ellentéteket mutató személyiségének és gondolkodásának megismeréséhez ez is kevés. Katonáról eleve kevés dokumentum maradt ránk rövid életéből. Irodalmi kapcsolatai gyérek, így levelezése sem olyan kiterjedt, mint Berzsenyié. Csak évekkel halála után, a Bánk bán bemutatásától kezd foglalkozni vele az utókor, s a róla szóló irodalomban több a találgatás, mint a következtetés, több az elképzelés, mint a bizonyíték. Ezért van szükség filológiára, melyben ugyancsak van megsejtés, de a munka oroszlánrészében az intuíció sem pótolhatja a dokumentálható tényeket. Ugyanakkor az aprólékos adatok sokasága sem teszi nélkülözhetővé a személyes érzékenységet, a beleélő készséget és a hibátlan mérlegelést.

Lelkiismeretesség és ügyszeretet

    Orosz Lászlóban együtt van a filológusi lelkiismeretesség és az a fajta megszállottságig menő ügyszeretet, amellyel meg kívánja ismerni és ismertetni klasszikusainkat, akik magyarságtudatunk és nemzeti művelődésünk pótolhatatlan részei. Berzsenyi a 20. században még elevenebben hat, mint a sajátjában. Hatása kiterjed a Nyugat első nemzedékére, Babitsra, Kosztolányira, Tóth Árpádra csakúgy, mint Füst Milánra, de Illyés, majd Nagy László és Csanádi Imre gesztusaiban és formakultúrájában is éppúgy jelen van, mint Jékely Zoltánéban, Takáts Gyuláéban, Weöresében. Katona kisugárzása is egyre nő az idővel. Haza és haladás, rebellisség és törvényesség, reálpolitika és önfeláldozás, magyarság és európaiság éppoly termékeny egyidejűséggel van jelen a Bánk bánban, mint a lélektani összetettség, a színpadképes drámai helyzetek, a típusok gazdagsága vagy a tragikum súlya.
    Orosz László a művek értelmezését is szolgálja azzal, hogy az alkotó sorsát vizsgálja, s portréját rajzolja meg. A portré kommentárokból és lábjegyzetekből készül. Költői metaforákhoz fűzött glosszákból, rejtett áthallások kimutatásából, hivatali ügyiratokból, padlásról előkerült fosszilis leletekből, egy mű véletlenül megkerült első fogalmazványából, a költő ismerőse ismerősének leveléből, naplóbejegyzésekből áll össze. A könyv azért kitűnő olvasmánynak is, mert ezek a háttérben tartott adalékok mind a költői indítékokat és a létrejött műveket segítenek megvilágítani.

Közös vonások

    A tanulmányok nem a két költő sorspárhuzamairól szólnak, de a rövid bevezető ezekre is kitér. Orosz László érdeklődését fölkeltette a hasonlóság, mely Berzsenyi és Katona léthelyzete közt mutatkozik. Körülbelül egyidejűleg érezték úgy, hogy kirekesztették őket a centrumból: Berzsenyit a híres Kölcsey-bírálat hallgattatta el, Kölcseyt a Bánk bánt sújtó cenzori jelentés. Mindkét költőre áll az is, hogy vélt vagy valódi mellőztetésük nemcsak csigaházba húzódásra késztette, hanem szívós elméleti munkára is ösztökélte őket. Berzsenyi esztétikai tanulmányokba merült, Katona a magyar drámaírás és színjátszás orvosi látlelettel fölérő, korszakos helyzetjelentését végezte el. Az egyes tanulmányok úgy alkotnak szerves láncolatot, hogy egy-egy eszmetörténeti, életrajzi kérdést járnak körül módszeresen. Ami elismerésre késztet, az főleg az aprólékosnak látszó részletekből nagyarányúan kibontakozó összkép: e két klasszikusunk megelevenedő arca.

Mi az, hogy költősors?

    Magyarországon mindig nagy érdeklődés kísérte a költősorsokat. Sokszor a művekkel egyenlő rangon tárgyalják irodalomtörténeteink a szerző életútját, társadalmi helyzetét. Költőink maguk is gyakran felhívják a figyelmet helyzetükre, hol vészkiáltásként, hol a hatás fokozására. Jelzéseiket, ha értékteremtő egyéniségek hallatják, komolyan is kell venni. Mióta is tarthatjuk számon e jelenséget? Csokonai szállóigéje óta-e, mely a Tempefőiből vált ismertté: „Az is bolond, aki poéta lesz Magyarországban"? Peregrinus deákíróink önéletírásai óta? Vagy már Tinódival kezdődően, aki gondosan megénekelte, ha rossz borral, penészes kenyérrel fizettek énekmondásáért? Summa summárum: a költősors maga is jelképpé nőtt a magyarság szemében. Az irodalom hívei e nép és nemzet történelmi hányattatásaira ismertek a költők oly sajátos, mégis tipikus sorsában.

Irodalmi legendák és ellenlegendák

    Vannak ennek vadhajtásai is természetesen. A költők legendái olykor úgy elborítják nemcsak a mindennél fontosabb műveket, hanem magát az életrajzot is, hogy az elburjánzott borostyán a termetes fát is megfojtással fenyegeti.
    Rónay György például úgy találta (A lírikus Katona; Balassitól Adyig): hamis legenda szövődött abból a tényből, hogy a Bánk bán megbukott a Kolozsváron meghirdetett pályázaton, majd a bemutatás cenzori tiltása után hazatért szülővárosába, és a költészet helyett inkább jogászi hivatásának élt. A legenda ezt úgy színezte át a búsmagyar irodalomszemlélet szájíze szerint, hogy – mint Rónay György idéz egy meg nem nevezett irodalmárt – „…ha az ember Kecskeméten jár, önkéntelenül is fölmerül emlékezetében a romantikus képzelgésekre ösztönző zseni alakja, aki a Bánk bán pályázati sikertelenségén végsőkig elkeseredve tér haza, és temetkezik az Alföld porába". Ezzel szemben Rónay így látja a drámaköltőt: „Katona hazatértével nem egy világgal meghasonlott lélek vonul végleges, keserű magányba. Hazatért, mert kecskeméti volt, mert ragaszkodott szülővárosához, mert ott akart élni, dolgozni, hivatalt vállalni, családja körében és családját segítve." Móra Ferenc is élénk társasági életet élő embernek mutatja Katonát. Jól beilleszkedik a kecskeméti polgárok közé, szépen halad fölfelé a hivatali ranglétrán, még némi támogatást is kap irodalmi ambícióihoz. Csupán sajnálatosan korán bekövetkezett szívhalála okozza, hogy életében nem látogatja meg az írói siker.
    Rónay megidéz egy 20. századi irodalomtörténészt, aki „a mélabús mendemondát szövi tovább" Katonáról, mondván: „Szellemének roppant arányait társtalanul, korán megrokkanva hordozta, amíg össze nem omlott egy hétköznapon, hivatalba menet, a városháza kapujában." Rónay szerint ez a beállítás „puszta koholmány". Mint írja, „A vacsi vadászok mulatságos jegyzőkönyvét nem ilyen társtalan roskadozó vetette papírra, hanem egy kedves és kedélyes mulatótárs. Szellemi roskadozók egyébként báli ügyekkel sem szoktak foglalkozni; Katona pedig foglalkozott". Méghozzá sikeresen: az első farsangi bált, melyet a költő-alügyész rendezett két társával, megismételték, majd újabb jelmezbállal toldották meg. Rónay György ironikusan kommentálja e tényeket: a költő „Állítólagos szellemi roskadozását abbahagyva fölutazott Pestre (…). Meglepő kép egy lángelméjének terhe alatt roskadozó géniuszról, amint éppen konfettit szerez be, és jelmezeket vásárol, svájci kalapot, színpadi páncélt és harlekinöltözetet lárvával, azaz álarccal."
    Rónay dokumentumokkal cáfolja, hogy Katona utolsó éveit egyfajta belső meghasonlás jellemezte. Mégis azt kell mondanom, olyan dolgokat állít egymással szembe, amelyek nem cáfolják egymást, hanem egyidejűleg igazak. Katona utolsó hivatali napjain, melyeken bűnügyeket kellett kimerítően végigvinnie, a város nagy ebédeket adott vendégeinek. Hajnóczy Iván ezt úgy állítja be 1926-os írásában, hogy „e napok testi és szellemi megerőltetése idézte elő Katona hirtelen halálát". Rónay az egykori bálrendező-társ, Csányi János szavait helyezi szembe ezzel. A drámaköltő „1830 április 16-án, midőn éppen főbenjáró törvényszék tartaték, s ő mint főügyész a legterhesebb munkák közt forgolódék, ebéd végével, magát kiszellőztetni egy mulató helyre ment, s onnan egy barátjával délutáni öt tájon, munkái folytatására vidorsággal beindult, a bejárás küszöbére lépve, eljajdul, s vele ment barátját kézen ragadva, lerogyik s gutaütésben rögtön kiadá szép lelkét." Rónay a drámaíró egyik életíróját is idézi. Ő kifejezetten azt az egészségtelen életformát tartja a korai szívhalál okának, amely Katona hivatalnoktársait is sorra elvitte a harmincas években, köztük a költőnél fiatalabbakat is.

Írói közérzet

    Rónay Györgynek igazat kell adnunk abban, hogy leegyszerűsítő az a kép, amely Katonát elmagányosodott, szerencsétlen áldozatnak mutatja be. Igaza van akkor is, amikor megállapítja: „Nem a társtalanság rokkantotta meg, inkább a társaság!" A víg cimborák közötti zajos szórakozás, a lányos házaknál tartott mulatságok, vagyis – hogy néven nevezzük a gyereket – a bohém életforma is hozzájárult a költő halálához. Az, ami a társadalom packázásai mellett oly sokat ártott számos költőnknek, Csokonainak és Adynak és a „Magyar Pimodán" más látogatóinak, az idősödő Vörösmartynak és talán Berzsenyinek is, hogy a párhuzamokat szaporítsam ő és Katona között.
    Egyvalamit mégis hiányolok az általam oly nagyra tartott Rónay gondolatmenetéből. Ez pedig a közérzet figyelembevétele. Katona elvegyülhetett a bohém hivatalnoki kompániában. Segíthette ebben az a társasági rutin, melyet a fővárosi színészek körében szerzett, akkor is, ha az ottani asztaltársaságokban ő maga szófukar és gátlásos volt. Ám az alkat ritkán változik ellenkezőjére. Katona nem hajlamából eredően vigadozott szülővárosa fiskális köreiben. Így alkalmazkodott, így fogadtatta el magát. De közben a színpadi álmait és költői sikereit temette. Ez már nem legenda, nem elburjánzó borostyán a költő sírján. József Attilánál nem lehet tömörebben jellemezni a helyzetet: „vidul, ha toroz". Katona rossz közérzettel élhette le utolsó éveit, akkor is, ha sokat nevetett vagy inkább nevettetett másokat a szomorú Arlequin módján. Rónay jó nyomon jár, amikor azt mondja, hogy a költő nem a magányba pusztult bele, hanem a társaságba, csakhogy ez nem zárja ki a belső emigrációt. Azt, amit Arany például az unalmas akadémikusok között élt meg egészen más formában. Kosztolányi az, aki – Ottlikkal mondva – olyan létezéstechnikát dolgozott ki magának, amellyel el tudta viselni a pesti redakciók szellemét. Ha nem tudsz érvényesülni a jampecok között, akkor föl kell venni a jampecálarcot – mondta ifjabb írótársainak. Arról ő sem szólt, hogy mi legyen az író közérzetével.

Alkat és társadalmi helyzet

    Katona rossz közérzetéről Orosz László nem bocsátkozik vitába a másféle nézetek hangoztatóival. Tényeket sorol, és azzal az empátiával kezeli Katona egyéniségét, amelynek alapja az ismeretszerzés. Ezt pedig kiterjeszti a személyiség vizsgálatára. Az elmúlt fél évszázadban csaknem mindent a társadalmi viszonyokra (főleg osztályszempontokra és gazdasági kérdésekre) vezetett vissza a kutatás. Volt ennek számos haszna, baj lenne, ha ezután teljesen elhanyagolnánk. De időszerűvé vált az alkat, az egyéniség megismerése. Orosz László arra vállalkozott, hogy az alkattan – nevezetesen Jung tipológiája – alapján vizsgálja meg Katona emberi természetét. Figyelmeztet arra, hogy nehezen járható terepre hatol: „…szinte reménytelennek látszik Katona személyiségének hiteles megrajzolása" – írja. De megkísérli azt, ami a tudományosság határán belül lehetséges.
    Felsorolja a kortársak megfigyeléseit és vélekedéseit Katonáról, s úgy találja, hogy a költő viselkedése különféle helyzetekben introvertált egyéniségre vall. Életéből hiányzik a tartós barátság csakúgy, mint a beteljesült szerelem. Nemcsak a híres díva, Széppataki Róza, hanem más kortársak visszaemlékezései is arra utalnak, hogy a drámaköltő ügyetlen, félszeg társasági ember, lakonikus beszédű, szófukar. Orosz László szerint az introvertált egyéniségek gyakori sajátsága jellemzi: miközben érzékenyen reagál mások tapintatlan vagy önérzetet sértő viselkedésére, ő maga nem veszi észre, ha mások érzékenységét horzsolja. Ezért olykor kínos meglepetések érik. A kevés életrajzi adatból nem tudhatjuk, mit jelenthetett ez a tízes években, amikor a színházi emberek nem éppen könnyű társaságában forgott. Azt sem tudhatjuk, hogy a lányos házaknál gyakran forgolódó költő miért nem szánta el magát a házasságra kecskeméti hivatalnokoskodása tíz esztendejében. Azt azonban láthatjuk, hogy Katona az alkotóknak ahhoz a korántsem ritka típusához tartozik, aki inkább élhetetlen, mint élelmes, inkább kényszerűen alkalmazkodik, mint lélekben idomul, és inkább magába zárja fájdalmait, mintsem hogy kimutatná.
    Orosz László adatok és következtetések sokaságával bizonyítja: nem lehetünk biztosak abban, hogy a költő egyáltalán elküldte a kolozsvári drámapályázatra a Bánk bánt, vagy sem. Ez bizony változtat az iskolában tanult képen: az értetlen, remekművek fölött elsikló tekintetű kortársak megszokott képén s a csalódás tényén. Egy önmagával elégedetlen, önbizalomhiányban szenvedő, saját magával szemben maximalista szerző jellemképletét mutatja, noha a dráma be nem küldése éppúgy nem biztos, mint a beküldése. A mérlegelőnek mindkét lehetséges megoldást végig kell gondolnia, amikor mű és szerzője viszonyát nézi.

Katona és Széchenyi

    A kutatás már sokat foglalkozott Katona és Széchenyi viszonyával. Ismeretes a nagy reformer naplóbejegyzése a Bánk bán bemutatásakor: veszedelmes tendenciának nevezi a benne látottakat. Hallhattunk már fejtegetéseket arról, hogy a gróf önmagára ismert Bánk alakjában, s ez nem örömmel töltötte el, hanem megriadt önnön tükörképétől. A nemzeti felelősség roppant súlyának vállalása úgy, hogy közben a nemzetet zsarnokian elnyomó, idegen érdekű hatalommal legyen a végsőkig lojális, és ebben a lélekőrlő kettősségben kövesse el jóvátehetetlen dramaturgiai vétségét – ez a Bánk-i képlet töltötte el riadalommal Széchenyit. 1839-ben, a dráma bemutatásakor nemcsak lojálisnak – törvénytisztelőnek vagy engedelmesnek –, hanem, mondhatni, a kormánynál is kormányhűbbnek látjuk: „Felfoghatatlan, hogy a kormány hogy engedhet ilyen esztelenséget játszani" – jegyzi be naplójába. A Bánk megítélésében később, pl. 1846-os előadásakor sem enyhül véleménye, miközben ő maga némiképp távolodik a kormánytól. Orosz László rávilágít, hogy nemcsak a Bánk és önmaga közötti hasonlóság, nemcsak a peturi rebellió, a tiborci elégedetlenség és a felségsértés színre vitele riasztotta a reformert, hanem a darab körüli félreértés is. A magyar közönség egy része úgy értelmezte a tragédiát, mintha nem Bánk, hanem Petur képviselné a nemzet számára érvényes erkölcsi igazságot. Ezért a darab visszhangja is fokozhatta Széchenyi ellenérzését a művel szemben. Éppen e félreértések mentén mutatkozott a legfőbb párhuzam Bánk bán és Széchenyi személyes tragédiája között. Ahogy Bánk akar közvetíteni a nemzet és az idegen uralkodói körök – s rajtuk keresztül a király – között, úgy szeretne Széchenyi is közvetíteni nemzete és az osztrák uralkodóház közt. És ugyanúgy lesz ő akaratlan elindítója az 1848-ban már föl nem tartható társadalmi lavinának, ahogy Bánk jogos, bár tévedésen alapuló királynégyilkossága indítja el a merániak elleni zendülést. Orosz László számomra a ráismertetés erejével bizonyítja a Bánk bán korszak-reprezentáló szellemét.

Egyetértve – némi ellenvetéssel

    A párhuzamok meghúzása során csupán ott érzem túlzottnak a mű és a történelem megfeleltetését, ahol Orosz László a Széchenyi-Kossuth és a Bánk-Petur ellentétet veti össze. Van ennek alapja, kétségtelen. Ám Kossuth és Petur analógiája túlzottan kedvezőtlen fényben tünteti fel Kossuthot, aki mégiscsak polgárosultabb álláspontot képvisel Széchenyinél. Több szabadságot, nagyobb jogegyenlőséget és teljes függetlenséget akar, ami a történelmi adottságokból és a dolog természetéből következően illuzórikusabb, mint amit a realistább Széchenyi kíván, de nem azonosítható Petur idegengyűlöleten alapuló indulati döntéseivel. Petur a vármegyei nemesség átlagos figuráinak felel meg. Ennél azonban fontosabb, amire Orosz László fejtegetései nyomán fény derül: ami a reform évtizedei során ment végbe Széchenyi föllépése és a debreceni trónfosztás (ha úgy tetszik: Petőfi zsarnokölésre bujtogató versei) között, az valamiképpen benne rejlik a Bánk bán egy nap alatt lejátszódó drámai cselekményében. Katona – plebejusi származék létére – Bánk személyében ugyanolyan kettős lélekkel ítéli meg a középkori történetet, mint ahogy Széchenyi gondolkodik és érez a maga koráról. Így érezzük, anélkül, hogy Katonát látnoknak akarnánk beállítani.

Vörösmartyt megidézve

    Tanulságos, amit Vörösmarty Bánk-kritikájából idéz a szerző. A romantika költője így ítéli meg Bánkot: „…nem látjuk azon szilárdságot, mely az általa elkövetett merész s nagy felelősségű tetthez kívántatik". Érdekes a költő radikalizmusa. Szerinte Bánknak nem lett volna szabad megrettennie merényletétől, miután országjáró útján meggyőződött az idegen zsarnokság következményeiről. Nem beszélve arról, hogy családi becsületét is védenie kellett az udvari intrikától. Vörösmarty ezúttal nem érzi át azt, amit az ellenkező oldalról Széchenyi sem: Bánk arra kapott felhatalmazást a királytól, hogy az ország második embereként őrizze meg a törvényes rendet. A törvényességet védi a királynéval és a pártütőkkel szemben egyaránt. A törvénnyel szembeszegülni óriási konfliktust jelent annak, aki a törvényt képviseli, akinek erkölcsi érzéke ép, s akit nem fűt a társadalom kárvallottainak sérelme, bosszúvágya. Csupán feleségének meggyalázása nyomán ragadtatja magát az önbíráskodásra. Lenyűgöző, ahogy Bánk úri becsületén és királyhűségén átüt az indulat, mégsem szennyet sodor magával, hanem az igazságot viszi győzelemre a hős bukásában is, aki erkölcsi halottnak és a teremtés egyedüli vesztesének érzi magát, miközben a királyt rávezeti felelősségére.

Berzsenyi

    A Berzsenyi magyarságtudata című tanulmány érdekessége, hogy egy éles ellentét feloldásával ad magyarázatot a költő kétarcúságáról. Berzsenyi egyrészt konzervatív középnemes, aki akkor hivatkozik a magyar nemesség hősi múltjára, amikor Franciaországban a nemesség ellen küzd jogaiért a polgárság, és amikor a hangos kardcsörtetéssel előkészített inszurrekció szemlesüttetően maradi szerepre kárhoztatja a nemzetet. Másrészt viszont azt a reformszellemet készíti elő, amely alapvető igéket köszönhet neki. (Ez ismét párhuzam Katonával: ő is elébe vág a reformnak.)
    Orosz László egy másik tanulmányában, a Széchenyi és Berzsenyiben megmutatja, hogy a reform legfőbb mozgatója számára milyen sokat jelentettek Berzsenyi költeményei: több helyen is Berzsenyi-reminiszcenciákkal él írásaiban. De micsoda félreértések és megbántódások estek közöttük! Berzsenyi szinte goromba levélben tudatja Széchenyivel, hogy nem kívánja „Miklán" (Niklán) vendégül látni. Valószínűleg attól fél, hogy alacsony kúriája – mely inkább nagyobbacska parasztház – megütközést kelt a grófban. Köznemesi gőgjét demokrataságnak tünteti föl, pedig nem demokrata. Közelről ismeri jobbágyait, akik jó uruknak, de uruknak és nem magukkal egyenrangú félnek tartják. Kedvező fejlemény, hogy növekvő realitásérzékkel ítéli meg a gazdasági és politikai kérdéseket, de így veszít zseniális ódaköltészetének hitbeli fedezetéből, s a hangsúlyt a hozzá kevésbé illő episztolára helyezi át.

Egyéniség és nemesi világkép

    A Berzsenyi-irodalom több korabeli dokumentumra támaszkodhat, mint a Katona-kutatás. Az ugyancsak introvertált, magának való Berzsenyinek eléggé széles körű irodalmi ismeretségei voltak. Fölfedezése körül Kis János és Kazinczy bábáskodott, megnyerte a kor két legnagyobb kultúrmecénása, Festetics, majd Széchenyi barátságát, és szerteágazó levelezést folytatott számos pályatársával. Mégsem volt sokkal szerencsésebb, mint Katona. Orosz Lászlóval együtt hihetjük: hasonló oka volt ennek, mint Katonánál. Túlzott érzékenység, önemésztés, búskomorság, melyhez azonban nem járult Katonáéhoz hasonló színlelő képesség.

Egy konfliktus nyomai

    Orosz László föleleveníti a kor másik lángelméje, Kölcsey kritikájának hatását a költőre, s annak kitartó készülődését az Antirecensió megírására. A dologban nem is az a tragikus, hogy Berzsenyi támadásnak érezte a nem túl barátságos, de korrekt bírálatot. Még pozitívumnak is érezhetjük, hogy Berzsenyi stúdiumokba fogott, és közhasznú gondolatokkal gazdagította irodalmi elméletírásunkat. Inkább fájlalhatjuk, hogy az elméleti alapozás közben szüneteltette a versírást, s ki tudja, milyen remekek vetéltek el a hallgatás éveiben. Fájlalhatjuk, hogy akiket mi egyformán tisztelünk és becsülünk, azok miért nem tisztelik és becsülik egymást. A két személy közül nem választani akarunk, de vitájukból sokat tanulhatunk.
    Alapvető gátja volt annak, hogy Berzsenyi és Kölcsey egymás iránt fölmelegedjen. Merényi Oszkár fölidézi a Berzsenyi emlékkönyvben, hogy miként ismerkedett össze Berzsenyi és Kölcsey Pesten, 1813-ban. (Olyasféle helyzetről van szó, amilyet Weöres Sándor színez ki oly felejthetetlenül Psyché ecsetével, Berzsenyi mellett Kisfaludy Sándort is megjelenítve.) Valóságos kis költőtársaság verődött össze, hogy megvitassák az akkoriban oly eseménydús világpolitika és a költészet dolgait. Kettejükön kívül még Vitkovits Mihály és Szemere Pál volt jelen a színházzal, Virág Benedek meglátogatásával, evéssel-ivással fűszerezett együttlét alkalmából. Szemere naplóvezetői pontossággal rögzítette a mozzanatokat. Így pontosan tudjuk, miként csipkedte meg egymást Kölcsey és Berzsenyi, és milyen kedvezőtlen volt Berzsenyi számára a Virág Benedeknél tett látogatás. Berzsenyi leszólta Kölcsey „érzést nélkülöző" versmondását, és – kétségtelenül jó ízlésre vallóan – elutasította Vitkovits brúdercsókját, mondván: „Pipa van a számban". Kölcsey viszont nem palástolja gúnyos mosolyát, amikor Berzsenyi hosszú magánhangzókkal ejti a hármóniát, melanchóliát. A tíburi forrásról, gyönyörű Larisszáról oly szépen ábrándozó és meglehetősen művelt földesurat bizony kissé parlagias jelenségnek látták a kortársak. Virág Benedek két gúnyverset is írt róla, nagyon is megnyomva a tollat, amikor Pontyinak nevezte őt Bessenyei nevetséges vidéki nemes-figurájáról. De Berzsenyinek is éles volt a nyelve, ha úgy akarta. Szemerének csak ennyit mondott egy rögtönzésére: „cifra". Ki tudná megmondani, hogy az együttlét végén ő és a jobbára szótlan Kölcsey közül melyikük tért nyugvóhelyére több sebbel a szívében. (Berzsenyi így tudta pályatársát betegre dicsérni: „sok munkába került ezeket így öszveszedni".)

Rokon- és ellenszenvek klasszikusok között

    A felületes szemlélő számára vidámnak tetsző órák életre szóló bántalmak forrásai lettek. Berzsenyi így emlékezik vissza Kölcseyre Kazinczynak írt levelében öt évvel később, már a Kölcsey-bírálat hatása alatt: „Én ennek a pimasznak a kamuti szeméből már akkor semmi jót nem néztem, mikor nekem a pesti kávéházban egy öl nyekergő verseket hozott". (Akkor így méltatta őket: „Az úrnak szép phantasiái vannak". Patikamérleg pontossággal adagolt üröm volt már ekkor is a bókban.)
    Szauder József arra hívja föl a figyelmet, hogy a kutatók elhanyagolták Berzsenyinek azt a jellemvonását, melyet fölfedezője, Kis János így látott: „…olyan Diogenész volt, akinek hordóját hérói lelkek ostromolták". Szauder szerint „Betegesen visszahúzódó már akkor, amikor Kis János többször kérte, hogy mutassa meg kéziratait. S idegesen önérzetes ahhoz, hogy készületlent adjon ki a kezéből. Mikor megtudta Kis Jánostól, mily nagy véleménnyel van róla az irodalom vezére, bizonyosan megrettent. Először azért, mert nem forgott a társaságban és az irodalmi életben, s ezért a kritika, még ha hízelgő volt is, megijeszthette, kiemelte,hordójából’, vagy a hérók lelkeivel népesült magányából valami idegen közegbe." Ez tehette félszeg társasági emberré, amit nehezebb kinőni vagy leküzdeni, mint a piknikus testfölépítést. Ám azok a hérók (héroszok), amelyek („akik") diogenészi hordóját ostromolták a talentumot idejekorán fölismerő Kis János szerint, olyan versek írásához segítették Berzsenyit, amelyek mindig fakulhatatlanul ragyognak.
    Kazinczy nagy igazságérzettel próbálta meggyőzni Berzsenyi kivételes talentumáról Kölcseyt, aki emelkedett lélek lévén, idővel be is látta, hogy túlságosan szigorú volt pályatársával. Ennek a kornak a vizsgálója is számos olyan konfliktust fedezhet föl, amely máig hol termékeny viták, hol áldatlan, előítéleten alapuló értetlenségek formájában ismétlődnek meg kísértetiesen. Orosz László tanulmányai azért is közhasznúak, mert száznyolcvan év távolából visszatekintve tisztázódnak a magyar szellemi életnek ezek a modellértékű helyzetei. Talán segít a könyv abban is, hogy az ösztönösebb és a tudatosabb alkotók fájó konfliktusai újra vissza ne köszönjenek.

Laczházi Gyula
OROSZ LÁSZLÓ ÚJ KÖNYVEIRŐL

Berzsenyi Dániel művei (Osiris)
A bőség zavarával kell küzdenie annak, aki az újabb Berzsenyi-kötetek közül akar választani. 1994-ben Orosz László gondozásában a Századvég kiadónál jelentek meg Berzsenyi művei, Mezei Márta pedig az Unikornisnál verseit adta ki (Kölcseyével együtt). Orosz László a leginkább elterjedt, Merényi Oszkártól származó kronológikus sorrendet követte a versek közlésében, míg Mezei Márta a lírai életművet hat könyvbe osztó edíciók hagyományát elevenítette fel. Az évezred végén pedig kezünkbe vehettük a Matúra Klasszikusok Berzsenyi-kötetét is, valamint Orosz László kiadásának második, javított változatát az Osiris Klasszikusok sorozatában.
A különböző kiadások nem kis hullámokat vertek a filológia tengerében (ItK, 1996, 352–
354; és 1997, 418–420): a polémia középpontjában az 1816 előtt írt versek kronológikus, illetve kötetkompozíció szerinti kiadása áll. Nem csupán filológusok műhelyvitájáról van szó, hiszen a versek elrendezése azok olvasási módját is meghatározza. A kronológikus sorrend a biografikus olvasatot támogatja, míg a kötetkompozíció másfajta esztétikai élményben részesítheti az olvasót: e kérdés alaposabb elemzésére csak a közelmúltban került sor. Onder Csaba kísérőtanulmánya az 1816. évi kötet Matúra Klasszikusok-beli kiadásában szemléltette, hogy a versek kötetkompozícióban való olvasása valóban termékeny értelmezési lehetőségeket nyit meg: a kompozíciót mint elbeszélő struktúrát vizsgálva világítja meg annak belső összefüggéseit. Mindazonáltal egyet kell értenünk Mezei Márta azon aggályával (ItK 1999, 317–322), hogy Berzsenyi e korszerűen tudományos bemutatása a megcélzott olvasóközönség és az érettségire való felkészülés szempontjából nem minden tekintetben szerencsés megoldás.
A sokat támadott kritikai kiadásban Merényi Oszkár az egyébként általa is elismerésben részesített 1816. évi klasszicista kötetkompozícióval szemben az időrendet részesítette előnyben: eljárását nem is annyira az evolucionista szemlélet, hanem a kronológiát megalapozó tények
hiánya miatt érte kritika. Éppen ezért továbbra is érvényesnek tűnik az, amit életrajz és mű szoros összekapcsolásának problematikus voltára reflektálva Orosz László Berzsenyi-könyvének (1976) előszavában írt: “Nehezíti Berzsenyi költészetének átélését, hogy a legtöbb népszerű lírikusunkkal ellentétben élmény és mű az ő verseiben nincs közvetlenül feltáruló kapcsolatban egymással. Költeményeit gyakran évekig érlelte, csiszolgatta; legtöbbjük keletkezési idejét nem ismerjük. Alig megbontható az ő költészete, nem időben kiteríthető lírai életregény.”
A versek időrendjének bizonytalansága ellenére Orosz László kitartott a kritikai kiadás gyakorlata mellett. Mint a második kiadás utószavában Kőrizs Imre kritikájára reflektálva írja: “Kőrizs szerint az időrend érdekelheti a kutatót, az olvasó azonban a megszerkesztett műre kíváncsi. Én azt hiszem, ennek éppen az ellenkezőjével számolhatunk. Az olvasót inkább érdeklik és jobban segítik a költemények értelmezésében a költő életéhez és korához való kapcsolódások, amelyeket egy mégoly bizonytalan időrend is érzékeltet, mint az ugyancsak bizonytalan, nem is végigvitt, a XIX. század elejének klasszicista ízléséhez alkalmazkodó kompozíció, amely a modern irodalomtudomány beavatottjai számára talán különleges esztétikai értéket revelál.” Ez tehát az a fő (de nem egyetlen) szempont, amelyet az olvasónak figyelembe kell vennie, amikor ezt vagy azt a kiadást választja.
A versek közlési sorrendjén túl abban is különbözik az Osiris Berzsenyije a többitől, hogy a Toldytól A poézis hajdan és most címmel ellátott “Halljuk miket mond a lekötött kalóz” kezdősorú vers esetében Orosz László a többi Berzsenyi-edíciótól eltérően Weörös Sándor “Mint”-et “Mind”-re és “Melyek”-et “Melynek”-re módosító szövegvariánsát közli. S bár e javításnak valóban “nincs semmilyen szövegtörténeti alapja”, abban semmiképpen nincs igaza Kőrizs Imrének, hogy a javítás fölösleges, “mivel a mondat az eredeti formában is tökéletesen érthető”. Míg a kanonizálódott szöveg szóban forgó locusa úgy parafrazeálható, hogy “miként a költészet (ťa poézis bájalakjaŤ) váltja arcának sokféleségét, úgy termi a világ is ťtündér változatokŤ sokaságát” (Bécsy Ágnes), Weörös olvasatában viszont “a poézis bájalakja” a “tündér változatok”-ra és nem a világra vonatkozik: “a világban készülő valamennyi változat csábító szirén, s vele a poézis bűvöl-bájol; de az Igaz, Nagy és Jó, melynek megnyilvánulási módja, jeligéje a Szép, csak egy”. Weörös a “lekötött kalóz”-t sem Próteuszként azonosította, hanem Odüsszeuszként – mint azt a második kiadás kibővített jegyzetében olvashatjuk.*
A kötetekben szereplő szövegkorpuszt tekintve az Osiris kiadása teljesebb, mint a Matúra Klasszikusoké, s pontosabb szöveget ad az Unikornisénál. Ezért aki Berzsenyi valamennyi versét megbízható szöveggel szeretné kézbe venni, annak az Osiris kiadványát kell használnia. Továbbá az újabb Berzsenyi-kiadások közül egyedül az Orosz Lászlóé tartalmazza a prózai műveket és a levelezést.
A sokféle kiadás zavarbaejtőnek is tűnhet az olvasó számára, aki választásra kényszerül, de a teljes Berzsenyi megismeréséhez több edíciót is kézbe kell vennie.

A Bánk bán értelmezéseinek története (Krónika Nova)
“A produkcióesztétika előnyben részesíti a szerzőt, aki talán csak úgy tesz, mintha a közönség számára alkotna, miközben egészen a saját törvényeit követi. A hallgatók, nézők és olvasók csak kullognak a felkínált mű után. A recepcióesztétika a befogadót részesíti előnyben szemben szegény szerzővel, aki csak a saját történetét ismeri, miközben minden későbbi olvasó már a történet történetét is – sőt: egy kicsit tovább is szövi azt azoknak, akik utána e történetet már az elbeszélt történet történetével együtt fogják megismerni.” – írja Hans Blumenberg egy esszéjében kétféle irodalomtörténeti módszer különbségéről.
Annak, hogy az értelmezések történetét a műhöz érvényes kérdésekkel fordulva tovább folytathassuk, és saját műértésünket elhelyezhessük a korábbi értelmezések kijelölte koordinátarendszerben, szükséges feltétele a korábbi elemzések, értelmezések ismerete. Különösen a kanonizált, nemzeti kultúránkban reprezentatív szerepet betöltő művek esetében megkerülhetetlen az értelmezéstörténet során a műhöz kapcsolt jelentésekkel való szembenézés.
A Katona József pályáját korábban monografikusan feldolgozó és főműve kritikai kiadását sajtó alá rendező Orosz László új könyvében a Bánk bán értelmezéstörténetének megírására vállalkozott. E történet magva ott rejlett az 1983-ban megjelent kritikai kiadásban, a dráma fogadtatását, utóéletét taglaló fejezetben: ebből nőtt a vizsgált időtartamot a jelenig meghosszabbítva és a tárgyalás mélységét megnövelve egész könyvnyi tanulmánnyá, amely azonban így sem ölelheti fel a teljes anyagot. Célja nem is ez: “A dráma értelmezésének jellemző irányait képviselő műveket és előadásokat igyekszik bemutatni.” Orosz László könyvében elsősorban praktikus ismeretközlésre, a terebélyes szakirodalom és tényanyag áttekinthető összefoglalására törekedett.
Kezdettől fogva megoszlottak a vélemények a Bánk bán színrevihetőségéről; az biztos, hogy a darab rejtelmei csak az elmélyült, sokszori ide-oda lapozgató olvasás során tárulnak fel: ezért is fontos a jelenetekre, jellemekre vonatkozó másfél évszázad alatt felhalmozott észrevételek számontartása. A színmű értelmezéseit vizsgálónak mind az olvasókat, mind a nézőket, az irodalmi, és az ettől sokszor lényegesen eltérő színházi fogadtatást is figyelemmel kell kísérnie. “Színház és irodalomtörténet Bánk bán-képe kezdettől fogva nem egyezett, azóta sem igen találkozott, sőt az utóbbi évtizedekben még távolodott is egymástól. Értelmezéseinek történetében nemcsak különválik, hanem gyakran vitatkozik is egymással a színházi és az irodalomtörténeti megközelítés.” A színrevitelek vizsgálata pedig önmagában is kettős feladat: mert minden színrevitel maga is értelmezés, melyről azonban sok esetben csak az előadás fogadtatásából alkothatunk képet. Az irodalomtörténész és olvasója így többszörösen megtört optikán keresztül szemléli tárgyát. Az értelmezések bemutatásában Orosz László fő vezérelve a kronológia: a kolozsvári pályázattól és kezdeti visszhangtalanságtól kíséri figyelemmel, hogyan és miért vált a nemzeti kánon részévé a darab, s milyen erők léptek fel ellene vagy mellette. Arany és Gyulai elemzésétől Sőtéréig és Pándiéig terjed az irodalomtörténeti értelmezések, s az első kassai előadástól Hevesi Sándorén át napjaink Bánkjáig a színpadiak íve. A kritikai, irodalomtörténeti és színházi visszhang bemutatása mellett a darab oktatásban betöltött szerepére is kiterjedt a szerző figyelme. A kötelező olvasmányok mindig is problematikusak voltak: “A Bánk bán az 1880-as évektől ajánlott (kötelező) olvasmány volt. Érettségi elnökök tapasztalata szerint azonban a diákok megtanulják a tankönyvet, de nem ismerik a műveket.” – összegzi a szerző a XIX. század végének tapasztalatát.
Értelmezték a darabot forradalminak s látták Bánkban a lojalitás megtestesülését, értékelték egy korszak lezárásaként s kezdetként, magasztalták és elmarasztalták nyelvezetét, színrevitele volt büszkén vállalt tett s kötelező penzum. Mint minden klasszikus mű megítélése történetében, a Bánk bánéban is felfedezhetők csúcsok és mélypontok: de fontosabb ennél, hogy láthatóvá váljék az is, milyen ideológiai és politikai megfontolások, korkövetelmények húzódnak meg ezek hátterében. Mert az értelmezések nem csak a műről vallanak, de az értelmezőből és korukról is.
Különösen fontos fejezetek, minthogy a hozzánk legközelebb álló időszakot ölelik fel, az utóbbi évtizedek Bánk-értelmezéseit taglalók. “A szerelmes intrikus távozik. Ne legyen itt dráma. Történelem se legyen. Boldogság legyen.” – hangzik Biberach zárszava Nagy András kortárs Bánk bán-variációjában (Biberach és a többiek...). Bárhogy is vélekedjünk erről, a recepció tényei azt mutatják, hogy pátosz és tragikum iránt kevéssé érzékeny korunkban a Bánk bán-értelmezésekben is előtérbe került az irónia és a humor. Bánk és Petur helyett Biberach tűnik a legérdekesebb figurának Megszűnt volna Katona darabjának időszerűsége? “Talán bízhatunk benne, hogy a Bánk bánnak lesz mondanivalója a következő nemzedékek számára is.” S az olvasók, irodalomtörténészek, rendezők és kritikusok tovább írják a történet történetét.