2018. október 22., hétfő

A MEMOÁR (2)


Ígéretet kaptunk a Forrás folyóirattól, hogy megjelentetik a teljes Memoárt (hossza miatt valószínűleg több részletben), ezért egyelőre nem közöljük itt, az évforduló miatt azonban az 1956-ról szóló fejezettel kivételt teszünk. 

 1956. A politika hullámvölgyét eddig csak távolból észleltük. Ha nem is úgy, ahogy akkoriban mondták: „ezt már guggolva is kibírjuk”, az állapotot mi is átmenetinek hittük. Tóth László, akihez el-eljártam, még a ’40-es, ’50-es évek fordulója táján mondta: ha Sztálin meghal, nagy változás jön. Ennek jeleit ’53-tól tényleg észleltük, az életszínvonal némi javulásában is, az irodalomban is a hallgatásra ítélt írók megszólalásában.  A tanári szobában nemigen tettünk lakatot a szájunkra, nem hittük, hogy az ott elhangzottakat fölhasználják ellenünk, legfeljebb Bereczky, Elekes, Rési előtt voltunk tartózkodóbbak. A párton belüli „tisztogatások” a párt belügyének látszottak. Akár árulók voltak Rajk és társai, akár klikkharc áldozatai, esetük mindenképpen azt bizonyította, hogy a pártnak sem erkölcsi alapja, sem politikai szilárdsága nincsen.  A 20. kongresszus, Rákosi leváltása azt mutatta, hogy valami újnak, másnak kell következnie. Hogy mennyire újnak, mennyire másnak, nem tudtuk megítélni. ’55 őszén vagy ’56 tavaszán behívtak a városi pártbizottság kádereséhez, aki akkor a megyei pártbizottság első titkárának, Németi Józsefnek a felesége volt. Fölszólított, vagy inkább kért, lépjek be a pártba. Nem álltam kötélnek. Ugyanakkor hívta be Nánási Miklóst, a képző igazgatóhelyettesét is; ő sem lépett be. Ekkortájt történt az is, hogy a népfront megyei titkára, Kovács Endre behívatott. Az iskolába telefonált, hogy azonnal menjek. Óráról hívtak ki, ez már előre felbosszantott. Kiderült, hogy valami jelentését kívánja velem megfogalmaztatni. Merev és udvariatlan voltam: „Én is végzem a magam munkáját, végezze Ön is a magáét.” – mondtam neki, s otthagytam.
Nyáron Szegeden voltunk Istvánnal és Évával, Olginál laktunk, majd Istvánt itthon hagyva anyukával kb. 10 napos országjáró utazást tettünk Évával, jártunk Debrecenben (Julowval, Kéryvel találkoztam), Sárospatakon (Dankó Imrééknél), Egerben, Szilvásváradon (Julowval és a nővérével).
Október 6-án a TTIT irodalmi szakosztálya vitát rendezett irodalmi életünk kérdéseiről. Pándit, Sánta Ferencet és Csoórit hívtuk, Pándi az utolsó pillanatban lemondta a jövetelt. Főként Sánta volt igen aktív, nyilatkozott – többek közt – a szocialista realizmusról is. Én elnököltem. Gila János, akit a levelezőknél tanítottam, s aki akkor már a megyei művelődési osztályon volt, nekem szögezte, nem így tanítottam a szocialista realizmust. Valami olyat mondtam, hogy rosszul tanítottam, s a Csendes Donnal érveltem, hogy az sem fér bele a szoc. real. dogmatikus meghatározásába.
Nagy Micu továbbra sem hagyott fel azzal, hogy átvigyen az irodalomtörténeti kutatásba. ’56. október 5-én írt Szauder Jóska: az Irodalomtörténeti Intézetben kilátás van állásra, s szívesen fogadna – lakásszerzésben azonban nem tudnak segíteni. Postafordultával kér választ, én azonban fel is mentem hozzá. Nem tudom, hogy megállapodtunk-e valamiben: a közbejött események időszerűtlenné tették a dolgot.
20-án fenn voltam Pesten a Katona József Színházban Németh László Galilei-jének bemutatóján. Katona Piroska szervezésében többen is fölmentünk. A bemutató hangulatát izzították a lengyel eseményekről érkező hírek.
A 23-i pesti eseményekről csak 24-én reggel értesültünk a rádióból. Kecskeméten még nyugalom volt, tanítottunk is. A következő napokban volt némi lövöldözés, de nem tudtuk, ki lő, kire lő, miért lő. Úgy látszott akkor, Nagy Imre miniszterelnökségével, majd azzal, hogy Kádár került a párt élére, megoldódik a helyzet. Otthon ültünk, számba vettük élelmiszertartalékunkat, vártunk.
30-án eljött hozzám Madarász, közölte, hogy a párt javaslatára beválasztanak az ideiglenes megyei nemzeti bizottságba, s hívott, menjek el az alakuló ülésre. Nem akartam menni. Ha nem is így, lényegét tekintve azt feleltem: „Egyétek meg, amit főztetek.” Nem sokkal rá egy katonai autó jött értem. Némi alkudozás után most már ráálltam, hogy elmegyek.
A megyei tanács épületében a népfront helyiségében volt az ülés. Mészöly Gyula[1] fogadott (azt hiszem, ő volt akkor a megyei népfront elnöke, országgyűlési képviselő, kitűnő mezőgazdasági szakember, paradicsomnemesítő). Kezembe nyomott egy már kész szöveget, nézzem át, jó-e a fogalmazása, ha szükséges, javítsak rajta, s diktáljam le a gépírónőnek. Megtörtént.
A bizottságban ott volt a megyei első titkár (Daczó)[2], a megyei tanács elnöke (Dallos)[3], továbbá Magócsy Géza, a megyei bíróság elnökhelyettese, Papp Géza református esperes, Szendy Jenő, orvos, Szabó Lajos, gépgyári mérnök, Bognár Károly és Pataki Ferenc mezőgazdászok, Madarász László tanár, a TTIT titkára, Borszéki Lajos és Mádi Lajos DISZ-titkárok. Mészöly Gyula elnökölt, bevezetőként az általam imént lediktált beszédet olvasta fel.
A vitában nem akartam felszólalni, de nem álltam meg. Követelésekről volt szó, többek közt arról, a szovjet csapatok vonuljanak ki. Mindenki látja – mondtam –, hogy a szovjet tankok Dunaföldvár felé mennek. Kérdezzük meg inkább, a kormány tudtával-e. Követeljük a valóban szabad választásokat, hangzott egy másik javasolt poszt. Azt mondtam, töröljük a jelzőt, elkoptatták, hamissá tették az elmúlt évek. Kifogásoltam, hogy a megyei művelődési osztály vezetője megakadályozta a pedagógus szakszervezet miniszterelnökhöz intézett levelének továbbítását, amelyben azt kérte, fiatalkorúakat ne állítsanak statáriális bíróság elé. Végül javasoltam, hogy a szovjet tisztek megürült lakásait, amelyekbe most „aki kapja marja” alapon költöznek, korábbi, ráutalt igénylőknek adják, megemlítve, hogy Urbán Sándor kollégám várandós feleségével egy parányi szobában lakik a gimnáziumban. Egyetértéssel fogadott javaslataimból – erős átformálással – később vádpont lett ellenem.
A bizottság a sajtóval való kapcsolat tartását bízta rám, a Népújság a Nemzeti Bizottság lapjaként fölvette a Petőfi Népe címet. „Legalább megtanítod az újságírókat magyarul fogalmazni.” – mondta derűs egyetértést keltve Mészöly.
Ha jól emlékszem, 30-án kora délután, de lehet, hogy 31-én délelőtt került sor az iskolában arra, hogy megszavaztatták a tanárokat, meg akarják-e tartani az igazgatót, vagy újat választanak. Állítólag a megyei (vagy a városi) művelődési osztály vezetője adott erre utasítást. A titkos szavazáson Szabó Adorján nem kapott bizalmat. Ennek az lehetett az oka, hogy ő eleve úgy állította be, lemond, s lemondását elfogadjuk-e. Új igazgató választására azonban nem került sor, a tanárok háromtagú igazgató-tanácsot választottak (Szemerey[4], Szőts[5], Orosz), s mi megállapodtunk, hogy az igazgatással továbbra is Szabó Adorjánt bízzuk meg, mi csak tanácsainkkal, s a testület által ránk ruházott tekintélyünkkel kívánjuk támogatni. Dóczinak így is rosszul esett a dolog.
Már ez után a választás után zajlott le hasonló a városi művelődési osztályon is. Ezen is részt vettem a gimnázium képviseletében. Úgy emlékszem, egyhangúlag, vagy legalábbis nagy többséggel váltottuk le Székelynét, s választottuk meg Vágó Dezső bácsit.
Az újság szerkesztőségében kétszer vagy háromszor voltam benn, inkább híreket hallani, beszélgetni, mint ellenőrizni vagy utasítani. Egyetlen cikk kéziratáról mondtam véleményt, ezt volt tanítványom, Benedek Pista írta (most Benedek István Gábor névvel a Népszabadság munkatársa); azt javasoltam neki, álljon el a közlésétől. Ez már november 1-je után volt: Nagy Imre bejelentése után, hogy kiléptünk a Varsói Szerződésből, bukott ügynek láttam már a forradalmat. A mi bizottságunk felvette a forradalmi jelzőt, a párttagok kiléptek vagy kizárták őket, Magócsy[6] vette át a vezetést. Én is távozni akartam, 2-án csak Magócsy kérlelésére maradtam benn a bizottság ülésén, 3-án már nem mentem be, ennek a napnak a délelőttjén a piarista gimnázium dísztermében városi diákgyűlésen voltam több kollégámmal.
November 4-én tulajdonképpen az következett be, amire számítottam. Kora reggel Tóth Lászlóval találkoztam az Ady Endre utcán. Nagymarosi Kálmánhoz, a városi tanács elnökéhez ment. Tóth László a városi nemzeti bizottság elnöke volt, s most szükségesnek látta Nagymarosit figyelmeztetni: nekik sem történt bajuk az elmúlt napokban, elvárja hát, hogy a bizottság tagjait se bántsák a következőkben.
Tóth Lászlótól még ’56 nyarán hallottam: Kádár a jövő embere. Most igazolódni látszott, nemigen hittem azonban, hogy vezető szerepe tartós lesz. Úgy gondoltam, az ő kormánya csak olyan átmenet, mint Peidlé volt ’19-ben. Ha hosszabb lesz is ez az átmenet, előbb vagy utóbb visszatér Rákosi és garnitúrája.
A pedagógus szakszervezet november 26-i gyűlésén a követeléseket tartalmazó pontok átfogalmazásában való részvételt és felolvasásukat meggyőződés nélkül vállaltam, csupán azért, nehogy gyávának tartsanak. Ugyanígy s ugyanezért nem zárkóztam el az elől sem, hogy részt vegyek december elején egy értelmiségi összejövetel szervezésében. Talán olyasmi is motoszkált bennem: lássuk, tényleg szabadabb vagy toleránsabb-e a Kádár-rendszer, mint Rákosié volt. A munkástanács, az írószövetség követeléseit, Bibó kibontakozási programját irreálisnak tartottam.
Az élet lassanként visszatért rendes kerékvágásába. Sok örömünk telt Istvánban, akinek óvodai produkciói kitűnő képességekre vallottak. Jólesett a tanítás a nem kívánt szünet után. Lassanként elcsitultak az iskolában a kedélyek, nagyobb kilengés nem is volt, csak a decemberi sztrájk idején próbálkoztak a diákok is – szolidaritásból – hasonlóval. ’57. februárban két hosszabb kritikát írtam: Szabó Lőrinc válogatott verskötetéről és Németh László Égető Eszteréről. Az előbbit alighanem a Kiskunságnak küldtem el, nem merték megjelentetni, az utóbbit az It-nek, s ott meg is jelent ’57 végén vagy ’58 elején, az ’57/3. számban. Májusban a TTIT világirodalmi előadássorozatában Tolsztojról és Dosztojevszkijről tartottam előadást. ’57 nyarán Balatonalmádiba készültünk.








[1] Mészöly Gyula (1910 – 1974) Kossuth-díjas növénynemesítő, biológus, az MTA rendes tagja.
[2] Daczó József, a Bács-Kiskun megyei pártbizottság első titkára.
[3] Dallos Ferenc, a Bács-Kiskun megyei tanács elnöke.
[4] Szemerey Andor ( - ) pedagógus, matematika-fizika szakos tanár.
[5] Szőts Rudolf ( - 1992) pedagógus, orosz nyelv tanár.
[6] Magócsy Géza, a Bács-Kiskun megyei bíróság elnökhelyettese.
A képek a Fortepan archívumból valók.

2018. július 13., péntek

A MEMOÁR (1)


Orosz Lászó ma, 2018. július 13-án lenne 93 éves. Az a július 13-a akkor, 1925-ben hétfőre esett. Nemrég előkerült kézírásos visszaemlékezéseit elkezdtük digitalizálni, és – hála Földházi Teréznek, aki a gépelést vállalta – elég jól haladunk. Szándékunk szerint az anyag részleteit, talán az egészet is, a Forrás folyóiratban fogjuk megjelentetni. Most, az évforduló miatt a legelső lapokat közöljük. A lábjegyzeteket már mi csatoltuk a szöveghez. Kérjük az olvasókat, ha valahol pontatlanságot találnának (nem mindenütt tudtuk jól kibetűzni a kézírást), vagy magyarázó megjegyzésük lenne, írjanak. Köszönjük, O.A. és O.I.

Csépa

Szülőházamhoz semmi emlékem sem főződik, egy vagy legföljebb két éves lehettem, amikor elköltöztünk onnan. Később sem fordultam meg benne, legföljebb Tasi Dezső borbély néhányszori vendégeként, mert nyiratkozni is rendszerint Ágoston bácsihoz jártam, aki hosszú ideig naponta megjelent nálunk apámat borotválni; később apám áttért a zsilettel való borotválkozásra.
Kossuth utca 417. Petőfit követve, aki Félegyházát vallotta szülővárosának, én is ezt a házat nevezhetném szülőházamnak. 19 éves múltam, amikor 1944. október 6-án (ha jól emlékszem a napra) „elmenekültünk” onnan. Azóta sem jártam ott, későbbi csépai tartózkodásaim során sem mentem be az udvarára se. A távozást éreztem-e, éreztük-e megbélyegzettnek, szégyenletesnek, a tönkretett lakás, ház látványa taszított-e bennünket – nem tudom. Mert apám meg anyám se járt oda vissza.
Pedig a gyerekkor minden élménye odafűz, mondhatnám, noha ez így nagyon patetikusan, érzelgősen hangzik. Most visszagondolva úgy érzem, az életnek azt a színvonalát, amely abban a házban volt, később sohasem sikerült elérnünk, elérnem.
L alakú, egy utcára meg egy zugra (cigányzug) néző terjedelmes épület volt az (múltban írok róla, pedig még megvan)[1] Vályogépület, csak az utcai fronton volt 40 cm magasan kitéglázva, a zug felé hasonló, de alacsonyabb téglázást csak később, úgy 8-9 éves koromban csináltak. Sárgára meszelt, semmi szépséget el nem áruló ház volt. Szépsége akkor tárult fel, ha kiléptél a kapun, hat-nyolc lépés után befordultál a folyosóra.
Ez a széles, kert felőli folyosó volt a ház legimpozánsabb része, L alakban futott végig a szobák meg a konyha felől. Nyitott folyosó volt, zöld alapon piros mintás cementlapokkal kirakva. A fölé lefutó tetőt hét vagy nyolc oszlop tartotta. A mennyezete előtt ferdén lefutó cseréptető volt, később vízszintes mennyezetet kapott. Az L derékszögében – két oszlop között kiszélesült; ide üvegezett verandát tervezgettünk, de erre nem került sor. Belső falán kezdetben madárminták vízszintes sorai futottak. Ezekre azért emlékszem, mert az utolsó két oszlop között, majdnem szemben a konyhaajtóval volt fölfüggesztve a hintám, s ahhoz mértem, milyen magasba száll a hinta, hogy hányadik madárnál járok.
Négy ajtó nyílt a folyosóra. A vendéghálóé, az ebédlőé, az előszobáé és a konyháé. Nem volt ide kijárata az L sarkában álló nappalinak, ide az előszobából vagy az ebédlőből lehetett bemenni, továbbá a hálónak és a fürdőszobának. A hat helyiség között különben végig ajtók nyíltak. Legsajátosabb funkciója az un. Fürdőszobának volt a konyha és a háló között, ez afféle átjáró volt, tavasszal és ősszel itt étkeztünk, fürdőszoba jellegét egy hatalmas kád adta, amelyben mindig csak a kádba beengedett vizet lehetett megmelegíteni, így csak egymás után ugyanabban a vízben fürödhettünk, mert órákba telt, míg megmelegedett a víz. A vaskádon különben rá szabott takaró volt. Nyáron kikerült a folyosó végére, ott langyosodott benne a víz a naptól, ha nem eléggé, megtoldottuk a konyhában melegített vízzel.
A nyarat lényegében a folyosón töltöttük. A fürdőszobából oda került ki az étkezőasztal, közel a konyha ajtajához, de volt úgy is – s az utóbbi években a pince megépítése után ez vált általánossá -, hogy nyár elején a spájz a pincébe, a konyha a spájzba költözött, s a konyha lett a „hidegebédlő”. Télen, amikor már fűteni kellett, a nappaliban ebédeltünk, ott töltöttük a napot, ilyenkor a hálóba csak estefelé fűtöttek be. Mikor én már nem voltam otthon, anyámék rendszerint csak a hálót fűtötték. S meleg volt természetesen a konyhában. Úgy emlékszem, volt kályha a vendéghálóban is, de arról, hogy oda befűtöttek, nincs emlékem. Nagyobb diák koromban nyári vakációkban én laktam ott. Az ebédlőben István-estekkor gyújtottak be a cserépkályhába. Kora reggel, hogy estére meleg legyen. Az előszobában nem volt kályha, de a nappali ajtaját kinyitva ott is fölmelegedett a levegő. Csak akkor funkcionált, ha nagyobb vendégsereg volt; kártyaszobának használták. A vendégek kabátját amúgy is a hálóba hordták át.
A legbarátságosabb szoba a nappali volt. Két ablaka délre, az utcára, egy nyugatra, a zugra nyílt. Itt volt a zongora, egy dívány, asztal székekkel meg két szekrény. Később a szekrények átkerültek a hálóba a kiságyam helyére, akkor ide jött át az előszobából az íróasztal meg a könyvszekrény. A hálóban a két egymás melletti hatalmas ágyra nappalra léckeretre feszített burkot tettek, erre  került az ágyterítő.
Az épület a folyosón túl a spájzzal, a nagy kamrával, a gázkamrával és a klozettel folytatódott, ezek előtt kikövezett járda volt, olyan, mint a kaputól a folyosó kezdetéig. A telek az utca felől enyhén emelkedett, a kapubejárat a járdájáról a folyosóra, a folyosóról a spájz előtt kezdődő járdára mintegy 10-12 centis lépcsőn kellett fellépni.
Vízcsap a fürdőszobában, a konyhában és a konyha ajtajával szemben a kertben volt. a kert sarkában csak egy emésztő, ez alighanem megtelt, mert később a szennyvízlevezetőt betoldhatták a kertben levő nem használt kútba. ezt a kutat, amíg pince nem volt, hűtésre használták, vödörben beleengedték a hűtenivalót.
A pince a nagy kamra alatt volt. Hat-hét éves lehettem, amikor készült. A kihordott földet az udvarra vitték, csinos domb állt össze belőle. Nagyon élveztem, sajnos, hamarosan elhordták.
A kertet kerítés választotta el az udvartól. Először drótkerítés. Ez a folyosó végétől futott a telek keleti határáig, s a folyosó végén derékszögben megtörve az épület végéig is folyosót alkotott, a járda melletti bokrokat is a kerthez csatolva. Később léckerítés került a kert és az udvar közé, megnagyobbítva a kertet úgy, hogy az épület végétől futott a telek keleti határáig. A keret széles út választotta ketté, a nagykaputól kezdődve. Az ezen belüli, ház felé eső rész volt a virágoskert, a túlsó rész a konyhakert.
Az udvar túlsó, északi részén hosszú épület állt: a fáskamra, a mosókonyha, mellette egy kis szoba meg az istálló. Az istállót később lebontották, a helyén szemétdomb volt. A mosókonyhát nyári konyhának is használták, anyám szerint minden nyáron, ő a spájz-konyhára nem emlékszik. Volt még az udvar keleti határán egy kisebb épület. Nyúlól-disznóól. Istállóban tartott jószágunk sohasem volt, tyúk, csirke, disznó igen, de csak a korábbi években.
A kertet kezdetben mindenütt vályogfal határolta, ezt később deszkakerítésre cseréltük. Kelet felé, Dékányék felé voltunk legnyitottabbak, a deszkakerítésen minden áthallatszott. Elég hangosak voltak. A nappali meg a háló ablakából a keskeny zugra és a léckerítésen át egy szegényes ház udvarára láttunk, itt – emlékezetem szerint – többször változott a lakó. Az udvar nyugati kerítésére fölkapaszkodva Bözedi (?) Balázs cigányprímás „kunyhójára” lehetett látni, azon túl észak felé egy újabb, bekerítetlen cigányporta.
A virágoskertben fűráccsal szegélyezett félköríves ágyak voltak, a konyhakertben téglalap alakúak. Az utóbbiban volt, inkább tengődött néhány gyümölcsfa is. Ahogy visszaemlékszem a kertben a piros muskátli uralkodott, a kaputól a folyosó végéig keskeny szegélyként porcsin. A kertet átszelő utat négyszögletesre nyírt ciprusbokrok szegélyezték, a virágoskert felől néhány fa is sorakozott, elsőül hatalmas vadgesztenye, a többi talán juhar. A régi drótkerítés mellett orgonabokrok, sárga orgona. Mikor az említett léckerítéssel megnagyobbodott a kert, a hozzá csatlakozó új rész grund maradt, itt volt kedves búvóhelyem, de itt volt a két akácfára fölerősített poroló is.

A folyosó mellett, a kapuig folytatódva kis kicementezett V metszetű csatorna futott, ez vezette le az esővizet az utcai árokba, de ezen ment le a nyáron a folyosó végére kitett kádból is a víz. Nyaranta ez a csatorna kedves játszóhelyem volt, gátakat építettem bele, hol itt, hol ott földuzzasztva a vizet.
Az udvar kopár volt. Téglajárda szelte át a nyárikonyha ajtajáig. Még elemista koromban egy télen jégpályát készítettek az udvarra. Mivel lejtős volt, jelentős földmunkával lehetett elkészíteni. Napokig folyt bele a víz. Anyámmal korcsolyáztunk ott, néha vendégek is jöttek, pl. Luter (?) Karcsi, a plébános, Túróczi Énok rokona. Kadettugrásokkal[2] kápráztatott el bennünket. Én akkor tanultam korcsolyázni, némi biztonságra hamarosan szert tettem a jégen, de sokra nem vittem, gyönge volt a bokám. Inkább csak rohangálni szerettem. Anyuka szépen bógnizott.[3] Egyszer-kétszer mintha apám is kipróbálta volna a jeget, csizmára csatolva a korcsolyát. Később – évekig – jártunk anyukával korcsolyázni a Tabánba[4], ott jó nagy tó volt tiszta sima jéggel. Egyszer Domjánékkal[5] az ún. Fertőn is voltunk korcsolyázni a szőlők alatt. Ott – úgy emlékszem – Jenő bácsi meg Gondáné[6] produkálta magát.
A pincéből kihányt föld dombja meg a korcsolyapálya mellett az udvar harmadik szenzációja akkor volt, amikor új náddal fedték be az udvari épületet, ill. előtte, amikor a nádkévék kúpba rakva álltak az udvaron. Remek járatok, üregek voltak a nádkévék között, számos játékra nyújtva alkalmat.
Ahhoz, hogy a nád közti üreg barlang stb. legyen, túlságosan nagy fantázia nem is kellett. Ahhoz több, hogy a ház hajóvá változzon. Ezt gyakran, évekig játszottam, tengerész akartam lenni. A tetőre szerelt irdatlan rádióantenna (még emlékszem rá, a Kántor(?) bácsi szerelte) árboc volt, a folyosó egyik alján elhelyezett kapcsoló, az antenna szigetelésének kapcsolója a villanymotorral működő hajó indítója. Egyébként más házak, hosszabb-rövidebb idejű tartózkodási helyeink is voltak hajók, kiválóan alkalmas volt erre Zákó bácsiék Körös-parti háza, sőt – amikor azt renoválták – ideiglenes, kastélyszerű lakások is, de volt hajó mindkét nagyapám háza is nyaranként, meg Antal Jancsiéké[7] (a veranda volt a parancsnoki híd), Müller Dezső bácsi[8] meg maga is benne volt a játékban, még télen a szobában is lehetett vele játszani, a sezlon ilyenkor csónak volt, hányódtunk rajta a tengeren.
Órákig képes voltam katonásdit játszani egyedül. Egy fáskamrában talált vasrúd volt a puskám. Később – bár tilos volt – leakasztottam az előszoba falán függő fegyvertárból a valódi katonapuskát is. Nem volt veszélyes, nem is volt hozzá töltény.

Még érdekesebb volt a játék az ólomkatonákkal. Volt mindenféle fegyvernemem, Horthyt utánzó lovas tengerészem is. Várakat építettem, autókat, ágyúkat szereltem össze Märklin építőből. A legnagyobb kaliberű ágyú csöve a kerti csap lefűrészelt csődarabjából készült; azért fűrészelték le, hogy az alacsonyabban elhelyezett csapnak nagyobb legyen a nyomása. Sokat ólomkatonáztunk a nálam három évvel idősebb Nagy Ferivel. Neki különben sokkal több és értékesebb játéka volt, mint nekem, lábpedállal hajtható autója, gőzgépe, amelynek vizét spirituszláng hevítette gőzzé, zseblámpaelemmel működő villanymotorja. Ilyet később én is kaptam, s különféle Märklinből épített szerkezeteket hajtottam vele.
Futballozni is szerettem, de nem nagyon tudtam. Játszottunk Dékány Pistáéknál, a laposon, néha messzibb tájakra is elvetődtünk, még az igazi futballpályára is. Ügyetlenségemben nekem már az is élmény volt, ha egyáltalán belerúgtam a labdába. De magamban is képes voltam játszani: a nagykapuhoz rugdostam, meg a kapu melletti házvégi falhoz dobáltam, fejeltem a Bözsi néniéktől[9] kapott kiselejtezett teniszlabdákat. Már nem emlékszem rá, milyen szabály szerint, de még meccseket is játszottam magammal. Mikor először hallottam ezt: kosárlabda, egy székre helyezett kosárba dobáltam a teniszlabdát.
A nyár igazi nagy várakozása a Tisza volt. Domjánék vagy Müllerék vittek kocsival a Hajlásba.[10] Kitűnő homokos part volt ott, nagyon élveztem a fürdést már akkor is, mikor még nem tudtam úszni, s szent borzadállyal néztem a Domján fiúkat, akik nemcsak átúszták a Tiszát, de még a késő délután elhaladó hajóhoz is beúsztak.
Biciklizni elég merész módszerrel tanultam. Ráálltam egy bicikli pedáljára, s lerohantam vele a Nap utca meredekén. Nem emlékszem rá, hogy egyszer is elestem volna, csak arra, hogy egyszer nekiszaladtam egy fának már lenn a laposon, s már nem teljes lendülettel. Első biciklis élményem különben Domján Bandinak köszönhető. Mülleréknél ebédeltünk, s ebéd után fölültett a vázra, legalább egy óra hosszat száguldozott velem a faluban. Nagyon élveztem. Később én is hasonló száguldozásokat rendeztem a faluban. Sokat voltam Dékányéknál, Kovács Laciéknál, Antal Jancsiéknál meg Nagy Feriéknél.[11] Hogy mit játszottunk, mivel töltöttük az időt, abból kevésre emlékszem. Kovács Lacival sokat mászkáltunk is, főként a laposon. Antal Jancsiéknál rendszerint – nyaranta – a verandán ültünk. Az édesanyja egy ízben tüdőszanatóriumban volt, utána főként orvosost játszottunk.
Kedves játékunk volt a tűzoltósdi is. Örök vita volt a rangokon. Ahhoz ugyan nem fért kétség, hogy Nagy Feri a főparancsnok, csak ahhoz, hogy Jancsi a helyettes, én az al-, vagy fordítva.

Nagy Feriékhez inkább téli emlékek kapcsolódnak, ő akkor már gimnazista Pesten, később Kecskeméten, én Babucival[12] játszom az ebédlőasztal alatt, vagy egy képes lapból olvasom a Józsi bácsi, Willy Imre és Dick kalandjait elmondó képregényt.[13]
De itt már talán előre is szaladtam az időben. Ekkor már elemista voltam. Melyek lehetnek első emlékeim? Talán egy közelebbről meghatározhatatlan, eseménnyel kitöltetlen kép, látvány a kert, az udvar képe nyáron s talán tavasszal. Őszi vagy téli képre nemigen emlékszem. Talán csak az nevezhető ilyennek, amely a nappali nyugatra néző ablakát, az ablakon át pontosan leáldozónak látszó napot idézi. Fényekre emlékszem, színekre, de nem is meghatározhatóakra, leírhatóakra, hanem pl. arra, mennyire különbözött a reggel, a délelőtt tisztább, fehérebb fénye a sárgás után narancsba, pirosba hajló délutántól. Az előbb említetteknél régibb játékom a tükör. A hálószobai hármas tükör …







[1] Azóta lebontották, új ház épült a telkére, de nem a helyére.

[2] A korcsolyázó egyik lábával elrugaszkodva, a levegőben 180°-os fordulatot vesz, majd a másik lábra érkezve hátrafelé folytatja a körzést.

[3] Bógnizott: korcsolyázva váltott lábbal félköröket írt a jégre.

[4] A  csépai Tabán egy mélyebben fekvő terület a község nyugati felén,

[5] O.L. unokatestvére, Kovács Erzsébet (Duckó) családja. Férjével, Domján Józseffel és négy gyermekükkel a Csépával szomszédos Szelevényen éltek.

[6] Gonda Sándor 1928-tól kezdődően Csépa, Szelevény és Tiszasas körállatorvosa.

[7] Antal János (1926 – 1988) fizikus, gépészmérnök, O.L. egyik legkedvesebb csépai játszótársa.

[8] O.L. nagynénjének, Süttő Annának (Panni) férje volt Müller Dezső.

[9] Kovács Ernőné Süttő Erzsébet, O.L. nagynénje, Kovács Erzsébet (Duckó) édesanyja.

[10] Hajlás: Csépához közeli partszakasz a Tisza mentén.

[11] Nagy Ferenc patikus 1923-ban vette át Csépán az "Őrangyal" gyógyszertárat. Gyermekei: Ferenc és Andrea O.L. játszótársai voltak.

[12] Nagy Andrea, Nagy Ferenc patikus lánya.


[13] A dán eredetiből magyarított képregényt az 1924. áprilistól 1927. októberig megjelenő Áller Képes Családi Lapja című hetilapban közölték.