2015. október 23., péntek

AZ ÉN 1956-OM

A forradalom kecskeméti eseményeiből aligha vonhattam volna ki magamat,nem kerülhettem el a megtorlást sem. Ismertek, számon tartottak, számítottak rám akkor is, amikor állást kellett foglalni, akkor is, amikor a forradalom leverése után példát kívántak statuálni. 
Az alatt a nyolc esztendő alatt, amely 1948 ősze, tanári pályám kezdete, Kecskemétre kerülésem óta eltelt, elhalmoztak elismerésekkel, kitüntető megbízásokkal. Fél éve sem voltam még Kecskeméten, amikor a Katona József Társaság tagjává s egyszersmind ügyvezető alelnökévé választottak. 1949 nyarán megbíztak az általános iskolai szaktanítói tanfolyamon a magyar irodalom előadásával, őszén – alig több mint egy esztendei tanárság után – szakfelügyelővé neveztek ki. A gimnáziumból a magasabb fizetéssel járó szakérettségi tanfolyamra helyeztek át. Tanítottam  a pártfunkcionáriusok gimnáziumi levelező tagozatán is. Rám bízták az Ismeretterjesztő Társulat (TTIT) megyei alakuló gyűlésének a vezetését, a megyei tagozat alelnökévé és az irodalmi szakosztály elnökévé választottak. Számos előadást tartottam, írásaim jelentek meg a helyi lapban, a Kiskunság című helyi folyóiratban és az Irodalomtörténeti Társaság folyóiratában, az Irodalomtörténetben. A Bács Megyei Füzetek 1. számaként jelent meg 1954-ben Katona Józsefről írott  füzetem, ennek az átdolgozott változatát adták ki 1955-ben útmutatóként a TTIT előadói számára. 1956-ban a Magvető Kiadó megbízásából, sajtó alá rendeztem Kazinczy Pályám emlékezete című művét. 1955-ben „Kiváló tanár” kitüntetést kaptam. Beválasztottak a Hazafias Népfront megyei bizottságának a vezetőségébe. Eközben azonban azt is tapasztalhattam, hogy nem tartanak a rendszer megbízható hívének. Amikor aspirantúrára jelentkeztem, azzal utasítottak vissza: „Nem volt Eötvös-kollégista úrifiúk számára szervezték ezt.” Baróti Dezső, a szegedi egyetem bölcsészeti karának dékánja 1954-ben azzal az ígérettel neveztetett ki kari titkárnak, hogy hamarosan áthelyeztet az irodalmi tanszékre: nem kerülhetett rá sor, a pártbizottság megakadályozta. Hiába pályáztam a pécsi pedagógiai főiskolára is. Súlyosabban érintett ezeknél, hogy 1950-ben mit sem tehettem, amikor egy igen kedves tanítványomat a minisztérium kizárta a tanulók közül. Azt talán már említenem sem érdemes, hogy 1950-ben kétszer tettek ki az albérleti szobámból: egyszer egy funkcionárius, majd egy szovjet tiszt költözött a helyemre.
A politikától távol tartottam magamat. Amikor állást kínáltak a megyei művelődési osztályon, nem fogadtam el. Különféle továbbképzéseken kellett részt vennem, oktatókáder lettem, de nem emlékszem, hogy e minőségemben valamit is tettem volna. A szakfelügyeletről már 1951-ben leköszöntem. Két – véleményem szerint visszafogott hangú – cikket írtam az ideológia jármába fogott irodalomtanításról (1949-ben és 1956-ban), egyik sem jelent meg, csak 1992-ben közölte őket történelmi dokumentumként a szegedi egyetem Actája. 1956 tavaszán behívtak a városi pártbizottságra, felajánlották, hogy bevesznek a pártba. Nem kívántam belépni. „Nem ért egyet a szocializmussal?” – kérdezte az illetékes elvtársnő. „Azzal igen, azzal azonban nem, ahogy önök kívánják megvalósítani” – feleltem. Akkor ennek nem lett következménye. Annak is csak később, és gyaníthatóan, amit közel egy időben „műveltem”. A Népfrontba hívattak. Iskolai órám lett volna, csak később akartam menni. Ragaszkodtak hozzá, hogy azonnal. Bosszantott, hogy semmibe veszik a munkámat, az elfoglaltságomat. A titkár valami jelentést kívánt velem átnézetni, nyelvileg kijavíttatni. „Én elvégzem a magam munkáját, ön is végezze el a magáét” – mondtam neki, s távoztam. Ha arra kért volna, hogy szabad időmben keressem fel, még inkább, ha ő keresett volna fel kérésével, nem utasítottam volna vissza. Következmény? A letartóztatásom után ellenem felhozott legsúlyosabb, teljesen alaptalan vádat föltehetően a Népfrontban koholták. A forradalmat megelőző eseményekről (az SZKP XX. kongresszusa, a Petőfi-kör vitái, Rákosi felmentése, Rajkék temetése) csak felületesen, újságból, rádióból értesültem. A történteket egyrészt a diktatúra enyhülésének, másrészt a párton belüli személyi ellentétek megnyilvánulásának láttam. Gerőt nem becsültem többre Rákosinál, Rajk rehabilitálását – emlékezve belügyminiszterségére – nem az igazság érvényre jutásának, csak a Rákosival való leszámolás jelének láttam. Október 2-án irodalmi ankét volt Kecskeméten a TTIT-ben Sánta Ferenc és Csoóri Sándor részvételével (a szintén meghívott Pándi Pál nem jött el). Én elnököltem. „Őszinte hangú, őszinte szavú, rég áhított beszélgetés volt ez” – írta másnap a Népújság. Letartóztatásom után azzal vádoltak, hogy egy kérdésre válaszolva tagadtam a szocialista realizmust, s ezzel szovjetellenes hangulatot keltettem. Arra is akadt tanú, aki szerint azt mondtam, oroszt csak azért tanítottam, mert kényszerítettek rá. Oroszt nem tanítottam, a szocreálnak pedig a gimnáziumi tankönyvben is szereplő zsdánovi meghatározását (pozitív hős, forradalmi romantika) kifogásoltam, említve, hogy az a szovjet irodalom java alkotásaira sem illik. Nem nagyon emlékszem az 5-i értelmiségi ankétra, amelynek Erdei Ferenc és Mód Aladár volt az előadója. Jobban egy Erdeivel való szűkebb körű beszélgetésre a TTIT irodájában. Óvatos visszafogottsággal határolódott el a rendszertől, saját korábbi szerepvállalásától is. Katona Piroska tanárnő kezdeményezte és szervezte meg, hogy fölmenjünk Budapestre Németh László Galileijének október 20-i bemutatójára. Nemcsak a dráma mondanivalója, hanem az előadás szüneteiben a lengyelországi eseményekről érkező hírek is ráhangoltak bennünket arra, ami három nap múlva kezdődött. Csak 24-én reggel, a rádióból tudtam meg, hogy az előző délutáni tüntetés a fővárosban fegyveres összecsapásra vezetett. Először azt hittem, győzött a hatalom, az erőszak. Azután szinte óráról órára erősödött bennem, bennünk a bizakodás: az egyetemisták tüntetése győztes forradalomra vezethet. A helyi lap 24-én különkiadásban közölte, hogy újraválasztották a Központi Vezetőséget és a Politikai Bizottságot, Nagy Imre lett a miniszterelnök. Felhívást tettek közzé a harcok beszüntetésére, statáriumot hirdettek. A 25-i számban Nagy Imre szózata jelent meg a magyar néphez, 26-án közölték: Kádár Jánost választották meg a Központi Vezetőség első titkárának. A személycserék azt látszottak bizonyítani, hogy a pártban felülkerekedett az ellenzék. De olyan gyanút is keltettek, hogy így akarják leszerelni a gyökeres változást kívánó ifjúságot meg támogatóját, az értelmiséget. Kecskeméten pedagógusok keresték fel a megyei művelődési osztály vezetőjét: továbbítsa a miniszterelnökhöz tiltakozásukat fiatalkorúak statáriális bíróság elé állításával szemben. Az osztályvezető megtagadta kérésük teljesítését. A kecskeméti harcokról nincs más emlékem, mint az, hogy ötéves kisfiunkat féltve a szoba védettnek vélt sarkába húzódtunk.30-án fölkeresett volt kollégám, Madarász László, akkor a TTIT megyei titkára. Közölte, hogy a Népfront javaslatára a megyei Nemzeti Bizottság tagjává választottak: menjek a megyeházára az alakuló ülésre. Nem akartam menni. Valami olyat mondtam: „Egyétek meg magatok, amit főztetek!” Úgy értettem, hogy hibáikért, a kialakult helyzetért vállalják a felelősséget a párttagok. Végül katonai autó jött értem s vitt el az ülésre. A bizottság már együtt ült. Mintegy tizenöten lehettek, Madarászon kívül a Kossuth-díjas növénynemesítőt, Mészöly Gyulát ismertem, és látásból még néhányukat. Úgy ítéltem, a többségük párttag, vagy a párt számára megbízható ember. Lehet, hogy engem is annak tartottak. Arra kértek, hogy egy már megfogalmazott szöveget, ha szükséges, fogalmazási hibáit kijavítva, diktáljak le a szomszéd szobában a gépírónőnek. Lediktáltam. Ebből formálták később azt a vádat, hogy november 3-án olyan körlevelet fogalmaztam és diktáltam, amelyben párttagok letartóztatása szerepelt. Közben a már megfogalmazott szöveg folytatásáról vitatkoztak. Nem álltam meg, hogy ebbe bele ne szóljak. Elmondtam, hogy a föntebb már említett ok miatt a pedagógusok bizalma megrendült az osztályvezetőben. Javasoltam, hogy a szovjet tiszti családok által kiürített lakásokat utalják ki rászorulóknak, mert úgy tudom, az veszi birtokba  őket, aki tudomást szerez róluk. Abból, hogy tartsanak szabad választásokat, a szabad szó kihagyását javasoltam, mert ennek a jelentése az elmúlt években ellenkezőjére változott (Szabadság!, Szabad Nép, szabad szakszervezet stb.). Nem látom értelmét, hogy a szovjet csapatok kivonulását követeljük, amikor szemünk láttára vonulnak Dunaföldvár felé. Kérjünk inkább tájékoztatást a kormánytól, hogy tudtával és beleegyezésével-e. Javasoltam, hogy támogassuk a DISZ-től független ifjúsági szervezetek létrejöttét. Már nem emlékszem, elfogadták-e valamelyik javaslatomat, ellenük nem szóltak. Később megbíztak, hogy a Bizottság részéről tartsam a kapcsolatot a Petőfi Népe címet fölvett megyei napilap szerkesztőségével. Kétszer vagy háromszor fölkerestem őket. Az akkori főszerkesztő letartóztatásom után azt állította, hogy én követeltem, jelentessenek meg egy ÁVH elleni cikket. (A terjesztésére már nem került sor, a nov. 4-i számba tették bele, én már csak a rendőrségen olvastam a letartóztatásom után.) A tanúként megidézett újságírók azt vallották, hogy a főszerkesztőtől akkor hallottak a cikk megjelentetésével kapcsolatos kívánságomról, amikor megkapták az idézést a tárgyalásomra. Azt hiszem, november 1-jén alakult át a Nemzeti Bizottság Forradalmivá. A párttagok kimaradtak, új tagok léptek be. Dallos Ferenc, a megyei tanács elnöke helyett Magócsy Géza, a megyei bíróság elnökhelyettese lett az új vezető. Rendet, nyugalmat kívánt teremteni, szorgalmazta az üzemekben a munka fölvételét, eszközei azonban nem voltak ehhez. Egy munkásgyűlésre engem akart maga helyett elküldeni, mert megfenyegették. Nem vállaltam. Nem tagadom: féltem. Attól tartottam, hogy a Szovjetunió nem enged, a Nyugat nem segít. A bizottsági tagság alól való fölmentésemet azért is kértem, mert visszavágytam az iskolába. A tanterem falai között szabadnak éreztem magamat a legsötétebb diktatúra alatt is. Legalább ezt a tanítási óra alatti szabadságot szerettem volna biztosítani. Nemcsak magamnak. 3-án még részt vettem egy diákgyűlésen. Több kollégával együtt rendre, nyugalomra igyekeztünk inteni a fiatalokat. Azzal búcsúztunk, hogy hétfőn (5-én) találkozunk az iskolában.
Mi történt eközben az iskolában? Talán október 31-én az igazgató, Szabó Adorján a megyei művelődési osztály vezetőjének az utasítására bizalmi szavazást kért önmaga ellen. Egyetlen szavazatnyi különbséggel nem kapott bizalmat. Háromtagú intézőbizottságot választottak: Szemerey Andort és Szőts Rudolfot, a két volt igazgatót meg engem. Fölkértük Szabó Adorjánt, hogy támogatásunkkal vezesse tovább az iskolát. Ellene semmi kifogást sem lehetett hozni azon kívül, hogy párttag volt. Később, november közepén megjelent a Petőfi Népében az új párt, az MSZMP szervezőbizottságának a névsora, köztük Szabó Adorján neve. A következő számban tiltakozott: nemcsak a szervezőbizottságnak, az új pártnak sem tagja. Talán szintén október 31-én váltottuk le – két-két küldött minden iskolából – a városi művelődési osztály népszerűtlen vezetőjét, s választottuk helyére a volt tanfelügyelőt, Vágó Dezsőt. Megható volt, hogy „Isten nevében” vette át a tisztséget. Nem sokáig viselte. Szabó Adorján is csak 1957 nyaráig maradt a Katona Gimnázium igazgatója. A november 4-i szovjet beavatkozásnak csak a durva módja ért meglepetésként. A konszolidáció némi reményét keltette, hogy nem Rákosi vagy Gerő tért vissza, hanem a forradalom idején Nagy Imre szövetségesének mutatkozó Kádár. Eljutott később hozzám Bibó István tervezete a kompromisszumos megoldásra, hallottam arról is, hogy egy fővárosi értelmiségi csoport Kodály Zoltánt javasolta államelnöknek. A Petőfi Népe november 24-i számában október 23-ra úgy emlékezett, mint új korszak kezdetére. Kádárék „forradalmi”-nak nevezték magukat, mintha az október 23-án kezdődött események, az akkori követelések örökösei volnának. November 26-án a kecskeméti pedagógusok gyűlésén 12 pontban foglaltuk össze követeléseinket, többek között az iskolai hitoktatást, a jogtalanul elbocsátott pedagógusok állásukba való visszahelyezését, a korábbi vasúti kedvezmény visszaállítását és a bérek javítását követeltük. A Petőfi Népe november 29-i száma egyetértett velünk, csak az anyagiak teljesítésére nem látott egyelőre lehetőséget. Durva szavakkal támadta a pedagógusokat Kocher László, a megyei tanács elnökhelyettese; azt követelte, büntessék meg őket az „ellenforradalom” megindításáért. December 2-án pedagógus küldöttség járt Dallos Ferenc megyei elnöknél, Kocher leváltását kérve. Dallos – úgy emlékszem, már korábban – megkérdezte tőlem, vállalnám-e az elnökhelyettességet. Nem vállaltam. Madarászt javasoltam, később valóban ő lett Kocher utóda. Bibó említett tervezetétől, a Nagybudapesti Munkástanács megalakulásától, fővárosi értelmiségi csoportok, főként az Írószövetség állásfoglalásától ösztönözve december elején értelmiségi gyűlést akartunk rendezni. A kecskeméti származású, hazalátogató Révész László jogászprofesszor is biztatott erre bennünket. Szabadi Sándor református segédlelkész, volt Eötvös-kollégista, akivel baráti kapcsolatban voltam, ismertetett össze vele. Abból a sajtóban megjelent közleményből, hogy Nagy Imre társaival együtt „saját kérésére” távozott Romániába, arra következtettem, hogy nem indul ellene eljárás, idővel talán visszatérhet a politikai életbe is. (Sorsáról csak kivégzése után, 1958. június 17-én értesültem.) A gyűlés tervét közöltük a megyei és városi tanácsi és pártszervekkel: ha nem is támogatták, nem is tiltották. Szükségesnek tartottuk, hogy engedélyt kérjünk a szovjet megszállóktól is. Egy oroszul tudó társammal (már nem emlékszem, kivel) elmentem a szovjet parancsnokságra. A bennünket fogadó tiszt telefonon felhívta a megyei pártbizottságot, s oroszul tudó társam szerint azt kérdezte, letartóztasson-e bennünket. Erre nem került sor, de érzékelve a helyzetet, lemondtunk a gyűlésről. A decemberi sztrájk eredményességében nem bíztam, egy kijelentésemet azonban később vádként használták ellenem. Két kollégám tanúskodott, hogy szót emeltem mellette. Egy kolléganő aggályoskodására, hogy a sztrájkoló munkások nem kapnak bért, azt mondtam: ez most számukra nem anyagi kérdés. A sztrájk napján több diák nem jelent meg az iskolában, az én osztályom teljes létszámmal távol maradt. Azzal mégsem vádoltak, hogy én bírtam rá őket. Bizonyára nem akadt közöttük, akit rá tudtak volna venni arra, hogy – hamisan – ezt vallja. (Kollégáim között akadt, aki tanúskodott ellenem, tanítványaim között egy sem.)
Az egyre szigorodó intézkedések, különösen a rögtönítélő bíráskodás bevezetése letörte a kibontakozásban való reménykedést. A november első napjaiban érzékelhető ellentéteket, megosztottságot azonban megszüntette, vagy legalábbis háttérbe szorította az egyetemes reménytelenség. Újabb megosztottság abban mutatkozott, ahogy a nyugatiak, az ENSZ segítségének elmaradásáról vélekedtünk. A MUK-ban (márciusban újra kezdjük) kevesen hittek, leginkább talán a kormány, amely március 15-e előtt tömeges letartóztatást rendelt el. Annyira nem éreztem magamat fenyegetve, hogy a megyei pártbizottságon tiltakoztam pedagógusok „begyűjtése” ellen. Hamarosan elengedték őket, persze nem a tiltakozás hatására. Egyes írók letartóztatása és súlyos ítélete (Déry Tibor, Háy Gyula, Zelk Zoltán) éles ellentétben állt a korábban ellenségnek tartott Németh László és Szabó Lőrinc Kossuth-díjával. Titokban terjedt Illyés Gyula Egy mondata és Tamási Áron Gond és hitvallása, sérelem őket nem érte, csak azokat, akiknél megtalálták ezeket. A tanítás megnyugtatott. Kedves osztályom volt az, amely júniusban szép sikerrel érettségizett, hasonlóképpen szerettem az ez évben harmadikos orosz tagozatú, iskolánkban első koedukált osztályt. (Nemcsak nekem, nekik is rosszul esett, hogy 1958 májusában a tablójukra nem tehették rá az arcképemet.) A városban egy irodalmi sorozatban Tolsztojról és Dosztojevszkijről tartottam előadást. Kritikát írtam Németh László 1956-ban megjelent Égető Eszter című regényéről (az Irodalomtörténet 1957. évi 3. száma közölte, amikor már börtönben voltam). Csak június végén, az iskolai év befejezése után érzékeltem, hogy a proskribáltak listájára kerülhetek. Áthelyeztek a Bányai Júlia Gimnáziumba, s ott az igazgató közölte, hogy magyart nem, csak latint taníthatok. Feleségemet ugyanakkor a tanítónőképzőből általános iskolába helyezték. Rosszabbul járt két kollégám, Szőts Rudolf és Tóth László: őket „népgazdasági érdekből” tanyai iskolába távolították el. Egy számomra korábban ismeretlen ember figyelmeztetett, hogy letartóztatásomra készülnek. Dallos Ferenc segítségére számítottam. Távollétében a felesége fogadott, azt  ígérte, hogy a férje kiáll mellettem. Július 14-én nyugtalan hangulatban utaztam Csépára anyám és akkor nála lakó nagyanyám meglátogatására. Még akkor éjjel utánam jöttek a rendőrök Kecskemétről. Otthon kerestek, a feleségemtől tudták meg, hogy hol vagyok. Amíg vissza nem hoztak Kecskemétre,
lakásunk környékét fényszórózták. Házkutatást is tartottak, bár azt hiszem, maguk is tudták, hogy nem találnak semmit. Amikor Csépán letartóztattak, megkérdezték, van-e nálam fegyver. Belenyugodtak, hogy nincsen. Fizikailag nem bántottak egész rabságom alatt, csak gúnyolódtak velem. Akadt, aki részéről rokonszenvet is tapasztaltam. Nagy letartóztatási hullám esett a július 15-ére virradó éjszakára. A zárkában, ahova kerültem, ismerőst is találtam: egyik volt tanítványom „horthysta” katonatiszt édesapját. Volt tanítvány a rendőrök közt is akadt. Később ő lett a kihallgatóm. Kezdetben többen „foglalkoztak” velem. Nemcsak mondataimat elferdítő, hanem teljesen alaptalan vádakat is nekem szögeztek. Nem tudtam őket rávenni, hogy hallgassák meg azokat, akik tisztázhattak volna. Kérdezgettek másokról is. E kérdésekre nem is akartam, többnyire nem is tudtam volna válaszolni. Különösen érdekelte őket Dallos Ferenccel való kapcsolatom. Bizonyára valóban szót emelt érdekemben. Csak mostanában gondolkodtam azon, mi kelthette fel jóindulatú érdeklődését irántam. Talán az, hogy megtudta: Eötvös-kollégista voltam én is, mint Dallos György, az ő 1956 januárjában elhunyt bátyja. Érdemes lett volna ezt említenem, ha akkor eszembe jutott volna? Mit tudhattak kihallgatóim az Eötvös Collegiumról? Tájékozottságuk különben is igen hiányos volt. Mikor egyikük azzal vádolt, hogy Bibó Lajos műveit terjesztettem, nem álltam meg, hogy ki ne javítsam: nem Lajos, hanem István. Írásbeli vallomásomat volt tanítványom így minősítette: „Tanár úr, ez a dolgozat elégtelen.” Ezt nem annyira bántónak, mint inkább szellemesnek találtam. Jó néhány  éve én voltam kénytelen elégtelent írni az ő latindolgozatára. Két hét múlva több társammal a tököli internálótáborba vittek. A kísérő pufajkásoknak csak a beszéde volt durva, a parancsnok, Ferenczi százados beszéde is emberséges. Megérkezésünk után tudtuk meg, hogy a más megyékből érkezett internáltakat kísérőik „búcsúzásul” megverték. Hatalmas teremben helyeztek el bennünket, összekeverve más megyeiekkel. Emeletes ágyakkal határolt „lakrészünket” csak mosdóba meg WC-re menet hagyhattuk el (mindkét helyen hosszan kellett várakoznunk), továbbá udvari torna alkalmából. Én orvoshoz is jártam, ekcémás fülemet már a rendőrségen is kezelték. Az a rémhír járta, hogy azért hoztak bennünket a Duna mellé, mert hajón visznek a Szovjetunióba. Ezt nem hittem. Egy délután az irodába hívtak. Egy Kecskemétről érkezett rendőrtiszt besúgásra akart rávenni. Nem vállaltam. Aláíratta, hogy erről soha senkinek nem beszélek. Úgy emlékszem, hogy augusztus 20-án hoztak vissza többedmagammal Kecskemétre. Útközben néhány szovjet katonát látva arra gondoltam, nekik sem könnyebb, mint nekünk: ők sem szabadok. Október 6-áig a rendőrség fogdájában tartottak: időnként kihallgattak, eredménytelenül. Volt úgy, hogy a zárkában egyedül voltam; olyankor fel-alá sétálva verseket mondtam magamban. Naponta kb. tíz percre kiengedtek egy kis zárt udvarra sétálni. Egyik alkalommal Katona Piroska szólt (suttogott) ki egy oda nyíló ablakból. Volt úgy, hogy hárman voltunk: egy szerb fiú, egy szerbül tudó középkorú férfi meg én. A szerb sokat kérdezgetett, talán besúgó volt. Egy alkalommal a fogdába látogató megyei főügyész fasisztának nevezett. A szerb megkérdezte, valóban az vagyok-e. Nem álltam meg a választ: „Ez az ember azt sem tudja, kik voltak a fasiszták.” Mielőtt átadtak az ügyészségnek, átvittek a börtönbe, Virág főhadnagy (volt tanítványom) közölte velem, hogy ellenem a BHÖ I/1. pontja szerinti vádat javasolják: büntetése halál, életfogytig vagy tizenöt évig tartó börtön. Megkérdeztem, mire alapítják ezt a vádat. „Már október 2-án tagadta a szocialista realizmust, ezzel szovjetellenes hangulatot keltett, s így Kecskeméten kezdeményezte az ellenforradalmat.” Megkönnyebbülve kérdeztem, szerinte milyen ítéletre számíthatok. „Elítélik egy évre, vagy annyira, amennyit előzetesben tölt, megdicsérni nem fogják.” Azt hiszem, kitűnik ebből, hogy a vád megalapozatlanságával tisztában voltak az illetékesek, s előre tudták az ítéletet is.Személyautóval, a városban hosszan tekeregve vittek át a néhány percnyire fekvő megyei börtönbe. A félegyházi művelődési házat vezető színész volt az útitársam, állítólag azzal vádolták, hogy elszavalta a Nemzeti dalt. (Volt olyan vádirat, amelyben az szerepelt, hogy a Nemzeti dalt is, a Talpra magyart is elszavalta a vádlott.) A börtön zsúfoltabb, de barátságosabb volt, mint a rendőrségi fogda. A zsúfoltság lassan-lassan megszűnt, végül már csak négyen voltunk a négyágyas cellában: egy bajai főorvos, egy bajai jogtanácsos, Magócsy Géza, korábban a megyei bíróság elnökhelyettese, a forradalom utolsó napjaiban a megyei forradalmi bizottság elnöke és én. Egyikünk sem volt különösebben közlékeny, beszédes, de jól kijöttünk egymással. Az egyik börtönőr a doktor urak zárkájának nevezte a miénket, s arra is célzott, hogy fogva tartásunkat méltánytalannak, igazságtalannak tartja. Magócsy megírta az egyik általa elítélt rab fellebbezését, a bajai orvos az egyik smasszer szemét kezelte. Olvasgattunk: a börtön könyvtára ugyan nem valami színvonalas választékot kínált, de a könyvtáros (a később tíz évre ítélt kunszentmiklósi tanár, történelem-szakfelügyelő, Csikesz Ferenc) igyekezett viszonylag jobb könyvekkel ellátni bennünket. Az ügyész később megengedte, hogy a feleségem angol nyelvkönyvet adjon be számomra, a börtönben tartott karácsonyi könyvvásáron német novellagyűjteményt vásároltam. Az ügyész, Deák András igyekezett rendesnek mutatkozni: lehetővé tette, hogy az irodájában a feleségemmel négyszemközt találkozzam, arra azonban hiába próbáltam rávenni, hogy vizsgálja ki alaposan az ellenem felhozott vádakat. Januárban magas lázzal a betegszobába kerültem. Az ismerős börtönorvos, Csorba Sándor gondoskodott rólam, segített a betegszobában borogatásokkal ellátó rabtársam, Kardos János bíró is. Kiküldtek felülvizsgálatra az SZTK-ba a szintén ismerős Domján Lajoshoz. Értesítette a feleségemet, s mikor jó óra múlva a folyosón várakozó börtönőr megkérdezte, sikerült-e találkoznom a feleségemmel, nyugodtan válaszoltam, hogy sikerült. Persze korántsem volt minden ennyire derűs. Még novemberben fölkeresett egy rendőrtiszt, a decemberi gyűlés előkészületeiről faggatott, s azzal fenyegetett, ez lesz ellenem a legsúlyosabb vád, Virág azért nem tért ki erre, mert menteni akarta volt tanárát. Azután, ki tudja, miért, kinek a közbenjárására, erről az ügyről később nem esett szó. Aggasztott bennünket a súlyos ítéletek híre, engem főként az, mihez tudok kezdeni, ha kiszabadulok ítélettel megbélyegezve. Ügyvédem, Szendrő József önként és honorárium nélkül vállalta a védelmemet. Többször kérte, hogy helyezzenek szabadlábra, de hiába: a „várható súlyos ítéletre” hivatkozva mindig megtagadták. Márciusban kaptam meg a vádiratot s az idézést a 18–19-i tárgyalásra. Az idősödő őr, aki kísért, elővette a bilincset, azután megkérdezte, mi a foglalkozásom, s mikor mondtam, hogy tanár, eltette. Kellemetlen meglepetésként ért,  hogy zárt tárgyalást rendeltek el. Csak utólag jöttem rá, hogy ennek az volt az oka: tudták, hogy az ellenem felhozott vádak látványosan dőlnek majd meg. Feleségem igazgatója, Bakos István engedélyt kapott rá, hogy a megyei művelődési osztály megbízásából részt vegyen a tárgyaláson. Felháborodott a hamis tanúskodása mellett makacsul kitartó Kancsár Sándorné viselkedésén, állítólag a szünetben azt kérte a tárgyalást vezető bírótól, a hamis tanút tartóztassa le, engem pedig engedjen szabadon. Hálás lehetek a Kancsárné által megnevezett gépírónőnek, Szabó Ferencnének, akit nyilván nem lehetett rávenni, hogy azt vallja: november 3-án letartóztatásokra utasító körlevelet diktáltam neki. Szabóné behozta annak a szövegnek a másolatát, amelyet október 30-án diktáltam, Mészöly Gyula pedig igazolta, hogy az már előzőleg megfogalmazott szöveg volt. Derűs színfoltként említem, hogy amikor Mészöly Gyulát szólították tanúskodni, bejőve odalépett hozzám, kezet fogott velem, s leült mellém a vádlottak padjára. Utólag azt mondta: úgy érezte, ha én ott ülök, neki is ott a helye. A Virágtól említett vádat, a szocreáltagadását a tárgyaláson az ügyész visszavonta: „Egy irodalmi irányzatról való vélekedés nem képezi bűncselekmény tárgyát.” Azt hittem, szabadulok. Nem így történt. Valaki a terhemre közbeavatkozott: a tárgyalást elnapolták „a vád kiegészítése” végett, engem pedig más zárkába helyeztek, hogy ne beszélhessek össze az egyébként tanúként már kihallgatott Magócsy Gézával. Abban a nagy cellában, ahova áthelyeztek, talán húszan is voltunk, számomra ismeretlen emberek. Érthető, hogy bizalmatlanul fogadtak: miért tettek oda? A március 31-i tárgyaláson nem került sor a vád kiegészítésére. Az április 1-jeire egy mogorva őr kísért, megbilincselve. A bilincset az ügyész utasítására sem akarta levenni a kezemről, pedig már csak az ítélet felolvasására került sor: 8 és fél hónapi előzetes letartóztatás után 8 hónap izgatásért. Elengedtek, a börtön kapujában nemcsak a feleségem várt, hanem négy kollégám is: Szemerey Andor, Szőts Rudolf, Tóth László, Mester Barna. A megyei főügyész eltérő minősítés miatt súlyosbításért, mi az ügyvédemmel fölmentésért fellebbeztünk. A Legfelsőbb Bíróság szeptember 8-án tárgyalta a fellebbezéseket: a minősítést (izgatás) és a 8 hónapot helybenhagyta, de a letöltött büntetést – szokatlan módon – három évi próbaidőre fölfüggesztette. Megkönnyebbülés? Mi lesz ezután? Visszakerülök-e az állásomba? A megyei művelődési osztály letartóztatásom napján fegyelmit indított ellenem, 1957. szeptember 16-án állásomból elbocsátott. A Bányaiban július közepéig járó fizetésemet előbb kifizették a feleségemnek, majd visszafizettették vele. Munkakönyvembe sem a Bányaiba való áthelyezésemet, sem szeptemberi elbocsátásomat nem írták be, hanem azt, hogy 1958. május 11-én bocsátottak el a Katonából. Kértem elmaradt fizetésemnek legalább az 50 százalékát. Választ sem kaptam. Kértem, hogy az egyeztető bizottság a jogerős ítélet után tárgyalja az elbocsátás ellen beadott fellebbezésemet. Erre 1958. november 14-én kerül sor. Elbocsátásomat hatálytalanították, alacsonyabb, általános iskolai tanári munkakörbe soroltak az 1958–59-i tanév végéig. A művelődési osztály nem fellebbezett, egyszerűen nem vette tudomásul ezt a döntést. Fölkerestem Molnár Frigyest, a megyei pártbizottság új első titkárát, korábbi pedagógust, s megkérdeztem tőle, elhelyezkedjem-e fizikai munkásként. Azt felelte: Ne! (A felesége tagja volt az egyeztető bizottságnak.) Bátrabban segítettek a fővárosiak. Nagy Miklós, Eötvös-kollégiumi szobatársam, irodalomtörténész, egyetemi oktató sokat tett értem. Ortutaynál kevés sikerrel járt, Bóka Lászlót és Szauder Józsefet azonban rávette, hogy irodalomtörténeti munkámat méltató írást adjanak a bíróság előtti felhasználásra. Az Akadémiai Kiadó még a jogerős ítélet előtt szerződést kötött velem, Nagy Miklós javaslatára, Jókai-regények kritikai kiadására, az Akadémiai Könyvtár, Bóka javaslatára, az Ady-bibliográfia készítésében való részvételre. Eötvös-kollégista évfolyamtársam, Simó Jenő, akkor az Európa Kiadó igazgatója német regényeket lektoráltatott velem. Vargha Kálmán, egyetemi évfolyamtársam, az Irodalomtörténet szerkesztője, miután fogva tartásom idején megjelentette kritikámat az Égető Eszterről, hosszabb tanulmányt közölt tőlem a történetíró Katona Józsefről. Volt kecskeméti tanártársam, Dankó Imre, akkor a gyulai múzeum igazgatója, Pálffy Albertről íratott és jelentetett meg tőlem egy füzetet. Mivel a kritikai kiadásokhoz meg a bibliográfiához Széchényi könyvtári kutatásra volt szükség, s mivel Kecskeméten nem kaptam állást, 1958 őszén néhány hónapot a fővárosban töltöttem, feleségem nagybátyjánál lakva. 1959 elején a helyi újságban olvastam, hogy a Béke téri iskolában adminisztrátort keresnek. Pályáztam. A megyei művelődési osztály akkori vezetője, Barabás János kinevezésemre ráírta: „További intézkedésig ideiglenesnek tekintendő”. Nem tudom, attól tartott-e, hogy a párt nem járul hozzá a kinevezésemhez, vagy azt latolgatta, nem kellene-e mégis tanárként foglalkoztatni. A Béke téren szeretettel fogadtak, nemcsak régi ismerőseim, mindenekelőtt Karátsony Kálmán igazgató, hanem azok is, akiket akkor ismertem meg. Többször fizetésemelést kaptam azzal a megokolással, hogy az iskolai adminisztrátorok közül nekem van legmagasabb iskolai végzettségem. (Persze a fizetésem így is jóval kevesebb volt a tanárinál.) Az Akadémia Irodalomtörténeti Intézetének kérésére kutatónapot is kaptam. Az adminisztrátori munka nem volt megerőltető: rendeztem közben az iskola könyvtárát, s jutott időm arra is, hogy délutánonként irodalomtörténeti munkámmal foglalkozzam. Arra a többször megismételt kérésemre, hogy az egyeztető bizottság határozata szerint helyezzenek tanári állásba, nem kaptam választ. Madarász László, akkor már a megyei tanács elnökhelyettese, talán azért, mert jobbnak látta, ha távozom a megyéből, Dabason próbált számomra könyvtárosi állást szerezni. Oda is, a pápai mezőgazdasági technikumba is sikertelenül pályáztam. 1960 novemberében azt kértem, hogy nevezzenek ki a Katona Gimnázium akkor szervezett könyvtárosi állásába. Waldapfer Eszter, az Országos Pedagógiai Könyvtár igazgatója szakmailag alkalmasnak talált, politikailag azonban nem. Bencédy Józsefnek, a minisztérium középiskolai osztálya vezetőjének, volt Eötvös-kollégiumi „családapámnak” a segítségét kértem. Vállalta értem a politikai felelősséget, így megkaphattam az állást.A megyei illetékesek közölték velem, hogy rendezhetem, leltározhatom, katalogizálhatom a könyveket, kölcsönzést azonban nem folytathatok, a tanulókkal nem érintkezhetem. Ekkor jelent meg – váratlanul – egy bizonyos Kőrösi elvtárs a megyei pártbizottságról, s kijelentette, hogy teljes jogú tanárként irányíthatom a tanulók olvasását. (Valami olyat mondott: „Akinek mi megbocsátottunk, annak megbocsátottunk.”) Megbízólevelet kaptam arra is, hogy segítsem a város iskolai könyvtárainak munkáját. A főállású iskolai könyvtárosok között több hozzám hasonló, félreállított tanár akadt. Különös jóindulatot tapasztaltam a szakfelügyelő, Károlyi Ágnes részéről. Tanácsára beiratkoztam levelező hallgatóként a budapesti egyetem könyvtár kiegészítő szakjára. Különösebb megerőltetés nélkül szereztem meg 1965-ben a könyvtáros diplomát. Ekkor már tanítottam, sőt osztályfőnök is voltam. A megtorlás éveiben sok ember rokonszenvét éreztem: nem azért, amit tettem, hanem azért, amit elszenvedtem.
1971-ben Olaszországban jártunk. A vonaton egy tanár, megtudva, hogy magyarok vagyunk, elmondta: diákjai 56-ban az olasz trikolór színeit magyar sorrendben hordták, ezzel ünnepelték győztes forradalmunkat. „Győztes?” – kérdeztem – „mi másként éltük meg”. Egy kérdéssel felelt: „Eljöhetett volna Itáliába feleségével együtt 1956 előtt?”
(Ennyit akartunk?)

2015. július 14., kedd

O. L. 90

Iványosi-Szabó Tibor írása a Forrás folyóiratban

Orosz László kilencvenéves.
Emlékezetes esemény, egy jeles ünnep előtt állunk. Egy születésnap az esetek többségében meghitt, szűkebb körű családi esemény, figyelmesség, kedves megemlékezés. Ez a mostani viszont több, mivel sok száz egykori tanítvány, sok-sok kolléga és tudományos munkájához kapcsolódó jelentős számú munkatárs társul az ünneplőkhöz: a közeljövőben lesz Orosz László 90 éves. Tehát mindenképpen indokolt egy kevésbé szokványos megemlékezés, egy köszöntő. Mivel azon szerencsések közé tartozom, aki mindhárom minőségben évtizedeken át szoros kapcsolatban lehetett vele, vállalhatom, hogy valamennyi tisztelője nevében szóljak. A köszöntő szó azonban több értelmet hordoz. Indokolt tehát, ha gondolataim két részre osztom. Elsőként következzék, mit köszönhetünk Neki. Mivel szertelenül nagy lenne a csokor, ha mindenki ide tűzné emlékei virágait, csak a sajátjaimból markolok. Számomra leginkább emlékezetes, sőt meghatározó mindaz, amit tanulóként köszönhetek neki. A tanár urat 1948 óta ismerem. Ebben az évben, az egyházi iskolák államosításakor került az egyetemről a Katona József Gimnáziumba. Az előző években tanító piarista tanárok szerepét egy hevenyészve összekapott testület vette át. A többségében idősebb, a váratlan és drasztikus események miatt zavarodott nevelők között feltűnt fiatal tanár magabiztossága és lendületessége minden tanítványa érdeklődését felkeltette tantárgyai iránt. Az első és szokatlan benyomásokat újabbak és maradandók követték. Számomra lenyűgözőek voltak a tankönyvek szövegétől merőben eltérő, gondolatgazdag, választékos, még a humán tantárgyak iránt érzéketlen tanulókat is lekötő magyarázatai. Szabatos, tömör mondatai, csodálatosan szép kiejtése, senki máséra nem hasonlító hanghordozása, beszédének ritka kellemes ritmusa minden magyarórát kiemelt az unalomig szokott iskolai tempóból. Ez azonban csak a külsőség volt. A magyar irodalom szépsége és gazdagsága elemzései során keltek bennünk életre. Ő döbbentett rá, miként kell egy-egy verset, novellát olvasni, milyen ismeretlen világokat képes egy-egy színdarab feltárni. Máig emlékszem az Ember tragédiájáról tartott, több órát felölelő csodálatos elemzésére. Már ahogy egy könyvet kezébe fogott, ahogy lapozott, az is figyelemfelkeltő volt. Minden bizonnyal innen ered a könyvek iránti rendkívüli tiszteletem, vonzalmam. Igényessége érthetően tanulóival szemben is következetes volt, de észrevételei, bírálatai mindig tömörek és találóak voltak. Sohasem volt még a készületlen vagy gyenge tanulókkal szemben sem indulatos, még kevésbé goromba. Csak egyetemistaként — az Égető Eszter regény megjelenése nyomán kirobbantott, ma már elképzelhetetlen botrány során — döbbentem rá, hogy 1952 tavaszán távolról sem volt természetes, sőt nem csekély bátorságot jelentett a háború előtti magyar irodalomról, írókról, köztük Németh Lászlóról kiemelten és rendkívül elismerően szólni. Érthető tehát, hogy kiváló tanári adottsága, színes személyisége sokunkra hatott, és példaképünkké vált. Döntő szerepe volt abban, hogy a pedagógusi pályát választottam. Szerencsém úgy hozta, hogy egykori iskolám lett első munkahelyem. Azonnal legkedvesebb tanáraim kollégája lehettem. Különleges élményt jelentett merőben más minőségben, egészen más nézőpontból rácsodálkozni munkájukra, fokozatosan beilleszkedni az időközben összeért, nevessé vált testületbe. Ekkor vált nyilvánvalóvá, hogy Orosz Lászlónemcsak a diákjai szerint volt egyik legkiválóbb az iskola tanárai között, hanem kollégáinak gesztusai, vele kapcsolatos apró megnyilatkozásai is bizonyították kamaszkori ítéleteink helyességét. Ráadásul szinte mindenki nemcsak tisztelte, hanem szerette is. Ez többek között annak volt köszönhető, hogy kerülte a kicsinyes vitákat, a személyeskedő torzsalkodásokat, és minden kollégájával szemben közvetlen, segítőkész volt. Rendkívüli szakmai igényességére, felelősségtudatára, a szűkebb és nagyobb közösség kitartó munkával történő szolgálatára valójában ekkor figyelhettem fel. Már a jelenléte is buzdítást jelentett és felelősségvállalásra késztetett. Egy ilyen markáns személyiség, egy ilyen sokoldalú adottság és az ezek nyomán korán jelentkező szakmai sikerek érthetően nemcsak tiszteletet és nagyrabecsülést, hanem irigységet is keltettek. Valójában ez az emberi gyengeség eredményezte, hogy a forradalom napjaiban vállalt szerepe alapján megrágalmazták és vizsgálati fogságba juttatták. Érthető tehát, hogy felnőttként, tanárként is változatlanul nagyra becsültem. Az őt ért méltatlan rágalmak és a teljességgel indokolatlan, sőt kíméletlen eljárások feldolgozásában, a retorziók elviselésében mutatkozott meg igazán emberi nagysága. Sem a rendőrségi vizsgálat, sem a tanítástól való eltiltás, az adminisztrátori tevékenységre való kényszerítés nem törte meg. Bár 1961-ben visszatérhetett a Katona József Gimnáziumba, de a tanulók közé, elé ekkor sem engedték. Csak az iskola könyvtárosa lehetett. Ennek nyomán elevenedik meg bennem az a párhuzam, hogy egyik nagy példaképe, Németh László az üldözések során a kényszerű műfordítást tekintette gályapadnak, ahol viszont még a méltánytalanságok sorának elszenvedésekor is csodálatosan igényes munkát végzett. Ő pedig pályája kettétörésekor nemcsak a kaotikus könyvhalmazból csinált mintaszerű iskolai könyvtárat, hanem a kellő szakismeret érdekében megszerezte a könyvtárosi diplomát is. Tehát nem a véletlen műve volt, hogy a megyei művelődés irányítói — bő tíz évvel később — jól ismervén rendkívüli felkészültségét, ügyszeretetét, kiváló intellektusát és szervezőkészségét, rá kívánták bízni a megyei könyvtár igazgatását. A megyei pártbizottságon belül viszont pitiáner figurák úgy érezték, hatalmukat egy „ellenforradalmár”-ral szemben fitogtatni kell, és a régi rágalmak alapján megtorpedózták a kinevezését. Mivel időközben engedélyezték számára a tanítást, változatlan alázattal és lelkiismeretességgel folytatta tovább ezt a munkáját, ebben találta meg szűkebb és tágabb közösségének a szolgálatát. Szememben ezekben az években emelkedett legnagyobbat. Ekkor tudatosodott bennem, hogy valójában — klasszikus műveltségének megfelelően — egy igazi sztoikus él közöttünk, sugározza emberségét. Őt azonban nem az ataraxia szenvtelensége vezérelte, hanem Seneca magas erkölcsisége és Marcus Aurélius feltétlen kötelességtudata. Írói, kritikusi, irodalomtörténészi képességeit már egyetemi hallgatóként szakfolyóiratokban bizonyította. Minden adottsága megvolt ahhoz, hogy egyetemi oktatóként vagy kutatóként is alkothasson. Az ismételt és az őt indokolatlanul elmarasztaló döntések meghozóit minősítő retorziók, eltiltások ellenére — egy új szakma elsajátítása, a tanítással kapcsolatos elfoglaltságok mellett — volt energiája széles körű tudományos munka végzésére is. Kortársai között Berzsenyi Dániel és Katona József munkásságának vitán felül ő volt a legjobb ismerője. Filológiai felkészültségét pedig Katona József munkáinak kritikai közreadása bizonyítja. Eredményeit nemcsak a szaktudományok jeles képviselői becsülik nagyra, hanem a kandidátusi fokozat megszerzése is érzékelteti, hogy az irodalomtudományokat maradandó művekkel gazdagította. Már korábbi tevékenysége, több feldolgozása felkeltette bennem városunk kulturális múltja iránti érdeklődést. Valójában ez irányú munkássága ösztönzött pályamódosításra. Bár megfosztották annak lehetőségétől, hogy „iskolát teremtsen”, mindvégig szükségét érezte annak, hogy minél több embert vonjon be az alkotó tevékenységbe. Amikor szerkesztőként városunk iskolai színjátszásának föltárása érdekében tettem próbálkozásokat, ő hívta fel figyelmem Holczer József piarista tanárra, aki egy kiváló feldolgozásban adta közre egykori iskolájuk eredményeit. Külön emlékezetes lett számomra az a tanulmánya, amelyben Szokolay Hártó János várostörténetét elemezte, amit a megyei levéltár közre is adott. Ebben tárgyilagossága, a sablonok, előítélet nélküli vizsgálódó szelleme fogott meg. Kortársaival együtt sem a szerzőről, sem várostörténetéről nem volt jó a véleményem. Orosz László feldolgozása döbbentett rá, hogy még egy ilyen munkában is lehetnek figyelemre méltó értékek. Együttműködésünk utolsó epizódja városunk XVII. századi művelődéstörténetéhez, irodalmához kapcsolódik. Jeles munkájának, Kecskemét irodalmi örökségének alapján figyeltem fel a szegényes anyagra, és kezdtem kigyűjteni az egykori nyilvántartások lapjaira feljegyzett verseket, verstöredékeket. Ezeket viszont csak az ő alapos és áldozatos filológiai munkája emelte be a cívisváros kora újkori irodalmi értékei közé. Ő tárta fel, mely kortárs költők, írók, milyen egyházi és világi személyek határozták meg a korabeli iskolák oktatását, kik hatottak az akkori Kecskemét szellemi életére. Ő fedezte fel, hogy a köztük legszebb, legértékesebb vers irodalmi körökben mindaddig ismeretlen volt, és ő közölte azt először az egyik országos szaklapban. E téren is sokszoros hálával és köszönettel tartozom neki.
Egykori tanítványai és kollégái hálájuknak és nagyrabecsülésüknek még tágabb, még színesebb csokrait tudnák összeállítani. A köszöntés szó másik jelentése magában rejti a jókívánságok megfogalmazását is.
Kedves Tanár Úr! Nemcsak nagy örömünkre, hanem nagy hasznunkra is van a ritka eredményes, az egész magyar irodalmat, városunk művelődését és több generációt gazdagító életed, színes egyéniséged, példamutató emberi helytállásod. Akiknek nevében most Hozzád fordultam, együtt kívánjuk, hogy maradj még sok éven át köztünk és családod körében. 

Isten éltessen sokáig erőben és egészségben!

2015. július 13., hétfő

O.L. 90



90 éves Orosz László nyugalmazott gimnáziumi tanár, irodalomtörténész. Csépán született 1925. július 13-án. Elemi iskoláit szülőhelyén, gimnáziumi tanulmányait Kecskeméten és Beregszászon végezte. „Engedelmes gyerek voltam, így nem kellett szigorúan bánni velem. Szerettem tanulni, ami az eredményeimen is meglátszott. Alsóbb gimnazista  koromban legjobban a földrajz és a történelem érdekelt, fölsőbb gimnazista koromban már az irodalom. Akkoriban magyar-történelem szakos tanár szerettem volna lenni.”
Érettségi után a budapesti Eötvös Collegiumba jelentkezett. Három napra minden diáknak be kellett költöznie egy felvételi elbeszélgetésre, úgynevezett „fejkopogtatásra”. „Tíz-tizenkét tanár beszélgetett velünk négyszemközt. Történelemből Kosáry Domokos kopogtatott, irodalomból Keresztury Dezső és Varjas Béla. Emlékszem, Varjas megkérdezte, hogy a 16. század magyar írói közül kinek a stílusát tartom a legjobbnak. Heltai Gáspárét, válaszoltam. Rám nézett, és azt mondta, hogy ő is. Ha Bornemisszát mondom, azt is elfogadta volna, mert abban az időben nem csupán egy jó felelet létezett. Manapság egy helyes válasz van, és ha valaki okosabbat mond, akkor az már rossz. Az Eötvös Collegiumban ez nem fordulhatott elő, ugyanis egy dolgot többféle oldalról lehetett nézni. A tanári pályámon is erre törekedtem.”
1943-tól Budapesten, az Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karán tanult. Többek között a kiváló irodalomtudós, Horváth János előadásait hallgatta, később nála is doktorált. Írásaiban, előadásaiban sűrűn hivatkozik rá. Az Eötvös Collegium tagjaként az intézet igazgatójával, Keresztury Dezsővel tanári-tanítványi kapcsolatuk barátsággá mélyült, és fennmaradt Keresztury haláláig. Az ELTE-n 1948-ban magyar-latin szakos tanári diplomát szerzett.
Tanári diplomája átvétele után, 1948-tól Kecskeméten, a Katona József Gimnáziumban tanított, onnan ment nyugdíjba 1986-ban. Pályájának már első éveiben is igen aktív volt. „Fél éve sem voltam még Kecskeméten, amikor a Katona József Társaság tagjává s egyszersmind ügyvezető alelnökévé választottak.  1949 őszén – alig több mint egy esztendei tanárság után – szakfelügyelővé neveztek ki. A gimnáziumból  szakérettségi tanfolyamra helyeztek át. Rám bízták az Ismeretterjesztő Társulat (TIT) megyei alakuló gyűlésének a vezetését, a megyei tagozat alelnökévé és az irodalmi szakosztály elnökévé választottak. Számos előadást tartottam, írásaim jelentek meg a helyi lapban, a Kiskunság című helyi folyóiratban és az Irodalomtörténeti Társaság folyóiratában, az Irodalomtörténetben. A Bács Megyei Füzetek 1. számaként jelent meg 1954-ben Katona Józsefről írott tanulmányom, ennek az átdolgozott változatát adták ki 1955-ben útmutatóként a TIT előadói számára. 1956-ban a Magvető Kiadó megbízásából sajtó alá rendeztem Kazinczy Pályám emlékezete című művét. 1955-ben Kiváló tanár kitüntetést kaptam.”
1956 őszén Orosz László is részt vett a közéletben. Október 30-tól tagja lett a megyei nemzeti, majd forradalmi bizottságnak. November 26-án rész vett a pedagógus nagygyűlésen, ahol a jelenlévők hitet tettek a forradalom mellett, és csatlakoztak a Központi Munkástanács követeléseihez, valamint követelték a pedagógus forradalmi tanácsok fenntartását. 1957 tavaszán elbocsátották állásából, majd július 16-án letartóztatták. A vádak ugyan jórészt alaptalannak bizonyultak, mégis elítélték. Tanári pályáját nem folytathatta. Büntetésének letöltése után, amely megegyezett az előzetes letartóztatásban töltött idővel, adminisztrációs munkát végzett egy általános iskolában. 1961-ben került vissza a Katona József Gimnáziumba. Függetlenített könyvtárosként az iskola könyvtárának vezetője lett, időközben a könyvtárszakot is elvégezte. 1962-ben már osztályt is kapott, a könyvtár vezetése mellett újra taníthatott magyart és latint. 1976-ban rövid időre szakított a tanári pályával, és a Katona József Múzeum főmunkatársa lett. 1978-tól ismét a Katona József Gimnázium tanára. 1986-ban vonult nyugdíjba. 1991-től a szegedi egyetem címzetes docense, 1992-től az irodalomtudományok kandidátusa.
A tanári pálya mellett számos könyv, tanulmány és cikk is született Orosz László tollából. Első írása még beregszászi gimnazista korában jelent meg az ottani diáklapban. „Később az egyetemi évek alatt írtam néhány cikket a Válaszba, ugyanis ennek kritikai rovatában főként Eötvös kollégisták szerepeltek. Az első kritikám Nemes Nagy Ágnes első versesfüzetéről írtam. Később jelentek meg írásaim a Magyarokban is, többek között Németh László akkor megjelent két drámájáról, a Széchenyiről meg az Eklézsia-megkövetésről. Az Eötvös Collegium könyvtárába bejárt Németh László két idősebb lánya is. Judittal összetalálkoztam, és azt mondta, hogy olvasta az édesapja az írásom, és örült, hogy végre valaki megértette ezeket a drámákat. Erre nagyon büszke voltam. Életem fő művének pedig a Bánk bán kritikai kiadását tartom.”
Orosz László fő kutatási területe a felvilágosodás és a reformkor magyar irodalma, elsősorban Katona József és Berzsenyi Dániel munkássága. Jókai Mór, Kazinczy Ferenc, Berzsenyi Dániel és Katona József több művének kritikai kiadását rendezte sajtó alá, illetve látta el kísérő tanulmányokkal és jegyzetekkel. Részt vett az Akadémiai kiadó 6 kötetes A magyar irodalom története című könyvének létrehozásában, illetve a Magyar irodalmi lexikon és az Új magyar irodalmi lexikon szerkesztésében. Tanulmányai, esszéi, kritikái és recenziói főleg az Irodalomtörténet, az Irodalomtörténeti közlemények, a Forrás, a Színháztudományi Szemle és a Cumania című folyóiratokban jelentek meg. Szakmai munkájáért számos elismeréssel jutalmazták: Toldy Ferenc-emlékérem (1981), Ady Endre-jutalomdíj (1985), Apáczai Csere János-díj (1986), Déry-jutalom (1988), Bács-Kiskun Megyéért Díj (1993), Kecskemét Város Díszpolgára (1994), Pilinszky János-díj (1995), Katona József-díj (2003), Füzéki István Emlékérem (2008), Bács-Kiskun Megye Tudományos Díja (2014).
Nyugdíjas éveit sem csupán pihenéssel töltötte. Újraolvasta kedvenc könyveit, sajtó alá rendezett egy Berzsenyi-kötetet, írásaiban többek között Kecskemét irodalmi örökségével, a Bánk bán értelmezéseinek történetével és Kecskemét irodalomtörténetével foglalkozott, valamint a Forrás című folyóiratban is indított egy sorozatot, amiben a több évtizeddel ezelőtti emlékeit örökítette meg. Az elmúlt hetek, hónapok - hajlott korából következően - már a betegségről is szóltak. Kilencvenedik születésnapját a hétvégén szerettei körében ünnepelte. Felesége, Nitsovits Éva  sajnos a szép évfordulón már nem lehetett vele, életének több évtizeden át hűséges társa csütörtök hajnalban elhunyt. Gyermekei és unokái szerető gondoskodása, illetve egykori tanítványai szeretete talán kellő vigaszt jelentenek számára.

(Varga Géza összeállítása. Források: *Gál Orsolya: Újraolvassa kedvenc köteteit, szerkeszt és ír  *Katona József Könyvtár  *Kecskeméti Lapok, 2008  *oroszlaszlo.blogspot.hu/)

2015. július 12., vasárnap

KÖZELEBB AZ ÉGHEZ

Legmaradandóbb hatással Jókaira a Bánk bánnak az az előadása volt, amelyen csak az első felvonását játszották el. 1848. március 15-én a közönség kívánságára tűzték műsorra a Nemzeti Színházban, a nagy nap mámorától lelkes embereknek azonban nem volt türelmük végignézni az akkor már jól ismert, 1845. november 1-jei felújítása óta rendszeresen játszott drámát. A Petur jelmezét viselő Egressy Gábortól nem a második felvonást kezdő, már időszerűségüket vesztett szavakat kívánták hallani, azt, hogy „A hajnal érkezik, s még mind csak ily határozatlanul?”, hanem azt, hogy „Talpra magyar”. Majd azt kiabálták: Lássuk Táncsicsot! Petőfi, Irinyi, Vasvári hiába csitították a kiabálókat a nézőtérről: hagyják a börtönből nemrég kiszabadult Táncsicsot családja körében pihenni, a zaj nem csitult. Jókainak adom át a szót: „Ekkor nekem egy mentő gondolatom támadt. Felmegyek a színpadra, s szólok a néphez. [...] S azzal térdig sárosan, [...] vállalom a karbonári köpönyeggel, behorpadt cilinderi kalapom mellett egy óriási veres tollal, oldalamon egy jurátus karddal felrontok a színpadra.”1 Emlékezését Mikszáth előadásában folytatom: „[...] egyszerre meghökkent, a lába legyökerezett. Egy tünemény állt előtte. A forradalmár előtt egy királyné. Gertrudis. A legszebb Gertrudis Magyarországon. Laborfalvi Róza levett a saját kebléről egy nemzeti színű kokárdát, és a Jókai szíve fölé tűzte, aztán a szeme közé nézett mélán, édesen, sejtelmesen. És Jókai e pillanatban érezte bizsergő ereiben, hogy ez a nézés az ő jutalma a végzettől a mai napért, és hogy ez a jutalom egy egész életre szól.”2
   Augusztus végén házasságot kötöttek.
   Jókai minden bizonnyal már korábban is ismerte Laborfalvi Rózát, 1845 nyarán Szigligetiéknél lakott, ott találkozhattak. Színpadon Gertrudis szerepében is láthatta: 1845 novembere óta játszotta a királyné szerepét. A Bánk bánt nagyra értékelték, eszméik megszólaltatójának tartották azok a fiatal írók, akik közé Pestre kerülése óta Jókai is tartozott.
   Katonáról talán már kecskeméti jogászként is hallott, noha több mint ötven évvel későbbi emlékezését erre nehéz hitelesként elfogadnunk. Ezt írta 1899-ben: „Derék házigazdám jól ismerte Katona Józsefet mint ifjú költőt is, és később mint hivatalviselő férfit, s sok adomát tudott felőle elmondani.”3 Nemcsak azért támad bennünk kétség, mert Jókai házigazdája, Gyenes Mihály csak Katona halála után, 1831-ben lépett friss diplomás ügyvédként és mérnökként a város szolgálatába, hanem azért is, mert Jókai azt is említi, hogy Katona apja „hites polgár is volt a polgárhatóság korszakában, melynek Gyenes Mihály inzsellér volt a főbírája”, márpedig az idősebb Katona József 1800-ban, Gyenes Mihály születésének évében volt hites polgár, s amikor utoljára viselt városi tisztséget, sáfárságot, 1812-től 15-ig, Gyenes Mihály még akkor is csak iskolás fiú volt.4 Mint máskor is megesett, az emlékek összekeveredtek, egymásra rétegeződtek Jókaiban. Az az írásához csatolt széljegyzet sem felel meg a valóságnak, hogy a Katona-kiadásokban közölt arcképet iskolatársa, Muraközy János készítette.
   A magyar irodalom és színészet hőskoráról szóló, benne a Bánk bánnak kiemelt helyet juttató regényét, az Eppur si muove (És mégis mozog a föld) címűt 1870–71-ben írta. E regény főhősének, Jenőy Kálmánnak a Bánk bánnal azonosítható történelmi tragédiája nem tud megbirkózni a kor vele ellentétes, sőt ellenséges körülményeivel, erőivel: a pályázaton nem figyelnek fel rá, a színészek nincsenek felkészülve arra, hogy helyesen játsszák, a közönség éretlen igazi megértésére, az elnyomó hatalom leparancsolja a színpadról.
   A színészek és a Bánk bánnal azonosítható dráma „viszonyáról” a regény három fejezetében esik szó. Először a Közelebb az éghez címűben. Jenőy találkozik színésznek állt volt iskolatársával, Borcsayval, aki Bányaváry néven egy vándortársulatot igazgat, meg a testvéreként szeretett unokahúgával, Cilikével, akit a nagyanyjuk kitaszított a családból, mert elszökött a színészekkel, s most színésznőként Bányaváry felesége. Felolvassa nekik drámáját, pontosabban az első néhány lap után már Cilike olvassa. A költőt föllelkesíti, hogy „lelke teremtményét egy igazi művésznő ajkán megdicsőülni hallja.” Bányaváry lelkesedése is határtalan: „Te fiú! Téged Isten csókja ért, hogy vezérvilága légy népednek a sötétben. Ha te ezt a világot elrejted, ha te ellopod magadat mitőlünk: ha te eltagadod a világ előtt azt, hogy költő vagy, ha te nem szolgálsz annak az oltárnak, melynél én csak ministráns vagyok, holott te pontifex; hát én esküszöm neked itt ezen oltárkövön, hogy én tégedet megöllek.”5
   Felkészületlen színészekről szóltam? Nem sokkal inkább lelkesnek kellett volna őket neveznem? Hiszen Bányaváry rajongását igazolta, hogy a Bánk bánt színészek vitték a színpadra: Udvarhelyi Miklós jutalomjátékaként került először színre 1833-ban Kassán, az 1834-i kolozsvári előadás Egressy Gábor, az 1835-i budai Kántorné, az 1839-i első pesti újra Egressy jutalomjátéka volt.
   Más dolog azonban lelkesedni egy drámáért, mint teljes egészében megérteni, mélységeit feltárva eljátszani.
   A Vál-úton című fejezetben egy másik volt iskolatárs, a borotvaéles eszű Biróczy nyilatkozik a szerzőnek drámájáról. Kitűnőnek tartja, de éppen azért azt javasolja, hogy rejtse el fiókja mélyére: kora nem képes megérteni. Ha Bányaváryék eljátszanák, tönkretennék. Egyedül Cilike lenne képes „a szenvedő erény szerepébe” beletalálni magát. „Már Bányaváryról nem állok jót. Neki szokása túlságosan tüzelni: a vidéki közönség így szereti azt. Sokat hadonáz és minden indulatot apróra kifest. Ezzel pedig a te hősödet egészen eltorzítja. Azt a jellemet, melynek csak nagyszabású indulatai vannak; mely halálos sérelmét az utolsó kitörés bekövetkeztéig ki nem mutatni büszke; mely önmagával küzd, s uralkodik szenvedélyein, míg azok felül nem kerülnek. Bányaváry ezt nem tudja felfogni. Neki elejétől végig kiabálni kell. Így szoktatták. – Hát a többi szereplők mit fognak csinálni magas alakjaidból? A hevesfejű főnemes személyesítője, ki honszerelemből lázadó, lesz ott egy akasztófától elszabadult zsíros szájú betyár; az agg férfi, kinek kesergésében annyi megható van, lesz egy sápítozó vén banya; a parasztból, ki együgyű panaszával a kor arculatát rajzolná, a színpadon egy szószátyár gányó lesz, akinek huszonöt bot kell a panasza végén, s a nagylelkű fejedelmi alak olyan kálvinista prédikátor lesz, amilyen csak valaha Bergengóciában írásból olvasta a halotti búcsúztatót. A cselszövődet kifütyülik a komiszkodásáért, s fejedelmi asszonyod egy derék tekintetes asszony lesz a javából.”6 Szerepük megnevezése nélkül is világos, hogy Cilike Melindát, Bányaváry Bánkot, a következők, említésük sorrendjében, Peturt, Mikhált, Tiborcot, a királyt, Bíberáchot és Gertrudist személyesítenék meg.
   Néhány mondatban a Bánk bán szereplőinek kitűnő jellemzését adta itt Jókai, a hibáztatott színészi megjelenítés mögött mindenütt megmutatkozik, vagy legalábbis fölsejlik, milyennek látta ő ezeknek az alakoknak a hiteles képét. Fried István 1991-i kecskeméti előadásában az előbb idézett Jókai-szöveggel azt érzékeltette, hogy a Bánk bánt azért lehetett így játszani, mert Katona nem tudott teljesen kilépni a korában szokásos szereptípusok köréből.7 Ez bizonyára így igaz, minket azonban ezúttal az érdekel, honnan vehette Jókai azt, amit Biróczy szájába adott. Fried úgy véli, hogy „legszűkebb családjában élt az 1810-es évek színházi-színészi hagyománya” apósa, Benke József révén, s „még az 1830-as évek színjátszása sem volt mentes a Jókai leírta elemektől”, ezekről pedig a feleségétől is hallhatott.8 A megírás évtizedébe visszavetített elképzelt előadás szereplőinek jellemzéséhez azonban felhasználhatta Jókai az 1858. márciusi felújítástól regénye megírásáig látott Bánk bán-előadásokon szerzett tapasztalatait is. A korabeli színikritikák rendre elégedetlenek voltak a színészekkel. Az előadás „nem volt méltó a remekműhözt” – írta a Hölgyfutár a felújításról, az azt követő előadások szereplői ellen is sok a kifogás, többnyire csak Jókainét dicsérik, az őt 1859 közepétől 1861 tavaszáig Gertrudis szerepében felváltó Szatmárinéról azonban megállapítják, hogy a IV. felvonás tragikus jelenetében komikai hatást keltett. A kiegyezés előtti előadások sikertelenségéért erősen meghúzott szövegüket is felelőssé lehetetett tenni, az 1867 utániakból azonban már nem törölt a cenzor. A Pesti Napló kritikusa szerint a színészek „a művész önérzetes pietásával” játszottak, ezt a pietást, ezt a kegyeletet azonban hamis pátosszal és éneklő hanghordozással juttatták érvényre. Jókai lapja, A Hon az Eppur si mouve közlése előtti utolsó nemzeti színházi Bánk bán-előadásról többek közt ezt írta: „Bánk bán igen jeles mű a papíron, de annál unalmasabbá teszik most a színpadon. Legfőbb szerepei gyöngén vannak képviselve.” Bánk és Petur, Gertrud és Melinda alakítójával elégedetlen a kritikus. Egy 1871-i előadásról ugyancsak A Hon azt írta, hogy a II. felvonásban Bánk és Petur versenyt kiabáltak.9
   Aligha lehetne személy szerint azonosítani a Biróczy „jóslatában” meg az azt beteljesítő elképzelt előadáson szereplő színészeket a korabeliekkel: a magyar színjátszás sokáig élő típusai voltak. Az azonban, amit az elképzelt előadás közönségéről olvashatunk A rundellában című fejezetben, sok vonásában illik az 1839-i pesti bemutatóéra. A Melindát játszó Lendvayné Hivatal Anikó évtizedek múlva így emlékezett: „Az első felvonás nem tett semmi hatást. Halálos csend követte a függöny legördülését.[...] Mikor azután Szentpétery elmondta Petur bán hazafias kifakadásait, egy kis mozgás támadt. Az talált, és a karzat meg is éljenezte. De a földszinten nem talált visszhangra ez a cenzúrától különben is megnyirbált beszéd, fáztak a szokatlanul erős hangja miatt. Az igazi hatás akkor mutatkozott, mikor Bartha panaszolta el Tiborc keservét, mert ő volt akkor a pesti közönség kedvence. Én is megtettem a magamét, Laborfalvy Róza gyönyörűen szavalt, és a többit megtették a szép magyar kosztümök, melyek mégis itt-ott idegenszerűeknek és barbároknak tetszettek – különösen a páholyok közönsége előtt. Egészben véve olyan volt a hatás, hogy gratuláltunk Egressynek, mivel 'ép bőrrel menekült', de kívüle alig volt közöttünk, aki azt merte volna remélni, hogy a Bánk bán tartja magát. S valahogy nekünk adott igazat a jövő, mert beletelt hat esztendő, míg Egressy, az ő művészi konokságában, melynek forrása azonban az igazi belátás volt, újból elő mert hozakodni az ő nagy költőjével.”10 Hozzátehetjük ehhez a páholyok közönségének megrettenéseként, amit Széchenyi írt a naplójába: „Felfoghatatlan, hogy a kormány hogy engedhet ilyen esztelenséget játszani. – Rossz, veszedelmes tendencia.”
   Jókai regényében ezt olvassuk Jenőy drámájának előadásáról: „A mestermű hatása a közönségre nagyon kétséges volt. Tapsoltak eleget egyes költői helyeknél; de az egyetemes, megragadó hatás, melyet Kálmán maga várt tőle, elmaradt; [...] A karzatok tombolnak a hangzatos mondatoknak; de az értelem maga a nagy közönségre nézve – kaviár. Néhányan megértik a szellemet is – ott a páholyokban. Nagyon jól megértik. Azoknak lúdbőrzik a testük tőle, s Kálmán kezdi észrevenni, hogy egy páholy megüresül. Azok félnek hallani is amaz eszméket, amiknek ő élő szavakat adott. És az egész költői remek alkotást, a tragikum fenségét, azt nem fogja fel senki.”11
   A regény szerint az ügyesen félrevezetett cenzortól engedélyezett előadás megismétlését a helytartótanács betiltotta. A valóságban, tudjuk, megírásakor a Bánk bán egyetlen előadására sem kerülhetett sor.
   Jenőy Kálmán életkörülményei lényegesen különböznek ugyan Katonáétól, életük egy-két mozzanatában azonban fölfedezhetünk megfeleléseket. Jenőy is pályázatra írta a művét, mint Katona, mind a ketten ügyvédi vizsgára készültek közben. Különböznek azonban abban, hogy a sikertelenség után Jenőy tűzbe vetette a drámáját, csak Bányaváry memóriájában maradt fenn, Katona pedig átdolgozta, szerette volna előadatni, a cenzor engedélyével élve kinyomtatta. Ahogy Jenőy Biróczyval, Katona Bárány Boldizsárral olvastatta el művét, s a két baráti bírálatban akár rokon hangütést is fölfedezhetünk. „Azon mű ez, melyhez, ha ötven évig száz lángeszű költő minden remekét egymás fölé rakja is, megfelelő nagyot nem fog teremteni” – kezdte Biróczy, de mint láttuk, azzal folytatta, hogy el kell rejteni az utókor számára. Bárány dicsérete visszafogottabb: „Ha azon eredeti nemzeti színdarabok, melyek hőseinket [...] előnkbe teszik, ritkák nem volnának is litteraturánkban, mégis, akkor is az elsők között érdemlene helyet ez a Bánk-bán.” Ő azonban nem az elrejtését, hanem további csiszolását javasolta; tanácsai nagy részét meg is fogadta Katona.12
   Az Eppur si mouve egyik legfontosabb fejezete: A nádornál. Annak a „Fiatal Magyarországnak” képviselőjeként kerül itt szembe Jenőy a régi rend legfőbb őrével, amely fölfedezte a Bánk bán időszerű politikai mondanivalóját, amelyhez a márciusi forradalmat közvetlenül megelőző években Jókai is tartozott. Jenőy azonban, akit a nádor kedveltjének szólít, messze kerül itt Bánk bánt író alteregójától. A nemzeti érzés fölkeltése miatt a soknemzetiségű ország egységét féltő nádor érvelésére nincs igazán meggyőző válasza. Katona dramaturgiai tanulmányának a színészek lebecsüléséről szóló mondatai azonban mintha a nádort idéznék, illetve neki felelnének. „A magyar úrnak született, nem hisztriónak – mondja a nádor. – Szereti a jó muzsikát, de maga nem muzsikál senki pénzéért. Tapsol a kötélen táncolónak, de maga nem hány bukfencet.”13 Katona a színészekkel szembeni előítéletet, amely a magyar büszkeség mezébe bújik, hasonlóképpen szólaltatta meg: „a magyar nem született arra, hogy pénzért más bolondja legyen”.14
   Átszövi Jókai regényét a színészekkel szembeni előítélet megmutatása. Noha Jenőy nagyanyja pártolta, többször vendégül is látta a színészeket, kitagadta Cilikét, amikor közéjük állt. Kitagadta Kálmánt is, amikor megtudta, hogy kapcsolatot tart vele. Említett és idézett dramaturgiai tanulmányában Katona is írt arról, hogy akadnak, akik barátkoznak a színészekkel, asztalukhoz is meghívják őket, de „próbálja meg [...] valaki, hogy egy ily játék és játszók kedvelőinek gyermekét társul felvegye, már akkor vége a barátságnak [...]”15 Jól látta persze azt is, hogy ez nemcsak a megrögzült előítéleteknek a következménye, hanem a színészeket fenyegető sorstól való visszariadás is. A regényben Bányaváry iszákossága, Cilike nehéz sorsa az iszákossá vált férj mellett érzékelteti ezt.
   1890-ben, Kelemen László színtársulata fellépésének századik évfordulójára írta Jókai Földön járó csillagok című darabját. Ennek a tizedik jelenetében felhőkárpiton megjelennek Kelemenék kezdeményezésének beteljesítői, elsőként a Bánk bán nevezetes szereplői, fölöttük Katona szobra. 1899. április 5-én a Nemzeti Színház ifjúsági előadáson mutatta be a Bánk bánt. Jókait kérték fel bevezető beszéd tartására. Visszaemlékezett az 1848. március 15-i előadásra: „Itt álltam, itt beszéltem, akkor is megtelt a nézőtér fiatal arcokkal, mint most.” Beszédét így fejezte be: „Hazámnak fiatalsága, jövendőnk örököse, tudd meg és megtartsd, hogy amíg Katona Bánk bán-ja a nemzeti színpadon tündököl, addig Magyarország egén a szabadság napja ragyog. Ez a mi uralkodó planétánk.”16

Jegyzetek



   1 Jókai Mór: Az én színpadi életem. In: Életemből. Nemzeti Kiadás, XCVI. 68.
   2 Mikszáth Kálmán: Jókai Mór élete és kora. Kritikai kiadás, 1960. I. 128. Ennek a jelenetnek regényesített változata megtalálható a Politikai divatok (1862) Aki a sorsot kényszeríti és A tengerszemű hölgy (1888), Az a nő, aki együtt jött velem c. fejezetében is.
   3 Jókai Mór: Katona József Bánk bánja. Szemlélődés. In: Katona József: Bánk bán. Bp. 1899. Pesti Napló. X.
   4  Id. Katona József tisztségeiről: Hajnóczy Iván: Katona József Kecskeméten. Kecskemét, 1926. 7–8.
   5 Jókai Mór: Eppur si muove. És mégis mozog a föld. Kritikai kiadás, 1965. II. 15.
   6 Uo. II. 58.
   7 Fried István: Színjáték, dramaturgia, kortárs drámaés a Bánk bán. Színháztudományi Szemle 29. 1992. 15–25. Nézetei támogatására Kerényi Ferenc műveire hivatkozik: A régi magyar színpadon. 1790–1849. 1981. 15–173. és Magyar színháztörténet, 1790–1873. 1990. 49–144. és 468–471.
   8 Laborfalvi Róza 1845. nov. 1-jén játszotta először a királyné szerepét a Nemzeti Színházban, s kisebb megszakításokkal 1869-ig volt a Nemzeti Gertrudisa, föllépett e szerepben vendégként még 1871-ben is. A Bánk bán előadások a kolozsvári Magyar Színházban c. összeállítás szerint (az Állami Magyar Színház, Kolozsvár 1971. évi Bánk bán-műsorfüzetében) 1842-ben Kolozsváron Melindaként szerepelt.
   9 Az idézetek Németh Antal Bánk bán száz éve a színpadon c. művéből (Bp. 1935): 106, 119, 120, 121.
   10 Németh A. i. m. 64. Lendvayné rosszul emlékezett arra, hogy Laborfalvi Róza szerepelt az 1834-i előadáson; Gertrudis szerepét Bartháné játszotta. (L. Németh A. i. m. 63.)
   11 Eppur si muove II. 119.
   12 Biróczy: Eppur si muove II. 56; Bárány: Katona József: Bánk bán. Kritikai kiadás, 1983. 334.
   13 Eppur si muove II. 94.
   14 Katona József: Mi az oka, hogy Magyarországban a játékszíni költőmesterség lábra nem tud kapni? (1821) In: K. J. összes művei. 1959. II. 74.
   15 Uo. II. 76.
   16 Idézi Németh A. i. m. 132.

2015. július 8., szerda

KÖNYV DÉNES ZSÓFIÁRÓL


Nagybeteg apámmal, kéziratait rendezgetve bukkantunk rá a Dénes Zsófiáról szóló könyvét tartalmazó mappára. A kézirat mellett talált levelek szerint Szalatnyay József festőművész 1985-ben bízta meg apámat, hogy feleségéről, az akkor éppen száz éves „Zsuka” életéről könyvet írjon. A leginkább Ady Endre menyasszonyaként és Ady-emlékek közreadójaként ismert, de íróként és újságíróként is jelentős személyiség fő műve, „nagyregénye” kétségtelenül az élete volt. A személyes ismeretségen kívül alighanem azért esett apámra, Orosz Lászlóra a választás, mert Vitályos Lászlóval közösen szerkesztett Ady-bibliográfiája óta (MTA, 1972) Ady-szakértőnek számított, illetve kutatásai során többször is kapcsolatba került Dénes Zsófiával. A szellemi frissességét utolsó napjaiig megőrző hölgy természetesen segítette a róla szóló könyv munkálatait, 1986 áprilisában el is olvasta a szöveget, megjegyzéseket fűzött hozzá, kiegészítéseket, pontosításokat javasolt, amelyek alapján apám át is dolgozta azt. A honoráriumról szóló nyugta megmaradt, Szalatnyay „Szepi” 1985 és 87 között 35 ezer forintot fizetett apámnak, azzal egészítve ki a tiszteletdíjat, hogy portrét rajzolt a szüleimről, majd a felesége halálát követő napokban fölkereste őket egy szép, szívet formázó cserép tintatartóval, amelyet elmondása szerint „Zsuka” testált apámra, s amelyet eredetileg még Ady ajándékozott neki. Hamarosan a harminc évvel fiatalabb férj is megbetegedett, majd meghalt (1994), örökösök, akik a könyv kiadását forszírozhatták vagy finanszírozhatták volna, nem maradtak, de a rendszerváltás sem igazán kedvezett a könyv kiadásának, hiszen az írónőben (aki Gyalog a baloldalon címmel publikálta emlékeit), a kultúrpolitika az előző kommunista rendszer képviselőjét látta.
A 130 oldalas, írógéppel írt kéziratot egy 106 tételből álló képlista követi, a hozzáfűzött megjegyzés szerint ezeknek a képeknek a zöme a kecskeméti múzeum Dénes Zsófia-gyűjteményében van (azért került oda, mert a könyv írása idején apám a múzeum irodalomtörténész munkatársa volt). Hogy egy vállalkozó kedvű könyvkiadó érdeklődését fölkeltsem, megszerkesztettem a könyvborítót, amelyre természetesen az Ady-féle kalamáris fényképét tettem, és idemásolok néhány nevet is, olyan személyekét, akikkel Dénes Zsófia kapcsolatban állt, és akikről természetesen szó esik a könyvben is: Freud és Rilke, Cocteau és D’Annunzio, Károlyi Mihály és Szabó Ervin, Balázs Béla és Móricz Zsigmond, Karinthy Frigyes és Molnár Ferenc, Farkas István és Galimberti Sándor, Jászai Mari és Fedák Sári meg természetesen Léda, Csinszka és Ady.   (O. I.)