KATONA JÓZSEF TÁRSASÁG - 1949

APÁK NAPJA

Azt hiszem, apám nem tudta, hogy ma van apák napja, talán azt sem, hogy ünnepelni szokták. Én is csak mostanában a facebook révén szereztem róla tudomást. A fenti fénykép 1956-ban készült.

AZ ÖNELVŰ IRODALOMTÖRTÉNÉSZ

Orosz László: Horváth János emlékére

Százhúsz esztendeje, 1878. június 24-én született. Jelképesnek tarthatjuk, hogy századunk legnagyobb magyar irodalomtörténésze egy évvel volt fiatalabb Adynál, egy évvel idősebb Móricznál. Adynak földije is volt: szülőhelye, a Bihar megyei Margitta mintegy 35 kilométerre esik a szilágysági Érmindszenttől. A partiumi múlt, hagyományok, tájnyelv révén a szatmári, tiszacsécsei Móriczhoz is lehetett köze. Földije volt annak a magyar költőnek, akinek művét: eszményeit, ízlését, nyelvét legközelebb érezte magához: a szintén bihari, nagyszalontai Arany Jánosnak. Az Eötvös Collegium első nagy nemzedékének tagjaként a nyelvész Gombocz Zoltán, a történész Szekfű Gyula, a zeneszerző és zenetudós Kodály Zoltán, a finnugor nyelvésznek induló későbbi nagy hatású író, Szabó Dezső voltak többek között a társai. A párizsi Ecole Normale Supérieure ösztöndíjas növendékeként a francia irodalomtörténet nagyjait, Brunetiére-t, Lansont. hallgatta. Jelképesnek tekinthetjük azt is, hogy első fontos tanulmánya, irodalomtörténeti munkásságának programja: Irodalmunk fejlődésének fő mozzanatai a Nyugat indulásának évében, 1908-ban jelent meg (a budapesti II. kerületi állami főreáliskola évkönyvében).

Kevesen tartják számon, hogy Ady költészetéről az első könyvet Horváth János írta: 1909-ben jelent meg 1910-re keltezve Ady s a legújabb magyar lyra címmel. Konzervatív szemléletével lehetett és lehet vitatkozni, az azonban vitathatatlan. hogy Ady szimbolizmusáról mindmáig ebben a könyvben olvasható a legvilágosabb elemzés. (Az erről szóló fejezet újból megjelent Horváth Tanulmányok című kötetében.) Ady költői forradalmát stílusában észlelte és mutatta ki, Forradalom után című cikkében stílromantikáját Vörösmartyéval vetette össze, kiváltva ezzel Tisza István rosszalló rendreutasítását. (Mind a cikk, mind Tisza hozzászólása — Rusticus álnévvel — a Magyar Figyelő 1921-i évfolyamában és újból az Ady-Múzeum II. kötetében található.) Könyve és cikke az Ady-hívek körében sem talált, megértésre. Nem is találhatott, hiszen Horváth számára Arany János volt a példakép, a mérték. Aranytól Adyig című könyvében (1912) rámutatott azonban az Arany-örökség kiüresedésére, a jelszóként hangoztatott „nép-nemzeti” tartalomvesztésére és arra, hogy a múlt század végén felszínes emlékbeszédek, ünnepi szónoklatok pótolták az irodalommal való elmélyült foglalkozást, értő közönség nevelését. A konzervatív kritikának szemére vetette, hogy nem is törekedett az új törekvéseket megismerni, holott „Ady tényleg irodalmat csinált, felléptével lezárta a klasszikus korszakot s újat kezdeményezett.” Kerek tagadással való elutasítása elvágta az irodalom folytonosságát, pedig „folytonosság nélkül nincsen nemzeti műveltség”. A később teljesen visszahúzódó tudós pályája kezdetén még élénken részt vett az irodalmi életben. Egyik létrehozója és első titkára volt az 1911-ben alakult Magyar Irodalomtörténeti Társaságnak. Titkári jelentésében egyértelmű feleletet sugalló kérdésekkel fogalmazta meg az irodalomtörténet művelőinek felelősséggel teljes feladatát: „van-e tudományág, mely ősibb és természetesebb joggal kívánhatna szétáramlani a nemzeti műveltség nagy közösségébe, mint a mienk? Van-e szaktudomány, melynek örököltebb. állandóbb kötelessége volna gondoskodnia e szerteáramlásról, mint az, amelynek szolgálatába mi szegődtünk?” Majd: „Nagy és nemes hivatás vár a mi társaságunkra: nemzetivé tenni a magyar irodalomtörténet tudományát. [...] közössé tenni, mindenek osztályrészévé adatni azt a több százados műveltségi kincset, amely nélkül nincsen magyarság” (Irodalomtörténet 1913).

Az irodalomtörténetben többféle irányzatnak voltak hívei, művelői Horváth János pályakezdetén. Egyik volt a hasznos, de távlattalan filologizálás, másik az irodalmat a kor politikájának alárendelő nemzetieskedés, harmadik a pozitivisták miliő-elmélete, negyedik a műveket, egyediségükben szemlélő, főként a Nyugat körében érvényesülő esztótizálás. Horváth „önelvű” rendszerezése nem any- nyira ezek ellenében, ezekkel vitatkozva, mint inkább egyoldalúságukat megszüntetve jött létre. Műveinek elengedhetetlen tartozéka a hiteles szövegekre, pontos adatokra támaszkodó filológiai megalapozás; mint az imént láttuk, célja volt az irodalomtörténet nemzeti, közösségteremtő feladatának teljesítése; írók fejlődésében, művek létrejöttében gondosan vizsgálta a környezetet, a körülményeket; végül pedig, de nem utolsósorban, kivételesen érzékeny volt az esztétikai értékre.

Az irodalmat sokoldalúan meghatározott fejlődési folyamatba ágyazva szemlélte. Első nagyszabású műve, az 1922-ben megjelent Petőfi Sándor Előszavát azzal a figyelmeztetéssel kezdte, hogy nem életrajzot írt. nem is esztétikai méltatást, a költőre vonatkozó összes ismeretanyagot tartalmazó monográfiát sem: könyve fejlődésrajz. Petőfi-könyve után, 1922-23-ban írta A magyar irodalom fejlődéstörténetét, amely befejezetlensége és publikálatlansága ellenére (csak 1976-ban jelent meg unokájának. Korompay H. Jánosnak gondozásában, Barta János előszavával) szándéka szerint fő művének tekinthető. Egyéb művei, egyetemi előadásai többnyire fölfűzhetők ennek a fejlődéstörténetnek a fonalára.

„A tervszerű előmunkálatok hiányát megsínyli minden összefoglalás, viszont összefoglalás megkísérlése nélkül sohasem jutnánk el a további teendők világos kijelöléséig” — olvassuk' A magyar irodalmi népiesség Faludilól Petőfiig (1927) című művének Bevezetésében. E mű megírásakor, Petőfi és Arany nemzeti műköltészetének népi gyökereit nyomozva, Horváth az „előmunkálatok” oroszlán- részét is magára vállalta, nemcsak feledésbe merült művek, hanem kéziratos énekeskönyvek tucatjait is áttanulmányozva.

Hasonló filológiai megalapozásra épült Horváthnak az a három nagy műve, amelyek a kezdetektől a 16. század utolsó harmadáig mutatják be irodalmunk történetét: A magyar irodalmi műveltség kezdetei (1931), Az irodalmi műveltség megoszlása (1935) és A reformáció jegyében (1953). Az első a középkori latin és magyar nyelvű irodalmunkat tekinti át Szent Istvántól Mohácsig, a második — az első időkörén belül maradva — a csaknem teljesen latin nyelvű magyar humanizmust, a harmadik a Mohács utáni, immár döntően magyar nyelvű félszázadot. A Fejlődéstörténet bevezetésében azt olvashattuk, hogy az irodalomnak örök érvényű meghatározását ugyan nem lehet adni, lényege mégis összefoglalható így: „írók és olvasók szellemi viszonya írott művek közvetítésével.” Szinte sem- mitmondóan általánosnak vélhetjük ezt a meghatározást, elgondolkodtató tartatommal telik meg azonban módosulásait figyelve. Természetesnek tartjuk, hogy ismert író ír rögzített szöveget a még ismeretlen olvasó érdeklődésére számítva. Középkori kódexeink azonban ismert olvasónak, olvasói közösségnek (kolostoroknak vagy megnevezett személyeknek) készültek, írójukat, többnyire fordítójukat sem ismerjük, legfeljebb a másolót, aki több kódexből másol különféle szövegeket a megrendelő' (az olvasó) igénye szerint. Az alapviszony lényege változatlan, csak a hangsúlyok kerülnek máshova: íróról olvasóra, egyedi műról vegyes tartalmú gyűjteményre. Másfajta módosulásra figyelhetünk fel a humanizmus idején. Itt eló'térbe lép az író, de olvasóként csak kivételes, mondhatni: vele azonos műveltségű emberre számíthat. Elsó' nagy költőnknek, Janus Pan- noniusnak bizonyára több olvasója volt Itáliában, mint hazájában: ott költőnek tartották, Magyarországon, Mátyás udvarában diplomataként volt rá szükség. A reformáció évtizedei ismét módosították az alapviszonyt: már van olvasó, mert szélesebb körű az iskolázás, uralkodóvá vált az anyanyelv, s közvetítőként és a szövegek rögzítőjeként elterjedt a könyvnyomtatás.

Az Arany Jánosig jutó Fejlődéstörténet keretébe illeszthetők azok a mintegy 100 oldalnyi terjedelmű könyvecskék, amelyek az 1930-as évek közepén Horváth János egyetemi elődásaihól sorozatcímmel jelentek meg: Csokonairól, Kisfaludy Sándorról, Katonáról, Kisfaludy Károlyról. Címlapjuk hátoldalán többek közt ez áll: „Mindegyik kötet önálló egész, sorozatuk azonban összefüggő fejlődéstörténeti képet nyújt.” A fejlődéstörténetbe való beágyazást segíti, hogy a kiemelt íróhoz kevésbé jelentős kortársaik bemutatása is hozzákapcsolódik: Csokonaihoz Földi és Fazekas, Katonához játékszíni és drámairodalmi előzményei és drámaíró kortársai, Kisfaludy Károlyhoz külön kötetben évtizedének, az 1820-as éveknek kisebb írói. Hasonló felépítésű Berzsenyi és íróbarátai (1960), itt említendő az 1942/43. és 1943/44. évi egyetemi előadásait tartalmazó Vörösmarty drámái (Irodalomtörténeti füzetek 63., 1969).

Katona kutatója számára talán a róla 1936-ban megjelent kötetnél is fontosabb az 1926-ban a Napkeletben közölt tanulmány: Jegyzetek Bánk bán sorsáról (újból Tanulmányok c.. 1956-i kötetében). Azokat az okokat vizsgálja ez, amelyek a Bánk bán befogadását, értékelését hátráltatták. Nem sorolom őket, csak a legfőbbet, a máig hatót említem: a dráma sarkalatos, de egymásnak ellentmondó erényeit: rendkívüli mértékű, abszolút szín szerűségét és aprólékos, a lélek minden rezdülésére figyelő jellemrajzát. Az első miatt igazán csak színpadon érvényesülhet, a második miatt azonban az a néző, aki nem olvasta el előbb beható figyelemmel, nemigen érti (vagy félreérti), amit a színházban lát. Ezért „csak olvasás és előadás sokszoros, egymást, támogató körforgása értethette meg apránként egész rendkívüliségét” — írta Horváth. Ennek a sokszoros, egymást támogató körforgásnak a megtételére azonban — úgy gondolom — a múltban sem sokan vállalkoztak, a tapasztalat pedig azt mutatja, hogy a jelenben még kevesebben vállalkoznak.

Legendás volt Horváth János versismerete, versmemóriája. Óráin nem is annyira az lepett meg, hogy hány költeményt idézett fejből, mint inkább az, milyen távolink között mutatott rá hasonlóságokra, összefüggésekre. Bármiről beszélt vagy írt, mindig a magyar irodalom egészén tartotta rajta a szemét.

1948-ban az elsők között tüntették Id Kossuth-díjjal, volt tanítványai, az irodalomtörténészek akkori élgárdájának tagjai Magyar századok című tanulmánygyűjteménnyel köszöntötték. Voltak azonban, akik az új, marxista irodalomszemlélethez igazodva támadni kezdték, hibáztatva, hogy irodalmunk fejlődésének csúcspontját Petőfi és Arany költészetében, Gyulai kritikáiban, az általa „nemzeti klasszicizmusnak” nevezett irányzatban látta; Adyt csak a stílromantika képviselőjének tartotta; lírai szerepjátszást is kimutatott Petőfi költészetében, s ezzel — mondták, írták - kétségbe vonta őszinteségét, forradalmiságát; középkori irodalmunk történetéből kirekesztette a szóbeli előzményeket, s így túlsúlyra juttatta a vallási tartalmú műveket. Nem válaszolt ezekre a támadásokra. Még 1948-ban nyugdíjba ment.

Azokkal azonban vitatkozott, akikkel a magyar verselés, ritmika terén nem tudott egyetérteni. Öt verstani műve (Magyar ritmus, jövevény versidom, 1922; A középkori magyar vers ritmusa, 1928; A magyar vers, 1948; Rendszeres magyar verstan, 1951; Vitás verstani kérdések, 1955) különféle spekulatív elméletekkel szemben a közösségi (nemzeti) ritmikai tapasztalat, az ösztönös ritmusérzék alapján áll. Arany János és Arany László verstani nézeteit újítja fel és fejleszti tovább. Nem volt hajlandó megbarátkozni a nyelv rongálóival sem: megrótta a nyelv elleni vétségeket a Nyugat egyes íróinak a műveiben még az első háború előtt, 1937-ben pedig tanulságos, helyenként csípősen szellemes tanévnyitó előadást tartott Egyetemi hallgatók magyar irodalomtörténeti dolgozatairól. Egyik kezdeményezője volt a budapesti egyetem bölcsészkarán a jó magyar ejtés versenyének, az 1941-i tanulságait írásba is foglalta (A jó magyar ejtés kérdéséhez, az előző előadás szövegével együtt a Tanulmányok c. kötet végén). Megszívlelendő, amit a jövendő tanárok lelkére kötött: „Tanítványainkkal [...] azon a tárgyon és anyagon keresztül közlekedünk lelkileg, amelyet meg akarunk ismertetni velük, amelyre meg akarjuk tanítani őket. Ha az magunkat nem hevít át, tanítványainkat sem fogja.” Végül a közlés eszközére térve: „ez a buborék-semmiség, az emberi hang, volt és marad legállandóbb létesítője, összetartója, záloga és biztosítéka a nagy, a nemzeti közösségnek. Becsüljük meg, szeressük, ápoljuk és védjük, s ne engedjük meghamisítani!”

Őrá is érvényes, amit Riedl Frigyesről írt: „Személyes jelenléte mintegy pazar ráadás volt arra. amit mondott”. Szívesen idézem Keresztury Dezső emlékezését Horváth Jánosra: „Tanítványai, barátai és tisztelői előtt, akik személyesen ismerhették, elsőül személye jelenik meg újra. Kedves, zömökségében is kecses alakja, kordában tartott, és mégis nyílt, igen kifejező mozgása. [...] Meleg, hol gunyoros-bölcs, hol önfeledten sugárzó, hol indulatosan fellobbanó barna szeme, amely szelíd határozottságával és okos nyájasságával egyaránt lebilincselte azt, aki találkozott vele. Aztán arra gondolunk, amit világosan tagolt, tiszta és velős magyarsággal megformált mondataiban közölt. Ebben egyformán lenyűgöző volt a gondosan megmért, anyag bősége, a tömörségében is közérthető, világossága által is mély gondolat gazdagsága, a higgadtsággal is szárnyaló lelkesültség, a formát és tartalmat, ismertetést és értékelést, figyelmes komolyságot és derűs kedélyt, biztos egyensúlyban tartó arány.”

Ilyennek láttuk, ilyennek láttam.

Hálás vagyok a sorsnak, hogy a tanítványa lehettem.

(1998-ban a Forrás folyóirat megbízásából született írás) 

 

EZ TÉNYLEG RÖVID!

 

100 ÉVE SZÜLETETT NEMES NAGY ÁGNES

A huszonegy éves Orosz Lászlóval íratott kritikát a huszonnégy éves Nemes Nagy Ágnes első verseskötetéről az 1946-ban Illyés Gyula és Sárközi Márta szerkesztésében újraindult Válasz folyóirat.

NEMES NAGY ÁGNES: KETTŐS VILÁGBAN „Új Hold" kiadás, 1946.

Nemes Nagy Ágnes kötetében egy kiforrott, kész és jó költő jelenik meg; megérdemli, hogy igénnyel forduljunk felé ilyen szűkre szabott recenzió keretén belül is. Az igény, amelyről itt beszélünk, az átütő erejű „nagy” költészet igénye. Egész valónkat betöltő élményt várunk tőle, azt, hogy megmozgasson, fejbe üssön, felkavarjon bennünket újszerű látásával, problémafelvetésével, kifejezésével.

Nemes Nagy Ágnes költészete ebből a szempontból nem „nagy” költészet. Nem magával ragadó, nem újszerű és – ez valószínűleg az előbbi kettőnek az oka is – nem egyéni. Versei tökéletesek és szépek, hiányzik azonban mögülük az élesen kirajzolt költői arc, a költői személyiség szuggesztív varázsa. ;,Nagy“ költők olvasása közben a verseken keresztül kitapintható közelségben lévő költő ragad meg bennünket, Nemes Nagy Ágnesnél csak a verseket csodáljuk. Nem látjuk versei mögött azt az egyéni élményanyagot, amelyből kisarjadtak, s főleg nem látjuk azt a kö1tőt, aki ezt az élményanyagot egységes képpé alakította volna ki. Versei nagyon szépek, azonban csak maguk helyett beszélnek, nem. költőjük helyett. Gyönyörködünk bennük, de nem ismerjük meg költőjüket. Nem kavarhatják fel és nem tölthetik be teljes valónkat, mert nem tudják számunkra az ember, a hozzánk hasonló, sőt a sok szempontból velünk azonos testvér-ember problémáit, vívódásait életét jelenteni. Olvasásuk közben irodalomban érezzük magunkat , versek közt, alkotások világában, nem a világban, ezért nem ragadnak magukkal. Nem érezzük a költő egységét, azonosságát verseivel, így mi sem tudunk azonosulni velük.

Nemes Nagy Ágnes kis kötete a lehető legnagyobb változatosságot képviseli tárgy tekintetében, jóformán minden verse másról szól nincsenek visszatérő hangulatai, gondolatai. Ez már magéban azt az érzést kelti, hogy nincs igazi, nagy, egész valóját foglalkoztató mondanivalója, nincsen olyan problémája, amely szúrná, feszítené, amelyre minduntalan vissza kellene térnie. Talán egy élesebb vonást kísérhetünk végig versein: valami homályos ,,tiszta igazság” utáni vágyat, vagy inkább menekülést a valóságtól a tiszta igazság felé. A tiszta igazságnak a legjellemzőbb tulajdonsága a valóság-ellenesség: ,,A való bő gazt terem, de az igazság meztelen”— írja, tiszta és öldöklő, „melyen a lét nem ejthet többé semmi rozsdát” (A halottak.). A tiszta igazságra való vigyázás a világ intellektus útján való megértését írja elő számára (,,A negyvenezer kilométeres föld agyam csigáján gördül egyre beljebb” (Hadije1vény.). Intellektuális magatartásából következik, hogy a pontosság igényével áll a világon kívül (,,Pontos igazság te! Légy népem, s a „hazám!“ Haza.), s bizonyos fokig kívül áll saját életén is, nem éli, hanem számbaveszi azt s így verseiben nem magáról, való életéről, hanem a számbavétel eredményéről tud csak írni. Intellektuális látásából, tárgyától való távolságtartásából következik kifejezésmódja. „Nagy” költők verseiben mindig valami magával ragadó hömpölygést érzünk, a szakadatlan és őszinte kifejezés hömpölygését, a gáttalanságot. Nemes Nagy Ágnes kifejezésének jellemzői: a lezártság és bezártság, időben és térben való gátak. Ha túlozni akarnánk, azt mondhatnánk, nem is szavakból írja verseit, hanem képekből. Ez látásából következik: csak képeket lát a világból, nem é1i s így nem is érti azt. Más szövegösszefüggésben írja, de ráillik látására ,,mint a hasonlat szökdösik a szétdúlt tájakon” (A jelző) s másutt: ,,szívja, őrli elmém a világot. Hasonlatokban őrli.” (Hadijelvény.) Nagyon jól tudja,- hogy messze van az igazi világlátástól, hogy csak keresi annak módját: ,,Dúlt katlan, tört anyag! Micsoda mérték képes kiszűrni pontos csapadékod?” (U. o.) Képei igen szépek, csiszoltak a míves munka szépsége mögül azonban éppen az őszinteség magával ragadó ereje hiányzik.

A csillogó képek néha annyira megfekszik verseit, hogy a kifejezett tartalmat alig találjuk a nagyszerű köntösben. Bűvészmutatvány, amit váratlanul felbukkanó képeivel csinál; a tartalmat, a kifejezendőt úgy vetíti ezek által a magasba, mint valami bonyolult tükörrendszer által. Kettős világa, mint maga mondja, egymást tükrözi; s ez a kettős világ nem a való világ és a költői, hanem a költői világ és a képek hona, tehát a költői világnak egy még magasabb elvontságba való felsrófolása. A Kettős világban nyíri tája költői Nyírség, s ő még ezt a nyíri tájat ,,csillagokba lépi.” Ez a csillagokba lépés két szempontból fontos. Egyrészt — legalábbis érzésünk szerint — tartalmilag nem sokat mondó verseket emel fel a csillogás, a szépség honába, másrészt a kifejezés egységes elveivel egységet szuggerál a tartalmilag heterogén kötetbe. Nemes Nagy Ágnes költészete a ,,csillagokban", egy világtól, élettől, önmagától távoli régióban létezik igazén, ezért olyan szép s ezért nem tud mégsem magával ragadni bennünket.

A kötet a kifejezés szempontjából egységes, zárt. Nem tudjuk, helyes úton járunk-e mikor egy vers tartalmának elhisszük, hogy költője új, az eddiginél egyénibb, életesebb mondanivalói számára új kifejezést fog majd keresni. A Keress hazát című versre gondolunk:

„nem fakad szó, csak bent szivárog,

az illedelmes élet megtorol,

s én nem tudom kilökni, mit kivánok.

 

Szakadj fel vágy! Mutasd növő sebed!

Mit a világ nem töm be, egyre tágít,

hiába szívsz be tájat, testeket,

hiába gázolsz elmékben bokáig.

 

Keress hazát!”

Túlzás lenne azt hinni, hogy ez a vers csakugyan az egyéni, ,,nagy" költészet felé való elindulást jelenti; nem tudjuk és nem állíthatjuk azt sem, hogy a verseivel távolságot tartó költő itt teljes-magát mondta volna el. Nem tudjuk jövendölni, csak szeretnénk, hogy az „ifjú isten” megszületése a „nagy költészet” megszületése legyen.

Nem lenne teljes és nem lenne igazságos a kép, ha nem hangsúlyoznánk még egyszer, hogy Nemes Nagy Ágnes versei szépek, sőt nagyon szépek akadnak köztük. (A halottak, A szomj, Dal, A szabadsághoz.) Verselése biztos, különösen szépek a Szerelem, Víziisten anapesztuszai. Rímelésében nincs bántó kimértség, sem hanyagság.  De talán jobb lenne, ha formailag kevésbé lenne tökéletes és lezárt; inkább remélhetnénk, hogy az élmény egyénibb és őszintébb foka kristályosodik majd kifejezéssé verseiben.