KRITIKÁK

Németh László 1956-ban megjelent Égető Eszter című regényéről Orosz László az Irodalomtörténet című folyóiratban 1957 márciusában írt méltatást, amelyet Németh a róla szóló legértőbb kritikának tartott. Ide kattintva olvasható el a teljes szöveg.

A huszonegy éves Orosz Lászlóval íratott kritikát a huszonnégy éves Nemes Nagy Ágnes első verseskötetéről az 1946-ban Illyés Gyula és Sárközi Márta szerkesztésében újraindult Válasz. Később, amikor nyilvánvalóvá vált Orosz László számára, hogy legelső, kissé elhamarkodott cikke egyúttal az egyik legnagyobb magyar költő indulásának első dokumentuma volt, újabb írásban tért vissza az esetre, amely ide kattintva olvasható. A "megjavult" kapcsolatot jelzi a Nemes Nagy Ágnes által dedikálva küldött A lovak és az angyalok című kötet: "Orosz Lászlónak régi bűnök után, de immár barátsággal és közösen az irodalomért." 

A következő írás (PETŐFI 1-4) Petőfi Sándor összes költeményeinek Kerényi Ferenc által jegyzett kritikai kiadását elemzi

NEMES NAGY ÁGNES: KETTŐS VILÁGBAN

„Új Hold" kiadás 1946.

Nemes Nagy Ágnes kötetében egy kiforrott, kész és jó költő jelenik meg; megérdemli, hogy igénnyel forduljunk felé ilyen szűkre szabott recenzió keretén belül is. Az igény, amelyről itt beszélünk, az átütő erejű „nagy” költészet igénye. Egész valónkat betöltő élményt várunk tőle, azt, hogy megmozgasson, fejbe üssön, felkavarjon bennünket újszerű látásával, problémafelvetésével, kifejezésével.

Nemes Nagy Ágnes költészete ebből a szempontból nem „nagy” költészet. Nem magával ragadó, nem újszerű és – ez valószínűleg az előbbi kettőnek az oka is – nem egyéni. Versei tökéletesek és szépek, hiányzik azonban mögülük az élesen kirajzolt költői arc, a költői személyiség szuggesztív varázsa. "Nagy" költők olvasása közben a verseken keresztül kitapintható közelségben lévő költő ragad meg bennünket, Nemes Nagy Ágnesnél csak a verseket csodáljuk. Nem látjuk versei mögött azt az egyéni élményanyagot, amelyből kisarjadtak, s főleg nem látjuk azt a kö1tőt,aki ezt az élményanyagot egységes képpé alakította volna ki. Versei nagyon szépek, azonban csak maguk helyett beszélnek, nem. költőjük helyett. Gyönyörködünk bennük, de nem ismerjük meg költőjüket. Nem kavarhatják fel és nem tölthetik be teljes valónkat, mert nem tudják számunkra az ember, a hozzánk hasonló, sőt a sok szempontból velünk azonos testvér-ember problémáit, vívódásait életét jelenteni. Olvasásuk közben irodalomban érezzük magunkat, versek közt, alkotások világában, nem a világban, ezért nem ragadnak magukkal. Nem érezzük a költő egységét, azonosságát verseivel, így mi sem tudunk azonosulni velük.

Nemes Nagy Ágnes kis kötete a lehető legnagyobb változatosságot képviseli tárgy tekintetében, jóformán minden verse másról szól nincsenek visszatérő hangulatai, gondolatai. Ez már magéban azt az érzést kelti, hogy nincs igazi, nagy, egész valóját foglalkoztató mondanivalója, nincsen olyan problémája, amely szúrná, feszítené, amelyre minduntalan vissza kellene térnie. Talán egy élesebb vonást kísérhetünk végig versein: valami homályos ,,tiszta igazság" utáni vágyat, vagy inkább menekülést a valóságtól a tiszta igazság felé. A tiszta igazságnak a legjellemzőbb tulajdonsága a valóság-ellenesség: ,,A való bő gazt terem, de az igazság meztelen“ — írja, tiszta és öldöklő, „melyen a lét nem ejthet többé semmi rozsdát” (A halottak.). A tiszta igazságra való vigyázás a világ intellektus útján való megértését írja elő számára (,,A negyvenezer kilométeres föld agyam csigáján gördül egyre beljebb” (Hadije1vény.). Intellektuális magatartásából következik, hogy a pontosság igényével áll a világon kívül (,,Pontos igazság te! Légy népem, s a"hazám!“ (Haza.), s bizonyos fokig kívül áll saját életén is, nem éli, hanem számba veszi azt s így verseiben nem magáról, való életéről, hanem a számbavétel eredményéről tud csak írni.

Intellektuális látásából, tárgyától való távolságtartásából következik kifejezésmódja. "Nagy" költők verseiben mindig valami magával ragadó hömpölygést érzünk, a szakadatlan és őszinte kifejezés hömpölygését, a gáttalanságot. Nemes Nagy Ágnes kifejezésének jellemzői: a lezártság és bezártság, időben és térben való gátak. Ha túlozni akarnánk, azt mondhatnánk, nem is szavakból írja verseit, hanem képekből. Ez látásából következik: csak képeket lát a világból, nem é1i s így nem is  érti azt. Más szövegösszefüggésben írja, de ráillik látására ,,mint a hasonlat szökdösik a szétdúlt tájakon” (A jelző) s másutt: ,,szívja, őrli elmém a világot. Hasonlatokban őrli.” (Hadijelvény.) Nagyon jól tudja,- hogy messze van az igazi világlátástól, hogy csak keresi annak módját: ,,Dúlt katlan, tört anyag! Micsoda mérték képes kiszűrni pontos csapadékod?" (U. o.) Képei igen szépek, csiszoltak a míves munka szépsége mögül azonban éppen az őszinteség magával ragadó ereje hiányzik. A csillogó képek néha annyira megfekszik verseit, hogy a kifejezett tartalmat alig találjuk a nagyszerfi köntösben. Bűvészmutatvány, amit váratlanul felbukkanó képeivel csinál; a tartalmat, a kifejezendőt úgy vetíti ezek által a magasba, mint valami bonyolult tükörrendszer által. Kettős világa, mint maga mondja, egymást tükrözi; s ez a kettős világ nem a való világ és a költői, hanem a költői világ és a képek hona, tehát a költői világnak egy még magasabb elvontságba való felsrófolása. A Kettős világban nyíri tája költői Nyírség, s ő még ezt a nyíri tájat,,csillagokba lépi.” Ez a csillagokba lépés két szempontból fontos. Egyrészt — legalábbis érzésünk szerint — tartalmilag nem sokat mondó verseket emel fel a csillogás, a szépség honába, másrészt a kifejezés egységes elveivel egységet szuggerál a tartalmilag heterogén kötetbe. Nemes Nagy Ágnes költészete a ,,csillagobkban", egy világtól, élettől, önmagától távoli régióban létezik igazán, ezért olyan szép s ezért nem tud mégsem magával ragadni bennünket. A kötet a kifejezés szempontjából egységes, zárt. Nem tudjuk, helyes úton járunk-e mikor egy vers tartalmának elhisszük, hogy költője új, az eddiginél egyénibb, életesebb mondanivalói számára új kifejezést fog majd keresni. A Keress hazát című versre gondolunk:

„nem fakad szó, csak bent szivárog,
az illedelmes élet megtorol,
s én nem tudom kilökni, mit kivánok.

Szakadj fel vágy! Mutasd növő sebed!
Mit a világ nem töm be, egyre tágít,
hiába szívsz be tájat, testeket,
hiába gázolsz elmékben bokáig.

Keress hazát!”
Túlzás 1enne azt hinni, hogy ez a vers csakugyan az egyéni, ,,nagy" költészet felé való elindulást jelenti; nem tudjuk és nem állíthatjuk azt sem, hogy a verseivel távolságot tartó költő itt teljes-magát mondta volna el. Nem tudjuk jövendölni, csak szeretnénk, hogy az „ifjú isten” megszületése a „nagy költészet” megszületése legyen.

Nem lenne teljes és nem lenne igazságos a kép, ha nem hangsúlyoznánk még egyszer, hogy Nemes Nagy Ágnes versei szépek, sőt nagyon szépek akadnak köztük. (A halottak, A szomj, Dal, A szabadsághoz.)Verselése biztos, különösen szépek a Szerelem, Víziisten anapesztuszai. Rímelésében nincs bántó kimértség, sem hanyagság.  De talán jobb lenne, ha formailag kevésbé lenne tökéletes és lezárt; inkább remélhetnénk, hogy az élmény egyénibb és őszintébb foka kristályosodik majd kifejezéssé verseiben. 


PETŐFI 1 - 4 
Egy kritikai kiadás harminc éve

   Harminc évvel az 1., húsz évvel a 2., hattal a 3. kötet után 2003-ban megjelent Petőfi költeményei kritikai kiadásának 4. kötete. A négy kötet az 1838-ban az aszódi evangélikus algimnázium tanévzáróján elmondott, “Immár kész koszorúnk” kezdetű hexameteres verstől az 1846. december végére keltezett Egy gondolat bánt engemet című költeményig Petőfi 566 versének hiteles szövegét tartalmazza. S nemcsak a szövegeket. A Jegyzetek tájékoztatnak a kéziratokról, a versek megjelenéséről, keletkezéséről, tartalmazzák a megértésükhöz szükséges, illetve az ezt elmélyítő magyarázatokat, a párhuzamokat, a szövegváltozatokat, kitérnek az egykorú bírálatokra és fordításokra is.
   Az 1. kötet jegyzeteinek bevezetésében Kiss József többek között ezt írta: “Az öt-hat kötetre tervezett sorozatban Petőfi összes fennmaradt verses műveit és műfordításait közöljük (eltekintve a drámák közé tartozó Shakespeare-fordításoktól). Az elveszett, ill. tévesen Petőfinek tulajdonított művekre vonatkozó adatokat kötetről kötetre a jegyzetek bevezetésében ismertetjük. Ugyanott említjük meg a költő prózai, ill. drámai műveiben előforduló esetleges versbetéteket is.
   A kétes hitelű verseket a hitelesektől elkülönítve, függelékben, annak a kötetnek a végén közöljük, amelybe keletkezési idejüknél fogva tartoznak.”
   A 4. kötet azonos helyén Kerényi Ferenc már megjelöli a következő két kötet időkörét is: “az V. kötet az 1847-ben, […] a VI. az 1848-ban és 1849-ben írt verseket tartalmazza majd.”
   A kritikai kiadás Petőfi költeményeit keletkezésük időrendjében közli, a nagyobb elbeszélő költeményeket (A helység kalapács, János vitéz) sem sorolja külön kötetbe, mint a nagyobb epikai műveket a Vörösmarty- vagy az Arany-kiadás. Az egyes költemények keletkezési idejét természetesen nem mindig lehetett pontosan megállapítani, ezért többnyire szögletes zárójelben -tól -ig időhatárokat találunk. A jegyzet tájékoztat a keltezéssel szemben felhozható ellentétes véleményekről is, így pl. a 4. kötetet záró említett költemény 1846. [dec. vége] keltezéséről Martinkó András és Fekete Sándor korábbi eredetet valószínűsítő nézetét.
   Petőfi önálló kiadványban is megjelentetett versciklusait (Cipruslombok Etelke sírjáról, Szerelem gyöngyei, Felhők) a kiadás egyvégtében közli, csak a Cipruslombok befejező darabja elé illeszt egy időrend szerint odatartozó költeményt. A Szerelem gyöngyeivel egyidősnek tekinthető néhány vers (köztük A jó öreg kocsmáros) a ciklust követi. A Felhőknek mind a hatvanhat darabja a ciklus feltételezhető kezdő és záró keltezését kapta: Szalkszentmárton, [1845. nov. 25-] 1846. [márc. 10.]. A közbeeső időre datálható versek (köztük Az őrült, a Mért vagyok én még a világon, a Tündérálom, a Vajda Péter halálára) megelőzik ezeket. Ciklust alkot a rejtélyes személytől (Dessewffy grófnő?) ihletett Szerelem gyötrelme hat verse (218–223) is.
   Általánosan elfogadott szabály szerint kritikai kiadásban a szerző életében megjelent utolsó közlést kell alapszövegül elfogadni, csak a nyilvánvaló toll- és sajtóhibákat kijavítva főszövegként közölni. E kiadás készítői azonban jó okkal eltértek ettől. Az 1842 és 1846 közötti versek alapszövegének nem Összes költeményei 1848-ban kiadott, a költő által föltehetően nem vagy csak sietősen korrigált második, hanem 1847 elején megjelent első kiadását fogadták el, mivel annak a szövegét Petőfi gondosan ellenőrizte.
   Vannak olyan Petőfi-versek is, amelyek nem kerültek be az 1847-ben megjelent kötetbe. A Levél Várady Antalhoz például, amelyet joggal tartanak határkőnek a költő pályáján, a cenzor tilalma (sőt följelentése) miatt csak 1870-ben jelenhetett meg. Jókai közölte A Honban értelemszerű javításokkal és a javítások megokolásával. Ám közlése is emendálásra szorult, ezt Varjas Béla végezte el az 1951-ben megjelent kritikai kiadásban. Kerényi Ferenc alapszövegül Varjasét fogadta el, de azt részben Jókai közlését és ahhoz fűzött megjegyzéseit figyelembe véve, részben saját meggondolásból javította. Javításait mind a 35 variáns közlésében megokolta. Noha igen pontos és gondos munkát végzett, maradt egyetlen eltérés a szöveg és a javítás indoklása között: a 91. sor végén “a három pont elhagyása indokolatlan” – írta, a vers kérdéses helyéről azonban elmaradtak a pontok (lehetséges, hogy a nyomdász figyelmetlenségéből).
   Nem tudományos igényű kiadásokban, a korábbi kritikaiakban is, Havas Adolféban (1892–93) és Varjas Béláéban (1951) a költő által sajtó alá rendezett Összes költeményeit megelőző zsengék a Függelékbe kerültek. E kiadás 1. kötetének az elején, időrendi helyükön találhatók ezek. Részben autográf kéziratokból, részben egykorú másolatokból, részben hiteles későbbi közlésekből lehetett megállapítani a szövegüket. A Petőfi kézírásában fennmaradt, 1995-ben előkerült, 1996-ban nyomtatásban is megjelentetett Ibolyák című, verseket és novellákat tartalmazó füzetből két addig ismeretlen Petőfi-vers és másik négynek a változata került elő. Ezeket a 3. kötet Pótlások című fejezete közölte, ugyanott találjuk az 1. kötetben 2. darabként közölt, a Hűtlenhez című vers 1979-ben előkerült szövegéből való variánsokat is. Mivel pedig időközben bebizonyosodott, hogy az 1. kötetbe 47. számmal fölvett hexametersort nem Petőfi írta, szükségessé vált a sorszámozás megváltoztatása (2–1=1): ezért a 3. kötetet záró 332. után a 4.-et a 334. számú vers nyitja. Kérdés azonban, hogy az így helyreállított számozás véglegesnek tekinthető-e, mivel nem lehet kizárni, hogy Petőfi elveszett versei közül néhány még előkerül. (A szerkesztés gondosságát mutatja, hogy a 3. kötet pótlásai közé az Ibolyákból fölvett Engesztelésnek egy kimaradt szakaszával teljessé vált szövegét a 4. kötet újra közli a Pótlások között.)
   Az 1. kötetben közölt zsengék közül több a költő által 1841 őszén Pozsonyban Neumann Károlynak ajándékozott Láncz versei című kéziratos gyűjteményben maradt fenn. A kritikai kiadás nemcsak elfogadja ezt a vitatott címet, de nem is említi, hogy egyes Petőfi-kutatók Lant verseinek olvasták a címet.
   A köteteknek mintegy kétharmad része tartalmazza a Jegyzeteket, ezek terjedelme azonban jóval nagyobb mértékben meghaladja a versekét, ugyanis ezeket apró betűvel nyomták. Se szeri, se száma a Petőfiről való emlékezéseknek, ezek gyakran nem hitelesek, utólag igazították őket a már halhatatlan költő emlékéhez, ellentmondásokat is tartalmaznak. A kutató belevész az emlékezés tengerébe, ez lehet az oka annak is, hogy Petőfi teljes és hiteles életrajza mindmáig várat magára: Ferenczi Zoltán 1896-ban megjelent 3 kötetes életrajzában sok a tévedés. Fekete Sándorénak 1973-ban csak az első kötete jelent meg, nem folytatódott. A kritikai kiadás nagy érdeme, hogy többnyire sikeresen teremtett rendet az emlékezések és kutatói megállapítások ellentmondásai között.
   Lássunk erre néhány példát a most megjelent 4. kötetből!
   A négy ökrös szekér keletkezési idejét Havas kiadása 1845. őszi hónapjaira, Varjasé szept. 26 – okt. 7. közöttre teszi. Ferenczi életrajzán alapul ez, aki a költőnek csak 1845. őszi borjádi tartózkodásáról tudott. Kerényi kiadása azonban külön alfejezetben foglalkozik a borjádi látogatásoknak és az ott írt verseknek időrendi kérdéseivel (245–247. 1.), s több adat figyelembevételével arra a következtetésre jut, hogy Petőfi júl. 26. és aug. 9. között is, majd szept. 26. és okt. 7. között is töltött mintegy két-két hetet Borjádon a Sass családnál. Az említett vers szövege (éjjeli szekerezés, szénaillat, holdvilág) is, az emlékezések is nyári, nem őszi éjszakára vallanak, ezért az ő keltezése: Borjád, 1845. [aug. 9. előtt].
   A csárda romjaival kapcsolatban talán lényegtelennek látszó, mégis megoldandó kérdés volt, a Szalkszentmárton közelében szóba jöhető hét csárda közül melyikhez köthető a költemény. Helyi hagyomány alapján Dienes András a Duna melletti révcsárdát jelölte meg, ez azonban Petőfi idejében nem volt rom, 1936-ig állott. Mezősi Károly és Matics Pál 1969-ben terepbejárással döntötte el, hogy a ma Tass községhez tartozó Fehértó-pusztán talált pince fölött állhatott a Petőfitől 1845-ben látott csárdarom. (L. Mezősi Károly: Közelebb Petőfihez, 1972, 206–217. 1.)
   A Tündérálom keletkezéséről szóló másfél oldal nagy része azt vitatja, ki lehetett az ihletadó múzsája. Egyesek szerint a sárszentlőrinci Hittig Amália, akivel 1845-ben Borjádon újra találkozott Petőfi, mások szerint az aszódi Cancriny Emma, akihez A hűtlenhez című vers szól, ismét mások az 1839 nyarán Ostffyasszonyfán megismert Tóth Rózára gondolnak, akihez Petőfi több verset írt. (Fölmerült még egy bizonyos Neumann Klárcsi neve is, őt azonban Juliskának hívták, tíz évvel idősebb volt az aszódi diák Petőfinél, s később tanárának, Koren Istvánnak a felesége lett.) Végül azonban azt fogadjuk el igaznak, amit a jegyzet írója Horváth Jánostól idéz: “Sem Tóth Rózát, sem Hittig Amáliát nem tekintem tehát a Tündérálombeli szerelmi történet leányalakjának; de igenis, Petőfinek az utóbbival való váratlan találkozását a Tündérálom-ihlet fölfakasztójának. A költeménybeli szerelmi történet sokkal irreálisabb jellegű, semhogy életrajzi fejezetet kereshetnénk mögötte.” (Lényegében egybecseng ezzel Illyés Gyula véleménye: “Nem a kis Hittig Amália vagy a csöngei szerelem: Tóth Róza személye elevenedik meg, hanem annál sokkal csodálatosabb: maga az első szerelem.”)
   Az ehhez a költeményhez fűzött magyarázatok Byron, Shelley, Shakespeare, Vörösmarty műveivel való párhuzamokra hívják fel a figyelmet. Aligha dönthető el, hogy tudatos átvételek, olvasmányélmények tudatossá nem vált fölmerülései vagy véletlenszerű párhuzamok ezek, mint más Petőfi-művek világ- és magyar irodalmi rokon motívumai is. A kritikai kiadásnak mindenesetre fontos feladata ezekre fölhívni a figyelmet.
   A Petőfi költeményeit tartalmazó kritikai kiadás nemcsak a két utolsó kötet híján befejezetlen, befejezhetetlen azért is, mert új adatok mindig fölmerülhetnek, új meglátások mindig kiegészíthetik korábbi ismereteinket. Nemcsak elveszett, “állítólagos”, csak címről ismert Petőfi-versek kerülhetnek elő, a jegyzetek is módosulhatnak. A Pálnapkor című, Kecskeméten írt vers keletkezéséről azt olvassuk, “lehet”, hogy “Jókai kecskeméti háziasszonyának fiát”, Gyenes Palit ünnepelte névnapján a versbeli vidám társaság. Azonkívül, hogy Gyenes Pali Jókai házigazdájának nem fia, hanem unokaöccse volt, Sütő József Petőfi egy boldog napja Kecskeméten című tanulmányában (Irodalomtörténeti Közlemények 1990. 1. sz., újból in: S.J.: Századok lelke, Kiskunhalas, 1995, 138–142) részletesen megrajzolta a költemény élményhátterét, fölsorolva azokat is, akik rokoni vagy baráti kapcsolatok révén a névnapi összejövetel résztvevői lehettek. (Meggondolandó, hogy a terített asztal melletti mulatozáshoz jobban illik a kéziratban, az Ibolyákban is szereplő kancsó, mint a kiadásokban talált kulacs, noha a kotyogás inkább az utóbbi hangja.) Sütő egy másik tanulmányában (Forrás 1973. jan.-febr., újból in: i.m. 126–173) meggyőző érvekkel valószínűsítette, hogy a Hortobágyi kocsmárosné, angyalom kezdetű Petőfi-verset már a megjelenése előtt ismerték, énekelték a kecskeméti diákok.
   Kecskemétnél maradva: az emlékezések eltérései miatt aligha lehet kideríteni a teljes igazságot Petőfi, Jókai és Ács Károly közös kötetének kiadási tervéről. Ha – mint valószínű – volt is ilyen terv, bizonyára csak terv maradt, lehetséges, hogy valóban a cenzor közbelépése miatt. Petőfi Kecskemétről írott leveleiben (Bajzának, Szeberényi Lajosnak) nem említi. Jókai az esetre való emlékezését azzal zárja: “leírtuk Petőfi betiltott költeményeit sok példányban, úgy osztattak ki azok a közönség között.”(Nem került elő egy sem közülük, igaz, az Ács által szerkesztett kéziratos diáklapnak, a Calliopénak sem maradt egyetlen példánya sem. Megjegyzem még, hogy Ács Károly nem 1824-ben született mint az 1. kötet 386. oldalán találjuk: 1823. júl. 14-én keresztelték Ráckevén. A cenzor neve az 1992-ben megjelent Kecskeméti életrajzi lexikonban Schembera József /1788–1850/, 1842–44-ben a kegyesrendiek főgimnáziumának igazgatója volt Kecskeméten.)
   Kritikai kiadást nemcsak szerkeszteni nehéz, hanem olvasni sem könnyű. Egyszerre kell figyelnünk a versre és a hozzá tartozó jegyzetre. (Nem lehetne a rá vonatkozó jegyzetet közvetlenül a vers után tenni?) A minél többet és minél pontosabban elmondás szándéka a jegyzetekben utalásokkal, zárójelekkel, rövidítésekkel szabdalt mondatokat eredményez. Lássunk egyetlen példát A nép című vers szállóigévé vált 14. sorának (“Haza csak ott van, hol jog is van”) jegyzetéből!
   “Szellemi hátországát a francia enciklopédisták hazafogalmától (tulajdon és személy biztonsága ––––> haza = jog + tulajdon) a Kommunista Kiáltványig vezette le Lukácsy Sándor (Aszimmetrikus ihletek. ItK 1969. 659-661.); vitapartnere, Fekete Sándor viszont azt rótta fel, hogy nem talált konkrét mintát (Fekete: Pev 181–182.). Ez az igény – úgy véljük – teljesíthetetlen, bár kielégítésére számos kísérlet történt. Müller Lipót Saint-Just Esprit de la Révolution et de la Constitution de France (Paris 1791) című művében találta meg a legközelebbi párhuzamot: “Oů il n’y a pas de loi, il n’y a pas de patrie c’est pour quoi les peuples qui vivent sous le despotisme, n’en on point.” (III. fejezet, 332; Müller: i.m. 47.) Nem folytatom: a magyarázat hasonló utalásokkal az idézettnek kb. négyszeresével folytatódik. A Fekete: Pev feloldása a Rövidítésekben található: Fekete Sándor: Petőfi evangéliuma. A költő és a francia forradalmak. Bp. 1989. 431. 1. Müller i. m. (idézett műve) A nép 3. sorának magyarázó jegyzetében szerepel: Petőfi Politikai költészete és Béranger. Bp. 1924. Eötvös-Füzetek III. 47.
   A kiadás 1. és 2. kötetét Kiss József, a 3.-at és 4.-et Kerényi Ferenc készítette. (A “Sajtó alá rendezte” kifejezés aligha elegendő annak a sokirányú munkának a megnevezésére, melyet végeztek.) Az 1. köteten Kiss József mellett Martinkó András, a 2.-on Ratzky Rita és Szabó G. Zoltán, a 3.-on sajtó alá rendezőként +Kiss József (főszöveg), Kerényi Ferenc, +Martinkó András, Ratzky Rita, Szabó G. Zoltán (jegyzetek), szerkesztőként Kerényi Ferenc szerepel, a 4.-en csak Kerényi Ferenc mint sajtó alá rendező. Az egyes kötetek Bevezetés a jegyzetekhez című fejezetében találunk tájékoztatást arról, hogyan oszlott meg a munka a címlapon feltüntetett munkatársak között, továbbá említést a munka címlapra nem került segítőiről is. Mindenesetre kiderül, hogy az oroszlánrész Kiss Józsefre, majd Kerényi Ferencre esett.
   Kiss József halála (1992) után Kerényi Ferenc szinte hihetetlen munkabírásától, széles körű tudásától és alaposságától remélhetjük, hogy az 5. és 6. kötetre nem kell oly sok évig várnunk, mint az előbbiekre.

   Petőfi Sándor összes költeményei. Kritikai kiadás. Bp. Akadémiai Kiadó. 1. (1838–1843), 1973; 2. (1844. január–augusztus), 1983; 3. (1844. szeptember–1845. július), 1997; 4. (1845. augusztus–1846), 2003.