Idézzük csak az ifjúságára emlékező Veres Pétert! Lapokon át sorolja a Számadásban a kor másod- és harmadrangú magyar és külföldi íróit, akiknek műveit betűfaló éhségében elolvasta, Adyhoz azonban nem jutott hozzá. Ezt írja: „Hogy egy korszak legnagyobb íróit, Móriczot, Adyt, a jövendő igazi íróit ne ismerhesse meg nemhogy a nép, de még az irodalomra olyan éhes és fogékony törekvő ifjú se, mint én akkor voltam, az, azt hiszem, a világon egyedülálló gyalázata volt a magyarországi kultúrpolitikának.”
De nemcsak a parasztfiatalok elől zárták el Adyt, az értelmiségi ifjúság, a diákok is nehezen jutottak el hozzá. Csak gyalázni, ócsárolni hallották a felnőttektől, kevés kivétellel tanáraiktól is. Közkézen forogtak az Adyt gúnyoló rigmusok, sokan a költeményeiről készült paródiákat eredeti verseinek hitték — s nevettek rajtuk. S ha egy-egy értelmes diák mégis rátalált az igazi Adyra, ha újszerű szépsége megfogta a lelkét, tüstént belefojtották a többiek felé kitáruló, társakat kereső élményt.
A Független Magyarország című lap 1910. április 29-i számából idézem: „A Markó utcai főgimnázium, diákjai kedden este hangversenyt rendeztek. A műsoron egy nyolcadik osztályos diák is szerepelt Ady- versek és Hoffmannstahl—Elektra egy jelenetének elmondásával. A programnak ezt a számát azonban félbe kellett hagyni. A hangversenyen ugyanis jelen volt Erődi Béla tankerületi főigazgató is, aki rosszallását fejezte ki az Ady-versek elmondása fölött." Az Adyt és az új irodalmat támogató, haladó szellemű lap cikkírója — némi rezignáltsággal — így kommentálja a történeteket: „Az eset apró kis iskolai affér, és a nyilvánosság elé csak annyiban tartozik, mert hozzá hasonló gyakran előfordul. Hogy Ady Endre kicsoda, nem kell mondani. Hogy a fiatalság, a diákok, minden előítéletektől mentes, forradalmi rajongással üdvözlik benne az újat, merészet, csodaszépet, érthető és örvendetes. Hogy azonban a középiskola nem vesz róla — legalábbis hivatalos formában — tudomást, ezt nem lehet rossz néven venni. Ady sokkal előtte van korunknak, a középiskola pedig messze elmarad mögötte. Megszoktuk, hogy az iskola és az élet között még csak kapcsolatot se keressünk
Mindezt azért kellett elmondanom, hogy világosabban kitűnjék, mit jelentett a Kecskeméti Református Főgimnázium Önképzőkörének az az 1907-ben vagy 1908-ban tartott gyűlése, amelyen Adyt szavaltak, s amelyre a volt diák, Molter Károly emlékezik Tibold Márton című önéletrajzi regényében.
Érdekes lenne megtudni, ki volt valójában az, a Molter regényében Móréh Gyurkának nevezett tabáni proli gyerek, aki a Vér és aranyt elszavalta, aki Holozsnyai Laci, az úrifiú, akadékoskodása ellenére is „megérezte”, „gyűlölködve szerette” Ady verseit: mi lett belőlük, merre vezetett az útjuk. Csak azt állapíthatjuk meg, hogy a megváltoztatott nevű szereplők közül Tibold Márton, az önképzőkör akkori elnöke, akinek bátor, de egyben diplomatikus magatartása lehetővé tette, hogy ne csak Ady-vers, hanem a szocializmusról szóló előadás is műsorra kerüljön az önképzőkörben — maga az emlékező író. Molter Károly. Az ő útja a haladó romániai magyar irodalom legjobb munkásai, legkiválóbb alkotói közé vezetett.
De nem egyszerű, véletlenszerű eseménye volt-e az önképzőkörnek az, amelyet Molter regénye említ? Nem a megszépítő távlat mutatja-e azt is ilyen jelentősnek? Lapozgatom az iskolai évkönyveket. Az önképzőkör munkájáról szóló beszámolók nem tüntetik fel az el- , hangzott versek címét, az előadások közül Is csak néhányét. Az önképzőköri könyvtár számára azonban nem sokkal az említett esemény után Ady következő köteteit szerezték be: Üj versek, Vér és arany, Az Illés szekerén, Szeretném, ha szeretnének. Megvették a Holnapot és Horváth János Ady-könyvét is. Ugyanakkor az iskolai nagykönyvtár is három Ady-kötetet vásárolt egyszerre, s a következő évben a Nyugatra is előfizettek. A könyvtári beszerzések, az önképzőkör;! és iskolai pályatételek és a tanárok programértekezései egyaránt tanúsítják, hogy a kor legjobb színvonalon álló, s a polgári radikalizmus eszméit és törekvéseit segítő munka folyt a gimnáziumban azokban az években.
Erre az időre emlékezve írta az iskola kiváló növendéke, Kecskemét utolsó fél évszázadának egyik kiemelkedő személyisége, Tóth László: „Számomra, s minden szegénysorsú diákja számára veteményes kert volt a gimnázium.” öt évvel Molter után, 1913-ban érettségizett, s ha a diákság Ady felé forduló érdeklődésében Molter regénye a kezdő pontot rögzítette, Tóth László már szinte meggyökeresedett Ady-kultuszról számolhat be. Már diákkorában rajongva szerette Adyt, s osztályfőnöke és magyartanára, Garzó Béla „a felső osztályokban mindig szentelt néhány percet Ady egy-egy újabb kötetének, a körülötte dúló harcoknak. Bátran és meggyőzően méltatta Ady jelentőségét”. Tegyük hozzá Tóth László szavaihoz: nem sok ilyen művelt és bátor irodalomtanár volt abban az időben.
Hadd idézzek végül egy későbbi emléket is a 30-as évek végéről, saját diákkoromból. Ötödik gimnazistaként, első önképzőköri szereplésül Ady-verseket szavaltam a Kecskeméti Református Gimnázium önképzőkörében. Nem jobban és nem rosszabbul, mint az önképzőköri versmondók átlaga. Ennek megállapításával kezdte bírálatát volt kedves tanárom, Csikós Tóth Aladár. S aztán — számomra oly emlékezetesen — azzal folytatta, hogy Adyt nem érdemes, nem szabad középszerűen szavalni. Adyért lángolni kell, s ezt a lángolást, ezt a rajongó szeretetet érzékeltetni minden versének, minden sorának mondása közben. Ady költeményei lelke legmélyéről, népünk sorsának szenvedélyes vállalásából, átéléséből fakadnak. Ügy kell őket mondani, hogy beleborzongjunk a lélek mélységeivel, a nemzet sorsával való találkozás izgalmába, gyönyörűségébe. Ezekről a dolgokról beszélt, de sokkal szebben, megkapóbban, mint ahogy én harminc év távlatából megpróbálom visszaadni. Ennek az oly rokonszenves, az Ady iránti szeretetről kigyúló szemű, felhevülő szavú fiatal tanárnak — aki egyébként nem is irodalom-, hanem rajztanár volt — köszönhetem, hogy megtettem az első lépést Ady igazi megértése, megszeretése felé.
Adyt olvasni, Adyt szeretni — állásfoglalás volt az új mellett irodalomban és politikában egyaránt. Tóth László, a fiatal újságíró az 1918—19-es forradalmak idején — politikai szervező és agitációs munkával egyidejűleg — irodalmi estet rendezett Kecskeméten, ahol Adyról beszélt, Adyt szavalt volt iskolatársával, a Szintén Ady-rajongó Szabó Ambrussal együtt.
Ady és a forradalom elválaszthatatlan volt egymástól, s most, amikor egy fél évszázados távlatból emlékezünk a költő halálára, megállapíthatjuk, hogy az az iskola, amely verseit a tanulók kezébe adta, jó útravalót adott számukra a forradalom felé.
Orosz László
(Petőfi Népe. 1969-01-26 / 21. szám)
