OROSZ ISTVÁN: Apakönyv.
Abban az évben, amikor első gimnazista lettem, 1970 szeptemberében, a kecskeméti Katona József Gimnáziumban – érettségizett le Orosz István ugyanott tavasszal – így aztán elkerültük egymást, nem voltunk iskolatársak. A nem sokkal későbbi grafikus- és plakátművészt természetesen munkái nyomán ismertem, és mindig büszke voltam arra, hogy a „kecskeméti gyerök” milyen elismert lett. Egy olyan osztályba soroltak be, aminek az egyik fele angolt, a másik fele latint tanult, s én az angolos csoportba jelentkeztem, tekintve, hogy akkor már hat éve tanultam angolul. Ám roppantul izgatott a latin is – megvettem a tankönyvet és elkezdtem latinul is tanulni, csak úgy a magam tetszésére – az egyik barátom mindig elmondta, mi volt latin órán, s én próbáltam követni az eseményeket. Majd egyszer bátorságot gyűjtöttem és beóvatoskodtam magamat az iskola könyvtárába, ahol is egy tekintélyes, de kedves, fehér köpenyes és fémkeretes szemüvege fölött ki-ki tekintő tanár volt az úr – az osztályom latin csoportjának tanára. Szépen elmondtam, hogy én illegálisan tanulom a latint, és tessék engem kikérdezni. A Tanár úr igen csodálkozott ezen az ifjúi filoszos lelkesedésen, talán mintha meg is örült volna neki. Aztán beszélgettünk, adott egy-két tanácsot is. A jelenet többször megismétlődött az első tanévemben, rendszeresen fogadott 15-20 percre, hogy „ellenőrizze” a haladásomat. Aztán másodikban már nem folytattam a latint, azóta is a régi szerelem nosztalgiájával gondolok erre a lelkesedésemre. A Tanár úrhoz azonban, miután ő az iskola könyvtárosa is volt, továbbra is rendszeresen bejártam olykor könyvekért, vagy beszélgetni. Dr. Orosz László volt ez a tanár, akire több mint fél évszázad távlatából is nagy tisztelettel és szeretettel gondolok, s aki későbbi tanári példaképeim egyike volt. „Több mint fél évszázad…” – hogy ismételjem e szólamot – telt el és a szerencse bepótolta a régi hiányt: összehozott Orosz Istvánnal. Történt ez pedig tavaly nyár végén a balatonszepezdi Petőcz Íróakadémián, ahol is István az egyik meghívott vendégelőadó volt. Megdöbbentő volt a hasonlóság apa és fia között, a hasonló habitus, hang, hangszín és mesélő kedv… kicsit időgépben éreztem magam őt hallgatva. Azután még néhányszor találkoztunk – és aztán egyszer csak munkatársak is lettünk a Litera-Túra Művészeti Magazinban. István megajándékozott az Apakönyv egy tiszteletpéldányával. A könyvben, ami néhány oldal híjával félezer oldalas, az apa naplójegyzetei és a fiú visszaemlékezései váltogatják egymást, a különböző nézőpontok az idő távlatában nyernek plasztikus különbözőséget vagy éppen oldódnak egymásba… Nem csak a szubjektum a döntő elem ebben a hatalmas emlékfolyamban, hanem azok a dokumentumok, amiket Orosz István az Állambiztonsági Levéltárból szerez meg és idéz, ami édesapjára, illetve a kecskeméti értelmiségi közegre vonatkozik. Orosz László emberi nagysága, pedagógusi és tudósi teljesítménye abban a fényben, amivel fia Orosz István, maga is több művészeti ágban igen kimagasló alkotó ebben a könyvben édesapját láttatja: még azok számára is revelatív, akik azt gondolták magukról, jól ismerték őt.
A könyvet legjobb szívvel ajánlom olvasásra.
A magyar irodalomban (és közéletben is) amúgy is hiánypótló ez a hang: tisztelni az apát.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése