250 éve született Berzsenyi Dániel - Orosz László 1984-ben írt tanulmányával emlékezünk rá.
Berzsenyi magyarságtudata
1. „Berzsenyi Dániel az
első a magyar költők között, mert teljesen magyar. Nincs semmi lángolóbb, mint
az ő ódái [...] Annyira megrázóak és bátorítóak! [...] És ha kesereg!
Találhat-e a magyar szívszaggatóbbat, mint amikor Berzsenyi Magyarország
hanyatlását siratja? De többi költeményét is a „teljesen magyarul” érzés
jellemzi. Az ő költészete valóban a magyar lényegben gyökerezik.” Mailáth János
jellemezte így Berzsenyit 1825-ben, német nyelvű magyar költői antológiájának
bevezetésében.1 Hasonlóan vélekedett költészetének magyarságáról kortársainak
többsége és az utókor is. Magyarságát egyénisége legfőbb meghatározó jegyeként,
nemzetéhez való ragaszkodását erkölcsi értékrendje csúcsaként maga a költő is
többször említette. Kazinczyhoz írt egyik levelében így: „tudod, hogy én magyar
vagyok egész a gyengeségig”. Kölcsey bírálatára válaszolva így: „A nemzetiség
minden igazságoknál szentebb, melyet megsérteni vagy gyermeki értetlenség, vagy
alacsony hiúság.”2 Költeményeinek ugyan csak alig egyharmada sorolható a
hazafias ihletkörbe, költészetének karakterét azonban leginkább ez az egyharmad
határozza meg. Ez kelti a legtöbb vitát is a költő értékelésekor. Keresztury
Dezső pontosan jelöli meg az egymással szembenálló nézetek féligazságot
tartalmazó elfogultságát: „Aki maradi, falusi emberként, a lojális nemesi
reakció híveként akarja bemutatni, legalább annyi érvet hozhat feltételének
igazsága mellett, mint aki a haladás, a nemesi felvilágosodás, a korai
reformkor jelentős személyiségei közt kívánja kijelölni a helyét.”3
2. Berzsenyi
magyarságtudatát mindenekelőtt korának történelmi körülményei határozták meg. A
magyar felvilágosodás Martinovicsiékkal elvérzett, az 1790-es nemesi
reformmozgalom elfulladt; a rendi Magyarország nem bizakodó, hanem megrettent
érzéssel vetette már vigyázó szemét Párizsra. A közös félelem elvette az élét a
király és a nemesség korábbi ellentétének. Uralkodóvá vált a vélemény, hogy
„sem a nemesség királyság nélkül, sem az uralkodó nemesség nélkül nem állhat
fenn”. A császár-király számára a magyar rendi alkotmány nem uralmának
korlátja, hanem támasza volt ekkor. I. Ferenc az 1808-i országgyűlést megnyitva
a következőket mondta: „Magyarok! minden nemzetek és Európa szemei tireátok
figyelmeznek! Ti egész dicsőségteket és boldogságtokat constitutiótokban
helyezitek, én nem kevésbé dicsekszem vele, hogy királyotok vagyok.
Folytassátok tovább is magyarságtokat!”. Fontos formálói voltak Berzsenyi
magyarságtudatának történelmi ismeretei is. A 18. század folyamán a magyar
történetírás jelentős műveket hozott létre, az 1777-i Ratio educatoriis pedig
önálló tantárgyként vezette be a hazai történelem tanításait. A történetírásban
is, tanításában is egyrészt a nemzet dicső múltjára való büszkeség érvényesült,
másrészt a Habsburgok iránti föltétlen lojalitás. A büszkeségre jogot adó
nemzeti múlt a hun ősökkel kezdődik, s Attilával éri el egyik legmagasabb
csúcsát. Bocskai, Bethlen, Rákóczi szabadságharca pedig nemcsak az uralkodóval,
hanem a nemzeti érdekekkel is szemben álló lázadásnak minősül. Jelentősen
befolyásolta a költő magyarságtudatát klasszikus iskolázottsága is. A
középiskolai oktatás fő tantárgya a modernebb szellemű Ratio után is a latin
nyelv maradt; a római költőik, írók olvasása teremtette meg azokat a szemléleti
formákat, amelyekben mintegy elhelyeződtek, értékelődtek a hazai történelem
tényei, alakjai és eseményei is. Livius római története, az iskolai latin
oktatás egyik legfőbb olvasmánya nem kis büszkeséggel mutatja, de „az ősi Róma
erkölcsi és fegyveres nagyságát, a jelen bajaiért pedig - közhelyszerűen - a
kapzsiságot és fényűzést okolja.” A régi erkölcs meg a veszni tért kor
szembeállítását találta Berzsenyi legkedvesebb költőjénél, Horatiusnál is:
„Rontó időnk mit meg nem emésztene? / Elődeinknél már szüleink kora / Satnyább,
s mi náluk is silányabb / Atyjai még gonoszabb fiúknak!”. A moralizáló
történelemfelfogás és az erkölcsi ideálokkal való nevelés szándéka jellemzi a
Berzsenyire szintén nagy hatást gyakorló Plutarkhoszt is, aki Párhuzamos
életrajzok című nevezetes művében ezt írja: „a történelem tanulmányozásával
[...] a legkiválóbb és legnevezetesebb férfiak emlékét fogadjuk be elménkbe, és
ha környezetünk részéről - elkerülhetetlenül - valami hitványságot,
erkölcstelenséget tapasztalunk, annak hatását a dicső példaképekre való derűs
és megbékéltető eszméléssel küszöböljük ki és tartjuk magunktól távol.” Nem
hagyható ki természetesen a Berzsenyi magyarságtudatát alakító tényezők közül a
származás, a családi hagyomány sem. „[...] eredetemet Zrínyi-, Nádasdi- és
Gyulafi vérből vettem, s jóbanyáimban Csebi Pogány Ilkót és ezüst medencékbe
mosdó Török Magdolnát látok” - írta büszkélkedve Kazinczynak.„ A családi
hagyomány derekasan harcoló ősök emlékét őrizte: a költő ükapja a török elleni
háborúban tüntette ki magát, dédapja részt vett az 1742-i nemesi fölkelésben,
nagyapja is katonáskodott Mária Terézia alatt.10 Apja gyakran idézte a Baranyi
Gábor bihari alispántól eredő mondást: „Aki a mi insurrectiónkat gyalázza, vét
hazája, királya és istene ellen, vét hazája ellen, mert annak dicsőségét
mocskolja és szabadságának fundamentomát felforgatni akarja; vét királya ellen,
mert azt meghazudtolja, minthogy az a mi insurrectiónknak vitézségét
számtalanszor magasztalta, és azt szabadítójának vallotta; s vét istene ellen,
mert vétett hazája és királya ellen.”11 Már költői pályája kezdetén sem
elhanyagolható, később pedig mindinkább növekvő hatással volt azonban
Berzsenyire a felvilágosodás is. Eszméivel, noha bizonyára csak fölszínesen,
már soproni diákként megismerkedhetett. A líceumi Magyar Társaságnak nem volt
ugyan tagja, az a felvilágosodás eszméi iránti nyitottság azonban, amely ott
érvényesült, kisugározhatott az egész tanulóifjúságra. Jellemző a soproni
líceum szellemére, hogy rektorát, Vietorisz Jonathánt, aki - mint Kis János
írja - tanítványait „emberismeretre, uralkodó balvélekedésektől s babonáktól
menekvésre” oktatta. 1793-ban egyházi felettesei megrótták azért, mert a vallás
iránt közönyös, sőt sokszor „meggondolatlan nyilatkozatokra” ragadtatja magát
az ifjúság előtt.12 Itt kell szót ejtenünk Berzsenyi műveltségéről is. Hamis az
a kép, amely néhány önjellemző mondatának és néhány kortársi emlékezésnek
túlzott jelentőséget tulajdonítva műveletlenségéről kialakult. Nemcsak az
antikvitást ismerte kitűnően, nemcsak a kortárs német irodalomban és
esztétikában tájékozódott egyre biztosabban: vidéki elzártsága ellenére is
rajta tartotta a szemét kora nem könnyen áttekinthető világának minden
jelentősebb történésén is. Költeményei kritikai kiadásának jegyzetanyaga
különösen széles körűnek mutatja politikai tájékozottságát. Magyarságtudatának
fontos eleme ez is: nemzete helyét egy forrongó, „a népek érckorláti”-t döngető
világban kívánta megtalálni, biztosítani.
3. Magyarságtudatát
költeményei közül legteljesebben és legnagyobb hatással A magyarokhoz címzett,
„Romlásnak indult” kezdetű ódája fejezi ki. Ennek első változata, a Kesergés
valószínűleg a legelső vagy a legelsők egyike ránk maradt versei közül. A
kritikai kiadás 1796 körülre keltezi; végleges szövege 1810-ből való. Ismeretes
e költeménynek egy-egy változata 1803-ból és 1808-ból is. Az ódával való
hosszas foglalkozás már önmagában is jelzi, mennyire fontos volt a költő
számára. Az első változatot a fiatal költő reakciós nemzettudata példájaként
szokták idézni. „A magyar öntudat nagy beszűkülésé”-ről, „reakciós
fordulatá”-ról ír ezzel a verssel kapcsolatban Berzsenyi könyvében Németh
László. „A paradicsom megint mögöttünk van, nem előttünk. Trézia perikilészi
századából is kivertek bűneink, elsősorban az elpuhultság és az idegenmajmolás.
Félreérti a fiatal Berzsenyit, aki nem tudja, hogy első fogalmazásában A
magyarokhoz világosan megnevezi a szibaritaságot, mely a nemzet gyökereit
megőrli: a távolról ismert s ördöggé festett jozefinizmus az. A vers első,
igazi értelme tíz évvel később kihagyott versszakaiban van. Nem a magányos
költő fordul itt szembe egész nemzetével, hanem a nemesi rend költője a maga
közösségét megbontó újítókkal.”13 Kétségtelen, hogy A magyarokhoz
gondolatvilága, különösen az első fogalmazásé, érintkezik a II. Józseffel
szembeni nemesi ellenálláséval. A jozefinizmust támadó versek frazeológiájával
is könnyű benne egyezéseket kimutatni. De ez az antijozefinista költészet sem
volt egyértelműen negatív, reakciós. Nemcsak a nemesi előjogokat, hanem a
nemzeti nyelvet és hagyományokat is védte. Berzsenyi ódájának lényegével éppen
a későbbi jakobinus, Batsányi egyik megnyilatkozása cseng leginkább össze.
1788-ban írta Osszián-fordításáról: „Bárdusisa akartam lenni magyar
nemzetemnek, s a régi kelták történeteiben tükröt tartani polgártársaim eleibe;
édesanyám nyelvén akartam siratni erkölcseinknek elhanyatlását, dicsőségünknek
kimúlását.”1'* Meg kell gondolnunk azt is, annak a reakciós nemesi
nemzettudatnak jegyében, amely Ferenc császár alatt új dicső korszak napját
látta fölkelni, időszerű volt-e azért keseregni, hogy a nemzetet megfertőzik,
pusztulásba viszik a felvilágosodás eszméi meg a jozefinista reformok. A versbe
nemigen illő, később ki is hagyott zavaró részletek (a Habsburg-ellenes
szabadságharcokat elítélő történelmi példák, az elfajulást szexuális
kicsapongásokkal érzékeltető horatiusi reminiszcenciák, a módit gúnyoló
Gvadányira való hivatkozás) ellenére az áldozatra kész hazafiúi erkölcs pusztulásán
kesereg az ódának már az első változata is, azt a hangot üti meg, amely később
a reformkori költők, főként a Zrínyi második énekét író Kölcsey lantján zeng
tovább. Abban a tudatban pedig, hogy a paradicsom mögöttünk van, nemcsak a
reformkor költői osztoznak, hanem számos versében Petőfi is. Még a forradalmi
Nemzeti dalban is szükségesnek tartja, hogy az ősi dicsőség újraéledéseként
láttassa a kitáruló nagyszerű jövőt: „A magyar név megint szép lesz, / Méltó
régi nagy híréhez”. Nem tagadható persze, hogy benne van ebben a költeményben
az újtól való félelem is, de nem a gvadányiak szintjén, hanem a történelem
körforgásszerű elképzelésének jegyében. Ismét olyan gondolat, amely még Petőfit
is megkísérti: „hátha úgy vagyunk, / Mint a fa, mely virágzik / És elvirít, /
Mint a hullám, amely dagad / Aztán lesimul, / Mint a kő, melyet fölhajítnak, /
Aztán lehull, / Mint a vándor, ki hegyre mászik, / S ha a tetőt elérte, / Ismét
leballag, / S ez így tart mindörökké: / Föl és alá, föl és alá.(Világosságot!).
Széchenyi, aki műveiben gyakran idézte, s elragadtatással nyilatkozott A
magyarokhoz című ódáról, pesszimista történetfilozófiát tartalmazó utolsó két
strófáját a cenzúrának tett engedménynek hitte, persze alaptalanul.15
Széchenyinek az ódából való idézetei mindenesetre világosan mutatják: jól
látta, hogy kulcsszava az erkölcs. A magyarokhoz végső szövege nem sokkal a
Kazinczy Ferenchez írt episztola után jött létre, s ebben az episztolában
Berzsenyi mintegy korszerűbb értelmezését adja ennek a kulcsszónak. „Az erkölcs
minden polgártestnek lelke. [__] Minden népek, kiket csak esmerünk / Most és a
múlt kor történeteiben / Az erkölccsel nőttek, s viszont fogytak.” Régi
erkölcsüket más népek is levetkőzték, de pótolták „Az ész s a kéz
míveltségével, / Melly által ők a legfőbb polcra hágtak. / De mi, kizárván
minden régi díszt: / A spártai lelket s népi béllyegünket, / Mellyekkel eddig e
marok nép állott, / Mit nyertünk?” „Kravátos emberkéink”, divatbábjaink csak
hitványságokat sajátítottak el újként, a tudományokat, „az elme s a kéz
remekjeit” nem becsülik. E gondolatmenet végén az erkölcs az észből fakad, s
törvénye annak tudása, mi szolgál javára a hazának s benne az egyes
állampolgárnak. Nem csekély egyezést mutat ez az episztola a Hitel egyik
gondolatsorával: „A nemzetek valódi ereje vadságon, fanatizmuson, vagy
tökéletes kiműveltségen épül. [...] Mi már ősi vadságunk nagy részét, mely
Osmán dühének valaha határt vont, letettük, elhagyott bennünk a hitbeli
viszálkodás s hasonlás ördöge, hála az egeknek - de most, midőn ősi bálványunk
megsemmisült, szinte két nemzetiség közt, is így igen gyengék vagyunk, s
mindaddig azok is maradunk, míg a felvilágosodás félútjából ki nem lábolunk, s
azon pontra nem emelkedünk, melyrül minden vadságot s fanatizmust
meggyőzhetünk. [...] Ne kételkedjünk, a lelki erős ész végre bizonyosan minden
testi erőlködésen diadalmaskodik.”16 A magyarokhoz első változatának ellentétes
szemléletű párverse A tizennyolcadik század. Vannak szakaszai, amelyek csaknem
szó szerint megfelelnek amannak. „Hány századoknak szélveszes ostrommn /
Harcolt szerettem nemzetem ekkorig! / Hány száz Charybdis s mennyi örvény /
Várta nemes remeked halálát!” „Nézd, melly hatalmas népeket eltörült / Körülted
e nagy s ritka időszakasz, / Nézd, melly viszontság könnyé játszott / A
legerősb szegeletkövekkel.” E versszakok azonban olyanok közé ékelődnek,
amelyek a biztonságot és a bizakodást hirdetik: „Dicső szabdság temploma lett
hazánk, / Nem dúltak ádáz pártot ütő hadak, / A szent rokon vér nem kiáltott /
A babonák tüze közt az égre.” „S már most Ferencnek titusi trónusa / Fénylik
közöttünk [...]” „Bízzál, s virágzóbb századokat remélj. / Erdődeidnek szép
kora visszatér”. E szerint a vers szerint tehát ismét előttünk a paradicsom,
sőt benne élünk, nem kétséges azon ban, hogy a századfordulón ezt hinni hamis
és káros hit volt. Berzsenyi nem is ezt a nem annyira a kortól, mint inkább
Horatius Carmen saecularéjától ihletett ódát vette elő újra meg újra, nem ezt
formálgatta változatról változatra erőteljesebbé, sőt Kazinczy tanácsára ki is
hagyta a kötetéből. Ez idő tájt a múltba fordulás is, a tragikus
történetszemlélet is pozitívabb volt, mint a megelégedés és a bizakodás.
4. A „Romlásnak indult
hajdan erős magyar”-t Berzsenyi olyan költői erővel, anynyi nyelvi energiával
döbbentette rá a sors fenyegetésére, hogy maga ez az erő, ez az energia
biztatást sugárzott. Vannak azonban olyan költeményei is, amelyekben ujjongó
hangon ünnepli a régi erkölcs föltámadását. Ilyenek a nemesi fölkelésekre írt
ódák. A nemeseket a franciák ellen szólították fegyverbe. Ha ezt nézzük, ünnepelni,
harcra buzdítani őket reakciós szemléletre vall. Ne feledjük azonban: az
1790-es évek második felében a magyar felvilágosodás legnagyobb költője,
Csokonai is írt hasonló verseket. Igaz, meggyőződésétől távol eső feladatként.
Julow Viktor, majd Sőtér István figyelmeztet azonban arra is, hogy ezekben a
versekben Csokonai „mintegy anticipálja a reformkor költészetét, de a
világnézetét is. Mert a talaját vesztett gyermekifjú a nemzeti érzületben keres
fogódzó partot. Ugyanazon a parton kapaszkodik meg, amelyről Kölcsey,
Vörösmarty fog vízre szállni.”17 Erről a partról indul a másik gyermekifjú, a
Csokonainál három évvel fiatalabb Berzsenyi is. A nemzet harcos múltját, régi
dicsőségét ugyanazok a nevek: Attila, Árpád, Hunyadi, Kinizsi képviselik
mindkettőjük verseiben. Az ősökhöz méltó utódok „Árpád nagy maradékai”, „Árpád
kardra szokott fiai”, illetve „Árpád vére”. „Rajta magyar harcon kell pálmát
szedni tenéked, / Harcra vitéz nemzet! természet is arra tanított, / Hogy
paripán üljél, hogy kard legyen a te kezedbe” - olvassuk Csokonainál; „régi
magyar módra, nyeregben ül” a vitéz Berzsenyi versében, „felköti fegyverét, /
Csákóján lobogó kolcsag emelkedik. / Buzdító katonás ruhát / Öltvén, lelke
nemes lángja kigerjedez.” „Él még nemzetem istene” - kezdi Berzsenyi, „még a
magyar él, s él benne a hajdani lélek” - zárja Csokonai imént idézett versét.18
Csokonaitól eltérően Berzsenyi nem ejt szót arról, ki ellen gyűlt az ünnepelt
sereg. Ha évszámmal, alcímmel alkalomhoz kapcsolja is A felkelt nemességhez írt
két ódáját, tulajdonképpen nem alkalmi versek ezek, hanem a magyar vitézség
ideáljának magasztalásai. Hogy az az érzelmi töltés, amely felforrósítja őket,
mennyire nem az alkalomból, a helyzetet mérlegelve születik, jól mutatja
egyetlen példa. „Hunyadink kevély / Zászlóit nem emelte volt / Rettentőbb hadi
nép Bécs letörött falán” - olvassuk az 1797-i ódában. „E nép csatázott nagy
Hunyadink alatt, / Mikor kevély Bécs tornya lerontatott” - ismétli meg a
lelkesítő történelmi példát az 1805-i. Vagyis a Habsburg uralkodó védelmére
felsorakozott sereget mindkét ódában Mátyás király Habsburg császárt megalázó,
Bécset meghódító hadához hasonlította. Az ellenzéki nemes megnyilatkozásai
lennének ezek? 1797-ben, illetve 1805-ben még nem valószínű. Sokkal inkább
felfoghatók annak a jeleként, hogy Berzsenyi versei nem illeszkednek be a
keletkezésüket meghatározó politikai szituációba, mert voltaképpen nem arról
szólnak. A felkelt nemességhez írt 1805-i ódának időbeli tőszomszédja Az ulmai
ütközet. Egy-egy versszak szinte felesel bennük egymással: „Látom hazámnak
fegyveres őreit / Rémült futásban; látom az éktelen / Vert had zavarjál
tébolyogva / S Bécs s Pozsony érckapuit vivatlan / Kitárva!” (Az ulmai ütközet)
- „Örvendj hazám! nézd mennyi jeles sereg / Kész érted önként ontani életét. /
Oh bátran örvendj! mert megőrzik / Hantjaidat született vitézid.” (A felkelt
nemességhez). Az ellentmondást az oldja fel, hogy az ulmi csatát a reguláris
császári sereg vesztette el, a költő pedig a sebtében elhatározott nemesi
fölkelésben bízik. A fölkelőket 1805-ben nem vetették harcba, a pozsonyi béke
decemberben véget vetett a háborúnak. Óhatatlanul fölmerül azonban a kérdés,
Berzsenyi tényleg bízott-e abban, hogy a nemesek megállnák a helyüket Napóleon
hadad ellen. Azt felelhetjük: ha egy ideig bízott is, számára nem ez volt a
döntő, hanem az, hogy a fölkeléstől az ősi virtus újraéledését remélte. Ennek a
virtusnak a valóságos erejéből és hasznosságából azonban még az 1809-i győri
kudarc előtt kiábrándult. 1809-ben már nem írt ódát a fölkelésre, sőt egy
Kazinczyhoz intézett levélben némi gúnnyal latolgatta az esélyeit. „Flaccus és
Alcaeus elvesztették a paizst, nem tudom, mi vitézebbek leszünk-e.”19 A hősi
ódák érzelem- és gondolatvilágától való eltávolodását még világosabban
fogalmazta meg két évvel később: „az én hazafiúi énekeim nem egyebek, mint
ifjúi hevem emleményei, melyeket én már most gyermekségem gyengeségei közé -
ámbár nemes gyengeségei közé - számlálok.”20 Ezek a megnyilatkozások azonban
semmiképpen sem értelmezendők úgy, hogy a hősiesség értékét vesztette Berzsenyi
szemében. Fájdalmasan tapasztalta időszerűtlenné válását - az ironikus hang ezt
a fájdalmat leplezi de igazi értéket illető nosztalgiával is gondolt rá. Nem
vált értéktelenné az utókor számára sem a vésszel szembeszegülő heroizmus.
Egyik legszebb ódájában hatalmas nyelvi erővel fejezte ki a költő „a szinte
reménytelen hősiesség eszményét”, kiemelve immár a rendi gondolat- és
érzéskörből:21 „Ébresed fel alvó nemzeti lelkedet! / Ordítson orkán, jőjön ezer
veszély, / Nem félek; a kürt harsogását, / A nyihogó paripák szökését / /
Bátran vigyázom. Nem sokaság, hanem / Lélek s szabad nép tesz csuda dolgokat. /
Ez tette Rómát föld urává, / Ez s Marathont s Budavárt híressé.” (A
magyarokhoz, 1807.) Mint ismeretes, ez a vers Kodály dallamával a második
világháború idején az antifasiszta magyarságtudat erősítőjévé vált.
5. A nemesi eredetű
heroikus magyarságtudat kezdettől színeződik Berzsenyi költeményeiben
felvilágosodott elemekkel. Csokonai Marosvásárhelyi gondolatok című költeményével
való párhuzamok is föllelhetők nála. „Rajta, nemes lelkek! álljunk ki a gátra,
/ Már Európában csak mi vagyunk hátra, / Hívnak magok után a többi nemzetek: /
Magyarok! derék nép! mit késtek? jöjjetek! / Mit késtek? termékeny bennetek az
elme, / Forr szívetekben a dicsőség szerelme, / Vitéz lángotokat jobbra
fordítsátok, / S a békesség édes hasznát munkáljátok” - fogalmazta meg Csokonai
a harcokban termő babér helyett másfajta dicsőséget kereső új nemzeti
programot, tőle függetlenül, de hozzá hasonlóan Berzsenyi is fölismerte, hogy
nemzete előtt a műveltség emelésében nyílt új pályatér. Herceg Eszterházy
Miklóshoz írt 1797-i ódájából valók a következő versszakok: „Minden nagy és
szép, mellyet az a világ / És a jelen kor mívei közt csudálsz: / Bajnok,
dicsőség, fényes ország / A tudomány gyönyörű gyümölcse. [...] Nézd a virágzó
Gallia népeit / S Nelson hazáját, rettegi a világ / Ez ész s erő két nagy
csudáját, / S hirdeti napkelet és enyészet. / / Hát nemzetednek mért fakad illy
soká / A rég óhajtott laurus? Ezer nemes / Vállvetve törtet s gátokat ront; /
Áh, de acélhegyek állnak ellen!” Nem derül ki a szövegből, a művelődés útjában
álló acélhegyeken mi értendő: a főurak elidegenedése, a nemesség közönye-e vagy
az országot a műveltebb Európától elzáró ferenci abszolutizmus; a kép
mindenesetre az utóbbira illik leginkább. A művelődés nemzetemelő programja
legtisztábban a költő felvilágosodott eszmeiségű episztoláiban szólal majd meg
az 1810-es években, de a magyar történelem két nagy alakját is a kultúra fáklyagyújtóiként
ünnepli már a századfordulón Nagy Lajos és Hunyadi Mátyás című ódájában, s
vezető szólam a nemzeti művelődés szolgálata arisztokratákhoz írt
költeményeiben is. Kazinczynak nem tetszettek az arisztokratákat magasztaló
ódák. Kicsinyellte a címzettek érdemeit, s joggal tarthatta elavult ízlésűeknek
is a panegiriszeket. Berzsenyi védekezését azonban, hogy az ilyenekkel inteni
és buzdítani kíván, kötelességükre figyelmeztetni a tehetőseket, komolyan kell
vennünk.22 Meggondolandó az is, hogy ami költőelődeinél barokk ízlésű
tisztelkedés volt, az nála már inkább romantikus hősteremtést előlegező
eszményítés. Sőtér István fogalmazta meg a közép-európai romantikák egyik
jellemző sajátosságaként, hogy bennük a nosztalgia nemcsak a múltra irányul,
hanem a jelenre is. „Ennek a paradoxonnak az a magyarázata, hogy ezek a
romantikák a kortársi világot is különleges világként építik fel, a mindennapi
valóság bizonyos elemeiből. A mindennap valóságát ezek a romantikák nem tudják
a magukénak érezni, tehát egy másikat építenek a helyébe.”23 Sőtér Jókait
említi példaként, de nem állíthatók-e párhuzamba Berzsenyi ódáinak felnagyított
hősei a nagy romantikus regényíró hőseivel? Természetesen merőben másnemű a
regénybeli meg az ódabeli megjelenítés, másnemű Jókai ideálteremtő érett
romantikája is, mint Berzsenyinek a romantikától még csak érintett klasszicista
alkotásmódja. Rokon vonás azonban az eszményítés funkcióján kívül az irányában
is föllelhető. Az „integer vitae scelerisque purus” Horatiustól közvetített sztoikus
eszménye, a minden tekintetben feddhetetlen hős képzete mindkettőjükre
jellemző. Közös hőseikben az is, hogy egyéniségük a nemzetért való
fáradozásban, áldozatvállalásban teljesedik ki. S mint Jókai eszményített
hősei, Berzsenyiéi sem függetlenek a valóságtól: az eszményítés növeli, de nem
hamisítja meg őket. Jókai az Egy magyar nábobban a reformkori magyar
arisztokrácia legderekabbjaiból formált regényalakokat, Berzsenyi ódáiban az
ezt megelőző évtizedek legérdemesebbjeit találjuk: mindenekelőtt Festetics
Györgyöt és Széchényi Ferencet; Wesselényi Miklós meg Széchényi István pedig
egyenesen közös hőseik.
6. Az udvar és a nemesség
ellentéte az 1811-i devalváció után éleződött ki, de szövetségükön repedések
már korábban is mutatkoztak. Berzsenyi kőlteményeiben is föllelhetők ennek a
nyomai. Az 1807-i budai országgyűlés szereplői közül a merészen felszólaló
Felsőbüki Nagy Pált tartja érdemesnek ódára. Catóként, az igazság
rendíthetetlen bajnokaként ünnepli a Sopron megyei követet, aki indulatosan
vetette a király szemére, hogy ígéreteit nem tartja meg, a magyarok sérelmeit
nem orvosolja. Nem kis merészséggel Napóleont idézte a szónok: „Nem félek én a
magyaroktól, mert azok tudják, hogy nekik oly királyok van, aki tőlük mindig
kér és vesz, de sérelmeiket soha elő nem véteti a diétákon.”24 A beszédet
természetesen nem közölhették a korabeli lapok, de szóban meg levelekben
széltében-hosszában terjedt a híre, s azt is tudták országszerte, hogy Nagy
Pált a király magához rendelte s megdorgálta fölszólalásáért. Az 1807-i
országgyűléssel kapcsolatos a Festeticshez írt második óda is. Erre az adott
alkalmat, hogy - legalábbis részben - teljesült, amit Festetics a
Graeven-huszárezred tisztjeként már 1790-ben követelt, s ami miatt kegyvesztett
lett, a király megígérte, hogy a magyar ezredekhez a hazai nyelvet ismerő
tiszteket neveznek ki. Ugyanakkor az is köztudomású volt, hogy az országgyűlés
ennél többet akart elérni a magyar nyelv hadseregbeli és hivatali használata
érdekében, de ezt az udvari körök megakadályozták. Az óda alaphangja az elért
eredményen való ujjongás, de az akadályokat, „a durva ellenség haragjá”-t
említve céloz a töltő a nemzeti törekvések gáncsaiéira is. Noha a kritikai
kiadás - talán Helmeczi téves keltezése nyomán - 1803-ra teszi, valószínűbb, hogy
1807-ből való a Görög Demeterhez írt óda is, Görögöt ugyanis ekkor bízták meg a
trónörökös nevelésével. A majdani király nevelésének felelősségét hangsúlyozva
riasztó példát említ a költő: a nevelőjét, Senecát halálba küldő Nérót; a
magyar történelemre visszatekintve pedig így szól: „Hajdan, oh bús sors!
nemesült atyáink / Mennyi belső tűz s fene üldözések / Ostorát nyögték i de az
égbe ért már / Abeli vérök.” Nem kétséges, hogy ez csak a Habsburgok üldözte
magyarokra érthető. A költőnek a ferenci korszakból való kiábrándulását jelzi,
hogy római történelemre hangolt frazeológiájában Titus, Traianus, Marcus
Aurelius helyébe Nero, illetve Tiberius kerülBarátimhoz), az 1810-es években
Vandal bölcsesség című költeményében éles iróniával bélyegzi meg a szent szövetségi
reakció kultúmellenességét, az 1820-as években pedig olyan rebellis hangú vers
írásáig is eljut, mint a Szilágyi 1458-ban.
7. Az 1790-i nemesi
mozgalom keretében némi hangot a paraszti elégedetlenség is kapott. A nemesi
reformtervek között szerepelt az is, hogy „a parasztra nehezedő nyomort”
enyhíteni kell. A későbbiekben azonban háttérbe szorultak ezek az elképzelések.
Legföljebb halvány célzások történtek a jobbágyokkal való emberséges
bánásmódra, ám annak leszögezésével: „a rendek nem adhatják megegyezésüket a
parasztság állapotának megváltoztatására.”25 Az emlékezések szerint Berzsenyit
szerették a jobbágyai, emberségesen bánt velük, helyzetük megváltoztatására
azonban nem látott okot. Berzeviczy Gergely könyvével - amelyet különben csak
Kazinczy néhány elítélő mondatából ismert - vitatkozva írta: „Én nem látom a
magyart oly nyomorultnak, mint némelyek, sőt azt tapasztalom, hogy ahol a nép
tiszta magyar és okos, magát legkevesebbé nyomni nem engedi, az urbáriumot is
alig lehet vele betöltetni, hanem ahol tót vagy tóttal kevert, mivel felette
ostoba, ott nyomatik. Kultúrát kellene tehát kívánni, nem új constitutiót. Én
amennyire ismerem a magyart, gazdag és boldog, s ahol nem az, vagy a földje
vagy maga az oka.”28 Általában úgy szokás ítélni, hogy Berzsenyi nemzetképében
a jobbágyságnak nincs helye. Az iménti idézet azonban arról tanúskodik, hogy a
magát elnyomni nem hagyó gerincesség meg az okosság, a kultúrára való hajlam a
magyar jobbágynak a nemesével közös karakter jegye. A rendinél tágabb, a
parasztokat is magában foglaló Berzsenyi nemzetképe akkor is, amikor nyelvről,
poézisről, dalról, táncról, viseletről, illetve a bennük kifejeződő nemzeti
sajátosságokról van szó. „Hogy a magyar Európának leglelkesebb népei közé
tartozik, [.. .] mutatja az ő szép nyelve, mutatja az ő szép öltözete, mely a
mívelt Európának tetszését megnyerte; hogy a magyar igen érző, mutatja az ő
igen érzékeny éneke és muzsikája, mutatja az ő energiával teljes tánca, mely a
léleknek minden érzéseit élőnkbe rajzolja.”27 A rendi kereteket túllépő, az
egész nemzetet magába foglaló magyarságtudat majd a romantika nemzeti géniuszaként
válik uralkodóvá irodalmunkban: ennek a fogalomnak neve és tartalma
Berzsenyinél már föllelhető. Ahogy korai költeményeiben a virtus volt a nemesi
nemzet legnagyobb értékeinek foglalata, később, főként prózai írásaiban a
nemzeti géniusz lép előtérbe az értékként jelentkező nemzeti sajátosságok
foglalataként. Berzsenyinek ez a rendinél tágabb nemzettudata - mint az előbb
idézett, Berzeviczyvel vitatkozó mondatokból is kiderül - a magyarságnak a
hazában élő más népekkel való bizonyos szembeállítását is tartalmazza.
Törvényszerű ez, hiszen a rendi helyébe lépő polgári nemzetfogalom mindenütt a
más népektől való különbözés hangsúlyozásával jut érvényre. A felkelt
nemességhez szóló 1805-i ódában még a rendi nemzet „bajnoki népei” sorakoznak
fel: a székelyek, hajdúk, kunok mellett a „kemény horvátok és vad rácok erős
hada” követi „a magyarok rohanó lovagját”. A „virtus’ -ban nyelvük, szokásaik
különbözése ellenére egyek lehettek magyar, horvát és szerb nemesek, a „nemzeti
géniusz”-t azonban csak asszimiláció útján tehetik magukévá a nemzetiségek.
Berzsenyinek, kortársainak, de még utánuk következő nemzedékek sorának hite
szerint is örömteli emelkedés lenne ez számukra. „[...] ha népeinket valami
kultúra áldásaiban részeltetni akarjuk, első gondunknak kell lenni: minden
idegen nyelvű népeinket hazánk főnépével nyelvben és ruhában egyesíteni. A
csinos magyar nyelv és ruha [.. .] nagy kultúra lenne ezen szegény népeknek,
amit maguk is igen éreznek, mert örömest magyarokká lesznek, ha lehetnek” -
írja Berzsenyi.28 Olyan költeményeiben, mint A táncok vagy A német és magyar
ízlés a nemzeti géniusz vonzó, csábító képét rajzolja meg. Mint az előbbi
idézetből kiderül, a magyarrá válás lehetőségét Berzsenyi ajándékul szánta a
nemzetiségeknek. A német és zsidó polgárság körében meg egyes vegyes lakosságú
vidékeken így is fogadták. Az egy tömbben és paraszti életformában élő, népi
hagyományokat őrző nemzetiségi tömegekre azonban nem sugárzott ki a magyar gé niusz,
a nemzetiségek értelmiségi rétegei pedig épp ebben az időben kezdték a
magyarsággal szemben saját nemzettudatukat kialakítani.
8. Egységes, de utópikus
nemzetképet fogalmazott meg a költő a Poétikai harmonistikában, s átsugárzik ez
számos előremutató és reális gondolatot tartalmazó nemzetgazdasági tanulmányára
is (A magyarországi mezei szorgalom némely akadályairól). Az ideálként
tekintett görög kultúra a görög nép nagyszerű összetartó erejeként jelenik itt
meg; hasonló nemzetformáló erőt keres a költő a görög mintára létrehozandó
magyar kultúrában is. „A poézis Hellasban néprelígió volt, nálunk pedig
népképzet” - írja, népképzeten a nép képzését, művelését értve. „Az ily
populáris poézis egyiránt szól mind a míveltebb, mind az együgyűbb néphez, és
éppen az a cél, hogy ezekhez egyiránt szóljon, vagy igazabban, inkább azokhoz,
kiknek még használhat, mint amazokhoz, kiknek csak gyönyört adhat. Mert föntebb
cél a többséget lelki világba emelni és teremteni, mint a már ott lévőket
gyönyörködtetni.”29 Jogosan ír ezekkel a gondolatokkal kapcsolatban Németh
László „egy eljátszott berzsenyi« népiesség”-ről.:30 Eljátszott, mert hatás és
folytatás nélkül maradt célkitűzés volt ez. Széchenyi gyakorlati reformtervéhez
hiába kívánta társítani a költő görög ideálját, pirulva kellett visszahúzódnia
elképzeléseivel.31 Gondolatvilágának épp az a része maradt visszhangtalan,
amelyben nemzetét az egyetemes emberi fejlődés csúcsaihoz leginkább kívánta
közelíteni.
9. Berzsenyi
magyarságtudatának legfőbb összetevőit - amennyire egy viszonylag rövid előadás
keretében lehetőség nyílt rá - igyekeztem bemutatni. Heterogén alkotóelemek
ezek: a nemesi nemzet múltban föllelt vagy föllelni vélt hősi eszményei, a
dicső múlt és a rossz jelen morálisan felfogott kontrasztja, a nemzeti
függetlenség igénye, a felvilágosodás előremutató művelődési programja, az
etnikai sajátosságoknak a romantika szellemében, nemzeti géniuszként való
értékelése, a nemzetformáló törekvéseknek a görög kultúra iránti nosztalgiával
megálmodott harmóniába rendezése. Berzsenyi gondolkodásában és érzelemvilágában
részben egymást váltják ezek, részben azonban társulnak is egymással, át is
hatják egymást. S nemcsak Berzsenyiében. Annak a kornak, amelyben - Illyés
Gyula szép megfogalmazása szerint - „futóhomorcok, népek, házak Magyarországgá
összeálltak”, vagyis a reformkornak egyre szélesedő körre kiterjedő
nemzettudata jórészt a Berzsenyi magyarságtudatában is uralkodó elemekből
épült. Abban is közös Berzsenyi magyarságtudata a költői pályáját közvetlenül
követő reformkoréval, hogy a nemzet sorsáért érzett felelősség magasrendű erkölcsével
párosul. S párosul Berzsenyinél nem utolsósorban a költői kifejezés rendkívüli
erejével, hatásosságával. Ezért tarthatjuk, fölért tartjuk őt a nemzeti lélek
egyik legnagyobb ébresztőjének.
JEGYZETEK
ÖM Berzsenyi Dániel Összes művei. Kiad., utószó: Merényi Oszkár. Bp.
1956.
KrK . Berzsenyi Dániel költői művei. Sajtó alá rend. Merényi Oszkár.
Bp. 1979. (Kritikai kiadás.)
1. Magyarische Gedichte. Stuttgart u. Tübingen. 1825. Idézi: KrK 861.
(Ford. Merényi Oszkár.)
2. ÖM 565-566. és 718.
3. Keresztury Dezső: Örökség. Bp. 1970. 167.
4.Idézi: Magyarország története. Főszerk. Molnár Erik. Bp. 1964. I.
401.
5.Idézi: Hóman - Szekfü: Magyar történet. Bp. 1928-1933. VII. 28.
6. Falus Róbert: A római irodalom története. Bp. 1970. 309.
7. Horatius: Carmina III. 6. (Ford. Lator László.)
8. Idézi Borzsák István a Párhuzamos életrajzok 1965-i kiadásának
Utószavában. 1630.
9. DM 518.
10. Vö. Váczy János: Berzsenyi Dániel életrajza. Bp. 1895. 5.
11. ÖM 560.
12. Vargha Balázs: Berzsenyi Dániel. Bp. 1959. 13-14.
13. Németh László: Az én katedrám. Bp. 1969. 270.
14. Batsányi János Válogatott művei. Sajtó alá rend. Keresztury Dezső
és Tárnai Andor. Bp. 1956. 273.
15. KrK 656.
16. Gróf Széchenyi István munkáiból. Sajtó alá rend. és bev. Berzeviczy
Albert. Bp. 1903. I. 98.
17. Sőtér István: Werthertől Szilveszterig. Bp. 1976. 191.
18. Az idézett versek: Csokonai: A mostani háborúban vitézkedő
magyarokhoz (1796); Berzsenyi: A felkelt nemességhez a szombathelyi táborban.
1797.
19. ÖM 516.
20. ÖM 607.
21. Vö- Csetri Lajos: Berzsenyi ódaköltészete 1808-ig. Kandidátusi
értekezés tézisei. Szeged. 1977. 10.
22. Vö. ÖM 531. és Э50.
23. Sőtér István i.m. 74.
24. Idézi: KrK 538.
25. Magyarország története 1790-1848. Főszerk. Mérei Gyula. Bp. 1980.
42. és 52.
26. ÖM 520-521.
27. ÖM 718.
28. ÖM 485.
29. ÖM 453-454.
30. Németh László i. m. 329.
31. ÖM 693.
