PSALMUS HUNGARICUS

(Orosz László tanulmánya a Forrás 1975. januári számában)

Nemzetünk történelmének a XVI. század 30-as, 40-es éveiig terjedő szakaszában az irodalom műhelyei a királyi udvarban és kolostorokban alakultak ki. A Mohács utáni zavaros időkben ezek a műhelyek megszűntek: az ország két, majd három részre szakadt; a Habsburg király udvara már csak azért sem válhatott a magyar irodalom központjává, mert idegen országban volt; Erdélyben csak évtizedek múltán szilárdult meg a fejedelemség annyira, hogy irodalmi törekvéseket támogathatott ; a kolostorok részben elpusztultak, részben az egyre inkább terjedő reformáció fosztotta meg őket korábbi jelentőségüktől. Ugyanakkor az irodalom használati köre megnőtt. A reformáció irodalmi eszközökkel élő vallási propagandája a magyar nyelv és a könyvnyomtatás felhasználása révén meg az iskolázás kiterjesztésével egyre szélesebb tömegekhez szólt, felébredt az igény a hírközlés (históriás énekek), sőt a szórakoztató olvasmányok (széphistóriák) iránt is. Kezdetben főként irodalomkedvelő főurak támogatásával alakultak nyomdák, szerveződtek irodalmi műhelyek az ország különféle tájain, az írás-olvasás egyre általánosabbá válásával azután mind szokottabbá vált e támogatást élvező műhelyek körén túl is, hogy egy-egy művelt prédikátor vagy akár világi ember irodalmi igénnyel nyúljon a tollhoz.

Kecskemétnek már a XIV—XV. században megindult fejlődését a török háborúkkal járó pusztítások csak egy időre akasztották meg. A város a hódoltság idején szultáni birtok lett, így bizonyos védettséget élvezett, a környékén elpusztult falvak területével és lakosságával gyarapodva gazdasági ereje megnőtt, belső ügyeit maga intézte. Mindez alapot biztosított kulturális fejlődéséhez is. Kecskeméti ifjakkal már az 1520-as években találkozhatunk a krakkói egyetemen; feltehetően 1564-ben megkezdi működését a kecskeméti református egyház iskolája, növendékei közül sokan a magasabb fokozatú debreceni kollégiumban, néhányan külföldi egyetemen is folytatják tanulmányaikat. Jellemző a kecskeméti szellemi élet tágasságára, hogy a város reformációjáról az első híradást egy 1563-ban Wittenbergben megjelent latin nyelvű költemény tartalmazza.1 Az első kecskeméti prédikátorok nevét ugyan nem ismerjük, de kétes hitelű emlékezések szerint közéjük tartozott XVI. századi irodalmunk egyik jeles alakja, Skarica Máté is; Veresmarti Mihály pedig Megtérése históriájában (1610-ben katolizált) maga említi, hogy 1597-ben Kecskeméten volt rektor. Nem lehet véletlen az sem, hogy a tolnai főiskola a háborús zavargások miatt tudós igazgatójával, Búzás Mihállyal az élén 1599-ben Kecskemétre települt át, s az itteni iskolába olvadt be.

A városunk első költőjének tartott Kecskeméti Vég (vagy Végkecskeméti) Mihály környezetében tehát az imént felvillantott adatokból érzékelhető élénk szellemi életet képzelhetünk el: virágzó iskolát, művelt prédikátorokat, tanítókat, külföldi egyetemi kapcsolatokat. Magáról a költőről azonban, akinek nevét egyik legszebb XVI. századi versünknek, az 55. zsoltár fordításának versfői így őrizték meg: Michael Végkecskeméti, voltaképpen nagyon keveset tudunk. 1521-ben a krakkói egyetemen tanult egy Kecskeméti Mihály nevű diák; 1564-ben Kecskemét főbírája Végh Mihály volt (az ő házában kötöttek egyezséget „az pápista Körösztyénök” „az Luther Körösztyénökkel az öreg kő Templom felől”); Hornyik János vélekedése szerint pedig a zsoltárfordító azzal a Mihály nevű prédikátorral lehet azonos, akit a városi jegyzőkönyv 1594-ben említ. Nyilvánvaló, hogy az 1521 -i diák és az 1594-i prédikátor aligha lehetett egy személy a nagy időbeli távolság miatt. Az újabb irodalomtörténetek a főbírónak tulajdonítják a zsoltárfordítást, nem zárva ki azt a lehetőséget, hogy a főbíró azonos a krakkói diákkal. Nem egyedülálló a XVI. században, hogy világi ember egyházi éneket szerez, Horváth János városi polgárok, tisztviselők egész seregét említi, köztük a kecskeméti mellett a gyulai bírót is.2 Irodalomtörténészeink előtt azonban kevéssé ismert vagy legalábbis kellően nem mérlegelt a kecskeméti hagyományokra támaszkodó Selymes János véleménye. Selymes, aki 1700 táján írta meg a kecskeméti ref. egyház történetét, reformátornak, Kecskemét első prédikátorának mondta a zsoltárfordítót, nem a Hornyik által említett századvégi Mihály prédikátorral azonosította tehát, hanem jóval korábbinak tartotta.3

A zsoltárfordítás a század közepén keletkezett, nyomtatásban először 1592-ben jelent meg Debrecenben a Gönczi-féle énekeskönyvben. Ma is ott a helye a legszebb magyar költemények gyűjteményeiben, pl. a Hét évszázad verseiben. A mai közönség azonban leginkább Kodály Zoltán Psalmus Hungaricusának szövegeként ismeri. Talán a kelleténél inkább hajlik arra, hogy személyes líraiságú eredeti költeményt lásson benne, hogy a XVI. századi magyarság politikai és vallási civakodásain elkeseredett és felháborodott költő panaszát olvassa ki belőle. Ne feledjük azonban: fordítással van dolgunk, ha ez a fordítás szabadabb is a mai értelemben vett műfordításoknál. Szabadabb már csak azért is, mert a prózában írt, legfeljebb gondolatritmust érzékeltető bibliai szöveget magyar versformára teszi át. Az eredetit azonban nem változtatja meg a tartalom tekintetében. Szilády Áron — a kor többi zsoltárfordításával összehasonlítva — így jellemzi: „A szöveghez sokkal inkább ragaszkodik, mint kortársai némelyike . .. Lényegest semmit sem hagy el, az eredeti szép helyeit teljesen átérti s ügyesen, cikornya és laposság nélkül tudja visszaadni... A zsidó elveket nem cseréli fel keresztyén morállal, a zsoltárt meghagyja zsoltárnak. A panaszok, kifakadások abban mind feltalálhatok, úgyhogy a fordító a maga baját csak annyiban emlegeti, amennyiben azok a zsoltáríróéival egyeznek.”4

A fordítás viszonylag legszabadabb, Dávid városa mögött a fordítóét leginkább felidéző szakaszai álljanak itt a vers szépségének érzékeltetésére:

„Egész ez város rakva haraggal,

Egymásra való nagy bosszúsággal,

Elhíresedett az gazdagsággal,

Hozzáfogható nincsen álnoksággal.

Gyakorta köztük gyűlések vannak,

Özvegyek, árvák nagy bosszút Vallnak,

Isten szavával ők nem gondolnak,

Mert jószágokban felfuvalkodtanak.”

 Hogy a fordítást az eredetihez való tartalmi hűsége ellenére mégis Psalmus Hungaricusnak, magyar zsoltárnak érezzük, "abban-a legnagyobb szerepet bizonyára Kodály zenéje játssza, amelyet ma már akkor is belehallunk a szövegbe, ha magunkban olvassuk. De magyar zsoltárrá teszi az is, hogy a fordító érezhetően teljesen ráhangolódott a fordított szövegre, Dávid király panaszát a magáéként adta vissza. Reformáció korabeli költészetünkben gyakori az ószövetségi zsidók szenvedéseiben, mint tükörben látni a XVI. századi magyarok sok nyomorúságát. Szépen érzett rá erre Ady. A szétszóródás előtt című költeményében azt a „régi, bánatos erdélyi prédikátort” idézi meg, aki isten ellenünk forduló ítéletét „írásba rótta Keresvén zsidókkal atyafiságunk”.

Kecskeméti Vég Mihályt egyetlen ránk maradt verse alapján is kiemelkedő költőnek kell tartanunk. Horváth János szinte rajongó szavakkal jellemzi zsoltárfordítását, szebbnek, erőteljesebbnek tartja Szenci Molnárénál is. Bizonyosnak látszik, hogy szerzőjének nem első, nem egyetlen verse volt.

1 L. Soós Tamás iskolatörténetét a 400 éves a Kecskeméti Katona József Gimnázium c. kiadványban. (3—4. I.)

2 Horváth János: A reformáció jegyében. 1953. 238. I.

3 A kecskeméti ref. egyház könyvtárában található kéziratból közölte az Adalékok Kecskemét irodalomtörténetéhez c. összeállítás. (Kiskunság, 1956.1. sz. 21. I.)

4 Régi magyar költők tára. IV. köt. 1883. 287—288. I.

(Kass János illusztrációja)