250 éve született Berzsenyi Dániel - Orosz László 1984-ben írt tanulmányával emlékezünk rá.
Berzsenyi magyarságtudata
1. „Berzsenyi Dániel az első a magyar költők között, mert teljesen magyar. Nincs semmi lángolóbb, mint az ő ódái [...] Annyira megrázóak és bátorítóak! [...] És ha kesereg! Találhat-e a magyar szívszaggatóbbat, mint amikor Berzsenyi Magyarország hanyatlását siratja? De többi költeményét is a „teljesen magyarul” érzés jellemzi. Az ő költészete valóban a magyar lényegben gyökerezik.” Mailáth János jellemezte így Berzsenyit 1825-ben, német nyelvű magyar költői antológiájának bevezetésében.1 Hasonlóan vélekedett költészetének magyarságáról kortársainak többsége és az utókor is. Magyarságát egyénisége legfőbb meghatározó jegyeként, nemzetéhez való ragaszkodását erkölcsi értékrendje csúcsaként maga a költő is többször említette. Kazinczyhoz írt egyik levelében így: „tudod, hogy én magyar vagyok egész a gyengeségig”. Kölcsey bírálatára válaszolva így: „A nemzetiség minden igazságoknál szentebb, melyet megsérteni vagy gyermeki értetlenség, vagy alacsony hiúság.”2 Költeményeinek ugyan csak alig egyharmada sorolható a hazafias ihletkörbe, költészetének karakterét azonban leginkább ez az egyharmad határozza meg. Ez kelti a legtöbb vitát is a költő értékelésekor. Keresztury Dezső pontosan jelöli meg az egymással szembenálló nézetek féligazságot tartalmazó elfogultságát: „Aki maradi, falusi emberként, a lojális nemesi reakció híveként akarja bemutatni, legalább annyi érvet hozhat feltételének igazsága mellett, mint aki a haladás, a nemesi felvilágosodás, a korai reformkor jelentős személyiségei közt kívánja kijelölni a helyét.”3
2. Berzsenyi magyarságtudatát mindenekelőtt korának történelmi körülményei határozták meg. A magyar felvilágosodás Martinovicsiékkal elvérzett, az 1790-es nemesi reformmozgalom elfulladt; a rendi Magyarország nem bizakodó, hanem megrettent érzéssel vetette már vigyázó szemét Párizsra. A közös félelem elvette az élét a király és a nemesség korábbi ellentétének. Uralkodóvá vált a vélemény, hogy „sem a nemesség királyság nélkül, sem az uralkodó nemesség nélkül nem állhat fenn”. A császár-király számára a magyar rendi alkotmány nem uralmának korlátja, hanem támasza volt ekkor. I. Ferenc az 1808-i országgyűlést megnyitva a következőket mondta: „Magyarok! minden nemzetek és Európa szemei tireátok figyelmeznek! Ti egész dicsőségteket és boldogságtokat constitutiótokban helyezitek, én nem kevésbé dicsekszem vele, hogy királyotok vagyok. Folytassátok tovább is magyarságtokat!”. Fontos formálói voltak Berzsenyi magyarságtudatának történelmi ismeretei is. A 18. század folyamán a magyar történetírás jelentős műveket hozott létre, az 1777-i Ratio educatoriis pedig önálló tantárgyként vezette be a hazai történelem tanításait. A történetírásban is, tanításában is egyrészt a nemzet dicső múltjára való büszkeség érvényesült, másrészt a Habsburgok iránti föltétlen lojalitás. A büszkeségre jogot adó nemzeti múlt a hun ősökkel kezdődik, s Attilával éri el egyik legmagasabb csúcsát. Bocskai, Bethlen, Rákóczi szabadságharca pedig nemcsak az uralkodóval, hanem a nemzeti érdekekkel is szemben álló lázadásnak minősül. Jelentősen befolyásolta a költő magyarságtudatát klasszikus iskolázottsága is. A középiskolai oktatás fő tantárgya a modernebb szellemű Ratio után is a latin nyelv maradt; a római költőik, írók olvasása teremtette meg azokat a szemléleti formákat, amelyekben mintegy elhelyeződtek, értékelődtek a hazai történelem tényei, alakjai és eseményei is. Livius római története, az iskolai latin oktatás egyik legfőbb olvasmánya nem kis büszkeséggel mutatja, de „az ősi Róma erkölcsi és fegyveres nagyságát, a jelen bajaiért pedig - közhelyszerűen - a kapzsiságot és fényűzést okolja.” A régi erkölcs meg a veszni tért kor szembeállítását találta Berzsenyi legkedvesebb költőjénél, Horatiusnál is: „Rontó időnk mit meg nem emésztene? / Elődeinknél már szüleink kora / Satnyább, s mi náluk is silányabb / Atyjai még gonoszabb fiúknak!”. A moralizáló történelemfelfogás és az erkölcsi ideálokkal való nevelés szándéka jellemzi a Berzsenyire szintén nagy hatást gyakorló Plutarkhoszt is, aki Párhuzamos életrajzok című nevezetes művében ezt írja: „a történelem tanulmányozásával [...] a legkiválóbb és legnevezetesebb férfiak emlékét fogadjuk be elménkbe, és ha környezetünk részéről - elkerülhetetlenül - valami hitványságot, erkölcstelenséget tapasztalunk, annak hatását a dicső példaképekre való derűs és megbékéltető eszméléssel küszöböljük ki és tartjuk magunktól távol.” Nem hagyható ki természetesen a Berzsenyi magyarságtudatát alakító tényezők közül a származás, a családi hagyomány sem. „[...] eredetemet Zrínyi-, Nádasdi- és Gyulafi vérből vettem, s jóbanyáimban Csebi Pogány Ilkót és ezüst medencékbe mosdó Török Magdolnát látok” - írta büszkélkedve Kazinczynak.„ A családi hagyomány derekasan harcoló ősök emlékét őrizte: a költő ükapja a török elleni háborúban tüntette ki magát, dédapja részt vett az 1742-i nemesi fölkelésben, nagyapja is katonáskodott Mária Terézia alatt.10 Apja gyakran idézte a Baranyi Gábor bihari alispántól eredő mondást: „Aki a mi insurrectiónkat gyalázza, vét hazája, királya és istene ellen, vét hazája ellen, mert annak dicsőségét mocskolja és szabadságának fundamentomát felforgatni akarja; vét királya ellen, mert azt meghazudtolja, minthogy az a mi insurrectiónknak vitézségét számtalanszor magasztalta, és azt szabadítójának vallotta; s vét istene ellen, mert vétett hazája és királya ellen.”11 Már költői pályája kezdetén sem elhanyagolható, később pedig mindinkább növekvő hatással volt azonban Berzsenyire a felvilágosodás is. Eszméivel, noha bizonyára csak fölszínesen, már soproni diákként megismerkedhetett. A líceumi Magyar Társaságnak nem volt ugyan tagja, az a felvilágosodás eszméi iránti nyitottság azonban, amely ott érvényesült, kisugározhatott az egész tanulóifjúságra. Jellemző a soproni líceum szellemére, hogy rektorát, Vietorisz Jonathánt, aki - mint Kis János írja - tanítványait „emberismeretre, uralkodó balvélekedésektől s babonáktól menekvésre” oktatta. 1793-ban egyházi felettesei megrótták azért, mert a vallás iránt közönyös, sőt sokszor „meggondolatlan nyilatkozatokra” ragadtatja magát az ifjúság előtt.12 Itt kell szót ejtenünk Berzsenyi műveltségéről is. Hamis az a kép, amely néhány önjellemző mondatának és néhány kortársi emlékezésnek túlzott jelentőséget tulajdonítva műveletlenségéről kialakult. Nemcsak az antikvitást ismerte kitűnően, nemcsak a kortárs német irodalomban és esztétikában tájékozódott egyre biztosabban: vidéki elzártsága ellenére is rajta tartotta a szemét kora nem könnyen áttekinthető világának minden jelentősebb történésén is. Költeményei kritikai kiadásának jegyzetanyaga különösen széles körűnek mutatja politikai tájékozottságát. Magyarságtudatának fontos eleme ez is: nemzete helyét egy forrongó, „a népek érckorláti”-t döngető világban kívánta megtalálni, biztosítani.
3. Magyarságtudatát költeményei közül legteljesebben és legnagyobb hatással A magyarokhoz címzett, „Romlásnak indult” kezdetű ódája fejezi ki. Ennek első változata, a Kesergés valószínűleg a legelső vagy a legelsők egyike ránk maradt versei közül. A kritikai kiadás 1796 körülre keltezi; végleges szövege 1810-ből való. Ismeretes e költeménynek egy-egy változata 1803-ból és 1808-ból is. Az ódával való hosszas foglalkozás már önmagában is jelzi, mennyire fontos volt a költő számára. Az első változatot a fiatal költő reakciós nemzettudata példájaként szokták idézni. „A magyar öntudat nagy beszűkülésé”-ről, „reakciós fordulatá”-ról ír ezzel a verssel kapcsolatban Berzsenyi könyvében Németh László. „A paradicsom megint mögöttünk van, nem előttünk. Trézia perikilészi századából is kivertek bűneink, elsősorban az elpuhultság és az idegenmajmolás. Félreérti a fiatal Berzsenyit, aki nem tudja, hogy első fogalmazásában A magyarokhoz világosan megnevezi a szibaritaságot, mely a nemzet gyökereit megőrli: a távolról ismert s ördöggé festett jozefinizmus az. A vers első, igazi értelme tíz évvel később kihagyott versszakaiban van. Nem a magányos költő fordul itt szembe egész nemzetével, hanem a nemesi rend költője a maga közösségét megbontó újítókkal.”13 Kétségtelen, hogy A magyarokhoz gondolatvilága, különösen az első fogalmazásé, érintkezik a II. Józseffel szembeni nemesi ellenálláséval. A jozefinizmust támadó versek frazeológiájával is könnyű benne egyezéseket kimutatni. De ez az antijozefinista költészet sem volt egyértelműen negatív, reakciós. Nemcsak a nemesi előjogokat, hanem a nemzeti nyelvet és hagyományokat is védte. Berzsenyi ódájának lényegével éppen a későbbi jakobinus, Batsányi egyik megnyilatkozása cseng leginkább össze. 1788-ban írta Osszián-fordításáról: „Bárdusisa akartam lenni magyar nemzetemnek, s a régi kelták történeteiben tükröt tartani polgártársaim eleibe; édesanyám nyelvén akartam siratni erkölcseinknek elhanyatlását, dicsőségünknek kimúlását.”1'* Meg kell gondolnunk azt is, annak a reakciós nemesi nemzettudatnak jegyében, amely Ferenc császár alatt új dicső korszak napját látta fölkelni, időszerű volt-e azért keseregni, hogy a nemzetet megfertőzik, pusztulásba viszik a felvilágosodás eszméi meg a jozefinista reformok. A versbe nemigen illő, később ki is hagyott zavaró részletek (a Habsburg-ellenes szabadságharcokat elítélő történelmi példák, az elfajulást szexuális kicsapongásokkal érzékeltető horatiusi reminiszcenciák, a módit gúnyoló Gvadányira való hivatkozás) ellenére az áldozatra kész hazafiúi erkölcs pusztulásán kesereg az ódának már az első változata is, azt a hangot üti meg, amely később a reformkori költők, főként a Zrínyi második énekét író Kölcsey lantján zeng tovább. Abban a tudatban pedig, hogy a paradicsom mögöttünk van, nemcsak a reformkor költői osztoznak, hanem számos versében Petőfi is. Még a forradalmi Nemzeti dalban is szükségesnek tartja, hogy az ősi dicsőség újraéledéseként láttassa a kitáruló nagyszerű jövőt: „A magyar név megint szép lesz, / Méltó régi nagy híréhez”. Nem tagadható persze, hogy benne van ebben a költeményben az újtól való félelem is, de nem a gvadányiak szintjén, hanem a történelem körforgásszerű elképzelésének jegyében. Ismét olyan gondolat, amely még Petőfit is megkísérti: „hátha úgy vagyunk, / Mint a fa, mely virágzik / És elvirít, / Mint a hullám, amely dagad / Aztán lesimul, / Mint a kő, melyet fölhajítnak, / Aztán lehull, / Mint a vándor, ki hegyre mászik, / S ha a tetőt elérte, / Ismét leballag, / S ez így tart mindörökké: / Föl és alá, föl és alá.(Világosságot!). Széchenyi, aki műveiben gyakran idézte, s elragadtatással nyilatkozott A magyarokhoz című ódáról, pesszimista történetfilozófiát tartalmazó utolsó két strófáját a cenzúrának tett engedménynek hitte, persze alaptalanul.15 Széchenyinek az ódából való idézetei mindenesetre világosan mutatják: jól látta, hogy kulcsszava az erkölcs. A magyarokhoz végső szövege nem sokkal a Kazinczy Ferenchez írt episztola után jött létre, s ebben az episztolában Berzsenyi mintegy korszerűbb értelmezését adja ennek a kulcsszónak. „Az erkölcs minden polgártestnek lelke. [__] Minden népek, kiket csak esmerünk / Most és a múlt kor történeteiben / Az erkölccsel nőttek, s viszont fogytak.” Régi erkölcsüket más népek is levetkőzték, de pótolták „Az ész s a kéz míveltségével, / Melly által ők a legfőbb polcra hágtak. / De mi, kizárván minden régi díszt: / A spártai lelket s népi béllyegünket, / Mellyekkel eddig e marok nép állott, / Mit nyertünk?” „Kravátos emberkéink”, divatbábjaink csak hitványságokat sajátítottak el újként, a tudományokat, „az elme s a kéz remekjeit” nem becsülik. E gondolatmenet végén az erkölcs az észből fakad, s törvénye annak tudása, mi szolgál javára a hazának s benne az egyes állampolgárnak. Nem csekély egyezést mutat ez az episztola a Hitel egyik gondolatsorával: „A nemzetek valódi ereje vadságon, fanatizmuson, vagy tökéletes kiműveltségen épül. [...] Mi már ősi vadságunk nagy részét, mely Osmán dühének valaha határt vont, letettük, elhagyott bennünk a hitbeli viszálkodás s hasonlás ördöge, hála az egeknek - de most, midőn ősi bálványunk megsemmisült, szinte két nemzetiség közt, is így igen gyengék vagyunk, s mindaddig azok is maradunk, míg a felvilágosodás félútjából ki nem lábolunk, s azon pontra nem emelkedünk, melyrül minden vadságot s fanatizmust meggyőzhetünk. [...] Ne kételkedjünk, a lelki erős ész végre bizonyosan minden testi erőlködésen diadalmaskodik.”16 A magyarokhoz első változatának ellentétes szemléletű párverse A tizennyolcadik század. Vannak szakaszai, amelyek csaknem szó szerint megfelelnek amannak. „Hány századoknak szélveszes ostrommn / Harcolt szerettem nemzetem ekkorig! / Hány száz Charybdis s mennyi örvény / Várta nemes remeked halálát!” „Nézd, melly hatalmas népeket eltörült / Körülted e nagy s ritka időszakasz, / Nézd, melly viszontság könnyé játszott / A legerősb szegeletkövekkel.” E versszakok azonban olyanok közé ékelődnek, amelyek a biztonságot és a bizakodást hirdetik: „Dicső szabdság temploma lett hazánk, / Nem dúltak ádáz pártot ütő hadak, / A szent rokon vér nem kiáltott / A babonák tüze közt az égre.” „S már most Ferencnek titusi trónusa / Fénylik közöttünk [...]” „Bízzál, s virágzóbb századokat remélj. / Erdődeidnek szép kora visszatér”. E szerint a vers szerint tehát ismét előttünk a paradicsom, sőt benne élünk, nem kétséges azon ban, hogy a századfordulón ezt hinni hamis és káros hit volt. Berzsenyi nem is ezt a nem annyira a kortól, mint inkább Horatius Carmen saecularéjától ihletett ódát vette elő újra meg újra, nem ezt formálgatta változatról változatra erőteljesebbé, sőt Kazinczy tanácsára ki is hagyta a kötetéből. Ez idő tájt a múltba fordulás is, a tragikus történetszemlélet is pozitívabb volt, mint a megelégedés és a bizakodás.
4. A „Romlásnak indult hajdan erős magyar”-t Berzsenyi olyan költői erővel, anynyi nyelvi energiával döbbentette rá a sors fenyegetésére, hogy maga ez az erő, ez az energia biztatást sugárzott. Vannak azonban olyan költeményei is, amelyekben ujjongó hangon ünnepli a régi erkölcs föltámadását. Ilyenek a nemesi fölkelésekre írt ódák. A nemeseket a franciák ellen szólították fegyverbe. Ha ezt nézzük, ünnepelni, harcra buzdítani őket reakciós szemléletre vall. Ne feledjük azonban: az 1790-es évek második felében a magyar felvilágosodás legnagyobb költője, Csokonai is írt hasonló verseket. Igaz, meggyőződésétől távol eső feladatként. Julow Viktor, majd Sőtér István figyelmeztet azonban arra is, hogy ezekben a versekben Csokonai „mintegy anticipálja a reformkor költészetét, de a világnézetét is. Mert a talaját vesztett gyermekifjú a nemzeti érzületben keres fogódzó partot. Ugyanazon a parton kapaszkodik meg, amelyről Kölcsey, Vörösmarty fog vízre szállni.”17 Erről a partról indul a másik gyermekifjú, a Csokonainál három évvel fiatalabb Berzsenyi is. A nemzet harcos múltját, régi dicsőségét ugyanazok a nevek: Attila, Árpád, Hunyadi, Kinizsi képviselik mindkettőjük verseiben. Az ősökhöz méltó utódok „Árpád nagy maradékai”, „Árpád kardra szokott fiai”, illetve „Árpád vére”. „Rajta magyar harcon kell pálmát szedni tenéked, / Harcra vitéz nemzet! természet is arra tanított, / Hogy paripán üljél, hogy kard legyen a te kezedbe” - olvassuk Csokonainál; „régi magyar módra, nyeregben ül” a vitéz Berzsenyi versében, „felköti fegyverét, / Csákóján lobogó kolcsag emelkedik. / Buzdító katonás ruhát / Öltvén, lelke nemes lángja kigerjedez.” „Él még nemzetem istene” - kezdi Berzsenyi, „még a magyar él, s él benne a hajdani lélek” - zárja Csokonai imént idézett versét.18 Csokonaitól eltérően Berzsenyi nem ejt szót arról, ki ellen gyűlt az ünnepelt sereg. Ha évszámmal, alcímmel alkalomhoz kapcsolja is A felkelt nemességhez írt két ódáját, tulajdonképpen nem alkalmi versek ezek, hanem a magyar vitézség ideáljának magasztalásai. Hogy az az érzelmi töltés, amely felforrósítja őket, mennyire nem az alkalomból, a helyzetet mérlegelve születik, jól mutatja egyetlen példa. „Hunyadink kevély / Zászlóit nem emelte volt / Rettentőbb hadi nép Bécs letörött falán” - olvassuk az 1797-i ódában. „E nép csatázott nagy Hunyadink alatt, / Mikor kevély Bécs tornya lerontatott” - ismétli meg a lelkesítő történelmi példát az 1805-i. Vagyis a Habsburg uralkodó védelmére felsorakozott sereget mindkét ódában Mátyás király Habsburg császárt megalázó, Bécset meghódító hadához hasonlította. Az ellenzéki nemes megnyilatkozásai lennének ezek? 1797-ben, illetve 1805-ben még nem valószínű. Sokkal inkább felfoghatók annak a jeleként, hogy Berzsenyi versei nem illeszkednek be a keletkezésüket meghatározó politikai szituációba, mert voltaképpen nem arról szólnak. A felkelt nemességhez írt 1805-i ódának időbeli tőszomszédja Az ulmai ütközet. Egy-egy versszak szinte felesel bennük egymással: „Látom hazámnak fegyveres őreit / Rémült futásban; látom az éktelen / Vert had zavarjál tébolyogva / S Bécs s Pozsony érckapuit vivatlan / Kitárva!” (Az ulmai ütközet) - „Örvendj hazám! nézd mennyi jeles sereg / Kész érted önként ontani életét. / Oh bátran örvendj! mert megőrzik / Hantjaidat született vitézid.” (A felkelt nemességhez). Az ellentmondást az oldja fel, hogy az ulmi csatát a reguláris császári sereg vesztette el, a költő pedig a sebtében elhatározott nemesi fölkelésben bízik. A fölkelőket 1805-ben nem vetették harcba, a pozsonyi béke decemberben véget vetett a háborúnak. Óhatatlanul fölmerül azonban a kérdés, Berzsenyi tényleg bízott-e abban, hogy a nemesek megállnák a helyüket Napóleon hadad ellen. Azt felelhetjük: ha egy ideig bízott is, számára nem ez volt a döntő, hanem az, hogy a fölkeléstől az ősi virtus újraéledését remélte. Ennek a virtusnak a valóságos erejéből és hasznosságából azonban még az 1809-i győri kudarc előtt kiábrándult. 1809-ben már nem írt ódát a fölkelésre, sőt egy Kazinczyhoz intézett levélben némi gúnnyal latolgatta az esélyeit. „Flaccus és Alcaeus elvesztették a paizst, nem tudom, mi vitézebbek leszünk-e.”19 A hősi ódák érzelem- és gondolatvilágától való eltávolodását még világosabban fogalmazta meg két évvel később: „az én hazafiúi énekeim nem egyebek, mint ifjúi hevem emleményei, melyeket én már most gyermekségem gyengeségei közé - ámbár nemes gyengeségei közé - számlálok.”20 Ezek a megnyilatkozások azonban semmiképpen sem értelmezendők úgy, hogy a hősiesség értékét vesztette Berzsenyi szemében. Fájdalmasan tapasztalta időszerűtlenné válását - az ironikus hang ezt a fájdalmat leplezi de igazi értéket illető nosztalgiával is gondolt rá. Nem vált értéktelenné az utókor számára sem a vésszel szembeszegülő heroizmus. Egyik legszebb ódájában hatalmas nyelvi erővel fejezte ki a költő „a szinte reménytelen hősiesség eszményét”, kiemelve immár a rendi gondolat- és érzéskörből:21 „Ébresed fel alvó nemzeti lelkedet! / Ordítson orkán, jőjön ezer veszély, / Nem félek; a kürt harsogását, / A nyihogó paripák szökését / / Bátran vigyázom. Nem sokaság, hanem / Lélek s szabad nép tesz csuda dolgokat. / Ez tette Rómát föld urává, / Ez s Marathont s Budavárt híressé.” (A magyarokhoz, 1807.) Mint ismeretes, ez a vers Kodály dallamával a második világháború idején az antifasiszta magyarságtudat erősítőjévé vált.
5. A nemesi eredetű heroikus magyarságtudat kezdettől színeződik Berzsenyi költeményeiben felvilágosodott elemekkel. Csokonai Marosvásárhelyi gondolatok című költeményével való párhuzamok is föllelhetők nála. „Rajta, nemes lelkek! álljunk ki a gátra, / Már Európában csak mi vagyunk hátra, / Hívnak magok után a többi nemzetek: / Magyarok! derék nép! mit késtek? jöjjetek! / Mit késtek? termékeny bennetek az elme, / Forr szívetekben a dicsőség szerelme, / Vitéz lángotokat jobbra fordítsátok, / S a békesség édes hasznát munkáljátok” - fogalmazta meg Csokonai a harcokban termő babér helyett másfajta dicsőséget kereső új nemzeti programot, tőle függetlenül, de hozzá hasonlóan Berzsenyi is fölismerte, hogy nemzete előtt a műveltség emelésében nyílt új pályatér. Herceg Eszterházy Miklóshoz írt 1797-i ódájából valók a következő versszakok: „Minden nagy és szép, mellyet az a világ / És a jelen kor mívei közt csudálsz: / Bajnok, dicsőség, fényes ország / A tudomány gyönyörű gyümölcse. [...] Nézd a virágzó Gallia népeit / S Nelson hazáját, rettegi a világ / Ez ész s erő két nagy csudáját, / S hirdeti napkelet és enyészet. / / Hát nemzetednek mért fakad illy soká / A rég óhajtott laurus? Ezer nemes / Vállvetve törtet s gátokat ront; / Áh, de acélhegyek állnak ellen!” Nem derül ki a szövegből, a művelődés útjában álló acélhegyeken mi értendő: a főurak elidegenedése, a nemesség közönye-e vagy az országot a műveltebb Európától elzáró ferenci abszolutizmus; a kép mindenesetre az utóbbira illik leginkább. A művelődés nemzetemelő programja legtisztábban a költő felvilágosodott eszmeiségű episztoláiban szólal majd meg az 1810-es években, de a magyar történelem két nagy alakját is a kultúra fáklyagyújtóiként ünnepli már a századfordulón Nagy Lajos és Hunyadi Mátyás című ódájában, s vezető szólam a nemzeti művelődés szolgálata arisztokratákhoz írt költeményeiben is. Kazinczynak nem tetszettek az arisztokratákat magasztaló ódák. Kicsinyellte a címzettek érdemeit, s joggal tarthatta elavult ízlésűeknek is a panegiriszeket. Berzsenyi védekezését azonban, hogy az ilyenekkel inteni és buzdítani kíván, kötelességükre figyelmeztetni a tehetőseket, komolyan kell vennünk.22 Meggondolandó az is, hogy ami költőelődeinél barokk ízlésű tisztelkedés volt, az nála már inkább romantikus hősteremtést előlegező eszményítés. Sőtér István fogalmazta meg a közép-európai romantikák egyik jellemző sajátosságaként, hogy bennük a nosztalgia nemcsak a múltra irányul, hanem a jelenre is. „Ennek a paradoxonnak az a magyarázata, hogy ezek a romantikák a kortársi világot is különleges világként építik fel, a mindennapi valóság bizonyos elemeiből. A mindennap valóságát ezek a romantikák nem tudják a magukénak érezni, tehát egy másikat építenek a helyébe.”23 Sőtér Jókait említi példaként, de nem állíthatók-e párhuzamba Berzsenyi ódáinak felnagyított hősei a nagy romantikus regényíró hőseivel? Természetesen merőben másnemű a regénybeli meg az ódabeli megjelenítés, másnemű Jókai ideálteremtő érett romantikája is, mint Berzsenyinek a romantikától még csak érintett klasszicista alkotásmódja. Rokon vonás azonban az eszményítés funkcióján kívül az irányában is föllelhető. Az „integer vitae scelerisque purus” Horatiustól közvetített sztoikus eszménye, a minden tekintetben feddhetetlen hős képzete mindkettőjükre jellemző. Közös hőseikben az is, hogy egyéniségük a nemzetért való fáradozásban, áldozatvállalásban teljesedik ki. S mint Jókai eszményített hősei, Berzsenyiéi sem függetlenek a valóságtól: az eszményítés növeli, de nem hamisítja meg őket. Jókai az Egy magyar nábobban a reformkori magyar arisztokrácia legderekabbjaiból formált regényalakokat, Berzsenyi ódáiban az ezt megelőző évtizedek legérdemesebbjeit találjuk: mindenekelőtt Festetics Györgyöt és Széchényi Ferencet; Wesselényi Miklós meg Széchényi István pedig egyenesen közös hőseik.
6. Az udvar és a nemesség ellentéte az 1811-i devalváció után éleződött ki, de szövetségükön repedések már korábban is mutatkoztak. Berzsenyi kőlteményeiben is föllelhetők ennek a nyomai. Az 1807-i budai országgyűlés szereplői közül a merészen felszólaló Felsőbüki Nagy Pált tartja érdemesnek ódára. Catóként, az igazság rendíthetetlen bajnokaként ünnepli a Sopron megyei követet, aki indulatosan vetette a király szemére, hogy ígéreteit nem tartja meg, a magyarok sérelmeit nem orvosolja. Nem kis merészséggel Napóleont idézte a szónok: „Nem félek én a magyaroktól, mert azok tudják, hogy nekik oly királyok van, aki tőlük mindig kér és vesz, de sérelmeiket soha elő nem véteti a diétákon.”24 A beszédet természetesen nem közölhették a korabeli lapok, de szóban meg levelekben széltében-hosszában terjedt a híre, s azt is tudták országszerte, hogy Nagy Pált a király magához rendelte s megdorgálta fölszólalásáért. Az 1807-i országgyűléssel kapcsolatos a Festeticshez írt második óda is. Erre az adott alkalmat, hogy - legalábbis részben - teljesült, amit Festetics a Graeven-huszárezred tisztjeként már 1790-ben követelt, s ami miatt kegyvesztett lett, a király megígérte, hogy a magyar ezredekhez a hazai nyelvet ismerő tiszteket neveznek ki. Ugyanakkor az is köztudomású volt, hogy az országgyűlés ennél többet akart elérni a magyar nyelv hadseregbeli és hivatali használata érdekében, de ezt az udvari körök megakadályozták. Az óda alaphangja az elért eredményen való ujjongás, de az akadályokat, „a durva ellenség haragjá”-t említve céloz a töltő a nemzeti törekvések gáncsaiéira is. Noha a kritikai kiadás - talán Helmeczi téves keltezése nyomán - 1803-ra teszi, valószínűbb, hogy 1807-ből való a Görög Demeterhez írt óda is, Görögöt ugyanis ekkor bízták meg a trónörökös nevelésével. A majdani király nevelésének felelősségét hangsúlyozva riasztó példát említ a költő: a nevelőjét, Senecát halálba küldő Nérót; a magyar történelemre visszatekintve pedig így szól: „Hajdan, oh bús sors! nemesült atyáink / Mennyi belső tűz s fene üldözések / Ostorát nyögték i de az égbe ért már / Abeli vérök.” Nem kétséges, hogy ez csak a Habsburgok üldözte magyarokra érthető. A költőnek a ferenci korszakból való kiábrándulását jelzi, hogy római történelemre hangolt frazeológiájában Titus, Traianus, Marcus Aurelius helyébe Nero, illetve Tiberius kerülBarátimhoz), az 1810-es években Vandal bölcsesség című költeményében éles iróniával bélyegzi meg a szent szövetségi reakció kultúmellenességét, az 1820-as években pedig olyan rebellis hangú vers írásáig is eljut, mint a Szilágyi 1458-ban.
7. Az 1790-i nemesi mozgalom keretében némi hangot a paraszti elégedetlenség is kapott. A nemesi reformtervek között szerepelt az is, hogy „a parasztra nehezedő nyomort” enyhíteni kell. A későbbiekben azonban háttérbe szorultak ezek az elképzelések. Legföljebb halvány célzások történtek a jobbágyokkal való emberséges bánásmódra, ám annak leszögezésével: „a rendek nem adhatják megegyezésüket a parasztság állapotának megváltoztatására.”25 Az emlékezések szerint Berzsenyit szerették a jobbágyai, emberségesen bánt velük, helyzetük megváltoztatására azonban nem látott okot. Berzeviczy Gergely könyvével - amelyet különben csak Kazinczy néhány elítélő mondatából ismert - vitatkozva írta: „Én nem látom a magyart oly nyomorultnak, mint némelyek, sőt azt tapasztalom, hogy ahol a nép tiszta magyar és okos, magát legkevesebbé nyomni nem engedi, az urbáriumot is alig lehet vele betöltetni, hanem ahol tót vagy tóttal kevert, mivel felette ostoba, ott nyomatik. Kultúrát kellene tehát kívánni, nem új constitutiót. Én amennyire ismerem a magyart, gazdag és boldog, s ahol nem az, vagy a földje vagy maga az oka.”28 Általában úgy szokás ítélni, hogy Berzsenyi nemzetképében a jobbágyságnak nincs helye. Az iménti idézet azonban arról tanúskodik, hogy a magát elnyomni nem hagyó gerincesség meg az okosság, a kultúrára való hajlam a magyar jobbágynak a nemesével közös karakter jegye. A rendinél tágabb, a parasztokat is magában foglaló Berzsenyi nemzetképe akkor is, amikor nyelvről, poézisről, dalról, táncról, viseletről, illetve a bennük kifejeződő nemzeti sajátosságokról van szó. „Hogy a magyar Európának leglelkesebb népei közé tartozik, [.. .] mutatja az ő szép nyelve, mutatja az ő szép öltözete, mely a mívelt Európának tetszését megnyerte; hogy a magyar igen érző, mutatja az ő igen érzékeny éneke és muzsikája, mutatja az ő energiával teljes tánca, mely a léleknek minden érzéseit élőnkbe rajzolja.”27 A rendi kereteket túllépő, az egész nemzetet magába foglaló magyarságtudat majd a romantika nemzeti géniuszaként válik uralkodóvá irodalmunkban: ennek a fogalomnak neve és tartalma Berzsenyinél már föllelhető. Ahogy korai költeményeiben a virtus volt a nemesi nemzet legnagyobb értékeinek foglalata, később, főként prózai írásaiban a nemzeti géniusz lép előtérbe az értékként jelentkező nemzeti sajátosságok foglalataként. Berzsenyinek ez a rendinél tágabb nemzettudata - mint az előbb idézett, Berzeviczyvel vitatkozó mondatokból is kiderül - a magyarságnak a hazában élő más népekkel való bizonyos szembeállítását is tartalmazza. Törvényszerű ez, hiszen a rendi helyébe lépő polgári nemzetfogalom mindenütt a más népektől való különbözés hangsúlyozásával jut érvényre. A felkelt nemességhez szóló 1805-i ódában még a rendi nemzet „bajnoki népei” sorakoznak fel: a székelyek, hajdúk, kunok mellett a „kemény horvátok és vad rácok erős hada” követi „a magyarok rohanó lovagját”. A „virtus’ -ban nyelvük, szokásaik különbözése ellenére egyek lehettek magyar, horvát és szerb nemesek, a „nemzeti géniusz”-t azonban csak asszimiláció útján tehetik magukévá a nemzetiségek. Berzsenyinek, kortársainak, de még utánuk következő nemzedékek sorának hite szerint is örömteli emelkedés lenne ez számukra. „[...] ha népeinket valami kultúra áldásaiban részeltetni akarjuk, első gondunknak kell lenni: minden idegen nyelvű népeinket hazánk főnépével nyelvben és ruhában egyesíteni. A csinos magyar nyelv és ruha [.. .] nagy kultúra lenne ezen szegény népeknek, amit maguk is igen éreznek, mert örömest magyarokká lesznek, ha lehetnek” - írja Berzsenyi.28 Olyan költeményeiben, mint A táncok vagy A német és magyar ízlés a nemzeti géniusz vonzó, csábító képét rajzolja meg. Mint az előbbi idézetből kiderül, a magyarrá válás lehetőségét Berzsenyi ajándékul szánta a nemzetiségeknek. A német és zsidó polgárság körében meg egyes vegyes lakosságú vidékeken így is fogadták. Az egy tömbben és paraszti életformában élő, népi hagyományokat őrző nemzetiségi tömegekre azonban nem sugárzott ki a magyar gé niusz, a nemzetiségek értelmiségi rétegei pedig épp ebben az időben kezdték a magyarsággal szemben saját nemzettudatukat kialakítani.
8. Egységes, de utópikus nemzetképet fogalmazott meg a költő a Poétikai harmonistikában, s átsugárzik ez számos előremutató és reális gondolatot tartalmazó nemzetgazdasági tanulmányára is (A magyarországi mezei szorgalom némely akadályairól). Az ideálként tekintett görög kultúra a görög nép nagyszerű összetartó erejeként jelenik itt meg; hasonló nemzetformáló erőt keres a költő a görög mintára létrehozandó magyar kultúrában is. „A poézis Hellasban néprelígió volt, nálunk pedig népképzet” - írja, népképzeten a nép képzését, művelését értve. „Az ily populáris poézis egyiránt szól mind a míveltebb, mind az együgyűbb néphez, és éppen az a cél, hogy ezekhez egyiránt szóljon, vagy igazabban, inkább azokhoz, kiknek még használhat, mint amazokhoz, kiknek csak gyönyört adhat. Mert föntebb cél a többséget lelki világba emelni és teremteni, mint a már ott lévőket gyönyörködtetni.”29 Jogosan ír ezekkel a gondolatokkal kapcsolatban Németh László „egy eljátszott berzsenyi« népiesség”-ről.:30 Eljátszott, mert hatás és folytatás nélkül maradt célkitűzés volt ez. Széchenyi gyakorlati reformtervéhez hiába kívánta társítani a költő görög ideálját, pirulva kellett visszahúzódnia elképzeléseivel.31 Gondolatvilágának épp az a része maradt visszhangtalan, amelyben nemzetét az egyetemes emberi fejlődés csúcsaihoz leginkább kívánta közelíteni.
9. Berzsenyi magyarságtudatának legfőbb összetevőit - amennyire egy viszonylag rövid előadás keretében lehetőség nyílt rá - igyekeztem bemutatni. Heterogén alkotóelemek ezek: a nemesi nemzet múltban föllelt vagy föllelni vélt hősi eszményei, a dicső múlt és a rossz jelen morálisan felfogott kontrasztja, a nemzeti függetlenség igénye, a felvilágosodás előremutató művelődési programja, az etnikai sajátosságoknak a romantika szellemében, nemzeti géniuszként való értékelése, a nemzetformáló törekvéseknek a görög kultúra iránti nosztalgiával megálmodott harmóniába rendezése. Berzsenyi gondolkodásában és érzelemvilágában részben egymást váltják ezek, részben azonban társulnak is egymással, át is hatják egymást. S nemcsak Berzsenyiében. Annak a kornak, amelyben - Illyés Gyula szép megfogalmazása szerint - „futóhomorcok, népek, házak Magyarországgá összeálltak”, vagyis a reformkornak egyre szélesedő körre kiterjedő nemzettudata jórészt a Berzsenyi magyarságtudatában is uralkodó elemekből épült. Abban is közös Berzsenyi magyarságtudata a költői pályáját közvetlenül követő reformkoréval, hogy a nemzet sorsáért érzett felelősség magasrendű erkölcsével párosul. S párosul Berzsenyinél nem utolsósorban a költői kifejezés rendkívüli erejével, hatásosságával. Ezért tarthatjuk, fölért tartjuk őt a nemzeti lélek egyik legnagyobb ébresztőjének.
JEGYZETEK
ÖM Berzsenyi Dániel Összes művei. Kiad., utószó: Merényi Oszkár. Bp. 1956.
KrK . Berzsenyi Dániel költői művei. Sajtó alá rend. Merényi Oszkár. Bp. 1979. (Kritikai kiadás.)
1. Magyarische Gedichte. Stuttgart u. Tübingen. 1825. Idézi: KrK 861. (Ford. Merényi Oszkár.)
2. ÖM 565-566. és 718.
3. Keresztury Dezső: Örökség. Bp. 1970. 167.
4.Idézi: Magyarország története. Főszerk. Molnár Erik. Bp. 1964. I. 401.
5.Idézi: Hóman - Szekfü: Magyar történet. Bp. 1928-1933. VII. 28.
6. Falus Róbert: A római irodalom története. Bp. 1970. 309.
7. Horatius: Carmina III. 6. (Ford. Lator László.)
8. Idézi Borzsák István a Párhuzamos életrajzok 1965-i kiadásának Utószavában. 1630.
9. DM 518.
10. Vö. Váczy János: Berzsenyi Dániel életrajza. Bp. 1895. 5.
11. ÖM 560.
12. Vargha Balázs: Berzsenyi Dániel. Bp. 1959. 13-14.
13. Németh László: Az én katedrám. Bp. 1969. 270.
14. Batsányi János Válogatott művei. Sajtó alá rend. Keresztury Dezső és Tárnai Andor. Bp. 1956. 273.
15. KrK 656.
16. Gróf Széchenyi István munkáiból. Sajtó alá rend. és bev. Berzeviczy Albert. Bp. 1903. I. 98.
17. Sőtér István: Werthertől Szilveszterig. Bp. 1976. 191.
18. Az idézett versek: Csokonai: A mostani háborúban vitézkedő magyarokhoz (1796); Berzsenyi: A felkelt nemességhez a szombathelyi táborban. 1797.
19. ÖM 516.
20. ÖM 607.
21. Vö- Csetri Lajos: Berzsenyi ódaköltészete 1808-ig. Kandidátusi értekezés tézisei. Szeged. 1977. 10.
22. Vö. ÖM 531. és Э50.
23. Sőtér István i.m. 74.
24. Idézi: KrK 538.
25. Magyarország története 1790-1848. Főszerk. Mérei Gyula. Bp. 1980. 42. és 52.
26. ÖM 520-521.
27. ÖM 718.
28. ÖM 485.
29. ÖM 453-454.
30. Németh László i. m. 329.
31. ÖM 693.
