EMLÉKEK APÁMRÓL

     „Miért írom ezeket a jegyzeteket? Azért-e, hogy később elolvassam? Gyermekeimet, unokáimat majd érdekelni fogja? Én szívesen olvasnám apám, nagyapám naplójegyzeteit.”

     Apám visszaemlékezéseit és naplóit olvasva kezdtem gyűjtögetni és leírni a vele kapcsolatos emlékeimet, ám be kellett látnom, az összeállítás nem csak róla szól, belőlem is mutat valamit, engem is jellemez, mit választok ki a több száz oldalnyi kéziratból, s persze az is, mi jut eszembe róluk.

A novemberi számban "Emlékek apámról" címmel kezdte közölni a Forrás azt a sorozatot, amelyet apám kéziratban talált Memoárja, hat füzetben írt naplója alapján állítottam össze. A sorozat terveim szerint tíz részből áll majd. Az első rész ide kattintva olvasható.  

BESZÉLGETÉS A KÖNYVTÁRBAN

Az Emlékek apámról című sorozat a Forrás folyóiratban olvasható, az első rész november elején jelent meg, és minden hónapban  - várhatóan hét hónapon át jön egy-egy újabb folytatás. A december elsején 3-kor kezdődő könyvtári beszélgetést rögzíteni fogják és a YouTube-on is látható, illetve hallható lesz.

IRODALMUNK TÁRSADALMI HÁTTERE.

Orosz László 1948 áprilisában a Várkonyi Nándor által szerkesztett pécsi folyóiratban, a Sorsunkban megjelent írása  - Komlós Aladár könyvének recenziója.

IRODALMUNK TÁRSADALMI HÁTTERE.

„A magyar alkotó és a magyar társadalom közt roppant távolság, sőt idegenség tátong... Szellemi életünk és a nemzet mindennapi élete két kör, mely csak a koronként fellángoló politikai érdeklődésben találkozik, máskor a nép nem ér fel irodalmához s az értelmiség nem hajlik le a néphez. Az írók, mint minduntalan olvassuk, egymásnak írnak s alkotásaik visszhang nélkül hangzanak el. Kulturális dualizmusnak nevezhetnénk ezt a jelenséget.”

Komlós Aladár könyve, mely a Székesfővárosi Irodalmi és Művészeti Intézet ,,Új Könyvtár”- sorozatában jelent meg, ennek a kulturális dualizmusnak társadalmi gyökereit igyekszik feltárni. Irodalmunk – mint mondja  –, a római típusú irodalmak közé tartozik: nem magunk teremtettük, hanem kívülről vettük át, mint a rómaiak vették a görögöktől irodalmukat. Az egyik legelső magyar író, Anonymus, irodalmi fejlődésünk kezdetén fitymálva utasítja vissza a nép „csacska” meséit, s ez a gesztus állandósul „művelt” íróink körében. „A magyarság, amennyiben magasabb kultúrát próbál teremteni, nem a sajátját folytatja, hanem idegenéből hozottat ültet el.”

Miért van ez így? Társadalmi fejlődésünk miatt. Nemcsak irodalmunk római típusú, hanem társadalmunk felépítése is. Magyar polgárság egészen a legutóbbi időkig nem volt s nálunk — éppúgy, mint a rómaiaknál — egy eredetileg katonái hivatású kiváltságos réteg (a nemesség) tartotta nyomorban a nép többségét. A katonai hivatás pedig természetesen más lelkiséget, más irodalommal, művészettel szemben való magatartást termel ki, mint az elsősorban észre, világ- látottságra építő kereskedés, a polgárság foglalkozása. Már Görögországban is a kereskedő Athén volt a „szellemi virulás főtalaja”, nem a harcos Spárta, s a polgárság irodalomteremtő erejét az egész európai kultúrán végigkísérhetjük.

Nálunk részben egyháziak, részben főurak körében indul az irodalom. A köz- (nemesség a 18. század végén jut itt is vezető szerephez. A köznemesi irodalom azonban már jelentkezésekor két irányt vesz fel: egyrészt rendi érdekeket kifejező konzervatív, másrészt urbánus, mondhatni polgári irányt. Az az érdekes eset történik itt meg, hogy egy. társadalmi osztály (a polgárság) hamarabb jelentkezik az irodalomban, mint a valóságban. „A parlag úgy szülte az új magyar szellemi életet, hogy megálmodta önmaga megszüntetését... Olyan virág ez az irodalom, amelynek nincsen törzse. Ha felépítmény, hát idegen társadalmak felépítménye.” 19—20. századi irodalmunk — Komlós szerint — nem egyéb, mint „öntudatlan törekvés... a társadalmi átalakulásra. A falusias, parlagi Magyarország művelt, városi országgá szeretne átalakulni... A vágy néha már olyan sűrű és erős, hogy forradalomban robban ki, vagy készül kirobbanni. így a Martinovics-össze- esküvésben, a 48-as szabadságharcban, az 1918. októberi forradalomban, legutóbb a falukutató mozgalomban... Íme a magyar irodalom történetének értelme 1772 óta: négy készülődés társadalmunk demokratikus átalakítására s ugyanannyi bukás.” Az interpretáló, helyét, úgy érezzük, itt kell először átvennie a kritikusnak. Nagyjában és egészében ugyan itt is egyetértünk Komlóssal, egyes részletek pontosabb, több szempontra ügyelő kifejtését azonban hiányoljuk.

A 19. századi irodalmunkban nem egyszerűen a haladó,- nyugatos és a maradi (köznemesség iránya harcol, vagy fut egymás mellett, hanem egy urbánus-népies kettősség is, ahol az urbánus nem mindig jelent haladót, s a népies nem mindig egyenlő a maradival. Gyöngyösi, Gvadányi, Dugonics közönsége Kazinczy, Kisfaludy Károly idejében kiesik a magyar irodalom főáramából, félnépies diákverseket olvas, Mátyásit, Háló-Kovátsot, Csokonai diákköri verseit, de Petőfivel, Arannyal ismét ő kerül élre. Ez a réteg a vidéki magyar középosztály: a papok, jegyzők,
iskolamesterek kisnemesi vagy félnemesi rétege. A negyvenes évek irodalmának nagy forradalmi lendületét éppen ez adja, hogy ismét nemcsak Pest az irodalom, hanem a vidék is: paplakok, önképzőkörök, gazdatiszti lakások, stb. Ugyanígy nagyobb figyelmet igényel a 20. századi népiesség társadalmi gyökerének vizsgálata. Az olvasók igen érdekes módon most is azok, akik Petőfi, Arany olvasói voltak: a néphez legközelebb élő iskolázott réteg: a falusi középosztály. S a Martinovics-összeesküvés és 1848, a 18-as forradalom és a népies mozgalom között is igen-igen nagy társadalmi s ezzel együtt ideológiai különbségek vannak: nagy egyszerűsítésre van szükség, hogy úgy lássuk őket, mint egyazon törekvés négy megvalósulását. Komlós konstrukciója a Martinovics-18 vonalat tartja inkább szem előtt, az urbánusok következetesen polgári vonalát. Igen szemléletesen mutatja ezt az a rész, ahol a „nyugatos újítók kitáguló és a konzervatívak összeszűkülő mozdulatai”-nak ritmikus váltakozásáról ír. „A magyar szellemi életnek e két elv szembenállása adja feszültségét. A kereszténység támadására Koppány ellentámadása felelt. A „,najmódi”-ra Apor és Gvadányi. A nyelvújításra a Mondolat. Széchenyi reformszellemére a nemesi maradiság. A filozófiai iskola „kozmopolitizmusára” a nemzeti népiesség. Adyék nyugatosságára Rákosi Jenőék értetlensége.” Az új népiesség teljesen elmarad (nem tudjuk, melyik oldalra kerülne), s véleményünk szerint kimarad nemzeti klasszicizmusunk is: Petőfi, Arany, Kemény, Gyulai, Péterffy, Salamon s a többiek egyaránt, mert nem hisszük, hogy az ő tevékenységük még egy ilyen szempontú vizsgálódás szerint is kimerülhet a Reviczkyék kozmopolitizmusára adott feleletben.
A népiesség helyét és fontosságát irodalmunkban természetesen Komlós Aladár igen jól ismeri, s ha a történeti áttekintés közben nem is fért be az általa megvont keretekbe, jelentőségének, lényegének, társadalmi alapjának pontosabb felmérése a könyvből azért nem maradt ki. Az utolsó fejezetek éppen a népiességgel foglalkoznak, mint a magyar műveltség nagy kettőssége megoldási kísérletével. A történeti áttekintés urbánus-polgári szempontja s a népies megoldás- keresés szemlélete közt azonban észrevehető űr, törés van a könyvben. Nagyon jól mutatja ezt a Gyulai-féle „népi-nemzeti” elnevezés két bírálata. A történeti áttekintésben ezt írja Komlós a szabadságharc utáni magyar klasszicizmus népiességéről: „A nép nyelvét és költészetét nagyra becsülik, tanulnak is belőle, de inkább a birtokos nemesség sorsával foglalkoznak. Nem is népiesnek, hanem népi-nemzetinek nevezik magukat. Ügy érzik, az egész nemzetet képviselik, valószínűleg nem is eszmélnek rá, hogy nemesi származásuk öntudata az ő magatartásukat is befolyásolja.” (103. 1.) Vagyis itt a népi-nemzeti megjelölésben a nemzeti a nemesi osztályuralmat jelenti s Gyulaiék konzervatívságát bizonyítja. A 124. lapon viszont így ír Komlós: „A nemes népiesség, Csokonaitól kezdve, Petőfin át, mindmáig, állandóan éppúgy nyugatos is volt, mint népies. Gyulai a népies nevet mint nem találót — helyesen, — elvetette s a népi-nemzetivel cserélte fel; mint láttuk, époly joggal mondhatott volna népi-európait.” A nemzeti tehát itt is nemesít jelent, de éppen nem annak retrográd irányát, hanem a haladót, az európait, a polgárosodót, aki már megálmodta a nagy parlag, a nemesi osztályuralom felszámolását. Mit bizonyít mindez? Azt, hogy Komlós éppen nemzeti klasszicizmusunk megítélésében nem elég világos. „Európáján népies szintézis” — mondja róluk, de kénytelen hozzátenni, hogy egyrészt a nép nem ismert magára ebben a szintézisben, mivel irodalmi szempontból még egyáltalán nem létezett, másrészt a kezdődő magyar városi élet, polgárság szemében hamarosan „bántó elmaradottság” lett az általuk megrajzolt „vidéki agrár-Magyarország.” A „harmadrészt” azonban elfelejti Komlós, ismét a vidéki középosztályt, amely — ha torz formában is — megőrizte a nemzeti klasszicizmus hagyományát, lelkesedett epigonjaiért, de felfedezte folytatásukat a falukutatókban, az új népiesekben is. A városi irodalom hamarosan túllépett Petőfin, Aranyon, Pest felnevelt egy új irodalmat, azt azonban Komlós is elismeri, hogy „a vidéki Magyarország nem akart ráismerni nagyra nőtt gyermekére.” Az első háború utáni népiesek lesznek majd azok, akikre ismét mint saját irodalmára ismer rá ez a vidéki közönség — ők hozzák ismét az agrár-Magyarország képét —, talán Szabó Dezső időrendben az első, akit magáénak fogad el, s zöme Adyt, Móriczot is a népi íróktól visszakanyarodva fedezi fel a maga számára. Ennek a népies felé húzó, erősen nemzeti beállítottságú, sok nemesi hagyó

mányt őrző, de politikailag nem maradi, sőt sokszor a legforradalmibb vidéki közönségnek elhagyását hiányoljuk Komlós könyvében. A föntebbiekben természetesen nem vállalkozhattunk arra, hogy szerepét csak nagyjából is megmutassuk, úgy gondoljuk azonban, ennyiből is kiderült, mennyire hasznos és tanulságos lenne jelentőségének felmérése.

A 19. századi népies-urbánus kettősség s vele együtt a nemzeti klasszicizmus problémájának tárgyalásában inkább ingadozó, bizonytalan Komlós ítélete, mint helytelen. Ügy gondoljuk, a részletmunkák hiánya s könyvének terjedelme okozza ezt elsősorban. Nem szabad elfelednünk, hogy könyve első szociológiai szempontú irodalomtörténeti áttekintésünk, s azt sem, hogy hatalmas anyagának kifejtésére tíz ív sem állt rendelkezésére. Szempontjai szemléltető anyaga, elemzései így is igen hasznos útmutatásul szolgálnak majd az utána következőknek, (Ki kell emelnünk pl. XIII. fejezetét, amelyben azt elemzi, hogyan magyarázza a társadalmi helyzet irodalmunk nyelvproblémáját, emberideáljait, politikai törekvéseit.) Egyes terminusai helyességéről, általános igazságáról lehet vitatkozni: nem tudjuk például, a görög és iatin típusú irodalmak szerinti felosztást következetesen lehetne-e alkalmazni minden irodalommal szemben: az azonban bizonyos, hogy a magyar irodalomra illik a latin párhuzam. Meg kell említenünk azt a fölényes biztonságot is, amellyel Komlós anyagát kezeli. A magyar irodalom apró tényei, egy Láczai Szabó József vagy egy Bodor Aladár véleménye éppúgy ismeretes előtte — s éppúgy pontosan illeszkedik művében a maga helyére — mint Kazinczy, Kölcsey, Arany vagy Illyés Gyula nyomosabb megállapításai. S nemcsak a feldolgozott kor íróit — az egész magyar irodalmat — ismeri biztosan, hanem az irodalomtörténészek véleményét is: Horváth Jánosra, Alszeghyre, Farkas Gyulára, Kereszturyra éppúgy hivatkozik, mint Szerb Antalra, Babitsra, Révaira vagy Jócsik Lajosra. Ez a nagy anyagismeret azonban mégsem talál méltó keretet a könyvben: a szűk terjedelem s nem utolsó sorban a nagyközönségre vagy nagyközönségre' is számító előadás érezhető béklyóként nehezedik a tágabb lélegzetet, egyes részletek alaposabb kifejtését igénylő mondanivalóra. Sok kézzelfogható eredménye ellenére is elindítónak, útmutatónak szeretnénk látni inkább ezt a könyvet, írója felől nézve pedig ígéretnek. Az irodalomszociológia módszerének és a magyar irodalom és irodalomtörténet anyagának alapos ismerete ugyanis egyaránt hivatottá teszi Komlós Aladárt egy egészen nagyszabású, tudományos igényű, minden részletszempontnak is tág teret engedő magyar irodalomszociológia megírására.

 

VALETE!

Apám könyveinek egy részét én örököltem, a többit a húgom, de sokat küldtünk Beregszászba, egykori gimnáziumába is. Amíg élt, maga is gyakran küldözgetett oda könyvcsomagokat. A hozzám került hagyatékban találtam rá Thomas Mann A kiválasztott című könyvére. Az első lapon kék tintával, anyám, kerek, kicsit iskolás betűivel - átszoktatott balkezes volt - ez olvasható: A távollévő kedvesnek nagy szeretettel, 1957 karácsonyán, Éva. 1957 karácsonyán apu történetesen a kecskeméti börtönben raboskodott, a forradalom szellemi előkészítésével vádolva. Persze akkor még úgy mondták, ellenforradalom. A kiválasztott a börtönbe bejuttatott ajándékkönyv volt. Gondolom, karácsony táján volt lehetőség ilyesmire. Göncz Árpád börtönnaplójában olvasom, hogy az ő felesége is Thomas Mannokat küldött a börtönbe; a leleményes asszony a József és testvéreit meg a Varázshegyet választotta, ami csupán két regény, de sok kötet. A vizsgálómat megütötte a guta – írja Göncz. A kiválasztott karcsú könyv, mindössze háromszázhárom oldal, 19 forint 50 fillér; akkor, 1957-ban jelent meg Jékely Zoltán fordításában a Magvetőnél. Bizonyára alaposan átlapozták, mielőtt odaadták fogolynak, „a kiválasztottnak”, nincsenek-e benne aláhúzott szavak, vegyszerrel megjelölt betűk, titkos akrosztichonok. Arról, hogy egy könyv ilyesmik nélkül is hordozhat üzenetet, aligha volt fogalmuk. Noha apám rabsága nem tartott tizenhét évig, mint a könyv kiválasztottjáé, a kopár sziklacsúcshoz bilincselt és sünméretűvé aszalódó Gregorius-Gergelyé, ám ezt az ajándékozás pillanatában még aligha lehetett tudni. A jelképes címen nem hiszem, hogy sokáig törte a fejét a börtönadminisztráció, ha kiválasztott, hát legyen kiválasztott. Éppen kétszer annyi idős vagyok, mint apám volt, amikor olvasta, megpróbálom mégis az ő akkori szemével látni, az ő akkori fejével érteni a könyvet.  Rá gondolok, amikor lemásolom A kiválasztott legeslegutolsó mondatát. 

Az intelem és tanács jutalmaképpen arra a szívességre kérlek benneteket, foglaljatok imádságaitokba, hogy egykor mindnyájan, azokkal együtt, kikről beszéltem, viszontláthassuk egymást a Paradicsomban. Valete!   

MINISZTER A FILOSZTERBEN

Ma lenne 95 éves Orosz László. Egy rövid történetet találtam 18 éves korából. A helyszín Budapest, az Eötvös Collegium, ahol gólya, vagyis első éves. Szinyei Merse Jenő vallás- és közoktatási miniszter 1943. októberében látogatását tett a Collegiumban. Az eseményt a diákok egy kabaréban rekonstruálták. A kabaré címe: Miniszter a filoszterben. A dátum december negyedike, vagyis a Mikulás (és Miklós) napja előtti szombat este, bár a Collegium igazgatója, Szabó Miklós aligha értelmezte névnapi ajándékként az előadást. Kelevéz Ágnes és Ruttkay Zsófia Ahol a maximum volt a minimum című (Emlékezések a régi Eötvös Collegiumra alcímű) könyve így idézi föl a történetet: A kabaré egyik jelenetében a Szabó Miklóst alakító Orosz László a következő szavakkal kísérte be a minisztert a díszterembe: „Itt vannak az elődeim arcképei, ide pedig bölcs előrelátással saját szobromat helyeztem el. Az előadást követően az igazgató a darab valamennyi szereplőjét irodájába hívatta és keményen leszidta őket arcátlanságukért. Az esetet követően az igazgató és a diákság közötti viszony hűvössé vált, hiszen a collegisták az önkény jeleként értelmezték Szabó reakcióját, utóbbi pedig tekintélyének megkérdőjelezését látta a jelenet mögött.

EGY ÓRA A BÁNK BÁNRÓL

Beke József, Kerényi Ferenc, Mészöly Dezső, Orosz László és Szathmári István beszélget Katonáról és a színdarabról. A felvétel 1991-ben, Katona születésének kétszázadik évfordulóján készült. Klikk ide!

OROSZ LÁSZLÓ: DÉNES ZSÓFIA

Szalatnyay József festőművész 1985-ben bízta meg Orosz Lászlót, hogy feleségéről, az akkor éppen száz éves „Zsuka” életéről könyvet írjon. A leginkább Ady Endre menyasszonyaként és Ady-emlékek közreadójaként ismert, de íróként és újságíróként is jelentős személyiség fő műve, „nagyregénye” kétségtelenül az élete volt. A személyes ismeretségen kívül alighanem azért esett Orosz Lászlóra a választás, mert Vitályos Lászlóval közösen szerkesztett Ady-bibliográfiája óta (MTA, 1972) Ady-szakértőnek számított, illetve kutatásai során többször is kapcsolatba került Dénes Zsófiával. A szellemi frissességét utolsó napjaiig megőrző hölgy természetesen segítette a róla szóló könyv munkálatait, 1986 áprilisában el is olvasta a szöveget, megjegyzéseket fűzött hozzá, kiegészítéseket, pontosításokat javasolt, amelyek alapján Orosz László át is dolgozta azt. Zsuka, és férje halála után, örökös nem lévén, a könyv kéziratban maradt. A Kézirat ide kattintva olvasható: