LORSQUE JE SERAI MORT…

Francis Jammes

Lorsque je serai mort…

Lorsque je serai mort, toi qui as des yeux bleus
couleur de ces petits coléoptères bleu de feu
des eaux, petite jeune fille que j'ai bien aimée
et qui as l'air d'un iris dans les fleurs animées,
tu viendras me prendre doucement par la main.
Tu me mèneras sur ce petit chemin.
Tu ne seras pas nue, mais, ô ma rose,
ton col chaste fleurira dans ton corsage mauve.
Nous ne nous baiserons même pas au front.
Mais, la main dans la main, le long des fraîches ronces
où la grise araignée file des arcs-en-ciel,
nous ferons un silence aussi doux que du miel ;
et, par moment, quand tu me sentiras plus triste,
tu presseras plus fort sur ma main ta main fine
— et, tous les deux, émus comme des lilas sous l'orage,
nous ne comprendrons pas... nous ne comprendrons pas...

CÉDULÁK

A HIMNUSZ

A VALLÁS KATONA JÓZSEF MŰVEIBEN

   A 18. században az európai tudósok, filozófusok, írók jelentős része elszakadt a hagyományos vallástól. Elmélyült az ellentét az egyházak tanítása meg a tudomány eredményei között. Jobban megismerve távoli földrészek népeit, fölmerült a kérdés: kárhozat várja-e azokat, akik nem ismerték meg Krisztus tanítását. Tudomásul kellett venniük, hogy a kereszténységen kívül rekedt vagy azt elutasító népeknek is van vallásuk: a maguk módján ők is egy túlvilági lényhez igyekeznek közeledni. Létrehozta és erősítette ez azt a meggyőződést, hogy Istenhez nem egyetlen út vezet. Elősegítette ez a toleranciát nemcsak a kereszténységet megosztó felekezetek között, hanem azok iránt is, akik másként keresik az Istent. Hozzájárult a valláshoz való viszony megváltozásához – éspedig nemcsak értelmiségi körökben – a szinte a lázadásig menő elégedetlenség azzal, hogy az egyház sok helyütt a világi hatalom, az elnyomó rendszer legfőbb támasza. Vezethetett mindez a hittől való elszakadásra, a vallással szemben való közömbösségre vagy épp az ellene fordulásra is, de vezethetett a felekezeti keretekben el ne férő, dogmákat és szertartásokat nem igénylő vagy elutasító hithez is. Nagy hatású megfogalmazása volt ez utóbbinak A savoyai vikárius hitvallása Rousseau Émile című művében.

   Katona hagyományos hitű és hitét egyházi előírások szerint gyakorló katolikus családban született. Piarista iskoláiban azonban megérinthette az új, főként a természettudományok eredményeit elfogadó vallásosság. Az egyházias történelemszemlélettel való szakítással is találkozhatott: szegedi történelemtanára, Salamon József Vazul helytelenítette a középkori egyházban a külsőséges kultusz terjedését, elismerte Wyclif és Husz kezdeti törekvésének jogosságát, sőt azt is, hogy a reformáció szellemi téren nagy fejlődést indított el.1

   Katona korai drámáiban (fordítások, átdolgozások) a hagyományos vallásosság megnyilatkozásaival találkozhatunk. A Mombelli grófok főszereplője például térdre borulva kéri Istent, hogy szabadítsa meg elrabolt gyermekeit, s meghallgatást talál.2

   A Monostori Veronkában a könnyelműségből vétkező, feleségét megcsaló Szellőrinci Lóránt így fohászkodik: „Ó Ura a történetnek, tedd jövendővé az elmult időket, hogy ismét mint ártatlan ifjú úgy csókolhassam születésemnek szent földjét.” Meghallgatásra talál ez az ima is. A jóságos idős gvárdián ebben a drámában mintegy az isteni irgalom közvetítője, aki nemcsak a bűnét megbánó megtévedt ifjúban, hanem a halála óráján is átkozódó vad Alpári Farkasban is meglátja a jóságnak a magvát.3 A Luca székében a valláshoz társuló népi hiedelem hamissága bebizonyosodik ugyan, mégis eszközül szolgál ez az igazság kiderítésére, a gaztett leleplezésére.

   Az isteni jóság, kegyelem föltétlen érvényesülésével, az egyház tanításainak kétségen kívüli hitelességével, társadalmi szerepének igazságosságával szemben történelmi tanulmányai támasztottak kétséget Katonában. Bíró Ferenc tudatosította, hogy a drámáiban megmutatkozó történelemszemlélet a szülővárosa és környéke múltja iránt már gyermekkorában támadt érdeklődésében gyökerezik.4 Szabados Kecskemét... történetei Előbeszédében a harmadik szakasz tárgyait felsorolva elsőnek a vallást említette Katona, de mintegy eleve számítva arra, hogy teljes nyíltsággal nem írhat róla, hozzátette: „Itt mindazt, ami isteni vagy felsőbb, odahagyjuk tisztelettel az isteni titkok Gondviselőjének, és a felsőbbségnek: mi ezen dolgoknak is csak a puszta viszontagságaival bíbelődünk.”5 Óvatossága nem bizonyult elegendőnek. Kecskemét történetének apja által kiadott kötetébe nem került bele a költözött jászokén kívül a Duna–Tisza közén a 4. század vége óta megfordult népek vallásának ismertetése, elmaradt a kereszténység eredetének, 10. századig tartó történetének, a magyaroknál való meghonosodásának az elmondása is. Ezeknek a fejezeteknek a nagyobb részét Miletz János adta ki 1886-ban a Katona-házban talált kéziratokból.6 Az ő kiadásából is hiányzik azonban A Krisztus halála című fejezet, továbbá a magyarok keresztes hadjáratáról szóló rész három utolsó bekezdése és (jó okkal) a keresztesek (kurucok) későbbi esküszövege. Ezek a Miletz kiadásából is hiányzó részek id. Katona József Kolozsvárra került másolatában maradtak fenn, s nyomtatásban Katona József történelmi műveinek 2005-ben megjelent kritikai kiadásában olvashatók.

   Id. Katona 1834-ben megjelent kiadásában közreműködött, talán cenzorként, Bálint Antal piarista. Az ebből kihagyott fejezetekben ilyeneket olvashatunk:

   A hunok közé „Attila alatt (anno 440) a kereszténység is becsúszott; mert ő nem sokat gondolt azzal, akármit higgyenek is alattvalói, csak békés és jó emberek legyenek s jó hazafiak. De midőn a kereszténység itt is fölül akart kerülni, és végre Buda öccse által pártütést csináltak (449), vége lett az egész igyekezetüknek, és csak az jöhetett be Hunniába, aki köntösével együtt a bőrét a fülére akarta huzatni”.7

   A gepidákról szólva ismerteti Katona az arianusok hitét, kiemelve, hogy szerintük „csak a Szentírás az igazság, és a szent hagyományok vagy tradíciók elvetni valók, mivel ebben csak a papok nyerészkedése fundálódik”.8

   Az avarokról szóló fejezetben – Voltaire törökökről való kedvező véleményére is kitérve – idézi a kán szavait a bizánci császár követéhez: „Nem tudtuk mi azt, hogy miképpen kelljen hitszegővé lenni, ha ti nem lettetek volna mesterünk, tanítónk a hitetlenségben.”9

   A magyarok keresztény hitre térését ezekkel a mondatokkal zárja: „Hála Istennek, a mi lakosaink már most mind keresztények; nem rohannak többé ki békés szomszédjaikra, hogy azokat kifosszák, és egy anya sem sír többé elrabolt gyermekéért. De ehelyett már most önnönmagokat marcangolják, kikelnek egymás ellen a magyarok, és midőn száz és nehány esztendők alatt nyoma sem volt az egyenetlenkedésnek, most majd minden ötödikben pártot ütnek. A régieket azzal mentegetjük, hogy pogányok, csavargók vagy vadak voltak. De mivel mentsük ezeket, akik keresztények?”10

   A kolozsvári kéziratot követő kritikai kiadásban e mondat után még ez áll: „Keresztények! Mi légyen a Kereszténység? nyilván tudja már a világ, szükségtelen azt fejtegetni.”11

   A kereszténység első évezredében az erkölcs hanyatlását észlelte Katona. A III. században „megszűnt az egyenlőség”, „az úr szégyenlette a szegényt atyafiának nevezni”; a IV. század „már rangban látja a papokat”, „már feszeskednek, úgyhogy egy buzgó püspök így kiált fel: »Régen fapoharak voltak az úrvacsoráján, de arany papok – most aranypoharak vannak, de fa papok«”; a VI. században Phokasz bizánci császár azért ismeri el Bonifáciust pápának, mert a konstantinápolyi pátriárka gyilkosság miatt kiátkozta; a VII. században „Veszekednek a pápák. Theodor pápa a felszentelt borból öntött tentája közé, midőn Piusnak kitiltását aláírta”. „Kezdődik az a tanítás, mely azután annyi egyenetlenkedésnek és vérontásnak forrása lett, hogy az ostya Krisztusnak valóságos teste és vére”; Konstantinápolyban 756-ban átok alá vetik a képek tiszteletét, 30 év múlva Iréne császárné érvénytelenítteti az átkot, s ezt ellenző fiát megvakíttatja.12 Ezek és hasonlók után ironikusnak látszik az a megjegyzés, hogy „A kereszténység egész pompájában volt már”, amikor a magyarok fölvették.13 Katona nem hagy kétséget afelől, hogy István király erőszakkal tette kereszténnyé a magyarokat, az őt segítő németekkel meg az általuk hozott vallással szemben való gyűlölet tört ki 1046-ban; a kereszténységhez való ragaszkodása miatt I. Andrást is meggyűlölték, öccse, Béla mellé állottak, csak neki sikerült rávenni őket, hogy fogadják el a kereszténységet.14

   Különösen rossz volt Katona véleménye a keresztes hadjáratokról. A magyarok nehezen mozdultak. A „legszentetlenebb” életű papok meghirdették a búcsút, de sem részt venni, sem anyagi áldozatot hozni nem kívántak a hadjáratért. (Említi itt Katona Bertholdot, a kalocsai érseket, akiből a Bánk bán Ottója lett.) A már említett (elhagyott) utolsó bekezdések elsőjében szánakozva írt a hadba kényszerített egyszerű emberről: „Már most nem lehet senkit megtartóztatni – a haldokló atya haszontalan nyújtotta ki reszkető kezeit az útra felkészült fia felé, hogy ne hagyná el őtet – haszontalan nyújtotta a gyermekágyban lévő anya férje felé nála lévő csecsemőit, hiába hítták segítségül az Istent az árván maradók – mert Istent csak Keleten mondották lenni s uralkodni. – Az atya s anya, feleség és árva – s úgy az elmenő keservesen sírt: de hiába, mert menni kelletett: mert a pap a prédikáló székből azt hirdette ki, hogy az Isten kinyitja a Mennyeknek kapuját annak, aki magát napkeleten – agyon fogja üttetni.”15 (Hasonló szöveg található a keresztes háborúról Virág Benedek Magyar századok című művében.)

   Katona munkájának köztörténeti részében is találhatunk az egyházi felfogástól eltérő megállapításokat. Nagy Constantinusról például ezt írta: „fertelmes tettei miatt mindenektől megutáltatván (megölte feleségét, fiát s sok érdemes embereket), kereszténnyé lett (mivel a pogány papok meg nem engedhetvén neki, a keresztények mindjárt feloldozták).16 A keresztény Európa értékrendjével így fordult szembe: „Balgatag kényessége Rómának (a kereszténységnek is később), mely azt lármázta, hogy minden jövevény nemzet barom, mivelhogy helyet keresvén magának, nem vihette a hátán házát, mint a csiga, hanem szekerekkel és marhával vándorlott. Természetes, hogy amíg magának fegyverrel nem csikarhatott ki tartományt, addig vándorbőréből ki sem vetkőzhetett; minekutána pedig ez megtörtént, és magát rendbeszedte, akkor nekik kellett a jó példát és józanítást tulajdonítani. Mintha bizon akik Persia és Kina mellől (a tudományok fészkétől) jöttek, azoknak még a városi és polgári életet a rómaiaktól kellett volna megtanulni! És a hunnus is vagy a magyar is alábbvaló lett volna az itt ásítozó német és tót keresztényeknél!!!”17 A kritikai kiadásban a Függelékbe sorolt kivonatok, másolatok között arra találunk példát, hogy Katona igyekezett visszafogni a felekezeti gyűlölködést. A ferences Blahó Vince forrásként használt művében eretnek prédikátorok, tévelygések szerepelnek, Katona helyettük új prédikátorokat, új tudományokat írt; az első kecskeméti kálvinista prédikátor neve után Blahónál ez áll: „Bár konkolyt ne hintegetett volna”, Katona ezt elhagyta. (Blahó 1772-ben Kecskeméten tartott búcsúbeszéde helytörténeti anyaggal kiegészítve 1775-ben jelent meg Nagyszombatban, új kiadása: Kecskemét, 1991.)

   Végül is mivel volt elégedetlen Katona a vallás(ok) történetében? Előbb a „szent együgyűség”, a „dedkori paradicsom” elveszítésével, majd a Krisztustól tanított „minden pipere nélkül való szent vallás” ellentéteket, békétlenséget szülő túlbonyolításával. A teológia felől nézve bizonyára naiv, elfogadhatatlan a kritikája, jóllehet nem esik messze az Isten és embertárs iránti szeretet Krisztustól adott legfőbb parancsával, ahogy az Máté evangéliumában található (22; 36–40).

   A vallás felvilágosodott értelmezése drámái közül legtisztábban a 16. századi franciaországi vallásháború egy epizódját bemutató Aubigny Clementiában található. A protestáns király ellen a katolikus hit védelmében fellázadó De la Châtre marsallban feltámad a kétely: „Hát csupán a te segítségedre vagyon-é szükség, hogy az Isten áldása elterjedhessen, és csupán tetőled függ-é az Isten irgalmassága?18 Míg ő kétségei közt hánykódik, alvezére, főlovászmestere szólaltatja meg a föltehetően Katonáéval azonos vélekedést: „Hidd el nékem, Châtre, az embereknek véleménye, melyet isteni tiszteletnek nevezünk, nem egyéb egy bálháznál, ahol is török, zsidó, indus, görög és római maskarák fordulnak elő, senki sem láthatja, hogy melyik lárva rejtheti el a nagyobb szépséget.” Vallási közömbösség azonban nem következik ebből a vélekedésből, amely eszünkbe juttatja a Lessing Bölcs Náthánja által idézett példázatot a három gyűrűről. A főlovászmester, Sericour így folytatja: „Majd az éjfélnek órájában le fognak a lárvák hullani, és minden a maga formájában áll a bíró előtt. Én, tudom, nem fogok elpirulni, mert én ámbár egyhez ragaszkodtam is, de nem gyűlöltem a többieket.”19 (A cenzor úgy találta, hogy ez a dráma „Istenről nagyon illetlenül szól; és régi vallásbéli villongásokat eléhoz.”20 Az első tagmondatnak nem volt igaza, a másodiknak igen.)

   A huszita vezérről, Ziskáról írott dilógiájában igyekezett Katona a vallási motívumot mellőzni, mivel azonban mégis szükség volt rá, a dráma elé illesztett tanulmányban, a szövegéhez fűzött jegyzetekben és az utószóban, a Toldalékocskában kerített rá sort. Az L.

   F. Schulz 1808-ban Bécsben megjelent művéből fordított bevezető tanulmány mind a máglyahalálra ítélt Husz Jánost, mind követőjét, az azonos sorsra jutott Prágai Hieronymust megértéssel, sőt rokonszenvvel mutatja be, de mintegy a cenzúrának hozott áldozatul hozzáteszi: „Így múlt ki az emberiségnek két remeke, kiket az eltévelyedés és vakság az Isten, ember, Anyaszentegyház és haza ellen felbuzdított – amidőn abban mégis szent kötelességet álmodoztak magoknak.” A folytatás mintha az Aubigny Sericourjától idézett mondatra felelne: „Az utolsó napon reménylem, meg fogjuk látni, ha oly rettenthetetlen bátorsággal állnak-é az örök Bírónak ítélőszéke előtt, mint a vesztő farakáson.”21

   A vallási gyökerű ellentétek kibékítő megoldásra jutnak mind az Aubignyban, mind a Ziskában: IV. Henrik békét ajánl a lázadó De la Châtre-nak, a marsall leánya a királypárti gróf Aubigny felesége lesz, Ziska az ellene harcoló Dube bárót vejévé fogadja, s a Toldalékocska arról szól, hogy Csehországban helyreállt a béke. Ennek az utolsó bekezdése azonban a vallást Amerika bennszülöttei közt terjesztő spanyolokról szólva arra figyelmeztet, hogy a vallás miatt vagy ürügyén újra meg újra véres ellentétek támadhatnak.

   Vallási gondolatkörbe tartozó kétséggel a már említett Luca székében is találkozunk. Az anyját halottnak, apját gyilkosának tartó Lázár így viaskodik – némileg Hamletre emlékeztetve – a halál gondolatával: „A halálnál egy új életbe lépünk. A halálos ágy azon gyermeki bölcső, amelyből, mint a főniksz hamvából, új férgecskék gyanánt pezsdülünk ki – igen – igen – igen, ezt a küszöböt megesmérjük, de hogy azon túl mi vagyon, árok-é vagy domb? Megakad. Az én fekete hacukájú tanítóm azt mondá, hogy örökkévalóság. Jámbor! Nevet tudtál néki adni; de hogy mi légyen, azt megfejteni nem tudtad.”22

   Az Aubigny vagy a Ziska írása közben dolgozta át Katona Fr. X. Giržiknek a pesti német színházban 1792-ben bemutatott drámáját István királyról. Átdolgozásának lényeges újsága, hogy nála István szánakozik a pogányság mellett a végsőkig kitartó Kupán: „Miért nem térítette őtet az ő jó angyala hozzám az igaz útra; hiszen ama szent Pásztor előtt is kedvesebb az egyetlenegy megtért bárány, melyért a kilencvenkilencet elhagyta.”23

   A Jeruzsálem pusztulása szerint Istennek nincs örök időre választott népe. A rómaiak fogságába esett zsidó főpap, József megadásra szólítja fel Jeruzsálem védőit: „Isten elhagyta ezen helyet, és a rómaiakhoz költözött” – mondja. Az itt Józsefnek nevezett Flavius Josephus zsidó háborúról írott művében így találjuk idézett mondatának a forrását: „Isten, aki sorra osztogatja az egyes nemzeteknek a világ uralmát, most Itália oldalán van.”24

   A Jeruzsálem pusztulása ránk maradt kéziratán két cenzori engedély olvasható: 1814-ből Stipsics pesti, 1832-ből Bálinth Antal kecskeméti cenzoré. A szövegben több húzás található egyiküktől vagy másikuktól. Ezek részben a borzalmakat érintik: a gyermekgyilkosságot, az ostromlott városból kiszökött zsidókkal való kegyetlenkedést. De elhagyásra ítélték József imént idézett beszédének a nagy részét is Isten kegyelmének változékonyságáról. Kihúzták Matathiasnak, József Jeruzsálemben fogságban tartott apjának ezeket a különös áthangzást tartalmazó mondatait is a kivégzett Júdásról, a jóakaratú őrről, aki ki akarta őt és feleségét szöktetni a városból: „Meghalt érettünk. Nem virágzott néki jó cselekedetének jutalma! Megkoronázni óhajtotta cselekedeteit – ah, az ő koronája tövises volt – s a halált szülte néki; és még azon halál se lehetett irigységre méltó, mert az árulás büntetésének képe vala. (...) Nem volt az ő munkája megkoronázva!!!”25 Júdás, töviskorona, árulás – Jézus halála vetül rá ezekre a mondatokra!

   A Bánk bán első kidolgozásának évében fordította Katona Fr. W. Zieglertől a Jolánta, a jeruzsálemi királyné című drámát. Törvényre hivatkozó embertelenség és törvényszegő emberiesség csap össze benne. Bíró Ferenc hívta fel a figyelmet a Bánk bán problematikájával való érintkezésére. Ugyanő mutatott rá Katona korábbi történelmi drámái és a Bánk bán Isten-képének eltérésére. Isten a korábbiakban nincs jelen: az általa kialakított világrend határozza meg eleve a népek sorsát, az egyéneké ettől függetlenül alakulhat. A Bánk bánban a személyes sorsot meghatározóan van jelen Isten.26

   A Bánk bánból sem hiányzik azonban Katonának a történelmi műveiből ismerős egyházkritikája. Az első kidolgozás Előversengése és a végleges szöveg előszavául szolgáló Jegyzés nyomatékosan hívja fel a figyelmet arra, hogy ennek a tragikus történetnek az előidézője egy főpap botrányos cselekedete: a királynénak a pápa hosszas tiltakozása ellenére érseki tisztségre emelt testvére meggyalázta, erőszakkal magáévá tette az ország nádorának a feleségét. Az Előversengésben az áll, hogy egy veresruhás, pohos ember tükröt tart a kezében, „de háttal a szemünknek, hogy nem lehet belé tekinteni”. „Az a Religió”, amely elrejti a tettest, hogy „botránkozásba híveit ne hozza”.27 A jegyzés is világossá teszi, hogy csak Berthold, az érsek lehetett valójában a drámában Ottónak nevezett személy: „először megcsalta mátkáját, s azt hírlelte, hogy neki Szűz Mária megjelent álmában és szüzességre intvén (ha nem későn) papságot javasolt. Mihelyest Gertrudison a szerencsétlenség megesett, senki se tudta, hova lett – András keservesen panaszolkodott ellene a pápánál, mert úti költségre meglopta a királyné kasszáját. Többé be se bocsájtatott az országba”.28

   Jelenits István 1991-ben a kecskeméti piarista gimnáziumban tartott előadásában meggyőzően bizonyította, hogy a vallási érzés- és gondolatkört főként Tiborc képviseli a Bánk bánban. Számos megnyilatkozása azonban – éppen ezért – kemény kritikát mond a megromlott egyházról. „Ők monostort, templomot / építenek, hol úgy sípolnak, úgy / megzengenek, hogy a zarándokok / táncolni kénytelenek a sáros utcán: / nekünk pedig nincs egy jó köntösünk, / melyben magát az ember egy becses / védszent előtt mutathatná meg a / templomban.” Majd: „Tűrj békességgel, ezt papolta az / apáturunk is sokszor: boldogok / a békességesek, mert Isten fiainak / hívatnak, – úgy de tömve volt magának / a gyomra. Istenem! Mi haszna? Ha, / szorongat a szegénység, a pokolt / nem féljük – a mennyország sem jön oly / szép színben a szemünk elébe.”29 Lázadó és lázító szavak? Jézus azt az utasítást adta az apostoloknak, amikor szétküldte őket hirdetni a mennyek országát, gyógyítani, halottakat feltámasztani: „Ingyen kaptátok, ingyen is adjátok.” A gazdag ifjúnak pedig azt tanácsolta: „menj, add el, amid van, és árát oszd szét a szegények közt”.30 Az I. század keresztényeiről ezt olvassuk: „Egyikük sem mondott birtokából semmit sem a saját tulajdonának, hanem mindenük közös volt. (...) Nem is akadt köztük szűkölködő, mert azok, akiknek földjük vagy házuk volt, eladták, s az eladott javak árát elhozták és az apostolok lába alá tették. Ebből aztán mindenkinek adtak kinek-kinek szükségéhez mérten.”31

   Tiborc nem Istent vádolta, hanem méltatlan szolgáit. Az Isten elleni vádat nem hagyta ellenvetés nélkül. Bánk szavára, hogy Isten „a legcsekélyebb férgecskének is / teremte oltalom-fegyvert, csupán / az asszony-állatról felejtkezett el”, térdre esve így fohászkodott: „Uram! bocsásd meg, mert nem tudja, mit / beszél! Tudod, hogy ájtatos vala / mindég: ha tán asszonyt nem esmert volna, úgy / ő angyal is lett volna földeden!”32

   A bűnbeesés bibliai történetében a tiltott gyümölcs megízlelése utáni első mozzanat az, hogy Éva és Ádám észreveszik, szégyellik egymás előtt meztelenségüket. A nemi vágyhoz társuló bűntudat jelentkezése ez, / az angyali tisztaság bemocskolódása. Bánk vágyakozott a bűnbeesés előtti tisztaságra: „Úgy állj meg itt, pusztán, mint akkor a – / midőn az Alkotó szavára a / reszketve engedő chaos magából / kibocsájta.”33 Ezt elérni nem volt ugyan képes, de arra igen, hogy az emberi lét kötöttségéből Istenhez fohászkodjék. „Mennyben lakó szentséges atyám!” – szólítja Istent, amikor először döbben rá a Melindát fenyegető veszélyre; „Ó, véghetetlen szent könyörűletesség!” – kiált fel, amikor a veszély gyanúja igazolódni látszik.34 Ámde még ebben a lelkiállapotban is képes arra, hogy az ország nyugalmáért felelős államférfiként viselkedjék. A Biblia tanításának megfelelően hivatkozik arra, hogy az uralkodó Isten védelme alatt áll: „Istennek a kenettje egy királyi felség.”35 Melinda halálával beteljesülő tragikumát Isten büntetésénél is súlyosabbként, tőle való elszakadásként éli át: „Az ég siket fájdalmaimra – / végsemmiség az én ítéletem – / az Isten engem büntetésre nem / tart érdemesnek; – az angyal, mely jegyezte / botlásaimnak számát, ily következést / húzó legelső lépésemkor el – / rémült dicső helyén, és félrefordult / könnyes tekéntettel törölte ki / nevemet az élet könyvéből.”36

   Ez a minden mértéket meghaladó bűntudat mégis kegyelemért kiált. „Irtóztatón büntettél, Istenem!” – rendül meg a király; Istent említi a Bánk számára kegyelmet kérő Tiborc is.37 Bánk végső, „alig érthetőleg” elhangzó szavai: „Engedd meg illendően eltemettetnem”38 – nemcsak azt jelzik, hogy eljutott a tudatáig a királytól kapott evilági kegyelem, hanem mintha azt is, hogy megérintette az isteni kegyelem reménysége is.

   Katona versei, amelyek a Bán bán két kidolgozása között születtek, Istentől elhagyott emberről és világról szólnak. Leggyakoribb szavaik: halál, vég, sír, temető, napszakuk az este és az éj. „Fásult létemben mártír a lélek”, „hol az az Isten, ki engem eként / nem teként???” – mintha a végsemmiséget átélő Bánkot hallanók a Kérdés című költeményben; „elfúltak vérző szivemben / báj s öröm míveikkel” – szól az újra csak Bánkhoz hasonló lírai hős a Feleletben. „Merő (merev) szemmel, mint egy halott” – kezdődik A Képzelet, „megmer(ev)ült tetem”-ről olvasunk Az Andalban. „Oh, millyen nyomorult az ember az élet / ösvényén!” – jajdul fel az Egy Könny (Betti sírhalmára). Az életben csalódott, Istentől elhagyott, de valamiképpen mégis Isten után vágyódó ember hangja ez.

   Versgyűjteményének két kulcsverse megítélésem szerint a verseihez, a Múzsához és barátjához címzett bevezetőket követő A Magányhoz és az üresen hagyott oldal után következő, ezzel kiemelt Gyermekkor. Az előbbi, amelynek alcíme: Egy embergyűlölői órában, a világból, emberekből való kiábrándulás okait sorolja; megnyugvást csak a magánytól remél. A végső magány a sír, ahol az „elhervadt tetem Mennyei része” elpihen. Megerősíti ezt a következő, Menedék című vers: „itt ölellek által téged / boldogságom sírhalma, / hová szebben reménylt véged / gördíté a Sors-alma.” Nem a keresztény vallás által ígért túlvilági boldogság ez, valamiképpen mégis feloldása a földi szenvedésnek, átlépés a siralom völgyéből egy másik, boldogságot jelentő létezési módba.

   A Gyermekkor visszavágyás abba az időbe, amikor még nem kellett kiábrándulnia a világból, életből, emberekből, amikor „Csak gondatlan andal volt a / gondolkozás egész volta”, amikor „Úgy játszodott elméjével / az Öröm, mint lepkéjével / ő maga”. Istenről, vallásról nincs itt szó, de háttérként odaképzelhetjük a gyermeki hitet is. Az „édes Gyermekkor” bája azonban eltűnt, csak „betegen sajgó emléke” maradt.39

   Korának egyháza nem fogadhatta el Katona nézeteit. Történeti kritikája és személyes vívódása ma már megértésre találhat.

Jegyzetek

   1 Waldapfel József: KJ Szegeden. Itk 1935, 69–71.

   2 KJ összes művei. 1959. II. 327–328, 356. A továbbiakban erre a kiadásra csak a kötet és lapszám föltüntetésével hivatkozom.

   3 I. 728, 821.

   4 Bíró Ferenc: KJ. 2002. 19–21.

   5 II. 453.

   6 Miletz János: KJ családja, élete és ismeretlen munkái. 1886. 228–255.

   7 II. 530.

   8 II. 534.

   9 II. 537.

   10 II. 545.

   11 KJ történelmi művei. 2005. 92.

   12 II. 546–549. Passim.

   13 II. 551.

   14 II. 551–552.

   15 KJ történelmi művei. 2005. 101. Mai helyesírással idéztem.

   16 II. 486.

   17 II. 470.

   18 I. 26.

   19 I. 46.

   20 A kassai cenzor 1831. dec. 23-án kelt, a dráma előadását megtiltó véleménye a kéziraton.

   21 I. 84.

   22 I. 833.

   23 I. 932. A példázat az elveszett bárányról: Lukács 15: 3–7.

   24 I. 334. – Flavius Josephus: A zsidó háború. Ford. Révay József. 1964. 370.

   25 I. 350. Júdás neve és szerepének lényege Flavius Josephus művéből való.

   26 Bíró F. i. m. 96–98 és 152–159.

   27 II. 100–101.

   28 I. 371.

   29 I. 472, 474. Az idézett első szöveg Veit Weber Die Brüder des Bundes für Freyheit und Recht című művéből való fordítás.

  30 Máté 10:8, 19:21.

   31 Apostolok cselekedetei 4:32, 34–35.

   32 I. 520.

   33 I. 425.

   34 I. 397, 413.

   35 I. 446. Pál apostol levele a rómaiakhoz: „Ahol hatalom van, azt Isten rendelte. Aki tehát szembeszáll a hatalommal, Isten rendelésének szegül ellene.” (13:1–2.)

   36 I. 576.

   37 I. 578, 577.

   38 I. 578.

   39 A verseket a KJ versei című, 1991-ben megjelent kiadásból idéztem.

AZ ÉN 1956-OM

A forradalom kecskeméti eseményeiből aligha vonhattam volna ki magamat,nem kerülhettem el a megtorlást sem. Ismertek, számon tartottak, számítottak rám akkor is, amikor állást kellett foglalni, akkor is, amikor a forradalom leverése után példát kívántak statuálni. 
Az alatt a nyolc esztendő alatt, amely 1948 ősze, tanári pályám kezdete, Kecskemétre kerülésem óta eltelt, elhalmoztak elismerésekkel, kitüntető megbízásokkal. Fél éve sem voltam még Kecskeméten, amikor a Katona József Társaság tagjává s egyszersmind ügyvezető alelnökévé választottak. 1949 nyarán megbíztak az általános iskolai szaktanítói tanfolyamon a magyar irodalom előadásával, őszén – alig több mint egy esztendei tanárság után – szakfelügyelővé neveztek ki. A gimnáziumból a magasabb fizetéssel járó szakérettségi tanfolyamra helyeztek át. Tanítottam  a pártfunkcionáriusok gimnáziumi levelező tagozatán is. Rám bízták az Ismeretterjesztő Társulat (TTIT) megyei alakuló gyűlésének a vezetését, a megyei tagozat alelnökévé és az irodalmi szakosztály elnökévé választottak. Számos előadást tartottam, írásaim jelentek meg a helyi lapban, a Kiskunság című helyi folyóiratban és az Irodalomtörténeti Társaság folyóiratában, az Irodalomtörténetben. A Bács Megyei Füzetek 1. számaként jelent meg 1954-ben Katona Józsefről írott  füzetem, ennek az átdolgozott változatát adták ki 1955-ben útmutatóként a TTIT előadói számára. 1956-ban a Magvető Kiadó megbízásából, sajtó alá rendeztem Kazinczy Pályám emlékezete című művét. 1955-ben „Kiváló tanár” kitüntetést kaptam. Beválasztottak a Hazafias Népfront megyei bizottságának a vezetőségébe. Eközben azonban azt is tapasztalhattam, hogy nem tartanak a rendszer megbízható hívének. Amikor aspirantúrára jelentkeztem, azzal utasítottak vissza: „Nem volt Eötvös-kollégista úrifiúk számára szervezték ezt.” Baróti Dezső, a szegedi egyetem bölcsészeti karának dékánja 1954-ben azzal az ígérettel neveztetett ki kari titkárnak, hogy hamarosan áthelyeztet az irodalmi tanszékre: nem kerülhetett rá sor, a pártbizottság megakadályozta. Hiába pályáztam a pécsi pedagógiai főiskolára is. Súlyosabban érintett ezeknél, hogy 1950-ben mit sem tehettem, amikor egy igen kedves tanítványomat a minisztérium kizárta a tanulók közül. Azt talán már említenem sem érdemes, hogy 1950-ben kétszer tettek ki az albérleti szobámból: egyszer egy funkcionárius, majd egy szovjet tiszt költözött a helyemre.

A politikától távol tartottam magamat. Amikor állást kínáltak a megyei művelődési osztályon, nem fogadtam el. Különféle továbbképzéseken kellett részt vennem, oktatókáder lettem, de nem emlékszem, hogy e minőségemben valamit is tettem volna. A szakfelügyeletről már 1951-ben leköszöntem. Két – véleményem szerint visszafogott hangú – cikket írtam az ideológia jármába fogott irodalomtanításról (1949-ben és 1956-ban), egyik sem jelent meg, csak 1992-ben közölte őket történelmi dokumentumként a szegedi egyetem Actája. 1956 tavaszán behívtak a városi pártbizottságra, felajánlották, hogy bevesznek a pártba. Nem kívántam belépni. „Nem ért egyet a szocializmussal?” – kérdezte az illetékes elvtársnő. „Azzal igen, azzal azonban nem, ahogy önök kívánják megvalósítani” – feleltem. Akkor ennek nem lett következménye. Annak is csak később, és gyaníthatóan, amit közel egy időben „műveltem”. A Népfrontba hívattak. Iskolai órám lett volna, csak később akartam menni. Ragaszkodtak hozzá, hogy azonnal. Bosszantott, hogy semmibe veszik a munkámat, az elfoglaltságomat. A titkár valami jelentést kívánt velem átnézetni, nyelvileg kijavíttatni. „Én elvégzem a magam munkáját, ön is végezze el a magáét” – mondtam neki, s távoztam. Ha arra kért volna, hogy szabad időmben keressem fel, még inkább, ha ő keresett volna fel kérésével, nem utasítottam volna vissza. Következmény? A letartóztatásom után ellenem felhozott legsúlyosabb, teljesen alaptalan vádat föltehetően a Népfrontban koholták. A forradalmat megelőző eseményekről (az SZKP XX. kongresszusa, a Petőfi-kör vitái, Rákosi felmentése, Rajkék temetése) csak felületesen, újságból, rádióból értesültem. A történteket egyrészt a diktatúra enyhülésének, másrészt a párton belüli személyi ellentétek megnyilvánulásának láttam. Gerőt nem becsültem többre Rákosinál, Rajk rehabilitálását – emlékezve belügyminiszterségére – nem az igazság érvényre jutásának, csak a Rákosival való leszámolás jelének láttam. Október 2-án irodalmi ankét volt Kecskeméten a TTIT-ben Sánta Ferenc és Csoóri Sándor részvételével (a szintén meghívott Pándi Pál nem jött el). Én elnököltem. „Őszinte hangú, őszinte szavú, rég áhított beszélgetés volt ez” – írta másnap a Népújság. Letartóztatásom után azzal vádoltak, hogy egy kérdésre válaszolva tagadtam a szocialista realizmust, s ezzel szovjetellenes hangulatot keltettem. Arra is akadt tanú, aki szerint azt mondtam, oroszt csak azért tanítottam, mert kényszerítettek rá. Oroszt nem tanítottam, a szocreálnak pedig a gimnáziumi tankönyvben is szereplő zsdánovi meghatározását (pozitív hős, forradalmi romantika) kifogásoltam, említve, hogy az a szovjet irodalom java alkotásaira sem illik. Nem nagyon emlékszem az 5-i értelmiségi ankétra, amelynek Erdei Ferenc és Mód Aladár volt az előadója. Jobban egy Erdeivel való szűkebb körű beszélgetésre a TTIT irodájában. Óvatos visszafogottsággal határolódott el a rendszertől, saját korábbi szerepvállalásától is. Katona Piroska tanárnő kezdeményezte és szervezte meg, hogy fölmenjünk Budapestre Németh László Galileijének október 20-i bemutatójára. Nemcsak a dráma mondanivalója, hanem az előadás szüneteiben a lengyelországi eseményekről érkező hírek is ráhangoltak bennünket arra, ami három nap múlva kezdődött. Csak 24-én reggel, a rádióból tudtam meg, hogy az előző délutáni tüntetés a fővárosban fegyveres összecsapásra vezetett. Először azt hittem, győzött a hatalom, az erőszak. Azután szinte óráról órára erősödött bennem, bennünk a bizakodás: az egyetemisták tüntetése győztes forradalomra vezethet. A helyi lap 24-én különkiadásban közölte, hogy újraválasztották a Központi Vezetőséget és a Politikai Bizottságot, Nagy Imre lett a miniszterelnök. Felhívást tettek közzé a harcok beszüntetésére, statáriumot hirdettek. A 25-i számban Nagy Imre szózata jelent meg a magyar néphez, 26-án közölték: Kádár Jánost választották meg a Központi Vezetőség első titkárának. A személycserék azt látszottak bizonyítani, hogy a pártban felülkerekedett az ellenzék. De olyan gyanút is keltettek, hogy így akarják leszerelni a gyökeres változást kívánó ifjúságot meg támogatóját, az értelmiséget. Kecskeméten pedagógusok keresték fel a megyei művelődési osztály vezetőjét: továbbítsa a miniszterelnökhöz tiltakozásukat fiatalkorúak statáriális bíróság elé állításával szemben. Az osztályvezető megtagadta kérésük teljesítését. A kecskeméti harcokról nincs más emlékem, mint az, hogy ötéves kisfiunkat féltve a szoba védettnek vélt sarkába húzódtunk.30-án fölkeresett volt kollégám, Madarász László, akkor a TTIT megyei titkára. Közölte, hogy a Népfront javaslatára a megyei Nemzeti Bizottság tagjává választottak: menjek a megyeházára az alakuló ülésre. Nem akartam menni. Valami olyat mondtam: „Egyétek meg magatok, amit főztetek!” Úgy értettem, hogy hibáikért, a kialakult helyzetért vállalják a felelősséget a párttagok. Végül katonai autó jött értem s vitt el az ülésre. A bizottság már együtt ült. Mintegy tizenöten lehettek, Madarászon kívül a Kossuth-díjas növénynemesítőt, Mészöly Gyulát ismertem, és látásból még néhányukat. Úgy ítéltem, a többségük párttag, vagy a párt számára megbízható ember. Lehet, hogy engem is annak tartottak. Arra kértek, hogy egy már megfogalmazott szöveget, ha szükséges, fogalmazási hibáit kijavítva, diktáljak le a szomszéd szobában a gépírónőnek. Lediktáltam. Ebből formálták később azt a vádat, hogy november 3-án olyan körlevelet fogalmaztam és diktáltam, amelyben párttagok letartóztatása szerepelt. Közben a már megfogalmazott szöveg folytatásáról vitatkoztak. Nem álltam meg, hogy ebbe bele ne szóljak. Elmondtam, hogy a föntebb már említett ok miatt a pedagógusok bizalma megrendült az osztályvezetőben. Javasoltam, hogy a szovjet tiszti családok által kiürített lakásokat utalják ki rászorulóknak, mert úgy tudom, az veszi birtokba  őket, aki tudomást szerez róluk. Abból, hogy tartsanak szabad választásokat, a szabad szó kihagyását javasoltam, mert ennek a jelentése az elmúlt években ellenkezőjére változott (Szabadság!, Szabad Nép, szabad szakszervezet stb.). Nem látom értelmét, hogy a szovjet csapatok kivonulását követeljük, amikor szemünk láttára vonulnak Dunaföldvár felé. Kérjünk inkább tájékoztatást a kormánytól, hogy tudtával és beleegyezésével-e. Javasoltam, hogy támogassuk a DISZ-től független ifjúsági szervezetek létrejöttét. Már nem emlékszem, elfogadták-e valamelyik javaslatomat, ellenük nem szóltak. Később megbíztak, hogy a Bizottság részéről tartsam a kapcsolatot a Petőfi Népe címet fölvett megyei napilap szerkesztőségével. Kétszer vagy háromszor fölkerestem őket. Az akkori főszerkesztő letartóztatásom után azt állította, hogy én követeltem, jelentessenek meg egy ÁVH elleni cikket. (A terjesztésére már nem került sor, a nov. 4-i számba tették bele, én már csak a rendőrségen olvastam a letartóztatásom után.) A tanúként megidézett újságírók azt vallották, hogy a főszerkesztőtől akkor hallottak a cikk megjelentetésével kapcsolatos kívánságomról, amikor megkapták az idézést a tárgyalásomra. Azt hiszem, november 1-jén alakult át a Nemzeti Bizottság Forradalmivá. A párttagok kimaradtak, új tagok léptek be. Dallos Ferenc, a megyei tanács elnöke helyett Magócsy Géza, a megyei bíróság elnökhelyettese lett az új vezető. Rendet, nyugalmat kívánt teremteni, szorgalmazta az üzemekben a munka fölvételét, eszközei azonban nem voltak ehhez. Egy munkásgyűlésre engem akart maga helyett elküldeni, mert megfenyegették. Nem vállaltam. Nem tagadom: féltem. Attól tartottam, hogy a Szovjetunió nem enged, a Nyugat nem segít. A bizottsági tagság alól való fölmentésemet azért is kértem, mert visszavágytam az iskolába. A tanterem falai között szabadnak éreztem magamat a legsötétebb diktatúra alatt is. Legalább ezt a tanítási óra alatti szabadságot szerettem volna biztosítani. Nemcsak magamnak. 3-án még részt vettem egy diákgyűlésen. Több kollégával együtt rendre, nyugalomra igyekeztünk inteni a fiatalokat. Azzal búcsúztunk, hogy hétfőn (5-én) találkozunk az iskolában.

Mi történt eközben az iskolában? Talán október 31-én az igazgató, Szabó Adorján a megyei művelődési osztály vezetőjének az utasítására bizalmi szavazást kért önmaga ellen. Egyetlen szavazatnyi különbséggel nem kapott bizalmat. Háromtagú intézőbizottságot választottak: Szemerey Andort és Szőts Rudolfot, a két volt igazgatót meg engem. Fölkértük Szabó Adorjánt, hogy támogatásunkkal vezesse tovább az iskolát. Ellene semmi kifogást sem lehetett hozni azon kívül, hogy párttag volt. Később, november közepén megjelent a Petőfi Népében az új párt, az MSZMP szervezőbizottságának a névsora, köztük Szabó Adorján neve. A következő számban tiltakozott: nemcsak a szervezőbizottságnak, az új pártnak sem tagja. Talán szintén október 31-én váltottuk le – két-két küldött minden iskolából – a városi művelődési osztály népszerűtlen vezetőjét, s választottuk helyére a volt tanfelügyelőt, Vágó Dezsőt. Megható volt, hogy „Isten nevében” vette át a tisztséget. Nem sokáig viselte. Szabó Adorján is csak 1957 nyaráig maradt a Katona Gimnázium igazgatója. A november 4-i szovjet beavatkozásnak csak a durva módja ért meglepetésként. A konszolidáció némi reményét keltette, hogy nem Rákosi vagy Gerő tért vissza, hanem a forradalom idején Nagy Imre szövetségesének mutatkozó Kádár. Eljutott később hozzám Bibó István tervezete a kompromisszumos megoldásra, hallottam arról is, hogy egy fővárosi értelmiségi csoport Kodály Zoltánt javasolta államelnöknek. A Petőfi Népe november 24-i számában október 23-ra úgy emlékezett, mint új korszak kezdetére. Kádárék „forradalmi”-nak nevezték magukat, mintha az október 23-án kezdődött események, az akkori követelések örökösei volnának. November 26-án a kecskeméti pedagógusok gyűlésén 12 pontban foglaltuk össze követeléseinket, többek között az iskolai hitoktatást, a jogtalanul elbocsátott pedagógusok állásukba való visszahelyezését, a korábbi vasúti kedvezmény visszaállítását és a bérek javítását követeltük. A Petőfi Népe november 29-i száma egyetértett velünk, csak az anyagiak teljesítésére nem látott egyelőre lehetőséget. Durva szavakkal támadta a pedagógusokat Kocher László, a megyei tanács elnökhelyettese; azt követelte, büntessék meg őket az „ellenforradalom” megindításáért. December 2-án pedagógus küldöttség járt Dallos Ferenc megyei elnöknél, Kocher leváltását kérve. Dallos – úgy emlékszem, már korábban – megkérdezte tőlem, vállalnám-e az elnökhelyettességet. Nem vállaltam. Madarászt javasoltam, később valóban ő lett Kocher utóda. Bibó említett tervezetétől, a Nagybudapesti Munkástanács megalakulásától, fővárosi értelmiségi csoportok, főként az Írószövetség állásfoglalásától ösztönözve december elején értelmiségi gyűlést akartunk rendezni. A kecskeméti származású, hazalátogató Révész László jogászprofesszor is biztatott erre bennünket. Szabadi Sándor református segédlelkész, volt Eötvös-kollégista, akivel baráti kapcsolatban voltam, ismertetett össze vele. Abból a sajtóban megjelent közleményből, hogy Nagy Imre társaival együtt „saját kérésére” távozott Romániába, arra következtettem, hogy nem indul ellene eljárás, idővel talán visszatérhet a politikai életbe is. (Sorsáról csak kivégzése után, 1958. június 17-én értesültem.) A gyűlés tervét közöltük a megyei és városi tanácsi és pártszervekkel: ha nem is támogatták, nem is tiltották. Szükségesnek tartottuk, hogy engedélyt kérjünk a szovjet megszállóktól is. Egy oroszul tudó társammal (már nem emlékszem, kivel) elmentem a szovjet parancsnokságra. A bennünket fogadó tiszt telefonon felhívta a megyei pártbizottságot, s oroszul tudó társam szerint azt kérdezte, letartóztasson-e bennünket. Erre nem került sor, de érzékelve a helyzetet, lemondtunk a gyűlésről. A decemberi sztrájk eredményességében nem bíztam, egy kijelentésemet azonban később vádként használták ellenem. Két kollégám tanúskodott, hogy szót emeltem mellette. Egy kolléganő aggályoskodására, hogy a sztrájkoló munkások nem kapnak bért, azt mondtam: ez most számukra nem anyagi kérdés. A sztrájk napján több diák nem jelent meg az iskolában, az én osztályom teljes létszámmal távol maradt. Azzal mégsem vádoltak, hogy én bírtam rá őket. Bizonyára nem akadt közöttük, akit rá tudtak volna venni arra, hogy – hamisan – ezt vallja. (Kollégáim között akadt, aki tanúskodott ellenem, tanítványaim között egy sem.)

Az egyre szigorodó intézkedések, különösen a rögtönítélő bíráskodás bevezetése letörte a kibontakozásban való reménykedést. A november első napjaiban érzékelhető ellentéteket, megosztottságot azonban megszüntette, vagy legalábbis háttérbe szorította az egyetemes reménytelenség. Újabb megosztottság abban mutatkozott, ahogy a nyugatiak, az ENSZ segítségének elmaradásáról vélekedtünk. A MUK-ban (márciusban újra kezdjük) kevesen hittek, leginkább talán a kormány, amely március 15-e előtt tömeges letartóztatást rendelt el. Annyira nem éreztem magamat fenyegetve, hogy a megyei pártbizottságon tiltakoztam pedagógusok „begyűjtése” ellen. Hamarosan elengedték őket, persze nem a tiltakozás hatására. Egyes írók letartóztatása és súlyos ítélete (Déry Tibor, Háy Gyula, Zelk Zoltán) éles ellentétben állt a korábban ellenségnek tartott Németh László és Szabó Lőrinc Kossuth-díjával. Titokban terjedt Illyés Gyula Egy mondata és Tamási Áron Gond és hitvallása, sérelem őket nem érte, csak azokat, akiknél megtalálták ezeket. A tanítás megnyugtatott. Kedves osztályom volt az, amely júniusban szép sikerrel érettségizett, hasonlóképpen szerettem az ez évben harmadikos orosz tagozatú, iskolánkban első koedukált osztályt. (Nemcsak nekem, nekik is rosszul esett, hogy 1958 májusában a tablójukra nem tehették rá az arcképemet.) A városban egy irodalmi sorozatban Tolsztojról és Dosztojevszkijről tartottam előadást. Kritikát írtam Németh László 1956-ban megjelent Égető Eszter című regényéről (az Irodalomtörténet 1957. évi 3. száma közölte, amikor már börtönben voltam). Csak június végén, az iskolai év befejezése után érzékeltem, hogy a proskribáltak listájára kerülhetek. Áthelyeztek a Bányai Júlia Gimnáziumba, s ott az igazgató közölte, hogy magyart nem, csak latint taníthatok. Feleségemet ugyanakkor a tanítónőképzőből általános iskolába helyezték. Rosszabbul járt két kollégám, Szőts Rudolf és Tóth László: őket „népgazdasági érdekből” tanyai iskolába távolították el. Egy számomra korábban ismeretlen ember figyelmeztetett, hogy letartóztatásomra készülnek. Dallos Ferenc segítségére számítottam. Távollétében a felesége fogadott, azt  ígérte, hogy a férje kiáll mellettem. Július 14-én nyugtalan hangulatban utaztam Csépára anyám és akkor nála lakó nagyanyám meglátogatására. Még akkor éjjel utánam jöttek a rendőrök Kecskemétről. Otthon kerestek, a feleségemtől tudták meg, hogy hol vagyok. Amíg vissza nem hoztak Kecskemétre,

lakásunk környékét fényszórózták. Házkutatást is tartottak, bár azt hiszem, maguk is tudták, hogy nem találnak semmit. Amikor Csépán letartóztattak, megkérdezték, van-e nálam fegyver. Belenyugodtak, hogy nincsen. Fizikailag nem bántottak egész rabságom alatt, csak gúnyolódtak velem. Akadt, aki részéről rokonszenvet is tapasztaltam. Nagy letartóztatási hullám esett a július 15-ére virradó éjszakára. A zárkában, ahova kerültem, ismerőst is találtam: egyik volt tanítványom „horthysta” katonatiszt édesapját. Volt tanítvány a rendőrök közt is akadt. Később ő lett a kihallgatóm. Kezdetben többen „foglalkoztak” velem. Nemcsak mondataimat elferdítő, hanem teljesen alaptalan vádakat is nekem szögeztek. Nem tudtam őket rávenni, hogy hallgassák meg azokat, akik tisztázhattak volna. Kérdezgettek másokról is. E kérdésekre nem is akartam, többnyire nem is tudtam volna válaszolni. Különösen érdekelte őket Dallos Ferenccel való kapcsolatom. Bizonyára valóban szót emelt érdekemben. Csak mostanában gondolkodtam azon, mi kelthette fel jóindulatú érdeklődését irántam. Talán az, hogy megtudta: Eötvös-kollégista voltam én is, mint Dallos György, az ő 1956 januárjában elhunyt bátyja. Érdemes lett volna ezt említenem, ha akkor eszembe jutott volna? Mit tudhattak kihallgatóim az Eötvös Collegiumról? Tájékozottságuk különben is igen hiányos volt. Mikor egyikük azzal vádolt, hogy Bibó Lajos műveit terjesztettem, nem álltam meg, hogy ki ne javítsam: nem Lajos, hanem István. Írásbeli vallomásomat volt tanítványom így minősítette: „Tanár úr, ez a dolgozat elégtelen.” Ezt nem annyira bántónak, mint inkább szellemesnek találtam. Jó néhány  éve én voltam kénytelen elégtelent írni az ő latindolgozatára. Két hét múlva több társammal a tököli internálótáborba vittek. A kísérő pufajkásoknak csak a beszéde volt durva, a parancsnok, Ferenczi százados beszéde is emberséges. Megérkezésünk után tudtuk meg, hogy a más megyékből érkezett internáltakat kísérőik „búcsúzásul” megverték. Hatalmas teremben helyeztek el bennünket, összekeverve más megyeiekkel. Emeletes ágyakkal határolt „lakrészünket” csak mosdóba meg WC-re menet hagyhattuk el (mindkét helyen hosszan kellett várakoznunk), továbbá udvari torna alkalmából. Én orvoshoz is jártam, ekcémás fülemet már a rendőrségen is kezelték. Az a rémhír járta, hogy azért hoztak bennünket a Duna mellé, mert hajón visznek a Szovjetunióba. Ezt nem hittem. Egy délután az irodába hívtak. Egy Kecskemétről érkezett rendőrtiszt besúgásra akart rávenni. Nem vállaltam. Aláíratta, hogy erről soha senkinek nem beszélek. Úgy emlékszem, hogy augusztus 20-án hoztak vissza többedmagammal Kecskemétre. Útközben néhány szovjet katonát látva arra gondoltam, nekik sem könnyebb, mint nekünk: ők sem szabadok. Október 6-áig a rendőrség fogdájában tartottak: időnként kihallgattak, eredménytelenül. Volt úgy, hogy a zárkában egyedül voltam; olyankor fel-alá sétálva verseket mondtam magamban. Naponta kb. tíz percre kiengedtek egy kis zárt udvarra sétálni. Egyik alkalommal Katona Piroska szólt (suttogott) ki egy oda nyíló ablakból. Volt úgy, hogy hárman voltunk: egy szerb fiú, egy szerbül tudó középkorú férfi meg én. A szerb sokat kérdezgetett, talán besúgó volt. Egy alkalommal a fogdába látogató megyei főügyész fasisztának nevezett. A szerb megkérdezte, valóban az vagyok-e. Nem álltam meg a választ: „Ez az ember azt sem tudja, kik voltak a fasiszták.” Mielőtt átadtak az ügyészségnek, átvittek a börtönbe, Virág főhadnagy (volt tanítványom) közölte velem, hogy ellenem a BHÖ I/1. pontja szerinti vádat javasolják: büntetése halál, életfogytig vagy tizenöt évig tartó börtön. Megkérdeztem, mire alapítják ezt a vádat. „Már október 2-án tagadta a szocialista realizmust, ezzel szovjetellenes hangulatot keltett, s így Kecskeméten kezdeményezte az ellenforradalmat.” Megkönnyebbülve kérdeztem, szerinte milyen ítéletre számíthatok. „Elítélik egy évre, vagy annyira, amennyit előzetesben tölt, megdicsérni nem fogják.” Azt hiszem, kitűnik ebből, hogy a vád megalapozatlanságával tisztában voltak az illetékesek, s előre tudták az ítéletet is.Személyautóval, a városban hosszan tekeregve vittek át a néhány percnyire fekvő megyei börtönbe. A félegyházi művelődési házat vezető színész volt az útitársam, állítólag azzal vádolták, hogy elszavalta a Nemzeti dalt. (Volt olyan vádirat, amelyben az szerepelt, hogy a Nemzeti dalt is, a Talpra magyart is elszavalta a vádlott.) A börtön zsúfoltabb, de barátságosabb volt, mint a rendőrségi fogda. A zsúfoltság lassan-lassan megszűnt, végül már csak négyen voltunk a négyágyas cellában: egy bajai főorvos, egy bajai jogtanácsos, Magócsy Géza, korábban a megyei bíróság elnökhelyettese, a forradalom utolsó napjaiban a megyei forradalmi bizottság elnöke és én. Egyikünk sem volt különösebben közlékeny, beszédes, de jól kijöttünk egymással. Az egyik börtönőr a doktor urak zárkájának nevezte a miénket, s arra is célzott, hogy fogva tartásunkat méltánytalannak, igazságtalannak tartja. Magócsy megírta az egyik általa elítélt rab fellebbezését, a bajai orvos az egyik smasszer szemét kezelte. Olvasgattunk: a börtön könyvtára ugyan nem valami színvonalas választékot kínált, de a könyvtáros (a később tíz évre ítélt kunszentmiklósi tanár, történelem-szakfelügyelő, Csikesz Ferenc) igyekezett viszonylag jobb könyvekkel ellátni bennünket. Az ügyész később megengedte, hogy a feleségem angol nyelvkönyvet adjon be számomra, a börtönben tartott karácsonyi könyvvásáron német novellagyűjteményt vásároltam. Az ügyész, Deák András igyekezett rendesnek mutatkozni: lehetővé tette, hogy az irodájában a feleségemmel négyszemközt találkozzam, arra azonban hiába próbáltam rávenni, hogy vizsgálja ki alaposan az ellenem felhozott vádakat. Januárban magas lázzal a betegszobába kerültem. Az ismerős börtönorvos, Csorba Sándor gondoskodott rólam, segített a betegszobában borogatásokkal ellátó rabtársam, Kardos János bíró is. Kiküldtek felülvizsgálatra az SZTK-ba a szintén ismerős Domján Lajoshoz. Értesítette a feleségemet, s mikor jó óra múlva a folyosón várakozó börtönőr megkérdezte, sikerült-e találkoznom a feleségemmel, nyugodtan válaszoltam, hogy sikerült. Persze korántsem volt minden ennyire derűs. Még novemberben fölkeresett egy rendőrtiszt, a decemberi gyűlés előkészületeiről faggatott, s azzal fenyegetett, ez lesz ellenem a legsúlyosabb vád, Virág azért nem tért ki erre, mert menteni akarta volt tanárát. Azután, ki tudja, miért, kinek a közbenjárására, erről az ügyről később nem esett szó. Aggasztott bennünket a súlyos ítéletek híre, engem főként az, mihez tudok kezdeni, ha kiszabadulok ítélettel megbélyegezve. Ügyvédem, Szendrő József önként és honorárium nélkül vállalta a védelmemet. Többször kérte, hogy helyezzenek szabadlábra, de hiába: a „várható súlyos ítéletre” hivatkozva mindig megtagadták. Márciusban kaptam meg a vádiratot s az idézést a 18–19-i tárgyalásra. Az idősödő őr, aki kísért, elővette a bilincset, azután megkérdezte, mi a foglalkozásom, s mikor mondtam, hogy tanár, eltette. Kellemetlen meglepetésként ért,  hogy zárt tárgyalást rendeltek el. Csak utólag jöttem rá, hogy ennek az volt az oka: tudták, hogy az ellenem felhozott vádak látványosan dőlnek majd meg. Feleségem igazgatója, Bakos István engedélyt kapott rá, hogy a megyei művelődési osztály megbízásából részt vegyen a tárgyaláson. Felháborodott a hamis tanúskodása mellett makacsul kitartó Kancsár Sándorné viselkedésén, állítólag a szünetben azt kérte a tárgyalást vezető bírótól, a hamis tanút tartóztassa le, engem pedig engedjen szabadon. Hálás lehetek a Kancsárné által megnevezett gépírónőnek, Szabó Ferencnének, akit nyilván nem lehetett rávenni, hogy azt vallja: november 3-án letartóztatásokra utasító körlevelet diktáltam neki. Szabóné behozta annak a szövegnek a másolatát, amelyet október 30-án diktáltam, Mészöly Gyula pedig igazolta, hogy az már előzőleg megfogalmazott szöveg volt. Derűs színfoltként említem, hogy amikor Mészöly Gyulát szólították tanúskodni, bejőve odalépett hozzám, kezet fogott velem, s leült mellém a vádlottak padjára. Utólag azt mondta: úgy érezte, ha én ott ülök, neki is ott a helye. A Virágtól említett vádat, a szocreáltagadását a tárgyaláson az ügyész visszavonta: „Egy irodalmi irányzatról való vélekedés nem képezi bűncselekmény tárgyát.” Azt hittem, szabadulok. Nem így történt. Valaki a terhemre közbeavatkozott: a tárgyalást elnapolták „a vád kiegészítése” végett, engem pedig más zárkába helyeztek, hogy ne beszélhessek össze az egyébként tanúként már kihallgatott Magócsy Gézával. Abban a nagy cellában, ahova áthelyeztek, talán húszan is voltunk, számomra ismeretlen emberek. Érthető, hogy bizalmatlanul fogadtak: miért tettek oda? A március 31-i tárgyaláson nem került sor a vád kiegészítésére. Az április 1-jeire egy mogorva őr kísért, megbilincselve. A bilincset az ügyész utasítására sem akarta levenni a kezemről, pedig már csak az ítélet felolvasására került sor: 8 és fél hónapi előzetes letartóztatás után 8 hónap izgatásért. Elengedtek, a börtön kapujában nemcsak a feleségem várt, hanem négy kollégám is: Szemerey Andor, Szőts Rudolf, Tóth László, Mester Barna. A megyei főügyész eltérő minősítés miatt súlyosbításért, mi az ügyvédemmel fölmentésért fellebbeztünk. A Legfelsőbb Bíróság szeptember 8-án tárgyalta a fellebbezéseket: a minősítést (izgatás) és a 8 hónapot helybenhagyta, de a letöltött büntetést – szokatlan módon – három évi próbaidőre fölfüggesztette. Megkönnyebbülés? Mi lesz ezután? Visszakerülök-e az állásomba? A megyei művelődési osztály letartóztatásom napján fegyelmit indított ellenem, 1957. szeptember 16-án állásomból elbocsátott. A Bányaiban július közepéig járó fizetésemet előbb kifizették a feleségemnek, majd visszafizettették vele. Munkakönyvembe sem a Bányaiba való áthelyezésemet, sem szeptemberi elbocsátásomat nem írták be, hanem azt, hogy 1958. május 11-én bocsátottak el a Katonából. Kértem elmaradt fizetésemnek legalább az 50 százalékát. Választ sem kaptam. Kértem, hogy az egyeztető bizottság a jogerős ítélet után tárgyalja az elbocsátás ellen beadott fellebbezésemet. Erre 1958. november 14-én kerül sor. Elbocsátásomat hatálytalanították, alacsonyabb, általános iskolai tanári munkakörbe soroltak az 1958–59-i tanév végéig. A művelődési osztály nem fellebbezett, egyszerűen nem vette tudomásul ezt a döntést. Fölkerestem Molnár Frigyest, a megyei pártbizottság új első titkárát, korábbi pedagógust, s megkérdeztem tőle, elhelyezkedjem-e fizikai munkásként. Azt felelte: Ne! (A felesége tagja volt az egyeztető bizottságnak.) Bátrabban segítettek a fővárosiak. Nagy Miklós, Eötvös-kollégiumi szobatársam, irodalomtörténész, egyetemi oktató sokat tett értem. Ortutaynál kevés sikerrel járt, Bóka Lászlót és Szauder Józsefet azonban rávette, hogy irodalomtörténeti munkámat méltató írást adjanak a bíróság előtti felhasználásra. Az Akadémiai Kiadó még a jogerős ítélet előtt szerződést kötött velem, Nagy Miklós javaslatára, Jókai-regények kritikai kiadására, az Akadémiai Könyvtár, Bóka javaslatára, az Ady-bibliográfia készítésében való részvételre. Eötvös-kollégista évfolyamtársam, Simó Jenő, akkor az Európa Kiadó igazgatója német regényeket lektoráltatott velem. Vargha Kálmán, egyetemi évfolyamtársam, az Irodalomtörténet szerkesztője, miután fogva tartásom idején megjelentette kritikámat az Égető Eszterről, hosszabb tanulmányt közölt tőlem a történetíró Katona Józsefről. Volt kecskeméti tanártársam, Dankó Imre, akkor a gyulai múzeum igazgatója, Pálffy Albertről íratott és jelentetett meg tőlem egy füzetet. Mivel a kritikai kiadásokhoz meg a bibliográfiához Széchényi könyvtári kutatásra volt szükség, s mivel Kecskeméten nem kaptam állást, 1958 őszén néhány hónapot a fővárosban töltöttem, feleségem nagybátyjánál lakva. 1959 elején a helyi újságban olvastam, hogy a Béke téri iskolában adminisztrátort keresnek. Pályáztam. A megyei művelődési osztály akkori vezetője, Barabás János kinevezésemre ráírta: „További intézkedésig ideiglenesnek tekintendő”. Nem tudom, attól tartott-e, hogy a párt nem járul hozzá a kinevezésemhez, vagy azt latolgatta, nem kellene-e mégis tanárként foglalkoztatni. A Béke téren szeretettel fogadtak, nemcsak régi ismerőseim, mindenekelőtt Karátsony Kálmán igazgató, hanem azok is, akiket akkor ismertem meg. Többször fizetésemelést kaptam azzal a megokolással, hogy az iskolai adminisztrátorok közül nekem van legmagasabb iskolai végzettségem. (Persze a fizetésem így is jóval kevesebb volt a tanárinál.) Az Akadémia Irodalomtörténeti Intézetének kérésére kutatónapot is kaptam. Az adminisztrátori munka nem volt megerőltető: rendeztem közben az iskola könyvtárát, s jutott időm arra is, hogy délutánonként irodalomtörténeti munkámmal foglalkozzam. Arra a többször megismételt kérésemre, hogy az egyeztető bizottság határozata szerint helyezzenek tanári állásba, nem kaptam választ. Madarász László, akkor már a megyei tanács elnökhelyettese, talán azért, mert jobbnak látta, ha távozom a megyéből, Dabason próbált számomra könyvtárosi állást szerezni. Oda is, a pápai mezőgazdasági technikumba is sikertelenül pályáztam. 1960 novemberében azt kértem, hogy nevezzenek ki a Katona Gimnázium akkor szervezett könyvtárosi állásába. Waldapfer Eszter, az Országos Pedagógiai Könyvtár igazgatója szakmailag alkalmasnak talált, politikailag azonban nem. Bencédy Józsefnek, a minisztérium középiskolai osztálya vezetőjének, volt Eötvös-kollégiumi „családapámnak” a segítségét kértem. Vállalta értem a politikai felelősséget, így megkaphattam az állást.A megyei illetékesek közölték velem, hogy rendezhetem, leltározhatom, katalogizálhatom a könyveket, kölcsönzést azonban nem folytathatok, a tanulókkal nem érintkezhetem. Ekkor jelent meg – váratlanul – egy bizonyos Kőrösi elvtárs a megyei pártbizottságról, s kijelentette, hogy teljes jogú tanárként irányíthatom a tanulók olvasását. (Valami olyat mondott: „Akinek mi megbocsátottunk, annak megbocsátottunk.”) Megbízólevelet kaptam arra is, hogy segítsem a város iskolai könyvtárainak munkáját. A főállású iskolai könyvtárosok között több hozzám hasonló, félreállított tanár akadt. Különös jóindulatot tapasztaltam a szakfelügyelő, Károlyi Ágnes részéről. Tanácsára beiratkoztam levelező hallgatóként a budapesti egyetem könyvtár kiegészítő szakjára. Különösebb megerőltetés nélkül szereztem meg 1965-ben a könyvtáros diplomát. Ekkor már tanítottam, sőt osztályfőnök is voltam. A megtorlás éveiben sok ember rokonszenvét éreztem: nem azért, amit tettem, hanem azért, amit elszenvedtem.

1971-ben Olaszországban jártunk. A vonaton egy tanár, megtudva, hogy magyarok vagyunk, elmondta: diákjai 56-ban az olasz trikolór színeit magyar sorrendben hordták, ezzel ünnepelték győztes forradalmunkat. „Győztes?” – kérdeztem – „mi másként éltük meg”. Egy kérdéssel felelt: „Eljöhetett volna Itáliába feleségével együtt 1956 előtt?”

(Ennyit akartunk?)