OROSZ LÁSZLÓ: A MEMOÁR (2)

Ígéretet kaptunk a Forrás folyóirattól, hogy megjelentetik a teljes Memoárt (hossza miatt valószínűleg több részletben), ezért egyelőre nem közöljük itt, az évforduló miatt azonban az 1956-ról szóló fejezettel kivételt teszünk.

1956. A politika hullámvölgyét eddig csak távolból észleltük. Ha nem is úgy, ahogy akkoriban mondták: „ezt már guggolva is kibírjuk”, az állapotot mi is átmenetinek hittük. Tóth László, akihez el-eljártam, még a ’40-es, ’50-es évek fordulója táján mondta: ha Sztálin meghal, nagy változás jön. Ennek jeleit ’53-tól tényleg észleltük, az életszínvonal némi javulásában is, az irodalomban is a hallgatásra ítélt írók megszólalásában. A tanári szobában nemigen tettünk lakatot a szájunkra, nem hittük, hogy az ott elhangzottakat fölhasználják ellenünk, legfeljebb Bereczky, Elekes, Rési előtt voltunk tartózkodóbbak. A párton belüli „tisztogatások” a párt belügyének látszottak. Akár árulók voltak Rajk és társai, akár klikkharc áldozatai, esetük mindenképpen azt bizonyította, hogy a pártnak sem erkölcsi alapja, sem politikai szilárdsága nincsen. A 20. kongresszus, Rákosi leváltása azt mutatta, hogy valami újnak, másnak kell következnie. Hogy mennyire újnak, mennyire másnak, nem tudtuk megítélni. ’55 őszén vagy ’56 tavaszán behívtak a városi pártbizottság kádereséhez, aki akkor a megyei pártbizottság első titkárának, Németi Józsefnek a felesége volt. Fölszólított, vagy inkább kért, lépjek be a pártba. Nem álltam kötélnek. Ugyanakkor hívta be Nánási Miklóst, a képző igazgatóhelyettesét is; ő sem lépett be. Ekkortájt történt az is, hogy a népfront megyei titkára, Kovács Endre behívatott. Az iskolába telefonált, hogy azonnal menjek. Óráról hívtak ki, ez már előre felbosszantott. Kiderült, hogy valami jelentését kívánja velem megfogalmaztatni. Merev és udvariatlan voltam: „Én is végzem a magam munkáját, végezze Ön is a magáét.” – mondtam neki, s otthagytam.

Nyáron Szegeden voltunk Istvánnal és Évával, Olginál laktunk, majd Istvánt itthon hagyva anyukával kb. 10 napos országjáró utazást tettünk Évával, jártunk Debrecenben (Julowval, Kéryvel találkoztam), Sárospatakon (Dankó Imrééknél), Egerben, Szilvásváradon (Julowval és a nővérével).

Október 6-án a TTIT irodalmi szakosztálya vitát rendezett irodalmi életünk kérdéseiről. Pándit, Sánta Ferencet és Csoórit hívtuk, Pándi az utolsó pillanatban lemondta a jövetelt. Főként Sánta volt igen aktív, nyilatkozott – többek közt – a szocialista realizmusról is. Én elnököltem. Gila János, akit a levelezőknél tanítottam, s aki akkor már a megyei művelődési osztályon volt, nekem szögezte, nem így tanítottam a szocialista realizmust. Valami olyat mondtam, hogy rosszul tanítottam, s a Csendes Donnal érveltem, hogy az sem fér bele a szoc. real. dogmatikus meghatározásába.

Nagy Micu továbbra sem hagyott fel azzal, hogy átvigyen az irodalomtörténeti kutatásba. ’56. október 5-én írt Szauder Jóska: az Irodalomtörténeti Intézetben kilátás van állásra, s szívesen fogadna – lakásszerzésben azonban nem tudnak segíteni. Postafordultával kér választ, én azonban fel is mentem hozzá. Nem tudom, hogy megállapodtunk-e valamiben: a közbejött események időszerűtlenné tették a dolgot.

20-án fenn voltam Pesten a Katona József Színházban Németh László Galilei-jének bemutatóján. Katona Piroska szervezésében többen is fölmentünk. A bemutató hangulatát izzították a lengyel eseményekről érkező hírek.

A 23-i pesti eseményekről csak 24-én reggel értesültünk a rádióból. Kecskeméten még nyugalom volt, tanítottunk is. A következő napokban volt némi lövöldözés, de nem tudtuk, ki lő, kire lő, miért lő. Úgy látszott akkor, Nagy Imre miniszterelnökségével, majd azzal, hogy Kádár került a párt élére, megoldódik a helyzet. Otthon ültünk, számba vettük élelmiszertartalékunkat, vártunk.

30-án eljött hozzám Madarász, közölte, hogy a párt javaslatára beválasztanak az ideiglenes megyei nemzeti bizottságba, s hívott, menjek el az alakuló ülésre. Nem akartam menni. Ha nem is így, lényegét tekintve azt feleltem: „Egyétek meg, amit főztetek.” Nem sokkal rá egy katonai autó jött értem. Némi alkudozás után most már ráálltam, hogy elmegyek.

A megyei tanács épületében a népfront helyiségében volt az ülés. Mészöly Gyula[1] fogadott (azt hiszem, ő volt akkor a megyei népfront elnöke, országgyűlési képviselő, kitűnő mezőgazdasági szakember, paradicsomnemesítő). Kezembe nyomott egy már kész szöveget, nézzem át, jó-e a fogalmazása, ha szükséges, javítsak rajta, s diktáljam le a gépírónőnek. Megtörtént.

A bizottságban ott volt a megyei első titkár (Daczó)[2], a megyei tanács elnöke (Dallos)[3], továbbá Magócsy Géza, a megyei bíróság elnökhelyettese, Papp Géza református esperes, Szendy Jenő, orvos, Szabó Lajos, gépgyári mérnök, Bognár Károly és Pataki Ferenc mezőgazdászok, Madarász László tanár, a TTIT titkára, Borszéki Lajos és Mádi Lajos DISZ-titkárok. Mészöly Gyula elnökölt, bevezetőként az általam imént lediktált beszédet olvasta fel.

A vitában nem akartam felszólalni, de nem álltam meg. Követelésekről volt szó, többek közt arról, a szovjet csapatok vonuljanak ki. Mindenki látja – mondtam –, hogy a szovjet tankok Dunaföldvár felé mennek. Kérdezzük meg inkább, a kormány tudtával-e. Követeljük a valóban szabad választásokat, hangzott egy másik javasolt poszt. Azt mondtam, töröljük a jelzőt, elkoptatták, hamissá tették az elmúlt évek. Kifogásoltam, hogy a megyei művelődési osztály vezetője megakadályozta a pedagógus szakszervezet miniszterelnökhöz intézett levelének továbbítását, amelyben azt kérte, fiatalkorúakat ne állítsanak statáriális bíróság elé. Végül javasoltam, hogy a szovjet tisztek megürült lakásait, amelyekbe most „aki kapja marja” alapon költöznek, korábbi, ráutalt igénylőknek adják, megemlítve, hogy Urbán Sándor kollégám várandós feleségével egy parányi szobában lakik a gimnáziumban. Egyetértéssel fogadott javaslataimból – erős átformálással – később vádpont lett ellenem.

A bizottság a sajtóval való kapcsolat tartását bízta rám, a Népújság a Nemzeti Bizottság lapjaként fölvette a Petőfi Népe címet. „Legalább megtanítod az újságírókat magyarul fogalmazni.” – mondta derűs egyetértést keltve Mészöly.

Ha jól emlékszem, 30-án kora délután, de lehet, hogy 31-én délelőtt került sor az iskolában arra, hogy megszavaztatták a tanárokat, meg akarják-e tartani az igazgatót, vagy újat választanak. Állítólag a megyei (vagy a városi) művelődési osztály vezetője adott erre utasítást. A titkos szavazáson Szabó Adorján nem kapott bizalmat. Ennek az lehetett az oka, hogy ő eleve úgy állította be, lemond, s lemondását elfogadjuk-e. Új igazgató választására azonban nem került sor, a tanárok háromtagú igazgató-tanácsot választottak (Szemerey[4], Szőts[5], Orosz), s mi megállapodtunk, hogy az igazgatással továbbra is Szabó Adorjánt bízzuk meg, mi csak tanácsainkkal, s a testület által ránk ruházott tekintélyünkkel kívánjuk támogatni. Dóczinak így is rosszul esett a dolog.

Már ez után a választás után zajlott le hasonló a városi művelődési osztályon is. Ezen is részt vettem a gimnázium képviseletében. Úgy emlékszem, egyhangúlag, vagy legalábbis nagy többséggel váltottuk le Székelynét, s választottuk meg Vágó Dezső bácsit.

Az újság szerkesztőségében kétszer vagy háromszor voltam benn, inkább híreket hallani, beszélgetni, mint ellenőrizni vagy utasítani. Egyetlen cikk kéziratáról mondtam véleményt, ezt volt tanítványom, Benedek Pista írta (most Benedek István Gábor névvel a Népszabadság munkatársa); azt javasoltam neki, álljon el a közlésétől. Ez már november 1-je után volt: Nagy Imre bejelentése után, hogy kiléptünk a Varsói Szerződésből, bukott ügynek láttam már a forradalmat. A mi bizottságunk felvette a forradalmi jelzőt, a párttagok kiléptek vagy kizárták őket, Magócsy[6] vette át a vezetést. Én is távozni akartam, 2-án csak Magócsy kérlelésére maradtam benn a bizottság ülésén, 3-án már nem mentem be, ennek a napnak a délelőttjén a piarista gimnázium dísztermében városi diákgyűlésen voltam több kollégámmal.

November 4-én tulajdonképpen az következett be, amire számítottam. Kora reggel Tóth Lászlóval találkoztam az Ady Endre utcán. Nagymarosi Kálmánhoz, a városi tanács elnökéhez ment. Tóth László a városi nemzeti bizottság elnöke volt, s most szükségesnek látta Nagymarosit figyelmeztetni: nekik sem történt bajuk az elmúlt napokban, elvárja hát, hogy a bizottság tagjait se bántsák a következőkben.

Tóth Lászlótól még ’56 nyarán hallottam: Kádár a jövő embere. Most igazolódni látszott, nemigen hittem azonban, hogy vezető szerepe tartós lesz. Úgy gondoltam, az ő kormánya csak olyan átmenet, mint Peidlé volt ’19-ben. Ha hosszabb lesz is ez az átmenet, előbb vagy utóbb visszatér Rákosi és garnitúrája.

A pedagógus szakszervezet november 26-i gyűlésén a követeléseket tartalmazó pontok átfogalmazásában való részvételt és felolvasásukat meggyőződés nélkül vállaltam, csupán azért, nehogy gyávának tartsanak. Ugyanígy s ugyanezért nem zárkóztam el az elől sem, hogy részt vegyek december elején egy értelmiségi összejövetel szervezésében. Talán olyasmi is motoszkált bennem: lássuk, tényleg szabadabb vagy toleránsabb-e a Kádár-rendszer, mint Rákosié volt. A munkástanács, az írószövetség követeléseit, Bibó kibontakozási programját irreálisnak tartottam.

Az élet lassanként visszatért rendes kerékvágásába. Sok örömünk telt Istvánban, akinek óvodai produkciói kitűnő képességekre vallottak. Jólesett a tanítás a nem kívánt szünet után. Lassanként elcsitultak az iskolában a kedélyek, nagyobb kilengés nem is volt, csak a decemberi sztrájk idején próbálkoztak a diákok is – szolidaritásból – hasonlóval. ’57. februárban két hosszabb kritikát írtam: Szabó Lőrinc válogatott verskötetéről és Németh László Égető Eszteréről. Az előbbit alighanem a Kiskunságnak küldtem el, nem merték megjelentetni, az utóbbit az It-nek, s ott meg is jelent ’57 végén vagy ’58 elején, az ’57/3. számban. Májusban a TTIT világirodalmi előadássorozatában Tolsztojról és Dosztojevszkijről tartottam előadást. ’57 nyarán Balatonalmádiba készültünk.