VÉGTELEN

Július 13. Apám ma lenne 92 éves. Akik eljöttek tavaly a temetésére, emlékül egy apró könyvecskét vihettek magukkal, 1951-ben készült versfordításainak hasonmás kiadását. Az írógéppel írt „irkafűzéssel” összekapcsolt kéziratlapokat nem sokkal a halála után találtunk meg. 1951 karácsonyán ajándékozta meg vele anyámat. Én persze nem emlékezhettem az ajándékra, mert két hónapos voltam, a testvérem még kevésbé, hiszen csak tíz évvel később született meg. Latin, olasz, német és francia versek voltak a lapokon, ezt a négy nyelvet ismerte olyan szinten, hogy fordítson is belőlük. Néhány hete, amikor a kecskeméti lakást ki kellett ürítenünk, egy másik füzetke is előkerült. A címe Átdolgozott fordítások. 1951 – 2005. A régi füzet olasz verseit írta át. Dante, Petrarca, Poliziano, Leopardi, Carducci, D’Annunzio, Novaro. 1951-ben még nem járhatott Itáliában, később azonban többször is, kedvenc országa volt, művészetét, és a versek alapján úgy hiszem, költészetét is szerette. Találok egy verset, Giacomo Leopardi Végtelenjét, amelyet szinte változtatás nélkül gépelt át az új füzetbe. Lemásolom. Jelenjen meg most itt is.

L'INFINITO

Sempre caro mi fu quest'ermo colle,
E questa siepe, che da tanta parte
Dell'ultimo orizzonte il guardo esclude.
Ma sedendo e mirando, interminati
Spazi di là da quella, e sovrumani
Silenzi, e profondissima quiete
Io nel pensier mi fingo; ove per poco
Il cor non si spaura. E come il vento
Odo stormir tra queste piante, io quello
Infinito silenzio a questa voce
Vo comparando: e mi sovvien l'eterno,
E le morte stagioni, e la presente
E viva, e il suon di lei. Così tra questa
Immensità s'annega il pensier mio:

 E il naufragar m'è dolce in questo mare.