OROSZ LÁSZLÓ 100

 

FEKETE TULIPÁNOK, FAZEKAS LAJOS SZONETTJE (1957)

  

Hívom Fazekas Lajost, legyen velünk a kecskeméti könyvtárban, ahol apám századik születésnapját fogjuk ünnepelni. Készül is rá, aztán lemondóan legyint, megviselné a hosszú utazás. Helyette elmesél egy történetet.

   Mielőtt továbbadnám, néhány szót írok Lajosról. 1957-ben érettségizett apám osztályában, bár eredetileg nem tartozott a társasághoz. Makón volt gimnazista, és amikor kitört a forradalom, az ottani diákság vezetője lett. A bukás után édesanyjával és testvéreivel Kecskemétre menekült, míg édesapját, aki makói rendőrkapitányként a forradalmárok mellé állt, letartóztatták. Lajos az érettségi évében járt, természetesen be akarta fejezni a gimnáziumot, amit csak titokban tehetett meg. Valaki apám osztályát ajánlotta neki. Nem csak az osztályfőnök, az osztálytársak is pontosan tudták, mi várna Lajosra, ha kiderülne, ki is valójában, de egy emberként vigyáztak rá.     

    Miután leérettségizett, két könyvet ajándékozott neki apám. Lajos úgy emlékszik, azt mondta, azért, mert ezekből két példánya van. Az egyik a Szent Lajos király hídja volt, Thornton Wilder regénye, a másik egy verseskötet, Nagy Lászlóé, alighanem az ’56-ban megjelent Rege a tűzről és a jácintról. Lajost nem kérhetem, keresse meg a könyveket, mert sok évvel ezelőtt megvakult. Dolgozik ugyan így is, filmet rendez, lediktálja a forgatókönyveit és telefonon magyarázza el a munkatársaknak a dramaturgiát, a beállításokat, a képeket, de a könyvespolcán már nem ismeri ki magát. Az emlékei közt viszont nagyon is. Azt mondja, a könyvek nem az egyébként színjeles érettségit jutalmazták, hanem már az irodalmárt, a költőt. A szonettre is emlékszik, amellyel fölhívta apám figyelmét magára. A Fekete tulipánokra.

Sötét virágok tátogó hada

Fekete fényt liheg: a tulipánok.

Árnyékaik nyújtózkodó liánok;

Langyos, sötét a bolyhos éjszaka.

 

Az ég fekete tulipánkehely,

Pelyhes-titokzatos. A kerti törpék

Forognak. Lenn az árnyak szerte törték

A fényt. Most nincs idő, se tér, se hely,

 

Se rossz, se jó, csak éj, sötét ruhával.

Egy pávapille szőrös potrohával

Le s föl szuszog a szárakon. Halál.

 

Bebújok egy kehelybe. Rám talál.

Nem mozdulok, csak összerogyva várok:

Lihegnek a fekete tulipánok.

   1957-ben írta a verset, amikor terjedni kezdtek a hírek a megtorlás áldozatairól. A halálfélelem szonettje, a rémületé, amelyet egyformán érezhetett a diák és a tanár, s amelyről, bár beszélni nem volt szabad, de verset költeni lehetett róla. Sőt kellett. Menedék lehet-e egy tulipánkehely a halálhozó pávapille elől? A vers ’57 decemberében jelent meg a Tiszatájban, de jóval korábban, a tulipánok tavaszi nyílása idején született, akkor mutatta meg osztályfőnökének, sokkal később nem is tehette volna, mert apámat július 15-ére virradó éjjel letartóztatták.

     Lehet, hogy valóban két példánya volt a könyvekből apámnak, de valószínűbb, hogy egyszerűen szokása volt könyvet adni a végzős tanítványoknak. Egyszer még én is kaptam. Tanítani ugyan hivatalosan nem tanított, de úgynevezett külön-latinra jártam hozzá, amit hetenként kétszer „nulladik órában”, vagyis reggel héttől nyolcig tartott. Év végén minden külön-latinos kapott egy könyvet, én Iszaak Babel Lovashadseregét, holott egyáltalán nem számítottam jó latinosnak. Hadd másoljam ide egy véletlenül fölbukkanó Babel mondat egy darabját: „…hol találok kerek e világban még egy ilyen apát, mint az én apám?” 

    Rábukkanok egy másik ajándékkönyvre is, ezt nem adta, hanem kapta apám. Keresztury Dezső: A magyar irodalom képeskönyve. Magvető Könyvkiadó, Budapest, 1956. A belső címlapon: „Szeretettel osztályfőnökünknek 1957-ben végzett osztálya, a IV. b.: Ballai Béla, Bányai László, Bodóczky László, Csábrándy János, Cseri Kálmán, Deli Lajos, Fazekas Lajos, Fehér István, Góg Béla, M. Kiss Antal, Lehóczky Imre, Orosz Ernő, Pataki József, Petrás János, Petrilla András, Scheitz Endre, Staud Gábor, Szabó Mihály, Szatmáry Mihály, Tréfás Antal. Megtalálom az osztály érettségi tablóját is Az arcképek fölött magától értetődő természetességgel tündököl az új címer. Nem a Kádárék által kreált csillagos-kalászos, hanem a forradalom Kossuth-címere, amelyet a zászlókból kihasított Rákosi-címer helyére varrtak, svájcisapkájukra tűztek, tankok oldalára festettek ’56 októberének forradalmárjai. 1957 júniusában nem lehetett veszélytelen a címer alatt megjelenni, azt is megkockáztatom, az új rezsim elleni demonstrációnak számított az ilyen akció.

 

O.L ÍRÁSA FODOR ANDRÁS JÓZSEF ATTILA KÖNYVÉRŐL

Fodor András: Szólj költemény

Ez a mű kettős adósságot törleszt. Egyik elsősorban a Nagy emberek élete sorozat szerkesztőjéé, kiadójáé: ők az ifjúságnak, a költészettel most ismerkedőknek, az emberségüket most formálóknak tartoztak könyvvel a proletárköltészet és proletárhumanizmus legnagyobb magyar alakjáról. Másik közvetlenebbül a szerzőé, a 40-es évek végén indult költőgeneráció rangos képviselőjéé: ő — annyi más társával együtt — József Attilának az adósa: vallomással, hűségnyilatkozattal az emberi és költői példáért.

A könyv dicséretére mindenekelőtt az válik, hogy a két adósságot egyszerre, harmonikus egységben törleszti. Pontos, megbízható ismereteket ad a kezdő olvasó számára is követhető módon, de nem alacsony színvonalon, nem gügyögő egyszerűsítéssel — és ugyanakkor vallomás is a könyv, a költőutód nem rejtegetett, rajongó szeretete fűti.

Fodor András jó másfél évtizede írt Ének József Attiláról című költeményét így kezdte: ,,Mintha csak élne, itt van ő egészen.” Nemcsak a költemény, e könyv írása közben is ott volt egészen emberi és költői valójában a szerző lelkében, elméjében. Ott van a könyvben is. Fodor nem csupán közöl, leír, elbeszél: megjeleníti, szinte átéleti velünk a költő életét. Mestere a jellemző vonások biztos kezű kiemelésének, nagy érzelmi erejű, szuggesztív jelenetek teremtésének. íme egy jelenet Attila hajósinas korából: „Sikálja a hajó fedélzetét, szidolozza réz alkatrészeit. Naphosszat meregeti a vizet a Dunából. A vizes kötél véresre horzsolja tenyerét. Vasárnaponként röstell hazajárni. Nem panaszkodik, de pár hónap múltán batyuba kötött holmijával ott áll a Lovag utcai ház előtt. Vágyódva és félve nézi nővéréék kivilágított ablakait. Etus talál rá.” (25. I. — Ez a rövid mondatos, érzelmi mélységét nem a stílustól, hanem a tényéktől nyerő részlet — sok hasonlóval együtt — Illyés Petőfi-életrajzát juttatja az olvasó eszébe.)

Fodor — ha, mint láttuk, szépírói eszközökkel él is — nem oldja regénnyé József Attila életrajzát. Kortársi emlékezések kitűnően választott részleteivel sokszorozza meg a nézőpontokat, a költő verseiből vett idézetekkel mutatja meg az életrajzi mozzanatok, élmények mélységét. Csak említeni tudom, az idézésre nincs hely, hogyan elevenedik meg apró idézetek tükreiben, mit jelentett József Attilának a ferencvárosi bérház és környéke (14-—15. I.), mit Szabadszállás (19. I.).

„Mibennünk hát nem torzulhat el arca” — kezd Fodor András egy másik versszakot imént idézett költeményében. Elsősorban a költői arcra, a szellemire gondolunk e sor olvastán. Nem torzul el az ebben a könyvben, hiteles és arányaiban is pontos. De nemcsak azzal nézhetünk szembe. Akárcsak az elkezdett versszak folytatása, e könyv is újra meg újra emlékezetünkbe idézi József Attila fényképekről jól ismert „okos fejét”, „dacosan csontos, magas homlokát” is. Irodalomtörténészeink közül főként Keresztúry Dezső szokott arcképeket elemezni, a külső vonások állandó jellegzetességeiben és árulkodó változásaiban mutatni meg belső tartalmat: egyéniséget és állapotot. Fodor András is bravúros biztonsággal él ezzel az eszközzel. A kínálkozó példák közül két jól ismert, a kötet illusztrációi közt is fellelhető fénykép elemzését idézem:

„A harmincéves férfi kifele és befele forduló két arcát fölismerhetjük akkoriban készült fényképein. Az egyiken az Opera mellett állva, kora tavaszi napsütésben néz vissza. Öltözéke rendes, gondos, akár a kistisztviselőké. De egyik életrajzírójától tudjuk, ezt a szabályos eleganciát többnyire zárójelbe tette a kalap és a cipő, mely a kelleténél mindig nagyobb volt egy-két számmal. A képen mindenesetre a puhakalap szegélye alól, az árnyék homályából is bizakodó, derűs tekintet sugara érzik. A másik, 1935-ből való felvétel közvetlen közelből mutatja az arcot, de a szemgödrükbe esett karéjos, fénytelen szemek mintha tárgytalanul, valami bizonytalan rettenetbe figyelnének; a félredöntött fej, lekonyuló bajusz, a dudorodó, meztelen halánték, de még a rövidre nyírt haj örvénye is valami befele csavarodó nagy szomorúságot, űzöttséget tükröz” (167—8. I.).

„Mint káoszban, mely csillagot teremhet, vad kínok közt is kereste a rendet . . .” —jellemezte költeményében Fodor András József Attila költői alkotásmódjának lényegét. Ebben a könyvben verselemzések egész sorában bonthatja ki, mutathatja meg költészetének csillagot termő művészi rendjét. A terjedelem korlátai miatt nincs lehetősége sok vers felvonultatására, még kevésbé aprólékos elemzésekre — de szüksége sincs erre. A mesterségben járatos költő precíz tudásával, árnyalatokra is pontosan reagáló érzékenységével képes kiemelni a kötetekből a jellemző verseket, a versekből a lényeges mozzanatokat. A versek minden képére, mondatára, szavára kínosan ügyelő „tanáros” elemzésekkel szembesítve néha talán túlságosan nagyvonalúnak tűnnek Fodor versmagyarázatai, de míg az előzők gyakran fárasztanak, ezekben egy pillanatra sem engedi figyelmünket lankadni a telitalálatok szüntelen villódzása. Igazságtalan ugyan, a közismert „nagy” versek bemutatása helyett példaként mégis a kevésbé számon tartott, ritkábban emlegetett költemények szépségeinek megcsillantására utalnék, a Rög a röghöz (45. I.) meg a Gyöngy (81. I.) elemzésére, József Attila természetlátása csokonais közvetlenségének megmutatására (83—4. I.) vagy arra, hogyan figyel fel Fodor egyetlen szó- kapcsolatban („hideg vonyít”) a még példaképekhez igazodó kezdő költő egyéni hangjának felszakadására (39. I.). „És nem talált a földön menedékre.” József Attila életrajzához, költői pályájának képéhez ez a szintén Fodor András költeményéből vett keserűen summázó mondat is hozzátartozik. Volt ennek a nagy költőnek az életében számos olyan neurózist szülő mozzanat, amelynek az említése máig is szinte neurotikus hatást kelt, annyiféle — többnyire nem is oktalan és jogtalan —érzékenységet sért. Gondolok itt a párttal való kapcsolatának problémáira, Babitscsal való ellenségeskedésére, Illyéstől való elhidegülésére éppúgy, mint a sikertelen szerelmekre. Fodor András nem kerüli ki ezeket a kérdéseket. Okos megfontoltsággal, józan mérséklettel többnyire nem ülteti a vádlottak padjára azokat, akik nem szerették a költőt elég „szilajon”, de minden rokonszenvünket megőrzi az iránt a sokat szenvedett ember iránt, aki ezt a szilaj szeretetet igényelte.

„Miénk lett egészen” — idézzük ismét Fodor András másfél évtizede írt költeményét. A könyv utolsó fejezete azonban nem egészen ezt tanúsítja. Az 50-es évek dogmatikus irodalompolitikája tisztelgett ugyan József Attila előtt, de teljes meg- és elismerését gátolta is. Ma már megnyílt a lehetőség a teljes örökség birtokba vételére, de feladat van még elég. „A mai és ezutáni generációknak sem lesz könnyű dolguk: a terek, utcák tábláin, tankönyvek lapján klasszikussá hűlt alakot kell elevenné váltaniuk.”

Ehhez kitűnő segítség ez a könyv.

OROSZ LÁSZLÓ (Forrás, 1971/4)

... ET CENTESIMUM ANNUM INCIPIT