OROSZ LÁSZLÓ: DÖBRENTEI - KATONA, BERZSENYI

Döbrentei Gábor hosszú ideig a magyar irodalomtörténet kitagadott gyermeke volt.
Kirekesztését korábbi támogatója, Kazinczy kezdeményezte. 1829. ápr. 2-i levelében
többek között ezt írta neki: „az én hajlandóságom nélkül legfeljebb is egy falusi papocs-
ka levél vala, nem nagy talentumod s talán még kevesebb tudománykád többet nem
ígérhetének.” Ellene fordult az 1820-as, 30-as években demokratizálódó irodalmi közvé-
lemény arisztokratákkal való kapcsolatai miatt, nem volt ugyanis titok, hogy Széchenyi
támogatásával nyerte el a Magyar Tudós Társaság titkári tisztségét, az úgynevezett
Conversations-lexikoni pörben pedig Dessewffy József gróf kelt a védelmére. Az 1830-as
évek közepére kiszorult az irodalomból, le kellett mondania a Tudós Társaság titkárságá-
ról is. A legutóbbi időkig tartó elítélését érzékeltetheti néhány idézet az 1960-as években
az Irodalomtudományi Intézetben készült magyar irodalomtörténetből: pályája elején
Kazinczy „túlértékelte”, ő azonban „hátba támadta” pártfogóját; még azt is hibájául róják
fel, hogy folyóirata, az Erdélyi Muzéum „túlságosan igényes volt”, ezért előfizetői elpár-
toltak tőle.
Működésének pozitív vonásaira csak legutóbb kezdtek fölfigyelni, mindenekelőtt
Csetri Lajos A magyar kritika évszázadai I. kötetében (1981) és Egység vagy különbség? című
művében (1990). Csetri már a pályakezdő Döbrenteit is elhatárolja Kazinczytól. „Döbrentei
– ellentétben a Kazinczy-körrel –, annak ellenére, hogy ő megfordult Németországban,
nem volt egyoldalú német műveltségű ember. Széles körű nyelvismerete, az angol és
olasz kultúra és irodalom alaposabb ismerete egyrészt megnyitotta útját fölfelé, az erdélyi
és magyar arisztokrácia körébe... Számára tehát nem volt föltétlen eszmény a nemzetiség-
nek csak a szellemben való kiélése, sőt nemcsak később, Magyarországon, de már erdélyi
korszakában is aktív harcosa volt a műveltségszervezés intézményes keretei létrehozá-
sának, nemcsak folyóiratával, hanem azzal is, hogy, bár sikertelenül, de évekig küzdött
az erdélyi akadémiai mozgalomért, Aranka ügyének folytatásáért. Így nagyra értékelte
mindazt, ami a németeknél történt, de nem volt olyan rajongója a weimari klasszikának
és főképp Goethének, mint Kazinczy és Kölcsey...” (Egység vagy különbözőség?, 299.)
Bővebb kifejtést aligha igényel, hogy sem Katona, sem Berzsenyi életműve nem fér el
a Kazinczy és Kölcsey nevével fémjelezhető irodalmi törekvések között. Kíséreljük meg
megvizsgálni Döbrenteivel való kapcsolatukat!
Az Erdélyi Muzéumban 1814-ben meghirdetett drámapályázatot Kazinczy is, Kölcsey
is eleve sikertelen kísérletnek tartotta. Igazuk volt? A pályázatra beküldött drámák érté-
kelését olvasva úgy látszik, igen. De Katona mégiscsak ettől a pályázattól ösztönözve
írta a Bánk bán első kidolgozását. Lehet, hogy el sem küldte. Lehet, hogy nem érkezett
meg. Lehet, hogy nem olvasták el, fennakadva az Előversengésnek a recenzensről szóló
mondatán: „a feje üres, velőtlen”. Mindenképpen igazságtalan Döbrenteit hibáztatni, azt
bizonygatva, hogy nem is ismerhette fel Katona drámájának az értékét. „Jobban tudott
elmélkedni a költészetről, mint megítélni valamely költeményt, s a vizsgáló és boncoló
szellem hiányát nem pótolta nála az ízlés önkéntelen ösztöne” – állította Gyulai Pál
(Katona József és Bánk bánja, 1883, 107). Véleményét Horváth János megtoldotta azzal, hogy
amikor színházi sikersorozat bizonyította a Bánk bán kiválóságát, Döbrentei bűntudato-
san hallgatott, s hallgatott arról is, mi történt azzal a három korábbi Katona-drámával,
amelyeket a költő atyja fiának a halála után Trattnernek küldött, ő pedig Döbrenteinek
továbbított. (Jegyzetek Bánk bán sorsáról, in: H. J.: Tanulmányok, 1956, 225., 226.)
Döbrentei valóban megérte a Bánk bán sikereit, sőt ő volt a budai Várszínházban
szereplő társulat igazgatója, amikor, 1835. február 27-én Kántorné jutalomjátékaként a
fővárosban először mutatták be. De az akkori, igen mérsékelt siker aligha ösztönözhette
arra, hogy felidézze emlékezetében, csaknem húsz éve valóban ott volt-e Kolozsváron
e drámának a szerző által is gyengének nevezett első kidolgozása. A későbbi sikerekről
pedig talán ő is úgy vélekedett, mint Széchenyi, aki az 1839. március 23-i előadásról ezt
írta a naplójába: „Érthetetlen, hogy a kormány hogy engedhet ilyen esztelenséget játszani.
– Rossz, veszedelmes tendencia.” A hozzá eljuttatott három dráma, a Monostori Veronka,
Ziska és Jeruzsálem pusztulása kéziratának megőrzéséről azonban Döbrentei gondoskodott,
amikor a társulat könyvtárában helyeztette el őket.
A kolozsvári pályázatot Katona lezáratlannak tartotta, valószínűleg nem azért, mert
elkerülte a figyelmét az Erdélyi Muzéum 1818. évi 10. füzete, hanem azért, mert a beküldött
drámák nagyobb részéről nem közöltek bírálatot. Érdeklődő olvasója volt ő ennek a folyó-
iratnak, benne Döbrentei írásainak. Nevét ugyan nem írta le, de föltehető, hogy Kisfaludy
Károly Ilkájáról írott (kéziratban maradt) bírálata és a Tudományos Gyűjteményben megje-
lent dramaturgiai tanulmánya néhány helyén fölhasználta, amit tőle olvasott. Így például
az Ilka bírálatának ez a mondata: „A hallgatónak történet kell, nem készület; – ez nem
tudósítást, hanem cselekedetet vár”, Döbrenteinek erre a Boileau nyomán tett megálla-
pítására emlékeztet: „Hideg okoskodás Játék színen csak untatja a nézőt.” Amikor azt
kifogásolja, hogy az Ilka első felvonásában nem halad előre a cselekmény, Döbrentei előbb
idézett tanulmányának erre a mondatára gondolhatunk: „A bonyolítást minden jelenés-
nek nevelni kell”. Egyezik Döbrentei drámapályázatot meghirdető írásának és Katona
dramaturgiai tanulmányának az a megállapítása, hogy irodalmunk eddig a lírában mutat-
ta fel a legtöbbet. Az egyiptomi Holtak Ítélő Székéről, amelyet a drámákban való ítélke-
zés előzményeként említ Katona, Döbrenteinek Barcsay Ábrahámról szóló életrajzában,
pontosabban annak egyik jegyzetében olvashatott. Keserű panasza arról, hogy a magyar
színtársulat „a magyar pénzen épült német színekben bért fizet”, közvetlen tapasztalata
volt ugyan, de olvashatta Döbrenteinél is, éppen az Erdélyi Muzéum 10. számában: „az
igazsággal látszik ellenkezni, hogy minekutánna a Pesti theatrum Pest városának, tehát
Magyar Városnak eladott fundusaiból épült, az egyedűl a német társaságnak szolgáljon,
és abból a Magyart kizárhassa”. Végül: a Katonától sokszor idézett „én vagyok Bánk”
föltehető ösztönzőjeként megnevezhetjük a Wielandot idéző Döbrenteit: „Megkívánom,
hogy az, aki a hősök által mer beszélleni, maga is nagy lélekkel bírjon, és míg a lelkesedés-
nek órájában, hősévé általváltozott, maga is általmelegedve érezze azt, amit Személyének
szájába teszen”. Az is lehetséges, hogy Katona drámatörténeti áttekintése dramaturgiai
tanulmányának elején nem független attól, amelyet Döbrentei Boileau Poétikáját ismerte-
tő tanulmányában olvasott. (Lásd minderről a lelőhelyek feltüntetésével: Katona József:
Versek, tanulmányok, egyéb írások, kritikai kiadás, 2001, 205., 210–211.)
Berzsenyi Kazinczy után Döbrenteivel levelezett legtöbbet. Az „után” nemcsak a leve-
lek számára vonatkozik, hanem arra is, hogy életének Kölcsey kritikáját követő csaknem
két évtizedében Döbrenteitől kapott és neki írt legtöbb levelet. Kazinczyval egyszer sem,
Döbrenteivel többször is találkozott: 1814 szeptemberében az ifjú, tizennyolc esztendős
Wesselényi Miklóssal és nevelőjével, Pataky Mózessel együtt járt Niklán, meglátogatta
Berzsenyit 1829 nyarán is, találkoztak Pesten, a Tudós Társaság ülésén, s legutolsó, 1835.
december 3-i levelében azt ígérte Berzsenyi Döbrenteinek, hogy a következő nyár elején
egészsége helyreállítása végett Budán fürdőzvén fölkeresi. Erre már nem került sor: 1836.
február 24-én meghalt.
Döbrentei figyelmét Berzsenyire Kazinczy hívta fel, elküldve neki három versét.
Döbrentei lelkes örömmel fogadta ezeket, megzenésítésüket, már tervezett Muzéumában
való megjelentetésüket ígérte. Válaszlevelében (1811. máj. 20.) ezt írta Kazinczynak:
„Szeretném, ha Berzsenyivel közelebb volnék ismerős. Én őt láttam ugyan, de ő engem
bizonyosan nem. S 15 vagy 16 esztendős koromban nem úgy néztem mint most. Ez a
Férjfiú örök nevet vág magának. Nagy Pálhoz írt ódája excell. Már kérték tőlem leírni.”
Döbrentei ekkor gróf Gyulay Ferencné Kácsándy Zsuzsanna, Kazinczy ifjúkori sze-
relme házánál volt nevelő Erdélyben, Andrásfalván, az őt akkor még igen kedvelő
széphalmi mester ajánlására. Kapcsolatba került az erdélyi arisztokrácia több tagjával,
így a Gyulayékkal rokon gróf Bethlen Ádámnéval. Felolvasta neki Berzsenyi Kazinczytól
kapott verseit. A melancholia Bethlennének annyira megtetszett, hogy bonyhai kertjében
kőbe vésette. Berzsenyihez írt első levelében (1812. jún. 20.) Döbrentei erről számolt be.
Megírta azt is, hogy távoli rokonok. Válaszlevelében Berzsenyi felajánlotta a tegezést,
kapcsolatuk hamarosan meghitté vált. Döbrenteinek panaszolta el már 1814. január 5-én,
hogy mit vétett Helmeczi a versein híre nélkül tett változtatásokkal. Nagyra értékelte
Döbrentei tevékenységét: „Te, édes barátom, Erdélyben igen szép függezetben állsz, és
sem hazádnak, sem magadnak hasznosabban nem élhetsz, mint mast... Ne csüggedj, s törj
előbbre is! Te Erdélyt és az erdélyieket nekem igen szépen fested. Örülök, hogy Erdély,
valamint mindenkor, úgy mast is magyarabb, mint mi, örülök a theatrumnak, én olyast
Kolozsvárról álmodni sem tudtam.” (1814. jan. 5.)
1815-ben verses episztolát intézett Döbrenteihez, az ahhoz mellékelt levélben így szó-
lította: „Kedves Barátom, rokonom és földim”. E levélben arról is írt, hogy találkozott
Döbrentei édesapjával. „Beszélgetésünk tárgyai ti voltatok, valamint itt, úgy Dukában is
Dudinknál.” A „ti” jelentheti a levél címzettjén kívül Wesselényit és Patakyt (1814-ben
Dukai Takács Juditnál is jártak), jelentheti az Erdélyi Muzéum munkatársait, de gondolha-
tunk egy másik Dudira, Döbrentei mostohatestvérére, Perlaky Juditra is, Berzsenyi ifjú-
kori szerelmére. Perlaky Judit anyja, férjének halála (1802) után, a szintén megözvegyült
Döbrentei Lajosnak, Gábor atyjának lett a felesége. Az előző házasságokból származó
leány és fiú közel egykorú volt: Judit 1783-ban, Gábor 1785-ben született. Döbrentei tudott
Berzsenyinek Judit iránti szerelméről: 1794 és 1800 között született verseiről Berzsenyi
műveinek 1842-i kiadásában ezt írta: „Ki azokra Nemesdömölkön szülei házánál vol-
tában fakasztá, a gyönyörű leány, a kedves és lelkes lény, Perlaki Judit volt. Még mint
gyermek ismerém.” Még mint gyermek? A jelzett időben 9. és 15. éve között járt, akkor
még nem volt mostohatestvére Juditnak. Vajon tőle vagy Berzsenyitől hallott-e az ifjúkori
szerelemről? Judit iránti szerelmének titkát Berzsenyi nem tárta a nyilvánosság elé, Az első
szerelem című, erről legnyíltabban valló költeményét kihagyta a kötetéből, csak 1860-ban
jelent meg Toldy Ferenc kiadásában. Berzsenyit közös szülőföldjük, a Kemenesalja, közös
iskolájuk, a soproni evangélikus líceum, távoli rokonságuk és talán a Judithoz, Dudihoz
fűződő szerelem emléke is közelítette Döbrenteihez.
Mindketten Kazinczy biztatásával, s mintegy védőszárnya alatt indultak, de az 1810-
es évek közepére már mind a ketten eltávolodtak tőle. Így van ez akkor is, ha Döbrentei
kalauzként szegődött Kazinczyhoz 1816-i erdélyi útján, Berzsenyi pedig 1817. február
27-én a keszthelyi helikoni ünnepségről beszámolva mintegy hitet tett mellette – és
Kisfaludy Sándor ellen. A Mondolat, amely különben Berzsenyit is gúnyolta, és a Felelet,
amely azonban nem tetszett neki, tovább mélyítette, nem hagyta betemetni az árkot Nikla
és Széphalom között. Kazinczynak már 1811. február 15-én megírta Berzsenyi, hogy ellen-
zi nyelvi normájának az egyoldalúságát, a „tiszaiság” erőltetését a „dunaiság” ellenében.
„Az ember ahány, annyiféle, / S változhatatlan főbb vonásaiban. / Ki gondja mindazt
egy kaptára vonni?” – olvassuk Döbrenteihez írt episztolájában. A Mondolat és a Felelet
szerzőinek vitáját ugyanebben az episztolában úgy minősítette, mint „csürhe gyermek
kámpolásait”. Kölcsey nem ok nélkül bántónak ítélt kritikája, Kazinczy Kölcseyt mentege-
tő válaszlevele után Berzsenyi egyetlen barátjának az irodalomban Döbrenteit tartotta.
Döbrentei hívta fel Berzsenyire Széchenyi figyelmét. A „niklai remete” másként ítélte
meg földijének, rokonának arisztokrata körökben való forgolódását, mint a magukat
háttérbe szorítva érző írótársak. Az ő szemében hasznos és derék dolognak látszott a
tehetős földesurakat megnyerni a nemzeti nyelv, kultúra, sőt gazdaság támogatására. „Te
igen tudsz a nagyokkal társalkodni, s kérlek is, hogy mast ez legyen a te legfőbb stúdiu-
mod. Légy cselekedettel poétánk, tégy, amit tehetsz, add által magadat egészen a mi jót
akaró nagyainknak, mert a szalmatüzet Veszta tüzévé igyekszenek tenni.” (1828. okt. 18.)
Válaszában Döbrentei, tevékenységéről beszámolva, Kazinczytól való elhatárolódásának
a lényegét fejti ki: „Érzésemet mindig sértette midőn Kazinczy azt kezdé prédikálni
közöttünk, hogy a csak szépért minden egyéb feláldoztassék.” Széchenyi mellé szegődve
sokat tehetett a magyar nyelv használati körének szélesítéséért. A Casino jegyzőkönyvét
félig-meddig még német tanácskozás után magyarul kezdte és folytatja, magyarul írja
éttermének az étlapját is. „Bolond mondás, »hadd szolgáljon nekem a német«, s ezzel
is mindenütt a honi nyelv tolatott félre. Száz évek óta nem taníták a magyart semmiféle
ipar-ágra s osztán Minerva legyen, Jupiter agyvelejéből!” Majd: „Ha mindig bölcsebbülő
rendezetek fejlendenek ki, amit hiszek, itt is fognak majd honolni a míveltség és ipar
istenei, hisz ezek olly égi vendégek, kik mindjárt jőnek, mihelyt okos a nemzet magá-
hoz inteni őket. Tehát mikor majd 2000ret irandanak, Magyarország egészen nemzeti
míveltség hona már; a keleti nép újjá szüli magát mint az arab ménvér Európában.”
Széchenyi gondolatait tolmácsolja itt Döbrentei. Kazinczy irodalmi irányzatával szemben
a bécsi Hormayrral való beszélgetését idézi: „A magyart Európa, irodalmai sorában igen
kicsi serkenetnek nézi, s ha majd unttában a maga halmai közül kegyetekre tekintendene,
de ott is csak a megszokott övéinek lehabzását leli, rátok se néz többé. Őrizzétek keleti
sajátságtokat, figyelmünket annak ujsága fogja ingerleni.” (1828. nov. 21.)
Döbrenteivel való levelezése és társalkodása egyrészt megerősíthette Berzsenyit
abban, hogy a „nagyokhoz” írt ódái, amelyek Kazinczynak nem tetszettek, nem voltak
hiábavalók, másrészt új munkára ösztönözte. Költői ere ugyan kiapadóban volt, de bő
termést hozott létre tanulmányíróként. Kölcsey kritikájával való viaskodása (Antirecensio,
Észrevételek, A versformákról) után írott tanulmányai valamiképpen Döbrenteihez kap-
csolódnak: a Kritikai leveleket hozzá intézte, a Bírálatokat, amelyeket az időközben
más irányt vett Tudománytárba szánt, Döbrentei adta ki. A Poétai harmonistika a
Tudós Társaság Döbrenteitől szerkesztett évkönyvében jelent meg, közlésre elfogadták
A magyarországi mezei szorgalom némely akadályairul című tanulmányát is (lehet, hogy
közlésére azért nem került sor, mert közben leváltották Döbrenteit). Neki küldte el az ő
1818-ban az Erdélyi Muzéumban megjelent írásával azonos című és sokban hasonló mon-
danivalójú A kritikáról című tanulmányát is.
Lehetséges, hogy Berzsenyi utolsó nagy verse, a Gróf Mailáth Jánoshoz címzett, de való-
jában Széchenyit ünneplő óda („melynek első három strófája” – Szerb Antal szerint – „a
magyar líra legmagasabb pontja”), Döbrentei önkényes beavatkozása nélkül nem jelent
volna meg. Széchenyi főként azt kifogásolta, hogy lóverseny győzteseként ünnepelte a
költő, holott csak a lova volt jobb. A kifogásolt szakasz így hangzott: „Oh énekeld őt, a
diadal fiát! / Eurus szülte lován mint viva, nyerve díjt, / Sándorral, a hírhedt lovaggal,
/ Kezdve, teremtve dicső utat s célt.” Berzsenyi visszakérte az Aurorától a költeményt,
átdolgozta, de az idézett versszakkal nem tudott mit kezdeni. Döbrentei mentette meg az
utókor számára az Akadémia alapítására célzó két sorral: „Mint áldozá fel ezreit, hogy /
Ész müvein kecsesülne nyelvünk.”
Ez a költemény, tizennyolc másikkal együtt, Döbrentei 1842-i Berzsenyi-kiadásában
jelent meg először, az 1816 óta írt versek ötödik könyvként csatlakoztak az 1816-i kiadás
négy könyvéhez. Azt a tizennégyet azonban, amelyek többségét Kazinczy hagyatta ki az
1813-ban megjelent kötetből, Döbrentei kiadásában sem találjuk: nem tudott az 1808-as
kéziratról, arra csak Kazinczy Gábor hívta fel az 1860-ban Berzsenyi verseit újra kiadó
Toldy Ferenc figyelmét. Jelentős többlete azonban Döbrentei kiadásának, a csak verseket
tartalmazó korábbiakhoz képest, a prózai művek nagyobb és a levelek kisebb részének a
megjelentetése.
Erről a három kisebb és egy nagyobb alakú kötetben egyszerre megjelent kiadásról sok
rosszat lehet mondani. Döbrentei úgy vélte, maga Berzsenyi hatalmazta fel arra, hogy
változtasson a szövegein, amikor azt mondta: „Ha meghalok, tedd munkáimmal, ami tet-
szik.” A hasonló változtatásokat azonban akkor még – másoktól – elfogadhatónak tartot-
ták. Meggondolandóbb Németh László kifogása: „a jegyzetekben indázó nyelvészhóbort
s literátor hiúság irdatlan bozóttal lepi el a remekműveket”. (Berzsenyi, in: N. L.: Az én
katedrám, 1969, 319.) Nehéz, de nem lehetetlen ebben az irdatlan bozótban Berzsenyi élet-
rajzával és művei keletkezésével kapcsolatos adatokat találni. Ezeknek az összegereblyé-
zése külön tanulmányt igényelne. Külön tanulmányt Döbrentei „nyelvészhóbortjának”,
sajátos szóképzéseinek áttekintése is.
(Megjelent a Forrásban, 2006 szeptemberében.)

KÖNYVSAROK

 

KATONA JÓZSEF MEGÍRATLAN NAPLÓJÁBÓL

Kecskeméten, Jakab havának 30-ikán, 1815-ben

A színészektől ugyan elszakadtam, de tudok róluk. Talán már bontják játszóhelyüket, a Rondellát, ők pedig útra keltek. Egerben lehetnek, vagy már Miskolcon. Most, hogy a fenti dátumot írtam Bánk-bánom Előversengése alá, rájuk kell gondolnom. Ha előadnák! Ha előadhatnák! Bánk feleségének, Adelájdnak a szerepét, mikor írtam, Rózának szántam. Mondatait megfogalmazva rá gondoltam. Öt esztendeje miatta csatlakoztam a társulathoz. Volt úgy, hogy együtt léptünk a színre. Utoljára két esztendeje az István királyban. Én voltam István, ő Judit, a húgom. A színlapon Széppataki leányasszonynak írták a nevét. Nem szerette ezt a nevet. Nem is volt akkor már leány. Déry Pista rávette, hogy menjen hozzá feleségül. Én csak levélben mertem neki megvallani a szerelmemet. Épp Kecskemétre indultam akkor fél esztendőre, jogi gyakorlatra. „Én magát véghetetlen szerelemmel szeretem” – így kezdtem a levelet. Azzal folytattam, hogy bővebben nyilatkozom, amikor visszatérek Pestre. De mit nyilatkozhattam volna? Azt, hogy legyen a feleségem? Most, két esztendő múlva sem kérhetném erre. Mikor leszek én házasodni képes tisztségviselő vagy prókátor? Mikor visszatértem Pestre, Róza már Déry felesége volt. Déry egykorú velem, de már öt esztendeje tagja a színjátszó társulatnak. Gondoltam én is arra, hogy a delectáns aktorságot hivatásos színészségre cserélem. Írtam is egy levelet a játékszíni igazgató uraknak, hogy álnéven ugyan – a harcias Katonát Békesire cserélve – a színészség terheit kész vagyok vállalni. Végül is atyámra gondolva, arra hogy ő mit vár tőlem, nem küldtem el a levelet. Ott hányódik Bárány utcai házunk egyik zugában egyéb írásaim között. Visszatérve Pestre az utcán találkoztam Rózával. Szerencsét kívántam neki Déryhez. Hozzátettem: „Hát ezért nem válaszolt a levelemre.” „Miféle levélre?” – kérdezte. Nem hitte, vagy úgy tett, mintha nem hinné, hogy én írtam a nevem kezdőbetűivel szignált levelet. Déryvel baráti viszonyban voltam, így gyakran találkozhattam Rózával. Bemutattam neki jogásztársamat, Prepeliczay Samut. Meglepődve vettem észre, hogy nemcsak ismerik egymást, hanem kapcsolatuk több az ismeretségnél. Hamarosan észre kellett vennem azt is, hogy Róza jobban kedveli Samut, mint a férjét. Intettem, hogy bajba kerülhet. Nem került bajba. Megszokott dolog, hogy színésznők művészetéért való rajongás szerelemre vezet. Rózának nemcsak Samu, hanem egy másik jogásztársam is tette a szépet, a jómódú Gyertyánffy Dávid. Az ő udvarlása az egész társulatnak hasznára volt: többször is vendégül látta mindnyájukat. Amit tudtam vagy sejtettem róluk, A rózsa című vígjátékomban írtam meg. Nemcsak Rózának, a darab olvasóinak vagy nézőinek is könnyű volt fölfedezniük, mi rejlik Deresháziné meg Prédahelyi hadnagy „testvéri” szerelme mögött. Kultsár István elő akarta adatni a darabot, Róza megtiltotta, azzal fenyegetőzve, hogy otthagyja a társulatot. Lehet, hogy a Jeruzsálem pusztulását is ő tiltatta le a színpadról. A cenzor engedélyezte, Róza azonban azt gyaníthatta, hogy a férjétől eltávolodott zsidó királyné, Berenice Titus császár iránti szerelme mögött is a közte meg Samu között szövődött szerelemre ismerhetnek. Pedig erre – Isten látja lelkemet – egy pillanatig sem gondoltam. Most fejeztem be föntebb már említett új drámámat a 13. században élt Bánk bánról. Először Bonfini krónikájában olvastam róla, majd több helyen is. Tudoróla, hogy hazánkban is, külföldön is többen feldolgozták a történetét. Talán elküldöm Bánk-bánomat az Erdélyi Muzéum című lapban nemrégiben hirdetett pályázatra. Azt hiszem azonban, hiába pályáznék vele. Kényes már maga a tárgy is: egy királynénak, méghozzá német származásúnak a meggyilkolása. Mint Rózának írott levelem is tanúsíthatja, írásban bátrabb vagyok, mint szóban, viselkedésben, cselekvésben.

Kecskeméten, Jakab hava 2-ikán, 1819

Májusban és júniusban Pesten szerepeltek a fehérvári színészek. Ősszel visszatérnek. Egy korábban ismeretlen szerző, Kisfaludy Károly darabjaival meghódították a közönséget. Kisfaludy eltalálta azt a hangot, amely sikert hoz: a hazafias szólamokét. A tatárok Magyarországban című drámáját adták először. Olyan sikerrel, hogy Brunszvik gróf tizennyolc estére átengedte nekik a német színházat. Hogyne hatotta volna meg a magyar hazafiság a közönséget? Meghatotta az a darab szerint a tatárokat is. Kisfaludy – úgy mondják – négy nap alatt írta vendégjátékukat záró Ilka című darabját. Úgy hallottam, hogy nagy sikere miatt könyvben is kiadják. Ha elolvashatom, megírom Kisfaludynak – akivel közben megismerkedtem – mit tartok benne jónak, mit nem. Olyasfajta recenzióra gondolok, mint amilyet Bárány Boldizsár barátom írt Bánk-bánomról. Hálás vagyok érte: hozzásegített, hogy újra átgondoljam, amit négy esztendeje írtam. A fehérváriak közt több ismerősöm van. Tudnak korábban játszott darabjaimról, néhányan egyik-másikban szerepeltek is. Tudnak Bánk-bánomról is. Fölvetették: szívesen előadnák, amikor ősszel újra Pestre jönnek. Örülnék neki: már csak azért is, mert hosszabb ideje foglalkozom az átdolgozásával. Bárány bírálata döbbentett rá, mi is az alapvető hibája ennek a műnek: az, hogy nem derül ki belőle, mit művelt a meráni herceg az ország nádorának a feleségével. Hírbe hozta az udvarlásával? Nem elegendő oka ez annak, ami következik. A „latorkodást” valóságosan el kell követnie. De hogyan? Bánk feleségének a meghódításával, az asszony magát megadó hűtlenségével? Bánkban rövid időre fölmerülhet ugyan a gyanú, hogy felesége és csábítója „egyaránt örültek”, de meg kell győződnie e gyanú tarthatatlanságáról. Feleségének – az átdolgozott változatban Melinda a neve – attól kezdve, hogy megitatják vele a hevítőt, nincsen világos pillanata. Bűntudatot érez amiatt, amibe öntudatától megfosztva belesodródott, e bűntudatot csak az őrület felé sodródás enyhítheti. Épp zavarodott állapota döbbentheti rá Bánkot, hogy ne hűtlen asszonynak, hanem áldozatnak tekintse. Életben azonban semmiképpen sem maradhatott. A történtek után, amelyben ugyan bűntelen volt, nem lehetett már Bánk felesége. De áldozatként, életétől is megfosztva, örök, sohasem pótolható veszteség, be nem gyógyulható seb Bánk lelkén.

APAKÖNYV A WEBEN

Azon kevesek számára, akik még nem vehették kézbe az Apakönyvet, kárpótlásul - vagy inkább kedvcsináló gyanánt - készült egy majdnem igazi másolat. IDE tessenek kattintani és megjelenik! Akik az eredetit szeretnék azok továbbra is csak egyetlen helyen, a kecskeméti Katona József Könyvtárban vásárolhatják meg.

AZ '57-ES TABLÓ

Az egykori diák, Bodóczky László is eljött az Apakönyv kecskeméti bemutatójára. A fenti tablóképpel érkezett. Van egy meglepő részlet a képen. Mi az? Az arcok fölött magától értetődő természetességgel tündököl az új címer. Nem a Kádárék által kreált csillagos-kalászos, hanem a forradalom Kossuth-címere, amelyet a zászlókból kihasított Rákosi-címer helyére varrtak, svájcisapkájukra tűztek, tankok oldalára festettek ’56 októberének forradalmárjai. 1957 júniusában nem volt veszélytelen a címer alatt megjelenni - azt is megkockáztatom, az új rezsim elleni demonstrációnak számított az efféle tett. 

MEGHÍVÓ

 Ha minden igaz, ez lesz az idei könyvhét nyitóeseménye Kecskeméten.

APAKÖNYV