MIÉRT LETTEM TANÁR?

(Levél Szabó Jánosnak — válaszul Miért nem lettem tanár? című cikkére.)

Kedves Barátom!

Nem hagy nyugodni múltkori cikked. Nem hagy nyugodni, mert bár úgy érzem, sok részletben igazad van, egészében nem tudok Veled egyetérteni. Nem hagy nyugodni személyes vonatkozás miatt sem, kezdjük talán ezzel!

A régi református kollégiumokban az volt a szokás, hogy a legkiválóbb diákokat már felsőbb osztályos korukban megbízták a kisebbek tanításával. Erre ma ilyen formában nincs lehetőség, de a mostani tanárok szeme is gyakran megakad, egy-egy diákon, akit szívesen látnának kollégáik sorában vagy utódjukként a katedrán. Te is ezek közé tartoztál iskolánkban, épp ezért örömmel láttuk, hogy a tanári pálya felé indultál, s csalódással vettük tudomásul, hogy mégis másfelé tértél. Mi is riasztott vissza? Az, hogy az egyetemen nem tanítottak meg tanítani? Az, hogy a pedagógiai képzésben sok üres formalizmust, sok sivár lélektelenséget tapasztaltál? Hidd el, nekünk, idősebbeknek is voltak hasonló élményeink, tapasztalataink. Sőt, amikor mi jártunk egyetemre, a pedagógiai stúdiumokkal még kevesebbet törődtek. Mi adott mégis bátorságot és biztatást ahhoz, hogy nekivágjunk ennek a nehéz pályának? Mindenekelőtt néhány nagyszerű tanár személyes példája. Nemcsak a középiskolában, hanem az egyetemen is találkoztam igazi nevelőkkel, akik egyéniségükkel sugározták a formulákba nem rögzíthetőt, pontokba nem foglalhatót, megtanulha- tatlant, de követésre serkentőt: máig is nekik vagyok hálás azért az örömért, amelyet a tanári hivatásban találtam. Cikkedben elrettentő példákat idéztél egyetemi tanulmányaidból. Hadd emlékezzem én — válaszul — néhány felejthetetlen tanáromra.

Horváth Jánosnak már az első órájára is áhítatos tisztelettel ültünk be. Nem egyszerű egyetemi tanár volt ő, hanem a magyar irodalomtörténet élő reprezentánsa, Toldy Ferenc, Erdélyi János, Gyulai Pál utóda. Előadásain aztán egyre inkább kitűnt, hogy még lenyűgöző tudásánál is jobban kell csodálnunk közvetlen, világos, mindenki számára érthető, de az irodalom bonyolult jelenségeit nem leegyszerűsítő, hanem minden apró részletükig átvilágító előadásmódját. Hányszor gondolok ma is rá, ha egy nehéz problémát kell megmagyaráznom: hogyan nyúlt az ilyesmihez Horváth János! Százak ültek az előadásain, a magyar meg a rokon szakosokon kívül jöttek az irodalomkedvelő ,,dögészek”, természet- tudomány szakosok, jogászok, lyukas órás volt tanítványok, gyakran nem is fértünk a padokban, még a dobogó szélére is jutottak. Máig sem tudom, hogyan volt képes ekkora s ilyen, alapjában véve vegyes összetételű hallgatóságot óráról órára lenyűgözni. A hallgatók figyelmének minden rezdülését észrevette. Első éves voltam, mikor a magyar versről szóló, később könyvben is megjelent előadásait tartotta. Az egyik órán Ponori Thewrewk Emil verstani munkájára hivatkozott. Nem ismertem ezt a nevet, felkaptam a fejemet a jegyzetfüzetemből, talán a szomszédom felé is fordultam. A terem közepetájt ültem, mégis azonnal felfigyelt. Minden bántó él nélkül, inkább magát hibáztatva, hogy erre nem gondolt, megjegyezte: „Bizony, Ponori Thewrewk Emilt ma már nemigen ismerik”, s néhány mondatban bemutatta a munkásságát. Csodálatosan szépen beszélte a magyar nyelvet, azzal az enyhe bihari tájnyelvi akcentussal, amely Arany János nyelvének is jellemző sajátossága lehetett. Élmény volt hallgatni, ahogy verset olvasott. Hányszor kapom rajta magamat, hogy egy-egy költemény néma olvasása közben ma is hallom a hangját, hányszor, hogy órán hangosan olvasva verset akaratlanul is őt utánozom. S milyen pontos, lelkiismeretes tanár volt! Őrizem disszertációmnak azt az első gépelt példányát, amelyet benyújtottam neki bírálatra. Tele volt gépelési hibával. Nemcsak ezeket javította ki gondosan, hanem még a hosszú í, ú és ű betűkre is feltette a hiányzó ékezeteket. Felesleges aprólékosság volt ez, kisstílű szőrszálhasogatás? Nem: minden tisztességes munka előfeltétele, a valamennyi apró részletre ügyelő pontosság és gondosság.

Keresztury Dezső az Eötvös Kollégiumban volt irodalomtanárom. Neki elsősorban azt köszönöm, hogy a pedagógus lelkülettel összeférhetetlen nagyképűségről, a belső ürességet leplező csillogó látszat kergetéséről igyekezett leszoktatni. Kérlelhetetlen szigorúsággal bírálta hetenként, kéthetenként készített dolgozatainkat. Nem tűrt írásainkban egyetlen felesleges mondatot, egyetlen a szükségesnél többet mondó jelzőt, egyetlen rosszul választott szót sem. Megtanított pontosan fogalmazni — vagyis fegyelmezetten gondolkozni.

S mindezt korántsem pedáns ridegséggel tette: ha valami, ez igazán távol állott tőle. Magunk is egyre inkább élveztük, ahogy találó, gyakran az iróniát sem mellőző megjegyzéseitől luftballonként pukkantak szét szépnek hitt mondataink. Pais Dezsőnek, a magyar nyelvészet professzorának a vizsgáira emlékszem vissza legszívesebben. Nem volt ritka, hogy egy-egy kollokviuma másfél-két óráig is eltartott. Ám ez nem a vizsgadrukktól elernyedt hallgató csigáztatása volt, hanem valóban „beszélgetés”. Rengeteget lehetett ilyenkor tanulni. Ha a vizsga kezdetén nem is, a végén már megérdemeltük a jelest, amelyet beírt az indexünkbe.

Tornász Jenő az Eötvös Kollégiumban a latinórákat tartotta. Mint aligazgató ő intézte a kollégium gazdasági ügyeit, volt gondja elég a háborús meg a háború utáni évek nehéz beszerzési viszonyai között. Hányszor láttuk, hogy kopott lódenjében ő is ott baktatott a kis kocsit húzó hivatalsegéd mögött, hogy egy kis lisztet, zsírt vagy krumplit szerezzen diákjai számára. Ő abban vált példaképünkké, hogy műveltsége nem fakult és nem kopott ebben az annyira más irányú tevékenységben, hajszában. Minden órára frissen felkészülve jött: Horatius szövegét a legújabb német, francia, angol kommentárokkal világította meg előttünk. Ez a példa hitelesítette intelmét, amelyet olyankor hallottunk tőle, ha észrevette, hogy készületlenül jelentünk meg az óráján, pusztán a nyelvben való gyakorlottságra s korábban szerzett ismeretekre támaszkodva fordítjuk és magyarázzuk a szöveget. „Egy tanár nem élhet meg a rutinból. Elszürkül, hatástalanná válik munkája, ha nem olyan friss érdeklődéssel készül minden órájára, mintha maga is először találkoznék a feldolgozásra kerülő anyaggal.”

Unalmas tanárok, szürke, semmitmondó órák biztosan voltak az én egyetemista koromban is. De ezek már eszembe sem igen jutnak, annál inkább az előre lendítő, erőt adó élmények. Ezeket — most, hogy belekezdtem — szinte vég nélkül tudnám sorolni. A gyakorlógimnáziumban biztosan velem is írattak terjedelmes óravázlatokat, de ezekre nem emlékszem,annál inkább Péter Gyula tanár úr latin-és Makay Gusztáv tanár úr magyaróráira: nem módszeres fogásaikra, hanem a hangnemükre, a közvetlenségükre. Igen büszkévé tett, hogy Makay tanár úr betegsége idején rámbizták az egyik osztályban a helyettesítését: vezetőtanári ellenőrzés nélkül taníthattam heteken keresztül. A zárótanításomon részt vevő igazgató órámnak azt a mozzanatát emelte ki, amikor a hazulról hozott nyelvtudásával hencegő két-három tanulót egy olasz nyelvű idézettel „égettem le” — olaszul ugyanis nem tudtak. Ezek a fiúk a „kocák” (így hívták a gyakorló tanárjelölteket) rémei voltak, ezért örült az igazgató meghökkent arcuknak. „Látom, kolléga úr, nem jön zavarba, magából jó tanár lesz” — nyugtázta teljesítményemet. Egyébként jól kijöttem a gyerekekkel, az említett „nehéz fiúkkal” is. Sokat beszélgettünk, vitatkoztunk órák után és hazafelé menet, tényleg műveltek voltak, egyikük írásaival később rangos folyóiratokban találkoztam. Én bizony egyetemi éveim után el sem tudtam képzelni, hogy ne tanárnak menjek.

De ha már ennél a témánál vagyunk, még valami kikívánkozik belőlem. Sokan hagyják ott a tanári pályát, s a legtöbben nem a pedagógiai stúdiumokban csalódva mennek el, mint Te tetted, hanem az előrehaladásért, a nagyobb erkölcsi és anyagi megbecsülésért. Mert bizony a pedagógus pályáról való távozás csaknem mindig emelkedést jelent, az azonban elképzelhetetlen, hogy valakit más pályán tanúsított kiválósága jutalmául neveznek ki tanárnak. Hovatovább már csak sportközvetítések őrzik az emlékét, hogy a „tanáros”, „tanári” valaha a tudás tökéletességét elismerő, a legnagyobb megbecsülést kifejező jelző volt, amikor tanáros labdakezeléséért, tanári szereléséért dicséri meg a riporter a játékost. Az életet jól ismerő írók riasztó pontossággal adnak látleletet arról, milyen mélynek tűnik szellemi elitünk szemében egy középiskolai tanár, különösen vidéki középiskolai tanár helyzete. Biztosan emlékszel Darvas Részeg esőjében Szóláth Béla találkozására a vidéki tanársorba süllyedt Ridovics Jancsival. Ahhoz, hogy valaki jó munkát végezzen, hinnie kell abban, hogy fontos, amit csinál, talán a világon a legfontosabb. Ha azt éreztetik valakivel, hogy megrekedt embernek tartják: félbemaradt tudósnak, tehetségtelen írónak, karrierről lekésett közéleti embernek, maga is kezdi így nézni magát, s megkeseredik. Nem lettél tanár, János, s ezzel talán kikerülted ezt a kátyút életed útján.

Én mégis azt hiszem, közöttünk lett volna a helyed. Mert nem azoknak való ám a tanári pálya, akik az általad kifogásolt hibákat észre sem veszik, vagy vállrándítással térnek fölöttük napirendre.

Szeretettel üdvözöl: OROSZ LÁSZLÓ

(Forrás, 1970. január - február)