APAKÖNYV A WEBEN

Azon kevesek számára, akik még nem vehették kézbe az Apakönyvet, kárpótlásul - vagy inkább kedvcsináló gyanánt - készült egy majdnem igazi másolat. IDE tessenek kattintani és megjelenik! Akik az eredetit szeretnék azok továbbra is csak egyetlen helyen, a kecskeméti Katona József Könyvtárban vásárolhatják meg.

AZ '57-ES TABLÓ

Az egykori diák, Bodóczky László is eljött az Apakönyv kecskeméti bemutatójára. A fenti tablóképpel érkezett. Van egy meglepő részlet a képen. Mi az? Az arcok fölött magától értetődő természetességgel tündököl az új címer. Nem a Kádárék által kreált csillagos-kalászos, hanem a forradalom Kossuth-címere, amelyet a zászlókból kihasított Rákosi-címer helyére varrtak, svájcisapkájukra tűztek, tankok oldalára festettek ’56 októberének forradalmárjai. 1957 júniusában nem volt veszélytelen a címer alatt megjelenni - azt is megkockáztatom, az új rezsim elleni demonstrációnak számított az efféle tett. 

MEGHÍVÓ

 Ha minden igaz, ez lesz az idei könyvhét nyitóeseménye Kecskeméten.

APAKÖNYV

 
 

TÉGLA-HITVALLÁS

Egy „szigorúan titkos!” minősítésű dosszié első lapjáról olvasom Állambiztonsági Levéltárban: „Kiss Anikó fedőnevű informátor felderítő jellegű adatok megszerzésére használható a Katona József Gimnázium tanárai és diákjai körében. Engedélyezem – nyugtázta a javaslatot Nagy Sándor rendőr-őrnagy alosztályvezető 1969. április 25-én. „Kiss Anikó” informátor azonban már jóval korábban munkába lépett, hiszen a dosszié első jelentése 1967 decemberéből való, amiből arra következtetek, hogy a hasznosnak tekintett munka jutalma lehetett a hivatásos téglává történő előléptetés. A fedőnév azonosítása meglepően könnyen sikerült, ugyanis miközben az általa megfigyelt személyekről jelentett, oly sok adatot fecsegett ki magáról – milyen tantárgyat tanít, hol dolgozik a vőlegénye –, hogy másfél óra múlva már nem csak a valódi nevét tudtam, de a gimnáziumi tablóképét is megtaláltam. És ráismertem! A jelentések dátuma szerint 1967 decembere és 1971 decembere közt volt aktív, s mivel épp ebben az időben jártam én is a Katonába (1966-tól ’70-ig), tényleg nem volt nehéz dolgom. A mi osztályunkban ugyan nem tanított, de néhány párhuzamos osztályban igen. Nincs kedvem ideírni a nevét, azt azonban, hogy a tartótisztje által lejegyzett mondataiból ne másoljak ide legalább egyet, nem tudom megállni.  
1968. január 23. … „Kiss Anikó” fedőnevű informátor elmondotta, hogy nem érez lelkiismeret-furdalást azért, hogy támogatja munkánkat, azt hazafias kötelességének tartja.
A folytatás a hamarosan megjelenő Apakönyvben lesz olvasható.
„Kiss Anikó”, bár fölötte is eljárt az idő, mai napig munkálkodik környezete jobbá tételén. „Szeretet, törődés, odaadás” – fogalmazta meg hitvallását egy közelmúltban kapott kitüntetése kapcsán. Hogy el ne felejtsem, belegravíroztam egy falazótéglába.

A FÉNYKÉP ÉS A HÁTULJA

Avagy a fikció és a valóság          

De inkább fordítva kezdem: a valósággal. Egy valódi fényképpel, amelyet néhány napja találtam egy fiók mélyén. Anyám látszik rajta bekötött fejjel, télikabátban, én meg abban a simlis fülessapkában, amelynek ellenzőjét fehér viaszkos vászon csík, úgynevezett koptató peremezte. A csík ugyan csak alig látszik a gyerektenyérnél is kisebb fotón, de pontosan emlékszem a sapkára, ami elég furcsa, mert a felvétel 1957-ben készült, amikor 6 éves voltam. Noha fekete-fehér fotóról van szó, azt is tudom, hogy a sapka sötétkék volt. Az, hogy ’57-es a kép, a hátoldaláról derül ki, a fölső bal sarokban ott a dátum, 1957. XI., vagyis november. Apám írását több száz oldalnyi kézzel vezetett napló végigböngészése után könnyű felismerem. A fénykép hátoldalán ott az ő neve is – Orosz László –, de az már anyám betűivel. Az ő átszoktatott balkezes kézírását sem nehéz felismerni: A név alá valaki egy számot írt: 55, egy másik számot pedig talán valaki más odapecsételt: 240. Ahhoz, hogy a hátoldali adminisztráció értelmet nyerjen, apám egykorú memoárjának címe segíthet: Le mie prigioni, azaz: Börtöneim. Igen, ebben az időben a kecskeméti börtönben múlatta az időt. A novemberi dátum azt sejteti, hogy az 1957 karácsonyán engedélyezett „hozzátartozói beadás” része lehetett a fényképünk.  

És most jöjjön a fikció, vagy legalábbis, amit annak képzeltem. Egy börtönbe beadott fénykép ugyanis néhány éve írt Páternoszter című regényemben is előkerült, akkor írtam róla, amikor a fentebb bemutatott fotót még nem is ismertem. A következő mondatokat könyvem főszereplőjének egykori kedvese mondja.
Egyszer egy férfi megszólított az utcán, azt mondta, Lilla, vagy inkább kérdezte, hogy Lilla vagyok-e. Az vagyok, mondtam, és visszakérdeztem, hogy ismerjük-e egymást. Csak én ismerem önt, mondta. Látott május elsejéken, augusztus huszadikákon és karácsonykor is. Elmondta, hogy ezeken a napokon osztották ki a letétből a családi fényképeket, hogy a rabok egy napig nézhessék. Egy cellában volt Sándorral, akinek csak egy fotója volt, az, amin én voltam. Az ismeretlennek, aki az Oskola és a Somogyi utca sarkán leszólított, nem volt egy se, hát néha megkapta a Sándorét egy félórára.
– Vagyis önt.
– Engem. Kölcsönbe.   
– Mást nem mondott?
– Nem tudta, mi lett Sándorral, mert ő kiszabadult, vagy elkerült egy másik börtönbe, már nem emlékszem, mert annyira meg voltam zavarodva. Nem mertem hinni neki, nem tudhattam, hogy tényleg együtt voltak-e, vagy csak egy spicli akar rám akaszkodni. Mondta, hogy találkozzunk másnap, megígértem, de nem mentem oda a Hágiba. Féltem. Még a környékét is kerültem hónapokig.
– Később sem találkoztak?
– Nem. Lehet, hogy mégse rendőr volt, mert ha rendőr, akkor újra megtalált volna. De ki tudhatta ezt akkor.