AZ IRODALOMTÖRTÉNET ADÓSSÁGA

„Ó volt az, akiben teljes lett az idő, akinek elébe futottak az előfutárok, aki kimondta a szót, amit ki kellett mondani... Az első pillanattól kezdve, amint feltűnt, egyszerre formát kapott az addig kaotikus irodalmi tudat: Ady neve két ellenséges táborra osztotta az embereket, egyszerre mindenki pontosan tudta a helyét. . . Jelentősége messze elhagyta az irodalom határait, és a pro vagy contra Ady állásfoglalás politikai és világnézeti felfogások elkeseredett szembenállását váltotta ki. A pro-Ady táborban most tudatosodott és vált mondhatóvá a század egész új tartalma, és az új tartalom által felébredt a kedélyesen alvó magyar élet — itt volt a harc, amiért harcolni lehetett.”

Szerb Antal Magyar irodalomtörténetét idéztem. Nincs abban semmi túlzás, amit írt. Nagyobb igényű, gyökeresebben újat mondó, teljesebb lírai világképet kialakító költő nemigen szólalt még meg magyarul. Hatása elől senki sem térhetett ki, aki elgondolkozott a XX. század magyarjának, emberének problémáin. Jogos büszkeséggel írhatta:

Mit helyeslek, csak az igaz  

S amit kedvelek, az a jó,

Dajkamese-vagyon a másé

S csak az én birtokom való.

És mégis, halálának ötvenedik évfordulóján újra meg újra arról hallunk, arról olvasunk: megfakult költészetének a fénye, nem ragyog úgy, ahogy ragyognia kellene.

Kíséreljünk meg egy rövid számvetést?!

Beépült-e Ady — nem azt kérdem, irodalmi műveltségünkbe, hanem — közgondolkodásunkba? Ha valamiben nem értünk vele egyet, szükségesnek tartjuk-e, hogy vitatkozzunk? Azon a szinten néz-e szembe közvéleményünk mai életünk kérdéseivel, pl. a nacionalizmus vagy a vallás problémájával, amelyre már Ady eljutott? Az új erkölcs kialakításáért való küzdelemben számba vesszük-e, amit az emberi lélek bonyolultságáról tőle megtudhatunk? Segít-e bennünket az önismeret nehéz útján ez a nagyon őszinte költő? Újszerű képei fogékonyabbá tettek-e a modern művészet kifejező eszközeinek jobb megértésére? Nyelvi ereje olt-e belénk igényt a tömör és bátor fogalmazásra? Értő füllel hallgatjuk-e verseinek zenéjét? Soroljam tovább a kérdéseket? A többire is nemmel kellene felelnünk.

Miért van ez így?

Keresve a választ felidézhetnénk a múltat, amely nem tette lehetővé, hogy szava eljusson azokhoz, akikért harcolt: a munkásokhoz és a parasztokhoz. Felvethetnénk az iskola felelősségét is, amely a halála óta eltelt első negyedszázadban — legalábbis hivatalos irányítóinak szándéka szerint — nem akarta, majd a második negyedszázadban meg nem tudta igazán megkedveltetni. Én most mégis egy harmadik tényező szerepéről beszélnék: a kritikáéról, az irodalomtörténetéről, amely nem úgy sáfárkodott az Ady-örökséggel, ahogy kellett volna.

Egy költői életmű, kivált olyan sokrétű és bonyolult, mint az Adyé, értelmezésre, magyarázatra szorul. „Verseinket nem olvassák, ha olvassák, nem értik, ha értik, annál rosszabb — mondta Ady, s ez nem tréfa, nem is rosszkedvű zsörtölődés, hanem annak az indulatos és szomorú tudomásulvétele, hogy rajongói sem igazodnak el a világban. Egyik késői, 1914-es kötetének címével kérdezi: Ki látott engem? A meg nem értéssel viaskodik a címadó költemény egymásra halmozott kérdéseiben, s így zárja a verset: „Oh, vak szivű, hideg szemű barátok ’. Pedig mennyi szépet, mennyi elismerőt írtak már addig is róla, mennyi felsőfok, mennyi rajongás a kritikákban! De mennyi felszínesség, mennyi görögtűz is! A veszedelmes következményű jelszót, hogy Adyt igazában nem is kell érteni, baráti kritikusok körében adták ki.

Dante azt írta, hogy aki őt érteni akarja, üljön meg jól a padkán, és élesítse az eszét. Nem tudom, miért, nálunk minden művészeti ággal kapcsolatban húzódoznak ettől a magatartástól. Pedig értelmi erőfeszítés nélkül nincs igazi művészi élmény, s ez egyáltalán nem mond ellent annak, hogy a művészi élmény több, mint amit értelemmel meg lehet ragadni. Az Ady-élmény küszöbére a kritikának, az irodalomtörténetnek meg kellett volna építenie az értelem kikövezett útjait.

Ilyen út lenne először is egy megbízható életrajz. A lírai költő — kivált az a típusa, amelyhez Ady is tartozik — élete anyagából dolgozik, értéséhez tehát nagyon jól kell ismernünk élményeit. Ady- életrajzunk azonban még nincs. Élete eseményeit többé-kevésbé torzító baráti meg rokoni emlékezésekből ismerjük. Petőfi halála után nem kellett eltelnie fél évszázadnak, hogy Ferenczi életrajza megszülessék, pedig a viszonyok sokkal mostohábbak voltak. Az Ady-életrajz még mindig csak előkészületben van. A Kovalovszky Miklós által kiadott emlékezések bepillantást nyújtanak a műhelyébe, jelzik, milyen érdekes és értékes eredményeket várhatunk, de azt is, milyen nehéz munkára vállalkozott épp a különféle szemléletű, gyakran egymásnak ellentmondó emlékezések bősége miatt Ady életének kutatója.

Ahhoz, hogy világában igazán járatosak lehessünk, összes műveinek kritikai kiadására is szükség van. Ha műveinek egyszerű olvasója nem igényli is ezt, az aki az olvasó kalauzolására vállalkozik: a tanár, a népművelő, népszerűsítő tanulmányok szerzője, válogatások összeállítója nem nélkülözheti. Egyre inkább látjuk a költő-Ady mellett a publicista és a novellista nagyságát. Ám publicisztikájának kiadása még csak most folyik — elég lassú iramban —, novelláinak teljes gyűjteménye meg aránylag kis példányszámban jelent meg és fogyott el, s nem is keltett kellő visszhangot. A kritikai kiadás jegyzetei verseinek pontosabb értelmezését, jobb megvilágítását is elő fogják segíteni. Hogy ez a kiadás a várakozás ellenére olyan lassan, vontatottan halad előre, arról is tanúskodik, hogy bár az Ady-irodalom könyvtárnyi, a szorosan vett filológiai problémákat nem oldotta meg.

Ady költészetéről sokan és sokat írtak. Sok okosat, lényeget feltárót, a jobb megértést elősegítőt, az olvasói élmény hevét ihletett szavakkal megszólaltatót is. Költői pályájának elmélyült elemzésére mégsem került sor. Életében is, az ellenforradalmi rendszer negyedszázadában is harc folyt Adyért: előbb a buta támadások, majd a ravasz kisajátítási kísérletek ellen. Ady legjobb értői: Bölöni, Földessy, Hatvány, Révai igazában vitairatokat, polémikusra hegyezett tanulmányokat írtak, eleve feladták a teljes pályakép megrajzolásának, az egész életmű értelmezésének az igényét. A felszabadulás után Bóka László fogott hozzá egy teljes és tüzetes Ady-monográfia megírásához. Versértő fogékonysága és filológiai tudása szinte predesztinálta erre a feladatra. Sajnos Bóka fiatalon meghalt, műve töredék maradt. Varga József nemrég megjelent Ady-könyve néma teljesség igényével készült ugyan, de az Ady-kutatások mai szintjének jó összegezése. A végre teljes Ady-monográfiát Király Istvántól várjuk. A Magvető 1969. évi munkatervében szerepel a könyve, s azok a részletei, amelyeket folyóiratokból ismerünk, nagy várakozásra jogosítanak. Az a titkos reményünk, hogy Király műve jobb lesz, mint amilyent az előtte járt Ady-kutatók írhattak volna: erre a reményre elsősorban a marxista irodalomtudománynak az utóbbi években bekövetkezett megújulása, gazdagodása jogosíthat fel bennünket.

Ha igazán nagyszabású eredményekről még nem is, készülő művekről, teljesedő reményekről számot adhat az Ady-évfordulón irodalomtudományunk. Vannak tervek Ady nyelvének, verselésének pontosabb és egzaktabb felmérésére is, ilyen pl. egy Ady-szótár készítése. Ä további feladat most már az — s ez aztán a mi feladatunk is: irodalomszeretőké, sőt hivatásunk révén is irodalommal foglalkozóké —, hogy ami az irodalomtörténet műhelyeiben létrejön, megfelelő szinten eljusson a szélesebb közönséghez is. Ha a tanár, az újságíró, a TIT előadója nem vesz róla tudomást, mivel gyarapszik Adyról való ismeretünk, hogyan módosul, hogyan válik szélesebbé, átfogóbbá róla kialakított képünk, akkor hiába épülnek az utak Ady megértéséhez, nagyon kevesen járnak majd rajtuk. S akkor tíz, húsz, esetleg ötven év múlva megint feláll itt valaki, megint megkérdezi, életünk, emberségünk alakításában jut-e szerep ennek a „véres, igaz életű” poétának — s megint csak „nem” lesz rá a felelet. (Orosz László írása a Forrás folyóirat első számában, 1969-ben.)