2018. július 13., péntek

A MEMOÁR (1)


Orosz Lászó ma, 2018. július 13-án lenne 93 éves. Az a július 13-a akkor, 1925-ben hétfőre esett. Nemrég előkerült kézírásos visszaemlékezéseit elkezdtük digitalizálni, és – hála Földházi Teréznek, aki a gépelést vállalta – elég jól haladunk. Szándékunk szerint az anyag részleteit, talán az egészet is, a Forrás folyóiratban fogjuk megjelentetni. Most, az évforduló miatt a legelső lapokat közöljük. A lábjegyzeteket már mi csatoltuk a szöveghez. Kérjük az olvasókat, ha valahol pontatlanságot találnának (nem mindenütt tudtuk jól kibetűzni a kézírást), vagy magyarázó megjegyzésük lenne, írjanak. Köszönjük, O.A. és O.I.

Csépa

Szülőházamhoz semmi emlékem sem főződik, egy vagy legföljebb két éves lehettem, amikor elköltöztünk onnan. Később sem fordultam meg benne, legföljebb Tasi Dezső borbély néhányszori vendégeként, mert nyiratkozni is rendszerint Ágoston bácsihoz jártam, aki hosszú ideig naponta megjelent nálunk apámat borotválni; később apám áttért a zsilettel való borotválkozásra.
Kossuth utca 417. Petőfit követve, aki Félegyházát vallotta szülővárosának, én is ezt a házat nevezhetném szülőházamnak. 19 éves múltam, amikor 1944. október 6-án (ha jól emlékszem a napra) „elmenekültünk” onnan. Azóta sem jártam ott, későbbi csépai tartózkodásaim során sem mentem be az udvarára se. A távozást éreztem-e, éreztük-e megbélyegzettnek, szégyenletesnek, a tönkretett lakás, ház látványa taszított-e bennünket – nem tudom. Mert apám meg anyám se járt oda vissza.
Pedig a gyerekkor minden élménye odafűz, mondhatnám, noha ez így nagyon patetikusan, érzelgősen hangzik. Most visszagondolva úgy érzem, az életnek azt a színvonalát, amely abban a házban volt, később sohasem sikerült elérnünk, elérnem.
L alakú, egy utcára meg egy zugra (cigányzug) néző terjedelmes épület volt az (múltban írok róla, pedig még megvan)[1] Vályogépület, csak az utcai fronton volt 40 cm magasan kitéglázva, a zug felé hasonló, de alacsonyabb téglázást csak később, úgy 8-9 éves koromban csináltak. Sárgára meszelt, semmi szépséget el nem áruló ház volt. Szépsége akkor tárult fel, ha kiléptél a kapun, hat-nyolc lépés után befordultál a folyosóra.
Ez a széles, kert felőli folyosó volt a ház legimpozánsabb része, L alakban futott végig a szobák meg a konyha felől. Nyitott folyosó volt, zöld alapon piros mintás cementlapokkal kirakva. A fölé lefutó tetőt hét vagy nyolc oszlop tartotta. A mennyezete előtt ferdén lefutó cseréptető volt, később vízszintes mennyezetet kapott. Az L derékszögében – két oszlop között kiszélesült; ide üvegezett verandát tervezgettünk, de erre nem került sor. Belső falán kezdetben madárminták vízszintes sorai futottak. Ezekre azért emlékszem, mert az utolsó két oszlop között, majdnem szemben a konyhaajtóval volt fölfüggesztve a hintám, s ahhoz mértem, milyen magasba száll a hinta, hogy hányadik madárnál járok.
Négy ajtó nyílt a folyosóra. A vendéghálóé, az ebédlőé, az előszobáé és a konyháé. Nem volt ide kijárata az L sarkában álló nappalinak, ide az előszobából vagy az ebédlőből lehetett bemenni, továbbá a hálónak és a fürdőszobának. A hat helyiség között különben végig ajtók nyíltak. Legsajátosabb funkciója az un. Fürdőszobának volt a konyha és a háló között, ez afféle átjáró volt, tavasszal és ősszel itt étkeztünk, fürdőszoba jellegét egy hatalmas kád adta, amelyben mindig csak a kádba beengedett vizet lehetett megmelegíteni, így csak egymás után ugyanabban a vízben fürödhettünk, mert órákba telt, míg megmelegedett a víz. A vaskádon különben rá szabott takaró volt. Nyáron kikerült a folyosó végére, ott langyosodott benne a víz a naptól, ha nem eléggé, megtoldottuk a konyhában melegített vízzel.
A nyarat lényegében a folyosón töltöttük. A fürdőszobából oda került ki az étkezőasztal, közel a konyha ajtajához, de volt úgy is – s az utóbbi években a pince megépítése után ez vált általánossá -, hogy nyár elején a spájz a pincébe, a konyha a spájzba költözött, s a konyha lett a „hidegebédlő”. Télen, amikor már fűteni kellett, a nappaliban ebédeltünk, ott töltöttük a napot, ilyenkor a hálóba csak estefelé fűtöttek be. Mikor én már nem voltam otthon, anyámék rendszerint csak a hálót fűtötték. S meleg volt természetesen a konyhában. Úgy emlékszem, volt kályha a vendéghálóban is, de arról, hogy oda befűtöttek, nincs emlékem. Nagyobb diák koromban nyári vakációkban én laktam ott. Az ebédlőben István-estekkor gyújtottak be a cserépkályhába. Kora reggel, hogy estére meleg legyen. Az előszobában nem volt kályha, de a nappali ajtaját kinyitva ott is fölmelegedett a levegő. Csak akkor funkcionált, ha nagyobb vendégsereg volt; kártyaszobának használták. A vendégek kabátját amúgy is a hálóba hordták át.
A legbarátságosabb szoba a nappali volt. Két ablaka délre, az utcára, egy nyugatra, a zugra nyílt. Itt volt a zongora, egy dívány, asztal székekkel meg két szekrény. Később a szekrények átkerültek a hálóba a kiságyam helyére, akkor ide jött át az előszobából az íróasztal meg a könyvszekrény. A hálóban a két egymás melletti hatalmas ágyra nappalra léckeretre feszített burkot tettek, erre  került az ágyterítő.
Az épület a folyosón túl a spájzzal, a nagy kamrával, a gázkamrával és a klozettel folytatódott, ezek előtt kikövezett járda volt, olyan, mint a kaputól a folyosó kezdetéig. A telek az utca felől enyhén emelkedett, a kapubejárat a járdájáról a folyosóra, a folyosóról a spájz előtt kezdődő járdára mintegy 10-12 centis lépcsőn kellett fellépni.
Vízcsap a fürdőszobában, a konyhában és a konyha ajtajával szemben a kertben volt. a kert sarkában csak egy emésztő, ez alighanem megtelt, mert később a szennyvízlevezetőt betoldhatták a kertben levő nem használt kútba. ezt a kutat, amíg pince nem volt, hűtésre használták, vödörben beleengedték a hűtenivalót.
A pince a nagy kamra alatt volt. Hat-hét éves lehettem, amikor készült. A kihordott földet az udvarra vitték, csinos domb állt össze belőle. Nagyon élveztem, sajnos, hamarosan elhordták.
A kertet kerítés választotta el az udvartól. Először drótkerítés. Ez a folyosó végétől futott a telek keleti határáig, s a folyosó végén derékszögben megtörve az épület végéig is folyosót alkotott, a járda melletti bokrokat is a kerthez csatolva. Később léckerítés került a kert és az udvar közé, megnagyobbítva a kertet úgy, hogy az épület végétől futott a telek keleti határáig. A keret széles út választotta ketté, a nagykaputól kezdődve. Az ezen belüli, ház felé eső rész volt a virágoskert, a túlsó rész a konyhakert.
Az udvar túlsó, északi részén hosszú épület állt: a fáskamra, a mosókonyha, mellette egy kis szoba meg az istálló. Az istállót később lebontották, a helyén szemétdomb volt. A mosókonyhát nyári konyhának is használták, anyám szerint minden nyáron, ő a spájz-konyhára nem emlékszik. Volt még az udvar keleti határán egy kisebb épület. Nyúlól-disznóól. Istállóban tartott jószágunk sohasem volt, tyúk, csirke, disznó igen, de csak a korábbi években.
A kertet kezdetben mindenütt vályogfal határolta, ezt később deszkakerítésre cseréltük. Kelet felé, Dékányék felé voltunk legnyitottabbak, a deszkakerítésen minden áthallatszott. Elég hangosak voltak. A nappali meg a háló ablakából a keskeny zugra és a léckerítésen át egy szegényes ház udvarára láttunk, itt – emlékezetem szerint – többször változott a lakó. Az udvar nyugati kerítésére fölkapaszkodva Bözedi (?) Balázs cigányprímás „kunyhójára” lehetett látni, azon túl észak felé egy újabb, bekerítetlen cigányporta.
A virágoskertben fűráccsal szegélyezett félköríves ágyak voltak, a konyhakertben téglalap alakúak. Az utóbbiban volt, inkább tengődött néhány gyümölcsfa is. Ahogy visszaemlékszem a kertben a piros muskátli uralkodott, a kaputól a folyosó végéig keskeny szegélyként porcsin. A kertet átszelő utat négyszögletesre nyírt ciprusbokrok szegélyezték, a virágoskert felől néhány fa is sorakozott, elsőül hatalmas vadgesztenye, a többi talán juhar. A régi drótkerítés mellett orgonabokrok, sárga orgona. Mikor az említett léckerítéssel megnagyobbodott a kert, a hozzá csatlakozó új rész grund maradt, itt volt kedves búvóhelyem, de itt volt a két akácfára fölerősített poroló is.

A folyosó mellett, a kapuig folytatódva kis kicementezett V metszetű csatorna futott, ez vezette le az esővizet az utcai árokba, de ezen ment le a nyáron a folyosó végére kitett kádból is a víz. Nyaranta ez a csatorna kedves játszóhelyem volt, gátakat építettem bele, hol itt, hol ott földuzzasztva a vizet.
Az udvar kopár volt. Téglajárda szelte át a nyárikonyha ajtajáig. Még elemista koromban egy télen jégpályát készítettek az udvarra. Mivel lejtős volt, jelentős földmunkával lehetett elkészíteni. Napokig folyt bele a víz. Anyámmal korcsolyáztunk ott, néha vendégek is jöttek, pl. Luter (?) Karcsi, a plébános, Túróczi Énok rokona. Kadettugrásokkal[2] kápráztatott el bennünket. Én akkor tanultam korcsolyázni, némi biztonságra hamarosan szert tettem a jégen, de sokra nem vittem, gyönge volt a bokám. Inkább csak rohangálni szerettem. Anyuka szépen bógnizott.[3] Egyszer-kétszer mintha apám is kipróbálta volna a jeget, csizmára csatolva a korcsolyát. Később – évekig – jártunk anyukával korcsolyázni a Tabánba[4], ott jó nagy tó volt tiszta sima jéggel. Egyszer Domjánékkal[5] az ún. Fertőn is voltunk korcsolyázni a szőlők alatt. Ott – úgy emlékszem – Jenő bácsi meg Gondáné[6] produkálta magát.
A pincéből kihányt föld dombja meg a korcsolyapálya mellett az udvar harmadik szenzációja akkor volt, amikor új náddal fedték be az udvari épületet, ill. előtte, amikor a nádkévék kúpba rakva álltak az udvaron. Remek járatok, üregek voltak a nádkévék között, számos játékra nyújtva alkalmat.
Ahhoz, hogy a nád közti üreg barlang stb. legyen, túlságosan nagy fantázia nem is kellett. Ahhoz több, hogy a ház hajóvá változzon. Ezt gyakran, évekig játszottam, tengerész akartam lenni. A tetőre szerelt irdatlan rádióantenna (még emlékszem rá, a Kántor(?) bácsi szerelte) árboc volt, a folyosó egyik alján elhelyezett kapcsoló, az antenna szigetelésének kapcsolója a villanymotorral működő hajó indítója. Egyébként más házak, hosszabb-rövidebb idejű tartózkodási helyeink is voltak hajók, kiválóan alkalmas volt erre Zákó bácsiék Körös-parti háza, sőt – amikor azt renoválták – ideiglenes, kastélyszerű lakások is, de volt hajó mindkét nagyapám háza is nyaranként, meg Antal Jancsiéké[7] (a veranda volt a parancsnoki híd), Müller Dezső bácsi[8] meg maga is benne volt a játékban, még télen a szobában is lehetett vele játszani, a sezlon ilyenkor csónak volt, hányódtunk rajta a tengeren.
Órákig képes voltam katonásdit játszani egyedül. Egy fáskamrában talált vasrúd volt a puskám. Később – bár tilos volt – leakasztottam az előszoba falán függő fegyvertárból a valódi katonapuskát is. Nem volt veszélyes, nem is volt hozzá töltény.

Még érdekesebb volt a játék az ólomkatonákkal. Volt mindenféle fegyvernemem, Horthyt utánzó lovas tengerészem is. Várakat építettem, autókat, ágyúkat szereltem össze Märklin építőből. A legnagyobb kaliberű ágyú csöve a kerti csap lefűrészelt csődarabjából készült; azért fűrészelték le, hogy az alacsonyabban elhelyezett csapnak nagyobb legyen a nyomása. Sokat ólomkatonáztunk a nálam három évvel idősebb Nagy Ferivel. Neki különben sokkal több és értékesebb játéka volt, mint nekem, lábpedállal hajtható autója, gőzgépe, amelynek vizét spirituszláng hevítette gőzzé, zseblámpaelemmel működő villanymotorja. Ilyet később én is kaptam, s különféle Märklinből épített szerkezeteket hajtottam vele.
Futballozni is szerettem, de nem nagyon tudtam. Játszottunk Dékány Pistáéknál, a laposon, néha messzibb tájakra is elvetődtünk, még az igazi futballpályára is. Ügyetlenségemben nekem már az is élmény volt, ha egyáltalán belerúgtam a labdába. De magamban is képes voltam játszani: a nagykapuhoz rugdostam, meg a kapu melletti házvégi falhoz dobáltam, fejeltem a Bözsi néniéktől[9] kapott kiselejtezett teniszlabdákat. Már nem emlékszem rá, milyen szabály szerint, de még meccseket is játszottam magammal. Mikor először hallottam ezt: kosárlabda, egy székre helyezett kosárba dobáltam a teniszlabdát.
A nyár igazi nagy várakozása a Tisza volt. Domjánék vagy Müllerék vittek kocsival a Hajlásba.[10] Kitűnő homokos part volt ott, nagyon élveztem a fürdést már akkor is, mikor még nem tudtam úszni, s szent borzadállyal néztem a Domján fiúkat, akik nemcsak átúszták a Tiszát, de még a késő délután elhaladó hajóhoz is beúsztak.
Biciklizni elég merész módszerrel tanultam. Ráálltam egy bicikli pedáljára, s lerohantam vele a Nap utca meredekén. Nem emlékszem rá, hogy egyszer is elestem volna, csak arra, hogy egyszer nekiszaladtam egy fának már lenn a laposon, s már nem teljes lendülettel. Első biciklis élményem különben Domján Bandinak köszönhető. Mülleréknél ebédeltünk, s ebéd után fölültett a vázra, legalább egy óra hosszat száguldozott velem a faluban. Nagyon élveztem. Később én is hasonló száguldozásokat rendeztem a faluban. Sokat voltam Dékányéknál, Kovács Laciéknál, Antal Jancsiéknál meg Nagy Feriéknél.[11] Hogy mit játszottunk, mivel töltöttük az időt, abból kevésre emlékszem. Kovács Lacival sokat mászkáltunk is, főként a laposon. Antal Jancsiéknál rendszerint – nyaranta – a verandán ültünk. Az édesanyja egy ízben tüdőszanatóriumban volt, utána főként orvosost játszottunk.
Kedves játékunk volt a tűzoltósdi is. Örök vita volt a rangokon. Ahhoz ugyan nem fért kétség, hogy Nagy Feri a főparancsnok, csak ahhoz, hogy Jancsi a helyettes, én az al-, vagy fordítva.

Nagy Feriékhez inkább téli emlékek kapcsolódnak, ő akkor már gimnazista Pesten, később Kecskeméten, én Babucival[12] játszom az ebédlőasztal alatt, vagy egy képes lapból olvasom a Józsi bácsi, Willy Imre és Dick kalandjait elmondó képregényt.[13]
De itt már talán előre is szaladtam az időben. Ekkor már elemista voltam. Melyek lehetnek első emlékeim? Talán egy közelebbről meghatározhatatlan, eseménnyel kitöltetlen kép, látvány a kert, az udvar képe nyáron s talán tavasszal. Őszi vagy téli képre nemigen emlékszem. Talán csak az nevezhető ilyennek, amely a nappali nyugatra néző ablakát, az ablakon át pontosan leáldozónak látszó napot idézi. Fényekre emlékszem, színekre, de nem is meghatározhatóakra, leírhatóakra, hanem pl. arra, mennyire különbözött a reggel, a délelőtt tisztább, fehérebb fénye a sárgás után narancsba, pirosba hajló délutántól. Az előbb említetteknél régibb játékom a tükör. A hálószobai hármas tükör …







[1] Azóta lebontották, új ház épült a telkére, de nem a helyére.

[2] A korcsolyázó egyik lábával elrugaszkodva, a levegőben 180°-os fordulatot vesz, majd a másik lábra érkezve hátrafelé folytatja a körzést.

[3] Bógnizott: korcsolyázva váltott lábbal félköröket írt a jégre.

[4] A  csépai Tabán egy mélyebben fekvő terület a község nyugati felén,

[5] O.L. unokatestvére, Kovács Erzsébet (Duckó) családja. Férjével, Domján Józseffel és négy gyermekükkel a Csépával szomszédos Szelevényen éltek.

[6] Gonda Sándor 1928-tól kezdődően Csépa, Szelevény és Tiszasas körállatorvosa.

[7] Antal János (1926 – 1988) fizikus, gépészmérnök, O.L. egyik legkedvesebb csépai játszótársa.

[8] O.L. nagynénjének, Süttő Annának (Panni) férje volt Müller Dezső.

[9] Kovács Ernőné Süttő Erzsébet, O.L. nagynénje, Kovács Erzsébet (Duckó) édesanyja.

[10] Hajlás: Csépához közeli partszakasz a Tisza mentén.

[11] Nagy Ferenc patikus 1923-ban vette át Csépán az "Őrangyal" gyógyszertárat. Gyermekei: Ferenc és Andrea O.L. játszótársai voltak.

[12] Nagy Andrea, Nagy Ferenc patikus lánya.


[13] A dán eredetiből magyarított képregényt az 1924. áprilistól 1927. októberig megjelenő Áller Képes Családi Lapja című hetilapban közölték.

2018. június 27., szerda

2018. április 11., szerda

PSALMUS HUNGARICUS


(Orosz László tanulmánya a Forrás 1975. januári számában)
Nemzetünk történelmének a XVI. század 30-as, 40-es éveiig terjedő szakaszában az irodalom műhelyei a királyi udvarban és kolostorokban alakultak ki. A Mohács utáni zavaros időkben ezek a műhelyek megszűntek: az ország két, majd három részre szakadt; a Habsburg király udvara már csak azért sem válhatott a magyar irodalom központjává, mert idegen országban volt; Erdélyben csak évtizedek múltán szilárdult meg a fejedelemség annyira, hogy irodalmi törekvéseket támogathatott ; a kolostorok részben elpusztultak, részben az egyre inkább terjedő reformáció fosztotta meg őket korábbi jelentőségüktől. Ugyanakkor az irodalom használati köre megnőtt. A reformáció irodalmi eszközökkel élő vallási propagandája a magyar nyelv és a könyvnyomtatás felhasználása révén meg az iskolázás kiterjesztésével egyre szélesebb tömegekhez szólt, felébredt az igény a hírközlés (históriás énekek), sőt a szórakoztató olvasmányok (széphistóriák) iránt is. Kezdetben főként irodalomkedvelő főurak támogatásával alakultak nyomdák, szerveződtek irodalmi műhelyek az ország különféle tájain, az írás-olvasás egyre általánosabbá válásával azután mind szokottabbá vált e támogatást élvező műhelyek körén túl is, hogy egy-egy művelt prédikátor vagy akár világi ember irodalmi igénnyel nyúljon a tollhoz.
Kecskemétnek már a XIV—XV. században megindult fejlődését a török háborúkkal járó pusztítások csak egy időre akasztották meg. A város a hódoltság idején szultáni birtok lett, így bizonyos védettséget élvezett, a környékén elpusztult falvak területével és lakosságával gyarapodva gazdasági ereje megnőtt, belső ügyeit maga intézte. Mindez alapot biztosított kulturális fejlődéséhez is. Kecskeméti ifjakkal már az 1520-as években találkozhatunk a krakkói egyetemen; feltehetően 1564-ben megkezdi működését a kecskeméti református egyház iskolája, növendékei közül sokan a magasabb fokozatú debreceni kollégiumban, néhányan külföldi egyetemen is folytatják tanulmányaikat. Jellemző a kecskeméti szellemi élet tágasságára, hogy a város reformációjáról az első híradást egy 1563-ban Wittenbergben megjelent latin nyelvű költemény tartalmazza.1 Az első kecskeméti prédikátorok nevét ugyan nem ismerjük, de kétes hitelű emlékezések szerint közéjük tartozott XVI. századi irodalmunk egyik jeles alakja, Skarica Máté is; Veresmarti Mihály pedig Megtérése históriájában (1610-ben katolizált) maga említi, hogy 1597-ben Kecskeméten volt rektor. Nem lehet véletlen az sem, hogy a tolnai főiskola a háborús zavargások miatt tudós igazgatójával, Búzás Mihállyal az élén 1599-ben Kecskemétre települt át, s az itteni iskolába olvadt be.
A városunk első költőjének tartott Kecskeméti Vég (vagy Végkecskeméti) Mihály környezetében tehát az imént felvillantott adatokból érzékelhető élénk szellemi életet képzelhetünk el: virágzó iskolát, művelt prédikátorokat, tanítókat, külföldi egyetemi kapcsolatokat. Magáról a költőről azonban, akinek nevét egyik legszebb XVI. századi versünknek, az 55. zsoltár fordításának versfői így őrizték meg: Michael Végkecskeméti, voltaképpen nagyon keveset tudunk. 1521-ben a krakkói egyetemen tanult egy Kecskeméti Mihály nevű diák; 1564-ben Kecskemét főbírája Végh Mihály volt (az ő házában kötöttek egyezséget „az pápista Körösztyénök” „az Luther Körösztyénökkel az öreg kő Templom felől”); Hornyik János vélekedése szerint pedig a zsoltárfordító azzal a Mihály nevű prédikátorral lehet azonos, akit a városi jegyzőkönyv 1594-ben említ. Nyilvánvaló, hogy az 1521 -i diák és az 1594-i prédikátor aligha lehetett egy személy a nagy időbeli távolság miatt. Az újabb irodalomtörténetek a főbírónak tulajdonítják a zsoltárfordítást, nem zárva ki azt a lehetőséget, hogy a főbíró azonos a krakkói diákkal. Nem egyedülálló a XVI. században, hogy világi ember egyházi éneket szerez, Horváth János városi polgárok, tisztviselők egész seregét említi, köztük a kecskeméti mellett a gyulai bírót is.2 Irodalomtörténészeink előtt azonban kevéssé ismert vagy legalábbis kellően nem mérlegelt a kecskeméti hagyományokra támaszkodó Selymes János véleménye. Selymes, aki 1700 táján írta meg a kecskeméti ref. egyház történetét, reformátornak, Kecskemét első prédikátorának mondta a zsoltárfordítót, nem a Hornyik által említett századvégi Mihály prédikátorral azonosította tehát, hanem jóval korábbinak tartotta.3
A zsoltárfordítás a század közepén keletkezett, nyomtatásban először 1592-ben jelent meg Debrecenben a Gönczi-féle énekeskönyvben. Ma is ott a helye a legszebb magyar költemények gyűjteményeiben, pl. a Hét évszázad verseiben. A mai közönség azonban leginkább Kodály Zoltán Psalmus Hungaricusának szövegeként ismeri. Talán a kelleténél inkább hajlik arra, hogy személyes líraiságú eredeti költeményt lásson benne, hogy a XVI. századi magyarság politikai és vallási civakodásain elkeseredett és felháborodott költő panaszát olvassa ki belőle. Ne feledjük azonban: fordítással van dolgunk, ha ez a fordítás szabadabb is a mai értelemben vett műfordításoknál. Szabadabb már csak azért is, mert a prózában írt, legfeljebb gondolatritmust érzékeltető bibliai szöveget magyar versformára teszi át. Az eredetit azonban nem változtatja meg a tartalom tekintetében. Szilády Áron — a kor többi zsoltárfordításával összehasonlítva — így jellemzi: „A szöveghez sokkal inkább ragaszkodik, mint kortársai némelyike . .. Lényegest semmit sem hagy el, az eredeti szép helyeit teljesen átérti s ügyesen, cikornya és laposság nélkül tudja visszaadni... A zsidó elveket nem cseréli fel keresztyén morállal, a zsoltárt meghagyja zsoltárnak. A panaszok, kifakadások abban mind feltalálhatok, úgyhogy a fordító a maga baját csak annyiban emlegeti, amennyiben azok a zsoltáríróéival egyeznek.”4
A fordítás viszonylag legszabadabb, Dávid városa mögött a fordítóét leginkább felidéző szakaszai álljanak itt a vers szépségének érzékeltetésére:
„Egész ez város rakva haraggal,
Egymásra való nagy bosszúsággal,
Elhíresedett az gazdagsággal,
Hozzáfogható nincsen álnoksággal.
Gyakorta köztük gyűlések vannak,
Özvegyek, árvák nagy bosszút Vallnak,
Isten szavával ők nem gondolnak,
Mert jószágokban felfuvalkodtanak.”
 Hogy a fordítást az eredetihez való tartalmi hűsége ellenére mégis Psalmus Hungaricusnak, magyar zsoltárnak érezzük, "abban-a legnagyobb szerepet bizonyára Kodály zenéje játssza, amelyet ma már akkor is belehallunk a szövegbe, ha magunkban olvassuk. De magyar zsoltárrá teszi az is, hogy a fordító érezhetően teljesen ráhangolódott a fordított szövegre, Dávid király panaszát a magáéként adta vissza. Reformáció korabeli költészetünkben gyakori az ószövetségi zsidók szenvedéseiben, mint tükörben látni a XVI. századi magyarok sok nyomorúságát. Szépen érzett rá erre Ady. A szétszóródás előtt című költeményében azt a „régi, bánatos erdélyi prédikátort” idézi meg, aki isten ellenünk forduló ítéletét „írásba rótta Keresvén zsidókkal atyafiságunk”.
Kecskeméti Vég Mihályt egyetlen ránk maradt verse alapján is kiemelkedő költőnek kell tartanunk. Horváth János szinte rajongó szavakkal jellemzi zsoltárfordítását, szebbnek, erőteljesebbnek tartja Szenci Molnárénál is. Bizonyosnak látszik, hogy szerzőjének nem első, nem egyetlen verse volt.
1 L. Soós Tamás iskolatörténetét a 400 éves a Kecskeméti Katona József Gimnázium c. kiadványban. (3—4. I.)
2 Horváth János: A reformáció jegyében. 1953. 238. I.
3 A kecskeméti ref. egyház könyvtárában található kéziratból közölte az Adalékok Kecskemét irodalomtörténetéhez c. összeállítás. (Kiskunság, 1956.1. sz. 21. I.)
4 Régi magyar költők tára. IV. köt. 1883. 287—288. I.Képtalálat a következőre: „Kecskeméti Vég Mihály kass”
(Kass János illusztrációja)

2018. március 30., péntek

MIÉRT LETTEM TANÁR?


(Levél Szabó Jánosnak — válaszul Miért nem lettem tanár? című cikkére.)
Kedves Barátom!
Nem hagy nyugodni múltkori cikked. Nem hagy nyugodni, mert bár úgy érzem, sok részletben igazad van, egészében nem tudok Veled egyetérteni. Nem hagy nyugodni személyes vonatkozás miatt sem, kezdjük talán ezzel!
A régi református kollégiumokban az volt a szokás, hogy a legkiválóbb diákokat már felsőbb osztályos korukban megbízták a kisebbek tanításával. Erre ma ilyen formában nincs lehetőség, de a mostani tanárok szeme is gyakran megakad, egy-egy diákon, akit szívesen látnának kollégáik sorában vagy utódjukként a katedrán. Te is ezek közé tartoztál iskolánkban, épp ezért örömmel láttuk, hogy a tanári pálya felé indultál, s csalódással vettük tudomásul, hogy mégis másfelé tértél. Mi is riasztott vissza? Az, hogy az egyetemen nem tanítottak meg tanítani? Az, hogy a pedagógiai képzésben sok üres formalizmust, sok sivár lélektelenséget tapasztaltál? Hidd el, nekünk, idősebbeknek is voltak hasonló élményeink, tapasztalataink. Sőt, amikor mi jártunk egyetemre, a pedagógiai stúdiumokkal még kevesebbet törődtek. Mi adott mégis bátorságot és biztatást ahhoz, hogy nekivágjunk ennek a nehéz pályának? Mindenekelőtt néhány nagyszerű tanár személyes példája. Nemcsak a középiskolában, hanem az egyetemen is találkoztam igazi nevelőkkel, akik egyéniségükkel sugározták a formulákba nem rögzíthetőt, pontokba nem foglalhatót, megtanulha- tatlant, de követésre serkentőt: máig is nekik vagyok hálás azért az örömért, amelyet a tanári hivatásban találtam. Cikkedben elrettentő példákat idéztél egyetemi tanulmányaidból. Hadd emlékezzem én — válaszul — néhány felejthetetlen tanáromra.
Horváth Jánosnak már az első órájára is áhítatos tisztelettel ültünk be. Nem egyszerű egyetemi tanár volt ő, hanem a magyar irodalomtörténet élő reprezentánsa, Toldy Ferenc, Erdélyi János, Gyulai Pál utóda. Előadásain aztán egyre inkább kitűnt, hogy még lenyűgöző tudásánál is jobban kell csodálnunk közvetlen, világos, mindenki számára érthető, de az irodalom bonyolult jelenségeit nem leegyszerűsítő, hanem minden apró részletükig átvilágító előadásmódját. Hányszor gondolok ma is rá, ha egy nehéz problémát kell megmagyaráznom: hogyan nyúlt az ilyesmihez Horváth János! Százak ültek az előadásain, a magyar meg a rokon szakosokon kívül jöttek az irodalomkedvelő ,,dögészek”, természet- tudomány szakosok, jogászok, lyukas órás volt tanítványok, gyakran nem is fértünk a padokban, még a dobogó szélére is jutottak. Máig sem tudom, hogyan volt képes ekkora s ilyen, alapjában véve vegyes összetételű hallgatóságot óráról órára lenyűgözni. A hallgatók figyelmének minden rezdülését észrevette. Első éves voltam, mikor a magyar versről szóló, később könyvben is megjelent előadásait tartotta. Az egyik órán Ponori Thewrewk Emil verstani munkájára hivatkozott. Nem ismertem ezt a nevet, felkaptam a fejemet a jegyzetfüzetemből, talán a szomszédom felé is fordultam. A terem közepetájt ültem, mégis azonnal felfigyelt. Minden bántó él nélkül, inkább magát hibáztatva, hogy erre nem gondolt, megjegyezte: „Bizony, Ponori Thewrewk Emilt ma már nemigen ismerik”, s néhány mondatban bemutatta a munkásságát. Csodálatosan szépen beszélte a magyar nyelvet, azzal az enyhe bihari tájnyelvi akcentussal, amely Arany János nyelvének is jellemző sajátossága lehetett. Élmény volt hallgatni, ahogy verset olvasott. Hányszor kapom rajta magamat, hogy egy-egy költemény néma olvasása közben ma is hallom a hangját, hányszor, hogy órán hangosan olvasva verset akaratlanul is őt utánozom. S milyen pontos, lelkiismeretes tanár volt! Őrizem disszertációmnak azt az első gépelt példányát, amelyet benyújtottam neki bírálatra. Tele volt gépelési hibával. Nemcsak ezeket javította ki gondosan, hanem még a hosszú í, ú és ű betűkre is feltette a hiányzó ékezeteket. Felesleges aprólékosság volt ez, kisstílű szőrszálhasogatás? Nem: minden tisztességes munka előfeltétele, a valamennyi apró részletre ügyelő pontosság és gondosság.
Keresztury Dezső az Eötvös Kollégiumban volt irodalomtanárom. Neki elsősorban azt köszönöm, hogy a pedagógus lelkülettel összeférhetetlen nagyképűségről, a belső ürességet leplező csillogó látszat kergetéséről igyekezett leszoktatni. Kérlelhetetlen szigorúsággal bírálta hetenként, kéthetenként készített dolgozatainkat. Nem tűrt írásainkban egyetlen felesleges mondatot, egyetlen a szükségesnél többet mondó jelzőt, egyetlen rosszul választott szót sem. Megtanított pontosan fogalmazni — vagyis fegyelmezetten gondolkozni.
S mindezt korántsem pedáns ridegséggel tette: ha valami, ez igazán távol állott tőle. Magunk is egyre inkább élveztük, ahogy találó, gyakran az iróniát sem mellőző megjegyzéseitől luftballonként pukkantak szét szépnek hitt mondataink. Pais Dezsőnek, a magyar nyelvészet professzorának a vizsgáira emlékszem vissza legszívesebben. Nem volt ritka, hogy egy-egy kollokviuma másfél-két óráig is eltartott. Ám ez nem a vizsgadrukktól elernyedt hallgató csigáztatása volt, hanem valóban „beszélgetés”. Rengeteget lehetett ilyenkor tanulni. Ha a vizsga kezdetén nem is, a végén már megérdemeltük a jelest, amelyet beírt az indexünkbe.
Tornász Jenő az Eötvös Kollégiumban a latinórákat tartotta. Mint aligazgató ő intézte a kollégium gazdasági ügyeit, volt gondja elég a háborús meg a háború utáni évek nehéz beszerzési viszonyai között. Hányszor láttuk, hogy kopott lódenjében ő is ott baktatott a kis kocsit húzó hivatalsegéd mögött, hogy egy kis lisztet, zsírt vagy krumplit szerezzen diákjai számára. Ő abban vált példaképünkké, hogy műveltsége nem fakult és nem kopott ebben az annyira más irányú tevékenységben, hajszában. Minden órára frissen felkészülve jött: Horatius szövegét a legújabb német, francia, angol kommentárokkal világította meg előttünk. Ez a példa hitelesítette intelmét, amelyet olyankor hallottunk tőle, ha észrevette, hogy készületlenül jelentünk meg az óráján, pusztán a nyelvben való gyakorlottságra s korábban szerzett ismeretekre támaszkodva fordítjuk és magyarázzuk a szöveget. „Egy tanár nem élhet meg a rutinból. Elszürkül, hatástalanná válik munkája, ha nem olyan friss érdeklődéssel készül minden órájára, mintha maga is először találkoznék a feldolgozásra kerülő anyaggal.”
Unalmas tanárok, szürke, semmitmondó órák biztosan voltak az én egyetemista koromban is. De ezek már eszembe sem igen jutnak, annál inkább az előre lendítő, erőt adó élmények. Ezeket — most, hogy belekezdtem — szinte vég nélkül tudnám sorolni. A gyakorlógimnáziumban biztosan velem is írattak terjedelmes óravázlatokat, de ezekre nem emlékszem,annál inkább Péter Gyula tanár úr latin-és Makay Gusztáv tanár úr magyaróráira: nem módszeres fogásaikra, hanem a hangnemükre, a közvetlenségükre. Igen büszkévé tett, hogy Makay tanár úr betegsége idején rámbizták az egyik osztályban a helyettesítését: vezetőtanári ellenőrzés nélkül taníthattam heteken keresztül. A zárótanításomon részt vevő igazgató órámnak azt a mozzanatát emelte ki, amikor a hazulról hozott nyelvtudásával hencegő két-három tanulót egy olasz nyelvű idézettel „égettem le” — olaszul ugyanis nem tudtak. Ezek a fiúk a „kocák” (így hívták a gyakorló tanárjelölteket) rémei voltak, ezért örült az igazgató meghökkent arcuknak. „Látom, kolléga úr, nem jön zavarba, magából jó tanár lesz” — nyugtázta teljesítményemet. Egyébként jól kijöttem a gyerekekkel, az említett „nehéz fiúkkal” is. Sokat beszélgettünk, vitatkoztunk órák után és hazafelé menet, tényleg műveltek voltak, egyikük írásaival később rangos folyóiratokban találkoztam. Én bizony egyetemi éveim után el sem tudtam képzelni, hogy ne tanárnak menjek.
De ha már ennél a témánál vagyunk, még valami kikívánkozik belőlem. Sokan hagyják ott a tanári pályát, s a legtöbben nem a pedagógiai stúdiumokban csalódva mennek el, mint Te tetted, hanem az előrehaladásért, a nagyobb erkölcsi és anyagi megbecsülésért. Mert bizony a pedagógus pályáról való távozás csaknem mindig emelkedést jelent, az azonban elképzelhetetlen, hogy valakit más pályán tanúsított kiválósága jutalmául neveznek ki tanárnak. Hovatovább már csak sportközvetítések őrzik az emlékét, hogy a „tanáros”, „tanári” valaha a tudás tökéletességét elismerő, a legnagyobb megbecsülést kifejező jelző volt, amikor tanáros labdakezeléséért, tanári szereléséért dicséri meg a riporter a játékost. Az életet jól ismerő írók riasztó pontossággal adnak látleletet arról, milyen mélynek tűnik szellemi elitünk szemében egy középiskolai tanár, különösen vidéki középiskolai tanár helyzete. Biztosan emlékszel Darvas Részeg esőjében Szóláth Béla találkozására a vidéki tanársorba süllyedt Ridovics Jancsival. Ahhoz, hogy valaki jó munkát végezzen, hinnie kell abban, hogy fontos, amit csinál, talán a világon a legfontosabb. Ha azt éreztetik valakivel, hogy megrekedt embernek tartják: félbemaradt tudósnak, tehetségtelen írónak, karrierről lekésett közéleti embernek, maga is kezdi így nézni magát, s megkeseredik. Nem lettél tanár, János, s ezzel talán kikerülted ezt a kátyút életed útján.
Én mégis azt hiszem, közöttünk lett volna a helyed. Mert nem azoknak való ám a tanári pálya, akik az általad kifogásolt hibákat észre sem veszik, vagy vállrándítással térnek fölöttük napirendre.
Szeretettel üdvözöl: OROSZ LÁSZLÓ
(Forrás, 1970. január - február)