2019. július 13., szombat

MA LENNE 94 ÉVES

A kecskeméti Katona József Gimnázium 4/D osztályos diákjai búcsúznak az iskolától. (1970. május)

2019. június 26., szerda

LÁSZLÓ NAPI EMLÉKEZÉS


Dr. Virág Istvántól, Orosz László egykori tanítványától érkezett az alábbi László napi levél, amelyet köszönünk és engedélyével megosztunk.

Dr. Orosz László – diákkorunkban: Öcsi, később: Laci – első, (leg)kedves(ebb)  osztálya voltunk, az 1948-as államosítás előtt, 6 évig  a kecskeméti Piarista Gimnázium, ill. a Református Kollégium, majd ez után, két éven át a „jogutód’ Katona  József Gimnázium tanulói.
Sajátságos módon, éppen a mi osztályunkban („a”) volt 5 diák-László is, – valamennyi  „piarista” – akiket (életükben) együtt köszöntöttünk Osztályfőnök urunkkal a szokásos június-végi találkozóinkon.
Tasival és Zsigóval szegedi egyetemi éveink alatt együtt laktunk. Az előbbi vegyész lett , a húgomat vette feleségül  és amíg Kecskeméten laktak (az 50-es, 60-as években) többször vendégeskedtek  Orosz Laciéknál. Az utóbbi egész életében Ladánybene és Kunbaracs csatolt község körzeti orvosa volt, fia Viktor pedig Lajosmizse polgármestere. Zsigmond Laci a találkozóink fő szervezője 17-ben távozott. Halála nagyon megrázott, búcsúztatásán szívből emlékeztem, apróbb részletekre is.  Schippert és Szabó „kontrasztosak”. Az előbbinek mérnöki karrierje (a pártállamban) szépen ívelt, akadémiai nagydoktor lett (szerepelhetett a lentebbi Mátyás ügyben, ám idős korára megbarátkoztunk). A nagybeteg, de még élő Szabó Laci, mint Zsigmond is, egész életében Kecskeméten dolgozott, s bizonyára édesapja, vitéz Szabó László, a Mária körúti Magyarok Nagyasszonya Gyógyszertár tulajdonosa miatt szenvedett hátrányt. Most már öt László odafönt találkozik, mint előbb-utóbb mindnyájan.
Mostanság csak levélben, telefonon próbálom összetartani a „survivor”-okat.
Ami a magyart illeti, Orosz tanár úr Grezsa Ferencet tartotta legtöbbre, mint irodalmár – Németh László kutató – kollegák lettek. Az 1990 évi (40 éves) találkozókon derült ki Feri „visszafordulása”: bocsánatot kért Mátyás Jancsitól (Mátyás Mária operaénekes testvére), akit anno ő záratott ki az ország összes oktatási intézetéből. Fiai egyébként orvosok és ismert nemzet-politikusok. A latin viszont nekem ment a legjobban: iskolai dolgozatomban Horatius versét („vitas hinnuleo …”) műfordítottam; Orosz tanár úr bírálata: kitűnő, bár a ritmus helyenként ingadozik. Ezt és az utolsó latin órát többször visszaidéztük vele együtt: „Fiúk, művelt ember évente egyszer elolvassa Horatiust, ez szellemi torna”. Mire én benyögtem: kintorna. A reakció: édes barátom, ezt éppen tőled nem vártam.
Ennyit a Lászlókról, László napjára.
Andreának és Istvánnak szeretettel, Virág István


Post scriptum: Dr. Virág István összeállította az 1941-42-es tanévtől az 1949-50-ig együtt járó osztálytársak listáját is. Hogy bonyolult kor volt, azt az iskola nevének folyamatos változása is jelzi: „Piarista” (a Kecskeméti Kegyestanítórendi Róm. Kat. Gimnáziuma), „Kollégista”, a Kecskeméti (Református Egyház Kollégiumának Gróf Tisza István Gimnáziuma), KEG: Kecskeméti Egyesített Gimnázium (1944/45), KGG: Károli Gáspár Állami Gimnázium (1948/49), KJG: Kecskeméti Állami Katona József Gimnázium. Orosz László 1948-ban kezdett tanítani, az alábbi diákok felének osztályfőnöke is lett (a többiek osztályfőnöke Hordós Károly volt).
Bagó Bertalan, Dr. S .Bakos József, Balogh Béla, Bayer Tibor, Bábiczky János, Betyár Ferenc, Békefi Jenő, Boros Sándor, Bukovszki Antal, Dr . Farkas Gyula, Dr. Fejes Miklós, Dr. Felek Béla, Főző Gábor, Gál Gyula, Dr. Grezsa Ferenc, Harsányi Antal, Horpácsi Tibor, Józsa József (Fábián), Kalmár Ferenc, Kardos Gyula, Kasza Sándor, Katona Jenő, (Francia) Kiss Lajos, B. Kiss Mihály, Dr. Kisjuhász Zoltán, Kis Rabata Pál, Kovács János, Dr. Kökény János, Laczkó István, Lukács Gyula, Madari József Zoltán, Magony Géza, Major Iván, Markó Antal, Matusovits Péter, Mátyás János, Miklós Ferenc, Dr. Molnár Miklós, Nagy István, Nagy János, Papp Kálmán, Pál Gyula, Radnóti Gusztáv, Romlaky József, Sándor József, Sándor Miklós, Dr. Schippert László (Ernő), Siklós Gábor, Sófalvi Tibor, Somogyi Sándor, Suki Béla, Szabó Balázs, Szabó Emil, Szabó László, Szabó Zoltán, Tasi László, Tálas Áron, Dr. Varga Ernő, Varga István, Vágó Iván, Dr. Virág István, Wolf György, Wolf Tibor, Zsigmond László, Dr. Zsigó László, Elek Péter,Dr. Horváth Iván (Bendegúz), Dr. Kézsmárki Béla. 2019 áprilisában a diákok közül 14-en voltak életben, 49-en meghaltak, ötükről nem tudott Dr. Virág István.

2019. június 25., kedd

"DE FELŰLT LACKÓ:::"


De felűlt Lackó a béresek nyakára… Arany jegyzete szerint „így gúnyolja tréfásan a magyar paraszt azon mezei munkást, ki a nap és dolog hevétől bágyadtan a munkára ráunt”. Baranyai   Decsi  Jánosnál és O. Nagy Gábornál nem található ilyen szólás, Bárdosi Vilmos Magyar szólások, közmondások című adatbázisában pedig nagyjából megismétli az Arany által írt magyarázatot: felült (neki) Lackó (a nyakára [a hátára]) (sz) (nép): dologidőben a nagy meleg miatt nem ízlik valakinek a munka, s a hűvösre megy pihenni. Valószínűleg Arany is Bárdosi is nyilvánvalónak veszi, hogy Lackó alatt Lászlót, pontosabban a naptár szerinti László napon beköszöntő nagy meleget kell érteni, amikor nem szívesen dolgozik senki. Holnap már a negyedik olyan László nap lesz, hogy apánk nem mondhatja el a nagy meleg miatt szinte mindig aktuális Toldi-sort: "De felűlt Lackó …" (A kép 1992-ben készült,  O.L. második unokája, Anna Ida ugyanis azt mutatja, hogy 6 éves.) 

2019. március 12., kedd

50 ÉVES A FORRÁS


50 éves a Forrás. A márciusi szám emlékezésekkel van tele. Néhány írásban apánkat is emlegetik, többnyire Katona József és az irodalomtörténet írás kapcsán, Pintér Lajos azonban személyes emlékeket is közöl. A Csongrádról Kecskemétre került költő „földijeként” tekintett a szomszédos Csépáról származó „Orosz Laci bácsira”, s alighanem apánk is így tartotta számon a Forrás ifjú szerkesztőjét.
Szigorú, talán kicsit mogorva is, nehezen barátkozó – írja róla, aztán hozzáteszi – időnként azért feloldódott, és olyankor megcsillantotta humorát, iróniáját és öniróniáját. Lajos össze is gyűjtött néhány humoros epizódot, nem túl sokat sikerült neki, talán azért, mert inkább élete vége felé volt kapcsolatban apuval, amikor már egyre jobban illett rá a Lengyel József könyv címe: Kicsi mérges öregúr. Én sokkal régebbről ismerem, pont a születésem óta (26 éves volt akkor), és úgy emlékszem rá, mint jó humorú, barátságos fiatalemberre. A humornak persze valami emelkedett, intellektuális, talán nem is mindenki által követhető formájára gondolok, a rajzszögbe ültető helyzetkomikum azt hiszem, tényleg távol állt tőle. Eszembe jutnak a gyerekkori nyelvi játékok, alig tudtam beszélni, de ha megkérdezte, hogy hívják a kis rókát, rávágtam: apróka. Azt is megtanította, hogy a jóllakott elefánt a telefánt. Közös olvasmányunk a Micimackó volt, és amikor iskolába mentem, megkaptam a Tanár úr kéremet is. Az Így írtok ti minden versét kívülről tudta (ma is az ő hangján hallom: 'sz nem is tudok olvasni, csak írni) és emlékszem, milyen vidáman hozta haza Benjámin László Kis magyar antológiáját (Elkettyent smóren,  piti pók dugeszban smárolja a  stekszet…) s amikor Shakespeare-t tanította, soha nem mulasztotta el felolvasni a Kálnoky fordítást: Felség, a franc föld künyső parlatán elült a hadvasak zadorlata. Ha az internálótáborban és a börtönben töltött hónapokról beszélt, a tanárurak cellájáról, abban is sokkal több volt a humor, mint a keserűség, nota bene, éreznie kellett, ígéretes pályát tört félbe a forradalom utáni megtorlás.
Eszembe jut még egy kép, tél van, a rosszul begyújtott ócska vaskályhából nem a kéménybe, a szobába árad a füst, ki kell nyitni az ablakokat, hogy tisztuljon a levegő. Bástilajososra mélyíti a hangját: Oszlik lelkemnek barna gyásza…  
Ha gombfociztunk, az ő csapatában Sárosi, Toldi, Zsengellér játszott, természetesen Háda védett, az enyémben Albert, Mészöly, Tichy Lajos és valami félreértés folytán Jasin volt a kapus. Sokkal jobb volt nálam, tudott csavarni, ívelni, bepattintós öngólt rúgatni, de az igazi fociban én voltam a fürgébb. Tőle tanultam meg sakkozni és sokat úsztunk is együtt. Tiszai gyerek lévén jól és kitartóan úszott, Szepezden néha csónakot is béreltünk, és messze beeveztünk a Balatonba. Kecskeméten is el-eljárt az uszodába, de azt hiszem a természetes vizeket jobban szerette. Egy őrült belerúgott a fejével a lábamba – háborgott egyszer, miután hazabiciklizett az uszodából.
Azt hittem, hogy apám összes rigolyáját ismerem, de a Pintér Lajos által emlegetett bor-kóla keverék engem is meglepett. Tudom, hogy egy időben vagány dolognak számított kólát tölteni a vörösborba, na de hogy egy ilyen konzervatív professzor is... Talán az előzmény az lehetett, hogy valamikor a hatvanas években (megnézem a naplóját: 65 nyarán) Olaszországban járt és hazahozott egy Coca-Colát.  Egy 2 decis üveget az egész családnak. Kortyolhattunk belőle mi gyerekek is, és izgatottan vártuk a hatást, mi fog történni. Akkoriban valahogy a kapitalista métely és az amerikai kóla egymás szinonimájának számított, azt mondanom sem kell, hogy itthon egyáltalán nem lehetett ilyesmit kapni. A borok tekintetében egyébként elég különös ízlése volt. Az édes homoki vörösborokat szerette. Ez így túlzás, inkább úgy mondom, azokat hajlandó volt meginni. Próbáltam olykor valami jobb borral meglepni, de többnyire kudarcot vallottam. Kaptam egyszer egy láda príma ausztrál Shyrazt, olyat, amit ott is csak a leggazdagabbak isznak (ráadásul az én grafikámmal volt fölcímkézve), na hát azzal majdnem kidobott. Élete vége felé egyre édesszájúbb lett. Gyakran meglátogatott egy török galériás és ajándékul mindig baklavát hozott. Egyszer hazavittem apunak. Ez nem rossz – mondta. Ennél nagyobb dicséret soha nem hagyta el a száját (na jó, a Németh László könyveket leszámítva). Attól kezdve rendszeresen szállítottam neki a baklavát, ami állítólag a legjobb ankarai baklavaszalonból származott. Annyira azért nem szokott rá, hogy Magyarországon is keresse, pedig talán lett volna, aki csinál neki (például a cukrásszá avanzsált kémiatanár kolléga, Fodor Csiszta). Nem szokott rá komolyan a cigarettára sem. Nagyanyámmal el-elbagóztak (ő Fecskét, nagymama Nikotex munkást szívott), aztán amikor nagymama meghalt, abbahagyta ő is. A fönti rágyújtós képet valamikor a nyolcvanas évek elején készíthettem.  

2018. október 22., hétfő

A MEMOÁR (2)


Ígéretet kaptunk a Forrás folyóirattól, hogy megjelentetik a teljes Memoárt (hossza miatt valószínűleg több részletben), ezért egyelőre nem közöljük itt, az évforduló miatt azonban az 1956-ról szóló fejezettel kivételt teszünk. 

 1956. A politika hullámvölgyét eddig csak távolból észleltük. Ha nem is úgy, ahogy akkoriban mondták: „ezt már guggolva is kibírjuk”, az állapotot mi is átmenetinek hittük. Tóth László, akihez el-eljártam, még a ’40-es, ’50-es évek fordulója táján mondta: ha Sztálin meghal, nagy változás jön. Ennek jeleit ’53-tól tényleg észleltük, az életszínvonal némi javulásában is, az irodalomban is a hallgatásra ítélt írók megszólalásában.  A tanári szobában nemigen tettünk lakatot a szájunkra, nem hittük, hogy az ott elhangzottakat fölhasználják ellenünk, legfeljebb Bereczky, Elekes, Rési előtt voltunk tartózkodóbbak. A párton belüli „tisztogatások” a párt belügyének látszottak. Akár árulók voltak Rajk és társai, akár klikkharc áldozatai, esetük mindenképpen azt bizonyította, hogy a pártnak sem erkölcsi alapja, sem politikai szilárdsága nincsen.  A 20. kongresszus, Rákosi leváltása azt mutatta, hogy valami újnak, másnak kell következnie. Hogy mennyire újnak, mennyire másnak, nem tudtuk megítélni. ’55 őszén vagy ’56 tavaszán behívtak a városi pártbizottság kádereséhez, aki akkor a megyei pártbizottság első titkárának, Németi Józsefnek a felesége volt. Fölszólított, vagy inkább kért, lépjek be a pártba. Nem álltam kötélnek. Ugyanakkor hívta be Nánási Miklóst, a képző igazgatóhelyettesét is; ő sem lépett be. Ekkortájt történt az is, hogy a népfront megyei titkára, Kovács Endre behívatott. Az iskolába telefonált, hogy azonnal menjek. Óráról hívtak ki, ez már előre felbosszantott. Kiderült, hogy valami jelentését kívánja velem megfogalmaztatni. Merev és udvariatlan voltam: „Én is végzem a magam munkáját, végezze Ön is a magáét.” – mondtam neki, s otthagytam.
Nyáron Szegeden voltunk Istvánnal és Évával, Olginál laktunk, majd Istvánt itthon hagyva anyukával kb. 10 napos országjáró utazást tettünk Évával, jártunk Debrecenben (Julowval, Kéryvel találkoztam), Sárospatakon (Dankó Imrééknél), Egerben, Szilvásváradon (Julowval és a nővérével).
Október 6-án a TTIT irodalmi szakosztálya vitát rendezett irodalmi életünk kérdéseiről. Pándit, Sánta Ferencet és Csoórit hívtuk, Pándi az utolsó pillanatban lemondta a jövetelt. Főként Sánta volt igen aktív, nyilatkozott – többek közt – a szocialista realizmusról is. Én elnököltem. Gila János, akit a levelezőknél tanítottam, s aki akkor már a megyei művelődési osztályon volt, nekem szögezte, nem így tanítottam a szocialista realizmust. Valami olyat mondtam, hogy rosszul tanítottam, s a Csendes Donnal érveltem, hogy az sem fér bele a szoc. real. dogmatikus meghatározásába.
Nagy Micu továbbra sem hagyott fel azzal, hogy átvigyen az irodalomtörténeti kutatásba. ’56. október 5-én írt Szauder Jóska: az Irodalomtörténeti Intézetben kilátás van állásra, s szívesen fogadna – lakásszerzésben azonban nem tudnak segíteni. Postafordultával kér választ, én azonban fel is mentem hozzá. Nem tudom, hogy megállapodtunk-e valamiben: a közbejött események időszerűtlenné tették a dolgot.
20-án fenn voltam Pesten a Katona József Színházban Németh László Galilei-jének bemutatóján. Katona Piroska szervezésében többen is fölmentünk. A bemutató hangulatát izzították a lengyel eseményekről érkező hírek.
A 23-i pesti eseményekről csak 24-én reggel értesültünk a rádióból. Kecskeméten még nyugalom volt, tanítottunk is. A következő napokban volt némi lövöldözés, de nem tudtuk, ki lő, kire lő, miért lő. Úgy látszott akkor, Nagy Imre miniszterelnökségével, majd azzal, hogy Kádár került a párt élére, megoldódik a helyzet. Otthon ültünk, számba vettük élelmiszertartalékunkat, vártunk.
30-án eljött hozzám Madarász, közölte, hogy a párt javaslatára beválasztanak az ideiglenes megyei nemzeti bizottságba, s hívott, menjek el az alakuló ülésre. Nem akartam menni. Ha nem is így, lényegét tekintve azt feleltem: „Egyétek meg, amit főztetek.” Nem sokkal rá egy katonai autó jött értem. Némi alkudozás után most már ráálltam, hogy elmegyek.
A megyei tanács épületében a népfront helyiségében volt az ülés. Mészöly Gyula[1] fogadott (azt hiszem, ő volt akkor a megyei népfront elnöke, országgyűlési képviselő, kitűnő mezőgazdasági szakember, paradicsomnemesítő). Kezembe nyomott egy már kész szöveget, nézzem át, jó-e a fogalmazása, ha szükséges, javítsak rajta, s diktáljam le a gépírónőnek. Megtörtént.
A bizottságban ott volt a megyei első titkár (Daczó)[2], a megyei tanács elnöke (Dallos)[3], továbbá Magócsy Géza, a megyei bíróság elnökhelyettese, Papp Géza református esperes, Szendy Jenő, orvos, Szabó Lajos, gépgyári mérnök, Bognár Károly és Pataki Ferenc mezőgazdászok, Madarász László tanár, a TTIT titkára, Borszéki Lajos és Mádi Lajos DISZ-titkárok. Mészöly Gyula elnökölt, bevezetőként az általam imént lediktált beszédet olvasta fel.
A vitában nem akartam felszólalni, de nem álltam meg. Követelésekről volt szó, többek közt arról, a szovjet csapatok vonuljanak ki. Mindenki látja – mondtam –, hogy a szovjet tankok Dunaföldvár felé mennek. Kérdezzük meg inkább, a kormány tudtával-e. Követeljük a valóban szabad választásokat, hangzott egy másik javasolt poszt. Azt mondtam, töröljük a jelzőt, elkoptatták, hamissá tették az elmúlt évek. Kifogásoltam, hogy a megyei művelődési osztály vezetője megakadályozta a pedagógus szakszervezet miniszterelnökhöz intézett levelének továbbítását, amelyben azt kérte, fiatalkorúakat ne állítsanak statáriális bíróság elé. Végül javasoltam, hogy a szovjet tisztek megürült lakásait, amelyekbe most „aki kapja marja” alapon költöznek, korábbi, ráutalt igénylőknek adják, megemlítve, hogy Urbán Sándor kollégám várandós feleségével egy parányi szobában lakik a gimnáziumban. Egyetértéssel fogadott javaslataimból – erős átformálással – később vádpont lett ellenem.
A bizottság a sajtóval való kapcsolat tartását bízta rám, a Népújság a Nemzeti Bizottság lapjaként fölvette a Petőfi Népe címet. „Legalább megtanítod az újságírókat magyarul fogalmazni.” – mondta derűs egyetértést keltve Mészöly.
Ha jól emlékszem, 30-án kora délután, de lehet, hogy 31-én délelőtt került sor az iskolában arra, hogy megszavaztatták a tanárokat, meg akarják-e tartani az igazgatót, vagy újat választanak. Állítólag a megyei (vagy a városi) művelődési osztály vezetője adott erre utasítást. A titkos szavazáson Szabó Adorján nem kapott bizalmat. Ennek az lehetett az oka, hogy ő eleve úgy állította be, lemond, s lemondását elfogadjuk-e. Új igazgató választására azonban nem került sor, a tanárok háromtagú igazgató-tanácsot választottak (Szemerey[4], Szőts[5], Orosz), s mi megállapodtunk, hogy az igazgatással továbbra is Szabó Adorjánt bízzuk meg, mi csak tanácsainkkal, s a testület által ránk ruházott tekintélyünkkel kívánjuk támogatni. Dóczinak így is rosszul esett a dolog.
Már ez után a választás után zajlott le hasonló a városi művelődési osztályon is. Ezen is részt vettem a gimnázium képviseletében. Úgy emlékszem, egyhangúlag, vagy legalábbis nagy többséggel váltottuk le Székelynét, s választottuk meg Vágó Dezső bácsit.
Az újság szerkesztőségében kétszer vagy háromszor voltam benn, inkább híreket hallani, beszélgetni, mint ellenőrizni vagy utasítani. Egyetlen cikk kéziratáról mondtam véleményt, ezt volt tanítványom, Benedek Pista írta (most Benedek István Gábor névvel a Népszabadság munkatársa); azt javasoltam neki, álljon el a közlésétől. Ez már november 1-je után volt: Nagy Imre bejelentése után, hogy kiléptünk a Varsói Szerződésből, bukott ügynek láttam már a forradalmat. A mi bizottságunk felvette a forradalmi jelzőt, a párttagok kiléptek vagy kizárták őket, Magócsy[6] vette át a vezetést. Én is távozni akartam, 2-án csak Magócsy kérlelésére maradtam benn a bizottság ülésén, 3-án már nem mentem be, ennek a napnak a délelőttjén a piarista gimnázium dísztermében városi diákgyűlésen voltam több kollégámmal.
November 4-én tulajdonképpen az következett be, amire számítottam. Kora reggel Tóth Lászlóval találkoztam az Ady Endre utcán. Nagymarosi Kálmánhoz, a városi tanács elnökéhez ment. Tóth László a városi nemzeti bizottság elnöke volt, s most szükségesnek látta Nagymarosit figyelmeztetni: nekik sem történt bajuk az elmúlt napokban, elvárja hát, hogy a bizottság tagjait se bántsák a következőkben.
Tóth Lászlótól még ’56 nyarán hallottam: Kádár a jövő embere. Most igazolódni látszott, nemigen hittem azonban, hogy vezető szerepe tartós lesz. Úgy gondoltam, az ő kormánya csak olyan átmenet, mint Peidlé volt ’19-ben. Ha hosszabb lesz is ez az átmenet, előbb vagy utóbb visszatér Rákosi és garnitúrája.
A pedagógus szakszervezet november 26-i gyűlésén a követeléseket tartalmazó pontok átfogalmazásában való részvételt és felolvasásukat meggyőződés nélkül vállaltam, csupán azért, nehogy gyávának tartsanak. Ugyanígy s ugyanezért nem zárkóztam el az elől sem, hogy részt vegyek december elején egy értelmiségi összejövetel szervezésében. Talán olyasmi is motoszkált bennem: lássuk, tényleg szabadabb vagy toleránsabb-e a Kádár-rendszer, mint Rákosié volt. A munkástanács, az írószövetség követeléseit, Bibó kibontakozási programját irreálisnak tartottam.
Az élet lassanként visszatért rendes kerékvágásába. Sok örömünk telt Istvánban, akinek óvodai produkciói kitűnő képességekre vallottak. Jólesett a tanítás a nem kívánt szünet után. Lassanként elcsitultak az iskolában a kedélyek, nagyobb kilengés nem is volt, csak a decemberi sztrájk idején próbálkoztak a diákok is – szolidaritásból – hasonlóval. ’57. februárban két hosszabb kritikát írtam: Szabó Lőrinc válogatott verskötetéről és Németh László Égető Eszteréről. Az előbbit alighanem a Kiskunságnak küldtem el, nem merték megjelentetni, az utóbbit az It-nek, s ott meg is jelent ’57 végén vagy ’58 elején, az ’57/3. számban. Májusban a TTIT világirodalmi előadássorozatában Tolsztojról és Dosztojevszkijről tartottam előadást. ’57 nyarán Balatonalmádiba készültünk.








[1] Mészöly Gyula (1910 – 1974) Kossuth-díjas növénynemesítő, biológus, az MTA rendes tagja.
[2] Daczó József, a Bács-Kiskun megyei pártbizottság első titkára.
[3] Dallos Ferenc, a Bács-Kiskun megyei tanács elnöke.
[4] Szemerey Andor ( - ) pedagógus, matematika-fizika szakos tanár.
[5] Szőts Rudolf ( - 1992) pedagógus, orosz nyelv tanár.
[6] Magócsy Géza, a Bács-Kiskun megyei bíróság elnökhelyettese.
A képek a Fortepan archívumból valók.