A „szocreálról” persze hallottunk, a hozzá
tartozó nyolc hónapról is, de inkább csak valami mellékszálnak hittük,
anekdotikus részletnek, ami egyre jobban kiszínesedett az idők során. A
lényeg egyetlen bővített mondatban leírható. 1956 októberében, pár héttel a
később hol forradalminak, hol ellenforradalminak, hol egyszerűen csak sajnálatosnak
nevezett események előtt egy irodalmi fórumon apánk valami dehonesztálót talált
mondani a szocialista realizmusnak nevezett művészeti irányzatról, amely
kijelentés a későbbiekben a népi demokratikus államrend megdöntését célzó
izgatásnak minősíttetett, és ezért apánk börtönbe vettetett.
Megvádolták
ugyan mással is – a szovjet csapatok kivonásának szorgalmazásával, proklamáció
fogalmazásával, pedagógussztrájk szervezésével, diákgyűlés pártolásával,
Bibó-szövegek terjesztésével, sőt az orosz nyelv tanításának megtagadásával is (nota
bene nem is tudott oroszul) –, de mivel a letartóztatása után nyolc hónappal
megtartott tárgyaláson e vádakat csak részben, s tán nem is minden kétséget
kizárón sikerült bizonyítani, ezért azt hihetnők, hogy az ítélet (amelynek
hossza megegyezett a börtönben, illetve internálótáborban elmúlatott idővel), java
részt a szocialista realizmus elleni kritikát torolta meg.
„Őszinte
hangú, őszinte szavú, rég áhított beszélgetés volt” – írta az „irodalmi és
viataestnek” nevezett rendezvény harmadnapján megjelenő Népújság, s mert szokatlanul
hosszúra sikeredett az esemény (három óra), a közönség ráadásul meglepően nagy volt
(100 – 120 fő), akik közül aztán többen is együtt utaztak föl Pestre Németh
László Galileijének október 20-i hírhedett bemutatójára (naná, hogy apánk
társaságában), szóval e baljós mellékkörülmények nyomán mégis
elbizonytalanodunk, hátha mégsem csak egy művészeti fogalom megítélésének
pontosítását kívánták aláhúzni a büntetéssel, hanem tényleg veszélyes
felforgatót (huligán az apukád – kellett hamarosan megtanulnom a megfelelő kifejezést)
láttak a barna, szemüveges, magyar-latin szakos osztályfőnökben.
Azt persze akkor
nehezen lehetett kiszámítani, hogy vajon mennyire tartotta veszélyes elemnek
apánkat a hatalom, olyannak, akitől óvni kell az egészséges társadalmat; azt
meg pláne, hogy Kecskemét városában, 1958 márciusában mennyire érezték szükségét
annak, hogy elrettentő példát statuáljanak. Apánk Eötvös Collegista társát, a
Veszprémben tanító Brusznyai Árpádot két hónappal korábban hasonló vádak
koncepciós felfújását követően halálra ítélték és fölakasztották. Ehhez képest az
apánkra rótt főbüntetés és az ítéletből következő mellékbüntetések igazán
elhanyagolhatók, így csak slágvortokban említem őket: tanári állást hosszú
ideig nem kap, feleségét – anyánkat, aki, noha felszólíttatott rá, mégsem adott
be válókeresetet – eltávolítják állásából, majd alacsonyabb munkakörbe
helyezik, engem kitesznek az óvodából (nem vicc:-), sőt 12 év múltán egyetem
helyett is inkább csak főiskolára „célszerű” jelentkeznem. Azt hisszük, hogy a
köztem és húgom közti 11 éves korkülönbség is végső soron apánk és a szocialista
realizmus közti afférnak tudható be.
Igaztalan
lennék azonban, ha csak a hátrányokat sorolnám. Amikor apánk letartóztatása
kitudódott, gyorsan megéreztük az együttérzést, és megható módokon tapasztaltuk
meg a segítség különböző, olykor anonim formáit. Szabadulása után, alkalmi
munkákat vállalt (melyek zöme idővel az irodalomtörténész kollégák jóvoltából
kapott szakmai feladat lett), s ha saját életemben (és képzőművészeti
munkásságomban) valami dicsérendő találtatik, az az akkoriban eltanult – szinte
belém kódolt – és sokáig magától értetődőnek tartott szorgalom.
Az ötvenes
évek abszurd világát megidéző Jegyzőkönyvből egyelőre csak a szocialista
realizmussal, ezzel az egykoron oly nevezetes, ám ma már egyre ritkábban
emlegetett irodalmi iskolával kapcsolatos szakaszokat másolom ide, bár idővel talán
a háromnapos zárt tárgyalás teljes, 57 oldalas anyagára is sort kerítek, hiszen
a történet szereplői, a megidézett tanúk (a nyilvánvalóan megbízásra vádaskodó
K. S-né kivételével) szinte mind korrekt, tisztességet, bátorságot, sőt emberi
nagyságot mutató hölgyek és urak (olykor elvtársnők és elvtársak) voltak.
Jegyzőkönyv
Készült a népi
demokratikus államrend elleni bűntett miatt dr. Orosz László ellen indított
bűnügyben a megyei bíróságnál 1958. évi március hó 18. Napján tartott nyilvános
tárgyalásról. (Az ügyész kérésére a
bíróság mégis zárt tárgyalást rendelt el. Attól féltek-e vajon, hogy a
szocialista realizmus vizsgálata kapcsán a rendszerre nézvést veszélyes titkok
kerülnek nyilvánosságra? Inkább hiszem, hogy a vád egyre nyilvánvalóbb
abszurditása aggasztotta őket.)
Elnök
felolvassa a megyei ügyészség 1957. Bül 452. Számú vádiratának indítványi
részét. A Bp. 160. § 2. Bek. Alkalmazása mellett feltett kérdésekre Dr. Orosz
László vádlott lényegében a következőképpen nyilatkozik:
A vádat
megértettem, nem érzem magamat bűnösnek. A vád tárgyává tett cselekményeket nem
követtem el … 1956. október 2-án a TTIT a „Hírös hét” keretén belül egy
irodalmi ankétot szervezett. Az ankétra Budapestről Csóri Sándor költőt Sántha
Ferenc írót és Pálfi Pált hívtuk meg. (Helyesen: Csoóri Sándor és Pándi Pál.) Pálfi Pál az utolsó pillanatban a
meghívást lemondta, magát a meghívás alól kimentve. Az ankétot a TTIT Clubjában
tartottuk meg, amelyen kb. 100 – 120-an, pedagógusok, diákok vettek részt.
Tanácsvezető:
ismerteti a vádlott rendőrségen tett vallomását, mely szerint elismeri, hogy a
szocialista-realizmust tagadta és magát a szocialista realizmus, mint irodalmi
irányzat létét kétségbe vonta.
Vádlott: Amikor
a rendőrségen kihallgatásom alkalmával feltették azt a kérdést, hogy milyen
szovjet ellenes nyilatkozatom volt, azt válaszoltam, hogy szovjet ellenes
nyilatkozatot nem tettem.
Beszólított:
Kancsár Sándorné sz. Gyetvai Margit 50 éves mélykúti születésű kecskeméti
lakos, országgyűlési képviselő, érdektelen tanú, a törvényes figyelmeztetés
után a következőket adja elő:
A vádlottat először
1956. október 2-án a TTIT-ben megtartott irodalmi ankéton láttam először. Majd
az ellenforradalmi időszakban többször találkoztam vele a Megyei Tanácsnál, a
Nemzeti Bizottságban. Az irodalmi esten két budapesti író, Sántha Ferenc és
Csóri Sándor műveikből adtak elő, majd szóba került a szocialista realizmus.
Nem tudom, hogy a problémát ki vetette fel. Azonban tény, hogy Dr. Orosz László
a szocialista-realizmus tényét tagadta. Ezzel kapcsolatban Madarász tanár azt
az észrevételt tette, hogy miként tagadhatja az orosz nyelv tanítását, ha ő is
orosz nyelvet tanított, erre Orosz válaszként azt válaszolta, hogy erre kényszerítették.
Azt nem tudom,
hogy a vádlott milyen vonatkozásban tagadta a szocialista realizmust.
Határozottan mondotta, hogy nincsen szocialista realizmus. Az orosznyelv
tanításával kapcsolatosan a kérdést hozzá Magyaródi, vagy Madarász elvtársak
tették.
Ügyészi
kérdésre:
A TTIT-ben
szovjetellenes hangulat alakult ki. Rendkívül feszélyezett volt a hangulat. Az
ülésen Orosz László elnökölt. Kijelentette, hogy az orosz nyelvet csak azért
tanította, mert erre kényszerítették.
Beszólított:
Madarász László 42 éves, pozsonyi születésű, kecskeméti lakos, gimnáziumi
igazgató, érdektelen tanú törvényes figyelmeztetés után a következőket adja
elő:
A vádlottat
mint tanárt 1948 óta ismerem. Jól képzett irodalmi szakember. Eötvös
kollégiumban végzett szakfelügyelőként is működött. Több cikket írt
irodalomtörténeti vonatkozásban. A TTIT irodalmi szakosztály elnöke volt, tagja
volt a Katona József társaságnak is. A Kiskunság irodalmi folyóirat
szerkesztőbizottság tagja volt. Részt vett a kulturális program kidolgozásában
is.
1956. október
2-án nem a TTIT, hanem a Hazafias Népfront és az MSZT rendezte az irodalmi
ankétot a Hírös Hét alkalmából, amelyen részt vett Csóri Sándor költő és Sántha
Ferenc író. A TTIT részéről mi csak a termet bocsátottuk rendelkezésre, a
házigazda szerepét töltöttük be.
Csóri Sándor
verseiből, Sántha Ferenc novelláiból adott elő. Ezt követően a hallgatóság
közül kérdéseket tettek fel. Ezzel kapcsolatban Sántha elmondta, hogyan zajlott
le a Petőfi körben a Déry Tibor féle vita. Az ankéton megjelent Csóri és Sántha
a szocialista realizmussal kapcsolatosan olyan álláspontra helyezkedtek, hogy
az nem létező, vagy ki nem fejlődött irodalmi irányzat. Én magam az írók felé
felszólalásomban szóvá tettem, hogy ha van szocialista gazdaság és kultúra,
miért nincs szocialista realizmus, mivel magyarázzák annak tagadását.
Orosz László
felszólalásában szóvá tette, hogy a szovjet irodalmi művek közt is vannak
művek, mint péld. A Csendes Don, amely nem tekintendő szocialista realista
műnek. Azonban ő a szocialista realizmus létezését nem tagadta, sőt kifejtette,
hogy szükséges a szocializmus építéséhez egy szocialista irányzat a művészetben
is. Nem emlékszem már arra, hogy a vádlott tett volna olyan kijelentést, mely
szerint nincs szocialista realizmus, úgy fejtegette, mintha nem volna
kidolgozva. Egyes művek szocialista realista voltát nem vonta kétségbe.
A vádlott
észrevétele:
A tanú
bizonyíthatja, hogy vele négyszemközt lefolytatott beszélgetésem során nem
voltam a népi demokrácia ellen. 1957 tavaszán Tolsztojról és Dosztojevszkijről
tartottam előadást a szocialista realista irányzat keretén belül.
Tanú: Ifjúsági
irodalmi előadás volt 1957-ben a TTIT-ben, ahol a vádlott a leghelyesebb
szempontból foglalt állást a szocialista realista művészettel kapcsolatban. Magánbeszélgetéseink
során nem tapasztaltam, hogy a vádlott a népi demokratikus rendszer ellen foglalt
volna állást.
A beszólított:
Lengyel János (Helyesen: Lengyel Dénes) 47 éves
kisbócsai születésű budapesti lakos tanszékvezető a központi pedagógus
továbbképző intézetben, érdektelen tanú, törvényes figyelmeztetés után a
következőket adja elő:
A szocialista
realizmust meghatározó tétel rendkívül egyszerű. Zsdanov elvtárs fogalmazása
szerint olyan művészeti irányzat, amely a szocialista fejlődés elősegítését
célozza, annak szolgálatában áll. 1956 év folyamán Lengyelországban, hazánkban
és a Német Demokratikus Köztársaságban a szocialista realizmus nem egyenlő
módszerrel fejlődött ki. Cél az, hogy a művészek versenyben mutassák be
alkotásaikat a többi alkotásokkal. A szocialista realizmussal szemben elfoglalt
álláspont szempontjából másként kell értékelni a költő, a tanár és a művész
munkáját. A művész a témáját választja a szocializmust építő területről. A
tanárnak a terv szerint kell állást foglalnia. Ha a művész a szocialista realizmust
nem veszi figyelembe, mint alkotót el kell marasztalni. A tanárnak a haladó
hagyományokra kell támaszkodnia. A szocialista realizmust a többi irányzattal
együtt kell ismertetnie. A szocialista realizmus léte vagy nem léte körül
folyik a vita, másrészt pedig a szocialista realizmus kérdésén belül vannak
nézeteltérések. Szocialista realizmus van, léte fennáll. A kérdés más
irányzatok létjogosultsága körül forog. 1956 év folyamán voltak olyan
próbálkozások, amelyek megkísérelték a szocialista realizmus létezését kétségbe
vonni. Ez az irányzat az Irodalmi Újságban látott napvilágot.
Ügyészi
kérdésre:
Élőszóval is
hangzottak el olyan vélemények, amelyek kétségbe vonták a szocialista
realizmust.
A vádlott
védőjének kérdésére:
1952-ben
ismertem meg Orosz Lászlót egy tanfolyam során. Haladó magatartást tanúsított.
A leghaladóbbak közé tartozott. Egy évvel ezelőtt jártam Kecskeméten és az 1956
év során felmerült pedagógiai problémákról beszélgettünk vele. A kecskeméti
viszonyokról érdeklődtem. Nem tett említést arról, ami a vádiratban szerepel.
Fejlődését figyelemmel kísértem. Említést tett arról, hogy a Kiskunság irodalmi
folyóirat szerkesztőségében aktívan részt vesz. Az volt a benyomásom, hogy
Orosz László dolgozni akar. Osztályában egyetlen diák sem akadt, aki az orosz
nyelvet nem akarta volna tanulni.
Vádlott
észrevétele:
Madarász tanú
szóvá tette, hogy a szocialista realizmus kapcsán szóba került a Csendes Don
című regény értékelése. Ebben a műben nincsenek pozitív hősök, ami a
szocialista realizmus alapja. Viszont a kritikai realizmus alapján keletkezett
műveknek lehetnek, azokban találhatók pozitív hősök. Az első gimnáziumban Aczél
Tamás „Szabadság árnyékában” című költeményét tanítottuk. Ami szerintem nem
volt helyes. (Aczél
műve nem költemény, hanem regény. Az Irodalomtörténet 1956. februári számában
jelent meg a vádlott recenziója a középiskolák számára kiadott Magyar Irodalmi
Olvasókönyvről. Kifogásolja benne A szabadság árnyékában beválogatását, és
feltűnő a többi szocialista realista típusú mű iránti mérsékelt lelkesedés is.)
Tanú:
A vádlottnak
igaza van. Aczél Tamás művének tanítása hiba volt. Tisztában vagyunk vele, hogy
Aczél Tamás hogyan visszaélt a népi demokrácia bizalmával. Ami a szocialista
realizmus belső ügyét illeti merev meghatározásokhoz csatlakoztunk, amit a
vádlott, mint lelkiismeretes tanár joggal felvetett. Részletkérdések
javításával foglalkozott, amit egyesek a szerencsétlen helyzetben a vádlott
részéről megnyilvánuló támadásnak vettek.
Beszólított:
Tóth Ferenc 46
éves nagyhalászi születésű kecskeméti lakos, Országos Nevelőintézet igazgatója,
érdektelen tanú, törvényes figyelmeztetés után a következőket adja elő:
1952.
augusztus elsején kerültem Kecskemétre, mint a Megyei Tanács Vb. Oktatási
osztályának vezetője. Ettől az időponttól kezdve ismerem a vádlottat. A magyar
szakos szakfelügyelő véleménye szerint a legkiválóbb képzettségű tanárok közé
tartozott. Nincs tudomásom arról, hogy tanári teendőin kívül külön irodalmi
munkásságot fejtett volna ki.
1956. október
2-án irodalmi vonatkozású előadás volt a TTIT-ben. Ezen részt vett Csóri költő
és Sántha író. A vendégek műveikből olvastak fel. Ezt követően vita volt,
amelyet Orosz László vádlott, mint az ankét elnöke vezetett. Ezen az ankéton
sokan vettek részt, tanárok, pedagógusok, tanácsi vezetők. Számukra nem
emlékszem. Egyik hallgató felvetette a szocialista realizmus és a kritikai
realizmus közötti eltérést. Csóri Sándor költő adott választ, amelyben tagadta
a szocialista realizmust, egyébként megjegyezte, hogy hogy ezzel a kérdéssel
kapcsolatban nyilatkozzon Dr. Orosz László, mint szakember. Orosz
felszólalásában kifejtette, hogy ebben a kérdésben állást foglalni kényes
dolog, mert a múltban tanítottunk olyasmit, ami most nem állja meg a helyét.
Ennek valódiságában nem hittünk. Ennek kapcsán utalt a híres biológiai vitára. (A szovjet áltudomány Lenin-
és Sztálin-díjjal dekorált nagyjait, a genetika helyett a micsurini
hibridizációt hirdető Liszenkót és az élő sejtek spontán keletkezését
„felfedező” Lepesinszkáját 1956-ban már Magyarországon is kezdték kritizálni.) Mindenesetre felszólalása nem volt
szerencsésen megfogalmazva.
Vádlott
védőjének kérdésére:
Orosz László
felszólalása az irodalmi ankéton nem fokozta a feszültséget.
Beszólított:
Gila János 29
éves gátéri születésű kecskeméti lakos, népművelési előadó a megyei tanácsnál,
érdektelen tanú, törvényes figyelmeztetés után a következőket adja elő:
1953 óta
ismerem a vádlottat, aki tanárom volt, magyart tanított. Nem volt tudomásom
arról, hogy orosz nyelvet is tanított volna. 1956 októberében a TTIT-ben
megtartott irodalmi ankéton részt vettem. Felszólalások során a szocialista
realizmus problémáival kapcsolatban kérdést intéztem a jelenlevő pesti írókhoz.
Feltett kérdésemre Sántha Ferenc válaszolva egy orosz íróbarátjának a
véleményét mondta el. A szocialista realizmusról bírálólag nyilatkozott. Nem
emlékszem, hogy az irányzatot elismerte, vagy tagadta volna. Dr. Orosz László
is szólásra emelkedett és elmondta, hogy a szocialista realizmust nem így
tanította, megjegyezve, hogy a tematika szerint történt a tanítás. Nem mondta
azt, hogy a szocialista realizmus tanítását rákényszerítették. Ez alkalommal a
vádlott is kritikával illetett szocialista realista műveket.
Védő:
Ismertetés
végett az iratokhoz becsatolja a V/1 – V/13. sz. alatti iratokat, valamint a
vádlott munkásságáról szóló különböző újságokban, folyóiratokban megjelent
irodalomtörténeti és irodalmi vonatkozású cikkeit, tudományos értekezéseit,
továbbá a Magyar Tudományos Akadémiának a vádlott munkásságával kapcsolatos
nyilatkozatát.
(A becsatolt iratok közt az utolsó egy orvosi
igazolás arról, hogy a vádlott István utónevű fia beteg.)
