MIÉRT LETTEM TANÁR?

(Levél Szabó Jánosnak — válaszul Miért nem lettem tanár? című cikkére.)

Kedves Barátom!

Nem hagy nyugodni múltkori cikked. Nem hagy nyugodni, mert bár úgy érzem, sok részletben igazad van, egészében nem tudok Veled egyetérteni. Nem hagy nyugodni személyes vonatkozás miatt sem, kezdjük talán ezzel!

A régi református kollégiumokban az volt a szokás, hogy a legkiválóbb diákokat már felsőbb osztályos korukban megbízták a kisebbek tanításával. Erre ma ilyen formában nincs lehetőség, de a mostani tanárok szeme is gyakran megakad, egy-egy diákon, akit szívesen látnának kollégáik sorában vagy utódjukként a katedrán. Te is ezek közé tartoztál iskolánkban, épp ezért örömmel láttuk, hogy a tanári pálya felé indultál, s csalódással vettük tudomásul, hogy mégis másfelé tértél. Mi is riasztott vissza? Az, hogy az egyetemen nem tanítottak meg tanítani? Az, hogy a pedagógiai képzésben sok üres formalizmust, sok sivár lélektelenséget tapasztaltál? Hidd el, nekünk, idősebbeknek is voltak hasonló élményeink, tapasztalataink. Sőt, amikor mi jártunk egyetemre, a pedagógiai stúdiumokkal még kevesebbet törődtek. Mi adott mégis bátorságot és biztatást ahhoz, hogy nekivágjunk ennek a nehéz pályának? Mindenekelőtt néhány nagyszerű tanár személyes példája. Nemcsak a középiskolában, hanem az egyetemen is találkoztam igazi nevelőkkel, akik egyéniségükkel sugározták a formulákba nem rögzíthetőt, pontokba nem foglalhatót, megtanulha- tatlant, de követésre serkentőt: máig is nekik vagyok hálás azért az örömért, amelyet a tanári hivatásban találtam. Cikkedben elrettentő példákat idéztél egyetemi tanulmányaidból. Hadd emlékezzem én — válaszul — néhány felejthetetlen tanáromra.

Horváth Jánosnak már az első órájára is áhítatos tisztelettel ültünk be. Nem egyszerű egyetemi tanár volt ő, hanem a magyar irodalomtörténet élő reprezentánsa, Toldy Ferenc, Erdélyi János, Gyulai Pál utóda. Előadásain aztán egyre inkább kitűnt, hogy még lenyűgöző tudásánál is jobban kell csodálnunk közvetlen, világos, mindenki számára érthető, de az irodalom bonyolult jelenségeit nem leegyszerűsítő, hanem minden apró részletükig átvilágító előadásmódját. Hányszor gondolok ma is rá, ha egy nehéz problémát kell megmagyaráznom: hogyan nyúlt az ilyesmihez Horváth János! Százak ültek az előadásain, a magyar meg a rokon szakosokon kívül jöttek az irodalomkedvelő ,,dögészek”, természet- tudomány szakosok, jogászok, lyukas órás volt tanítványok, gyakran nem is fértünk a padokban, még a dobogó szélére is jutottak. Máig sem tudom, hogyan volt képes ekkora s ilyen, alapjában véve vegyes összetételű hallgatóságot óráról órára lenyűgözni. A hallgatók figyelmének minden rezdülését észrevette. Első éves voltam, mikor a magyar versről szóló, később könyvben is megjelent előadásait tartotta. Az egyik órán Ponori Thewrewk Emil verstani munkájára hivatkozott. Nem ismertem ezt a nevet, felkaptam a fejemet a jegyzetfüzetemből, talán a szomszédom felé is fordultam. A terem közepetájt ültem, mégis azonnal felfigyelt. Minden bántó él nélkül, inkább magát hibáztatva, hogy erre nem gondolt, megjegyezte: „Bizony, Ponori Thewrewk Emilt ma már nemigen ismerik”, s néhány mondatban bemutatta a munkásságát. Csodálatosan szépen beszélte a magyar nyelvet, azzal az enyhe bihari tájnyelvi akcentussal, amely Arany János nyelvének is jellemző sajátossága lehetett. Élmény volt hallgatni, ahogy verset olvasott. Hányszor kapom rajta magamat, hogy egy-egy költemény néma olvasása közben ma is hallom a hangját, hányszor, hogy órán hangosan olvasva verset akaratlanul is őt utánozom. S milyen pontos, lelkiismeretes tanár volt! Őrizem disszertációmnak azt az első gépelt példányát, amelyet benyújtottam neki bírálatra. Tele volt gépelési hibával. Nemcsak ezeket javította ki gondosan, hanem még a hosszú í, ú és ű betűkre is feltette a hiányzó ékezeteket. Felesleges aprólékosság volt ez, kisstílű szőrszálhasogatás? Nem: minden tisztességes munka előfeltétele, a valamennyi apró részletre ügyelő pontosság és gondosság.

Keresztury Dezső az Eötvös Kollégiumban volt irodalomtanárom. Neki elsősorban azt köszönöm, hogy a pedagógus lelkülettel összeférhetetlen nagyképűségről, a belső ürességet leplező csillogó látszat kergetéséről igyekezett leszoktatni. Kérlelhetetlen szigorúsággal bírálta hetenként, kéthetenként készített dolgozatainkat. Nem tűrt írásainkban egyetlen felesleges mondatot, egyetlen a szükségesnél többet mondó jelzőt, egyetlen rosszul választott szót sem. Megtanított pontosan fogalmazni — vagyis fegyelmezetten gondolkozni.

S mindezt korántsem pedáns ridegséggel tette: ha valami, ez igazán távol állott tőle. Magunk is egyre inkább élveztük, ahogy találó, gyakran az iróniát sem mellőző megjegyzéseitől luftballonként pukkantak szét szépnek hitt mondataink. Pais Dezsőnek, a magyar nyelvészet professzorának a vizsgáira emlékszem vissza legszívesebben. Nem volt ritka, hogy egy-egy kollokviuma másfél-két óráig is eltartott. Ám ez nem a vizsgadrukktól elernyedt hallgató csigáztatása volt, hanem valóban „beszélgetés”. Rengeteget lehetett ilyenkor tanulni. Ha a vizsga kezdetén nem is, a végén már megérdemeltük a jelest, amelyet beírt az indexünkbe.

Tornász Jenő az Eötvös Kollégiumban a latinórákat tartotta. Mint aligazgató ő intézte a kollégium gazdasági ügyeit, volt gondja elég a háborús meg a háború utáni évek nehéz beszerzési viszonyai között. Hányszor láttuk, hogy kopott lódenjében ő is ott baktatott a kis kocsit húzó hivatalsegéd mögött, hogy egy kis lisztet, zsírt vagy krumplit szerezzen diákjai számára. Ő abban vált példaképünkké, hogy műveltsége nem fakult és nem kopott ebben az annyira más irányú tevékenységben, hajszában. Minden órára frissen felkészülve jött: Horatius szövegét a legújabb német, francia, angol kommentárokkal világította meg előttünk. Ez a példa hitelesítette intelmét, amelyet olyankor hallottunk tőle, ha észrevette, hogy készületlenül jelentünk meg az óráján, pusztán a nyelvben való gyakorlottságra s korábban szerzett ismeretekre támaszkodva fordítjuk és magyarázzuk a szöveget. „Egy tanár nem élhet meg a rutinból. Elszürkül, hatástalanná válik munkája, ha nem olyan friss érdeklődéssel készül minden órájára, mintha maga is először találkoznék a feldolgozásra kerülő anyaggal.”

Unalmas tanárok, szürke, semmitmondó órák biztosan voltak az én egyetemista koromban is. De ezek már eszembe sem igen jutnak, annál inkább az előre lendítő, erőt adó élmények. Ezeket — most, hogy belekezdtem — szinte vég nélkül tudnám sorolni. A gyakorlógimnáziumban biztosan velem is írattak terjedelmes óravázlatokat, de ezekre nem emlékszem,annál inkább Péter Gyula tanár úr latin-és Makay Gusztáv tanár úr magyaróráira: nem módszeres fogásaikra, hanem a hangnemükre, a közvetlenségükre. Igen büszkévé tett, hogy Makay tanár úr betegsége idején rámbizták az egyik osztályban a helyettesítését: vezetőtanári ellenőrzés nélkül taníthattam heteken keresztül. A zárótanításomon részt vevő igazgató órámnak azt a mozzanatát emelte ki, amikor a hazulról hozott nyelvtudásával hencegő két-három tanulót egy olasz nyelvű idézettel „égettem le” — olaszul ugyanis nem tudtak. Ezek a fiúk a „kocák” (így hívták a gyakorló tanárjelölteket) rémei voltak, ezért örült az igazgató meghökkent arcuknak. „Látom, kolléga úr, nem jön zavarba, magából jó tanár lesz” — nyugtázta teljesítményemet. Egyébként jól kijöttem a gyerekekkel, az említett „nehéz fiúkkal” is. Sokat beszélgettünk, vitatkoztunk órák után és hazafelé menet, tényleg műveltek voltak, egyikük írásaival később rangos folyóiratokban találkoztam. Én bizony egyetemi éveim után el sem tudtam képzelni, hogy ne tanárnak menjek.

De ha már ennél a témánál vagyunk, még valami kikívánkozik belőlem. Sokan hagyják ott a tanári pályát, s a legtöbben nem a pedagógiai stúdiumokban csalódva mennek el, mint Te tetted, hanem az előrehaladásért, a nagyobb erkölcsi és anyagi megbecsülésért. Mert bizony a pedagógus pályáról való távozás csaknem mindig emelkedést jelent, az azonban elképzelhetetlen, hogy valakit más pályán tanúsított kiválósága jutalmául neveznek ki tanárnak. Hovatovább már csak sportközvetítések őrzik az emlékét, hogy a „tanáros”, „tanári” valaha a tudás tökéletességét elismerő, a legnagyobb megbecsülést kifejező jelző volt, amikor tanáros labdakezeléséért, tanári szereléséért dicséri meg a riporter a játékost. Az életet jól ismerő írók riasztó pontossággal adnak látleletet arról, milyen mélynek tűnik szellemi elitünk szemében egy középiskolai tanár, különösen vidéki középiskolai tanár helyzete. Biztosan emlékszel Darvas Részeg esőjében Szóláth Béla találkozására a vidéki tanársorba süllyedt Ridovics Jancsival. Ahhoz, hogy valaki jó munkát végezzen, hinnie kell abban, hogy fontos, amit csinál, talán a világon a legfontosabb. Ha azt éreztetik valakivel, hogy megrekedt embernek tartják: félbemaradt tudósnak, tehetségtelen írónak, karrierről lekésett közéleti embernek, maga is kezdi így nézni magát, s megkeseredik. Nem lettél tanár, János, s ezzel talán kikerülted ezt a kátyút életed útján.

Én mégis azt hiszem, közöttünk lett volna a helyed. Mert nem azoknak való ám a tanári pálya, akik az általad kifogásolt hibákat észre sem veszik, vagy vállrándítással térnek fölöttük napirendre.

Szeretettel üdvözöl: OROSZ LÁSZLÓ

(Forrás, 1970. január - február)

AZ IRODALOMTÖRTÉNET ADÓSSÁGA

„Ó volt az, akiben teljes lett az idő, akinek elébe futottak az előfutárok, aki kimondta a szót, amit ki kellett mondani... Az első pillanattól kezdve, amint feltűnt, egyszerre formát kapott az addig kaotikus irodalmi tudat: Ady neve két ellenséges táborra osztotta az embereket, egyszerre mindenki pontosan tudta a helyét. . . Jelentősége messze elhagyta az irodalom határait, és a pro vagy contra Ady állásfoglalás politikai és világnézeti felfogások elkeseredett szembenállását váltotta ki. A pro-Ady táborban most tudatosodott és vált mondhatóvá a század egész új tartalma, és az új tartalom által felébredt a kedélyesen alvó magyar élet — itt volt a harc, amiért harcolni lehetett.”

Szerb Antal Magyar irodalomtörténetét idéztem. Nincs abban semmi túlzás, amit írt. Nagyobb igényű, gyökeresebben újat mondó, teljesebb lírai világképet kialakító költő nemigen szólalt még meg magyarul. Hatása elől senki sem térhetett ki, aki elgondolkozott a XX. század magyarjának, emberének problémáin. Jogos büszkeséggel írhatta:

Mit helyeslek, csak az igaz  

S amit kedvelek, az a jó,

Dajkamese-vagyon a másé

S csak az én birtokom való.

És mégis, halálának ötvenedik évfordulóján újra meg újra arról hallunk, arról olvasunk: megfakult költészetének a fénye, nem ragyog úgy, ahogy ragyognia kellene.

Kíséreljünk meg egy rövid számvetést?!

Beépült-e Ady — nem azt kérdem, irodalmi műveltségünkbe, hanem — közgondolkodásunkba? Ha valamiben nem értünk vele egyet, szükségesnek tartjuk-e, hogy vitatkozzunk? Azon a szinten néz-e szembe közvéleményünk mai életünk kérdéseivel, pl. a nacionalizmus vagy a vallás problémájával, amelyre már Ady eljutott? Az új erkölcs kialakításáért való küzdelemben számba vesszük-e, amit az emberi lélek bonyolultságáról tőle megtudhatunk? Segít-e bennünket az önismeret nehéz útján ez a nagyon őszinte költő? Újszerű képei fogékonyabbá tettek-e a modern művészet kifejező eszközeinek jobb megértésére? Nyelvi ereje olt-e belénk igényt a tömör és bátor fogalmazásra? Értő füllel hallgatjuk-e verseinek zenéjét? Soroljam tovább a kérdéseket? A többire is nemmel kellene felelnünk.

Miért van ez így?

Keresve a választ felidézhetnénk a múltat, amely nem tette lehetővé, hogy szava eljusson azokhoz, akikért harcolt: a munkásokhoz és a parasztokhoz. Felvethetnénk az iskola felelősségét is, amely a halála óta eltelt első negyedszázadban — legalábbis hivatalos irányítóinak szándéka szerint — nem akarta, majd a második negyedszázadban meg nem tudta igazán megkedveltetni. Én most mégis egy harmadik tényező szerepéről beszélnék: a kritikáéról, az irodalomtörténetéről, amely nem úgy sáfárkodott az Ady-örökséggel, ahogy kellett volna.

Egy költői életmű, kivált olyan sokrétű és bonyolult, mint az Adyé, értelmezésre, magyarázatra szorul. „Verseinket nem olvassák, ha olvassák, nem értik, ha értik, annál rosszabb — mondta Ady, s ez nem tréfa, nem is rosszkedvű zsörtölődés, hanem annak az indulatos és szomorú tudomásulvétele, hogy rajongói sem igazodnak el a világban. Egyik késői, 1914-es kötetének címével kérdezi: Ki látott engem? A meg nem értéssel viaskodik a címadó költemény egymásra halmozott kérdéseiben, s így zárja a verset: „Oh, vak szivű, hideg szemű barátok ’. Pedig mennyi szépet, mennyi elismerőt írtak már addig is róla, mennyi felsőfok, mennyi rajongás a kritikákban! De mennyi felszínesség, mennyi görögtűz is! A veszedelmes következményű jelszót, hogy Adyt igazában nem is kell érteni, baráti kritikusok körében adták ki.

Dante azt írta, hogy aki őt érteni akarja, üljön meg jól a padkán, és élesítse az eszét. Nem tudom, miért, nálunk minden művészeti ággal kapcsolatban húzódoznak ettől a magatartástól. Pedig értelmi erőfeszítés nélkül nincs igazi művészi élmény, s ez egyáltalán nem mond ellent annak, hogy a művészi élmény több, mint amit értelemmel meg lehet ragadni. Az Ady-élmény küszöbére a kritikának, az irodalomtörténetnek meg kellett volna építenie az értelem kikövezett útjait.

Ilyen út lenne először is egy megbízható életrajz. A lírai költő — kivált az a típusa, amelyhez Ady is tartozik — élete anyagából dolgozik, értéséhez tehát nagyon jól kell ismernünk élményeit. Ady- életrajzunk azonban még nincs. Élete eseményeit többé-kevésbé torzító baráti meg rokoni emlékezésekből ismerjük. Petőfi halála után nem kellett eltelnie fél évszázadnak, hogy Ferenczi életrajza megszülessék, pedig a viszonyok sokkal mostohábbak voltak. Az Ady-életrajz még mindig csak előkészületben van. A Kovalovszky Miklós által kiadott emlékezések bepillantást nyújtanak a műhelyébe, jelzik, milyen érdekes és értékes eredményeket várhatunk, de azt is, milyen nehéz munkára vállalkozott épp a különféle szemléletű, gyakran egymásnak ellentmondó emlékezések bősége miatt Ady életének kutatója.

Ahhoz, hogy világában igazán járatosak lehessünk, összes műveinek kritikai kiadására is szükség van. Ha műveinek egyszerű olvasója nem igényli is ezt, az aki az olvasó kalauzolására vállalkozik: a tanár, a népművelő, népszerűsítő tanulmányok szerzője, válogatások összeállítója nem nélkülözheti. Egyre inkább látjuk a költő-Ady mellett a publicista és a novellista nagyságát. Ám publicisztikájának kiadása még csak most folyik — elég lassú iramban —, novelláinak teljes gyűjteménye meg aránylag kis példányszámban jelent meg és fogyott el, s nem is keltett kellő visszhangot. A kritikai kiadás jegyzetei verseinek pontosabb értelmezését, jobb megvilágítását is elő fogják segíteni. Hogy ez a kiadás a várakozás ellenére olyan lassan, vontatottan halad előre, arról is tanúskodik, hogy bár az Ady-irodalom könyvtárnyi, a szorosan vett filológiai problémákat nem oldotta meg.

Ady költészetéről sokan és sokat írtak. Sok okosat, lényeget feltárót, a jobb megértést elősegítőt, az olvasói élmény hevét ihletett szavakkal megszólaltatót is. Költői pályájának elmélyült elemzésére mégsem került sor. Életében is, az ellenforradalmi rendszer negyedszázadában is harc folyt Adyért: előbb a buta támadások, majd a ravasz kisajátítási kísérletek ellen. Ady legjobb értői: Bölöni, Földessy, Hatvány, Révai igazában vitairatokat, polémikusra hegyezett tanulmányokat írtak, eleve feladták a teljes pályakép megrajzolásának, az egész életmű értelmezésének az igényét. A felszabadulás után Bóka László fogott hozzá egy teljes és tüzetes Ady-monográfia megírásához. Versértő fogékonysága és filológiai tudása szinte predesztinálta erre a feladatra. Sajnos Bóka fiatalon meghalt, műve töredék maradt. Varga József nemrég megjelent Ady-könyve néma teljesség igényével készült ugyan, de az Ady-kutatások mai szintjének jó összegezése. A végre teljes Ady-monográfiát Király Istvántól várjuk. A Magvető 1969. évi munkatervében szerepel a könyve, s azok a részletei, amelyeket folyóiratokból ismerünk, nagy várakozásra jogosítanak. Az a titkos reményünk, hogy Király műve jobb lesz, mint amilyent az előtte járt Ady-kutatók írhattak volna: erre a reményre elsősorban a marxista irodalomtudománynak az utóbbi években bekövetkezett megújulása, gazdagodása jogosíthat fel bennünket.

Ha igazán nagyszabású eredményekről még nem is, készülő művekről, teljesedő reményekről számot adhat az Ady-évfordulón irodalomtudományunk. Vannak tervek Ady nyelvének, verselésének pontosabb és egzaktabb felmérésére is, ilyen pl. egy Ady-szótár készítése. Ä további feladat most már az — s ez aztán a mi feladatunk is: irodalomszeretőké, sőt hivatásunk révén is irodalommal foglalkozóké —, hogy ami az irodalomtörténet műhelyeiben létrejön, megfelelő szinten eljusson a szélesebb közönséghez is. Ha a tanár, az újságíró, a TIT előadója nem vesz róla tudomást, mivel gyarapszik Adyról való ismeretünk, hogyan módosul, hogyan válik szélesebbé, átfogóbbá róla kialakított képünk, akkor hiába épülnek az utak Ady megértéséhez, nagyon kevesen járnak majd rajtuk. S akkor tíz, húsz, esetleg ötven év múlva megint feláll itt valaki, megint megkérdezi, életünk, emberségünk alakításában jut-e szerep ennek a „véres, igaz életű” poétának — s megint csak „nem” lesz rá a felelet. (Orosz László írása a Forrás folyóirat első számában, 1969-ben.)