EMLÉKEK APÁMRÓL

     „Miért írom ezeket a jegyzeteket? Azért-e, hogy később elolvassam? Gyermekeimet, unokáimat majd érdekelni fogja? Én szívesen olvasnám apám, nagyapám naplójegyzeteit.”

     Apám visszaemlékezéseit és naplóit olvasva kezdtem gyűjtögetni és leírni a vele kapcsolatos emlékeimet, ám be kellett látnom, az összeállítás nem csak róla szól, belőlem is mutat valamit, engem is jellemez, mit választok ki a több száz oldalnyi kéziratból, s persze az is, mi jut eszembe róluk.

A novemberi számban "Emlékek apámról" címmel kezdte közölni a Forrás azt a sorozatot, amelyet apám kéziratban talált Memoárja, hat füzetben írt naplója alapján állítottam össze. A sorozat terveim szerint tíz részből áll majd. Az első rész ide kattintva olvasható.  

BESZÉLGETÉS A KÖNYVTÁRBAN

Az Emlékek apámról című sorozat a Forrás folyóiratban olvasható, az első rész november elején jelent meg, és minden hónapban  - várhatóan hét hónapon át jön egy-egy újabb folytatás. A december elsején 3-kor kezdődő könyvtári beszélgetést rögzíteni fogják és a YouTube-on is látható, illetve hallható lesz.

IRODALMUNK TÁRSADALMI HÁTTERE.

Orosz László 1948 áprilisában a Várkonyi Nándor által szerkesztett pécsi folyóiratban, a Sorsunkban megjelent írása  - Komlós Aladár könyvének recenziója.

IRODALMUNK TÁRSADALMI HÁTTERE.

„A magyar alkotó és a magyar társadalom közt roppant távolság, sőt idegenség tátong... Szellemi életünk és a nemzet mindennapi élete két kör, mely csak a koronként fellángoló politikai érdeklődésben találkozik, máskor a nép nem ér fel irodalmához s az értelmiség nem hajlik le a néphez. Az írók, mint minduntalan olvassuk, egymásnak írnak s alkotásaik visszhang nélkül hangzanak el. Kulturális dualizmusnak nevezhetnénk ezt a jelenséget.”

Komlós Aladár könyve, mely a Székesfővárosi Irodalmi és Művészeti Intézet ,,Új Könyvtár”- sorozatában jelent meg, ennek a kulturális dualizmusnak társadalmi gyökereit igyekszik feltárni. Irodalmunk – mint mondja  –, a római típusú irodalmak közé tartozik: nem magunk teremtettük, hanem kívülről vettük át, mint a rómaiak vették a görögöktől irodalmukat. Az egyik legelső magyar író, Anonymus, irodalmi fejlődésünk kezdetén fitymálva utasítja vissza a nép „csacska” meséit, s ez a gesztus állandósul „művelt” íróink körében. „A magyarság, amennyiben magasabb kultúrát próbál teremteni, nem a sajátját folytatja, hanem idegenéből hozottat ültet el.”

Miért van ez így? Társadalmi fejlődésünk miatt. Nemcsak irodalmunk római típusú, hanem társadalmunk felépítése is. Magyar polgárság egészen a legutóbbi időkig nem volt s nálunk — éppúgy, mint a rómaiaknál — egy eredetileg katonái hivatású kiváltságos réteg (a nemesség) tartotta nyomorban a nép többségét. A katonai hivatás pedig természetesen más lelkiséget, más irodalommal, művészettel szemben való magatartást termel ki, mint az elsősorban észre, világ- látottságra építő kereskedés, a polgárság foglalkozása. Már Görögországban is a kereskedő Athén volt a „szellemi virulás főtalaja”, nem a harcos Spárta, s a polgárság irodalomteremtő erejét az egész európai kultúrán végigkísérhetjük.

Nálunk részben egyháziak, részben főurak körében indul az irodalom. A köz- (nemesség a 18. század végén jut itt is vezető szerephez. A köznemesi irodalom azonban már jelentkezésekor két irányt vesz fel: egyrészt rendi érdekeket kifejező konzervatív, másrészt urbánus, mondhatni polgári irányt. Az az érdekes eset történik itt meg, hogy egy. társadalmi osztály (a polgárság) hamarabb jelentkezik az irodalomban, mint a valóságban. „A parlag úgy szülte az új magyar szellemi életet, hogy megálmodta önmaga megszüntetését... Olyan virág ez az irodalom, amelynek nincsen törzse. Ha felépítmény, hát idegen társadalmak felépítménye.” 19—20. századi irodalmunk — Komlós szerint — nem egyéb, mint „öntudatlan törekvés... a társadalmi átalakulásra. A falusias, parlagi Magyarország művelt, városi országgá szeretne átalakulni... A vágy néha már olyan sűrű és erős, hogy forradalomban robban ki, vagy készül kirobbanni. így a Martinovics-össze- esküvésben, a 48-as szabadságharcban, az 1918. októberi forradalomban, legutóbb a falukutató mozgalomban... Íme a magyar irodalom történetének értelme 1772 óta: négy készülődés társadalmunk demokratikus átalakítására s ugyanannyi bukás.” Az interpretáló, helyét, úgy érezzük, itt kell először átvennie a kritikusnak. Nagyjában és egészében ugyan itt is egyetértünk Komlóssal, egyes részletek pontosabb, több szempontra ügyelő kifejtését azonban hiányoljuk.

A 19. századi irodalmunkban nem egyszerűen a haladó,- nyugatos és a maradi (köznemesség iránya harcol, vagy fut egymás mellett, hanem egy urbánus-népies kettősség is, ahol az urbánus nem mindig jelent haladót, s a népies nem mindig egyenlő a maradival. Gyöngyösi, Gvadányi, Dugonics közönsége Kazinczy, Kisfaludy Károly idejében kiesik a magyar irodalom főáramából, félnépies diákverseket olvas, Mátyásit, Háló-Kovátsot, Csokonai diákköri verseit, de Petőfivel, Arannyal ismét ő kerül élre. Ez a réteg a vidéki magyar középosztály: a papok, jegyzők,
iskolamesterek kisnemesi vagy félnemesi rétege. A negyvenes évek irodalmának nagy forradalmi lendületét éppen ez adja, hogy ismét nemcsak Pest az irodalom, hanem a vidék is: paplakok, önképzőkörök, gazdatiszti lakások, stb. Ugyanígy nagyobb figyelmet igényel a 20. századi népiesség társadalmi gyökerének vizsgálata. Az olvasók igen érdekes módon most is azok, akik Petőfi, Arany olvasói voltak: a néphez legközelebb élő iskolázott réteg: a falusi középosztály. S a Martinovics-összeesküvés és 1848, a 18-as forradalom és a népies mozgalom között is igen-igen nagy társadalmi s ezzel együtt ideológiai különbségek vannak: nagy egyszerűsítésre van szükség, hogy úgy lássuk őket, mint egyazon törekvés négy megvalósulását. Komlós konstrukciója a Martinovics-18 vonalat tartja inkább szem előtt, az urbánusok következetesen polgári vonalát. Igen szemléletesen mutatja ezt az a rész, ahol a „nyugatos újítók kitáguló és a konzervatívak összeszűkülő mozdulatai”-nak ritmikus váltakozásáról ír. „A magyar szellemi életnek e két elv szembenállása adja feszültségét. A kereszténység támadására Koppány ellentámadása felelt. A „,najmódi”-ra Apor és Gvadányi. A nyelvújításra a Mondolat. Széchenyi reformszellemére a nemesi maradiság. A filozófiai iskola „kozmopolitizmusára” a nemzeti népiesség. Adyék nyugatosságára Rákosi Jenőék értetlensége.” Az új népiesség teljesen elmarad (nem tudjuk, melyik oldalra kerülne), s véleményünk szerint kimarad nemzeti klasszicizmusunk is: Petőfi, Arany, Kemény, Gyulai, Péterffy, Salamon s a többiek egyaránt, mert nem hisszük, hogy az ő tevékenységük még egy ilyen szempontú vizsgálódás szerint is kimerülhet a Reviczkyék kozmopolitizmusára adott feleletben.
A népiesség helyét és fontosságát irodalmunkban természetesen Komlós Aladár igen jól ismeri, s ha a történeti áttekintés közben nem is fért be az általa megvont keretekbe, jelentőségének, lényegének, társadalmi alapjának pontosabb felmérése a könyvből azért nem maradt ki. Az utolsó fejezetek éppen a népiességgel foglalkoznak, mint a magyar műveltség nagy kettőssége megoldási kísérletével. A történeti áttekintés urbánus-polgári szempontja s a népies megoldás- keresés szemlélete közt azonban észrevehető űr, törés van a könyvben. Nagyon jól mutatja ezt a Gyulai-féle „népi-nemzeti” elnevezés két bírálata. A történeti áttekintésben ezt írja Komlós a szabadságharc utáni magyar klasszicizmus népiességéről: „A nép nyelvét és költészetét nagyra becsülik, tanulnak is belőle, de inkább a birtokos nemesség sorsával foglalkoznak. Nem is népiesnek, hanem népi-nemzetinek nevezik magukat. Ügy érzik, az egész nemzetet képviselik, valószínűleg nem is eszmélnek rá, hogy nemesi származásuk öntudata az ő magatartásukat is befolyásolja.” (103. 1.) Vagyis itt a népi-nemzeti megjelölésben a nemzeti a nemesi osztályuralmat jelenti s Gyulaiék konzervatívságát bizonyítja. A 124. lapon viszont így ír Komlós: „A nemes népiesség, Csokonaitól kezdve, Petőfin át, mindmáig, állandóan éppúgy nyugatos is volt, mint népies. Gyulai a népies nevet mint nem találót — helyesen, — elvetette s a népi-nemzetivel cserélte fel; mint láttuk, époly joggal mondhatott volna népi-európait.” A nemzeti tehát itt is nemesít jelent, de éppen nem annak retrográd irányát, hanem a haladót, az európait, a polgárosodót, aki már megálmodta a nagy parlag, a nemesi osztályuralom felszámolását. Mit bizonyít mindez? Azt, hogy Komlós éppen nemzeti klasszicizmusunk megítélésében nem elég világos. „Európáján népies szintézis” — mondja róluk, de kénytelen hozzátenni, hogy egyrészt a nép nem ismert magára ebben a szintézisben, mivel irodalmi szempontból még egyáltalán nem létezett, másrészt a kezdődő magyar városi élet, polgárság szemében hamarosan „bántó elmaradottság” lett az általuk megrajzolt „vidéki agrár-Magyarország.” A „harmadrészt” azonban elfelejti Komlós, ismét a vidéki középosztályt, amely — ha torz formában is — megőrizte a nemzeti klasszicizmus hagyományát, lelkesedett epigonjaiért, de felfedezte folytatásukat a falukutatókban, az új népiesekben is. A városi irodalom hamarosan túllépett Petőfin, Aranyon, Pest felnevelt egy új irodalmat, azt azonban Komlós is elismeri, hogy „a vidéki Magyarország nem akart ráismerni nagyra nőtt gyermekére.” Az első háború utáni népiesek lesznek majd azok, akikre ismét mint saját irodalmára ismer rá ez a vidéki közönség — ők hozzák ismét az agrár-Magyarország képét —, talán Szabó Dezső időrendben az első, akit magáénak fogad el, s zöme Adyt, Móriczot is a népi íróktól visszakanyarodva fedezi fel a maga számára. Ennek a népies felé húzó, erősen nemzeti beállítottságú, sok nemesi hagyó

mányt őrző, de politikailag nem maradi, sőt sokszor a legforradalmibb vidéki közönségnek elhagyását hiányoljuk Komlós könyvében. A föntebbiekben természetesen nem vállalkozhattunk arra, hogy szerepét csak nagyjából is megmutassuk, úgy gondoljuk azonban, ennyiből is kiderült, mennyire hasznos és tanulságos lenne jelentőségének felmérése.

A 19. századi népies-urbánus kettősség s vele együtt a nemzeti klasszicizmus problémájának tárgyalásában inkább ingadozó, bizonytalan Komlós ítélete, mint helytelen. Ügy gondoljuk, a részletmunkák hiánya s könyvének terjedelme okozza ezt elsősorban. Nem szabad elfelednünk, hogy könyve első szociológiai szempontú irodalomtörténeti áttekintésünk, s azt sem, hogy hatalmas anyagának kifejtésére tíz ív sem állt rendelkezésére. Szempontjai szemléltető anyaga, elemzései így is igen hasznos útmutatásul szolgálnak majd az utána következőknek, (Ki kell emelnünk pl. XIII. fejezetét, amelyben azt elemzi, hogyan magyarázza a társadalmi helyzet irodalmunk nyelvproblémáját, emberideáljait, politikai törekvéseit.) Egyes terminusai helyességéről, általános igazságáról lehet vitatkozni: nem tudjuk például, a görög és iatin típusú irodalmak szerinti felosztást következetesen lehetne-e alkalmazni minden irodalommal szemben: az azonban bizonyos, hogy a magyar irodalomra illik a latin párhuzam. Meg kell említenünk azt a fölényes biztonságot is, amellyel Komlós anyagát kezeli. A magyar irodalom apró tényei, egy Láczai Szabó József vagy egy Bodor Aladár véleménye éppúgy ismeretes előtte — s éppúgy pontosan illeszkedik művében a maga helyére — mint Kazinczy, Kölcsey, Arany vagy Illyés Gyula nyomosabb megállapításai. S nemcsak a feldolgozott kor íróit — az egész magyar irodalmat — ismeri biztosan, hanem az irodalomtörténészek véleményét is: Horváth Jánosra, Alszeghyre, Farkas Gyulára, Kereszturyra éppúgy hivatkozik, mint Szerb Antalra, Babitsra, Révaira vagy Jócsik Lajosra. Ez a nagy anyagismeret azonban mégsem talál méltó keretet a könyvben: a szűk terjedelem s nem utolsó sorban a nagyközönségre vagy nagyközönségre' is számító előadás érezhető béklyóként nehezedik a tágabb lélegzetet, egyes részletek alaposabb kifejtését igénylő mondanivalóra. Sok kézzelfogható eredménye ellenére is elindítónak, útmutatónak szeretnénk látni inkább ezt a könyvet, írója felől nézve pedig ígéretnek. Az irodalomszociológia módszerének és a magyar irodalom és irodalomtörténet anyagának alapos ismerete ugyanis egyaránt hivatottá teszi Komlós Aladárt egy egészen nagyszabású, tudományos igényű, minden részletszempontnak is tág teret engedő magyar irodalomszociológia megírására.

 

VALETE!

Apám könyveinek egy részét én örököltem, a többit a húgom, de sokat küldtünk Beregszászba, egykori gimnáziumába is. Amíg élt, maga is gyakran küldözgetett oda könyvcsomagokat. A hozzám került hagyatékban találtam rá Thomas Mann A kiválasztott című könyvére. Az első lapon kék tintával, anyám, kerek, kicsit iskolás betűivel - átszoktatott balkezes volt - ez olvasható: A távollévő kedvesnek nagy szeretettel, 1957 karácsonyán, Éva. 1957 karácsonyán apu történetesen a kecskeméti börtönben raboskodott, a forradalom szellemi előkészítésével vádolva. Persze akkor még úgy mondták, ellenforradalom. A kiválasztott a börtönbe bejuttatott ajándékkönyv volt. Gondolom, karácsony táján volt lehetőség ilyesmire. Göncz Árpád börtönnaplójában olvasom, hogy az ő felesége is Thomas Mannokat küldött a börtönbe; a leleményes asszony a József és testvéreit meg a Varázshegyet választotta, ami csupán két regény, de sok kötet. A vizsgálómat megütötte a guta – írja Göncz. A kiválasztott karcsú könyv, mindössze háromszázhárom oldal, 19 forint 50 fillér; akkor, 1957-ban jelent meg Jékely Zoltán fordításában a Magvetőnél. Bizonyára alaposan átlapozták, mielőtt odaadták fogolynak, „a kiválasztottnak”, nincsenek-e benne aláhúzott szavak, vegyszerrel megjelölt betűk, titkos akrosztichonok. Arról, hogy egy könyv ilyesmik nélkül is hordozhat üzenetet, aligha volt fogalmuk. Noha apám rabsága nem tartott tizenhét évig, mint a könyv kiválasztottjáé, a kopár sziklacsúcshoz bilincselt és sünméretűvé aszalódó Gregorius-Gergelyé, ám ezt az ajándékozás pillanatában még aligha lehetett tudni. A jelképes címen nem hiszem, hogy sokáig törte a fejét a börtönadminisztráció, ha kiválasztott, hát legyen kiválasztott. Éppen kétszer annyi idős vagyok, mint apám volt, amikor olvasta, megpróbálom mégis az ő akkori szemével látni, az ő akkori fejével érteni a könyvet.  Rá gondolok, amikor lemásolom A kiválasztott legeslegutolsó mondatát. 

Az intelem és tanács jutalmaképpen arra a szívességre kérlek benneteket, foglaljatok imádságaitokba, hogy egykor mindnyájan, azokkal együtt, kikről beszéltem, viszontláthassuk egymást a Paradicsomban. Valete!   

MINISZTER A FILOSZTERBEN

Ma lenne 95 éves Orosz László. Egy rövid történetet találtam 18 éves korából. A helyszín Budapest, az Eötvös Collegium, ahol gólya, vagyis első éves. Szinyei Merse Jenő vallás- és közoktatási miniszter 1943. októberében látogatását tett a Collegiumban. Az eseményt a diákok egy kabaréban rekonstruálták. A kabaré címe: Miniszter a filoszterben. A dátum december negyedike, vagyis a Mikulás (és Miklós) napja előtti szombat este, bár a Collegium igazgatója, Szabó Miklós aligha értelmezte névnapi ajándékként az előadást. Kelevéz Ágnes és Ruttkay Zsófia Ahol a maximum volt a minimum című (Emlékezések a régi Eötvös Collegiumra alcímű) könyve így idézi föl a történetet: A kabaré egyik jelenetében a Szabó Miklóst alakító Orosz László a következő szavakkal kísérte be a minisztert a díszterembe: „Itt vannak az elődeim arcképei, ide pedig bölcs előrelátással saját szobromat helyeztem el. Az előadást követően az igazgató a darab valamennyi szereplőjét irodájába hívatta és keményen leszidta őket arcátlanságukért. Az esetet követően az igazgató és a diákság közötti viszony hűvössé vált, hiszen a collegisták az önkény jeleként értelmezték Szabó reakcióját, utóbbi pedig tekintélyének megkérdőjelezését látta a jelenet mögött.

EGY ÓRA A BÁNK BÁNRÓL

Beke József, Kerényi Ferenc, Mészöly Dezső, Orosz László és Szathmári István beszélget Katonáról és a színdarabról. A felvétel 1991-ben, Katona születésének kétszázadik évfordulóján készült. Klikk ide!

OROSZ LÁSZLÓ: DÉNES ZSÓFIA

Szalatnyay József festőművész 1985-ben bízta meg Orosz Lászlót, hogy feleségéről, az akkor éppen száz éves „Zsuka” életéről könyvet írjon. A leginkább Ady Endre menyasszonyaként és Ady-emlékek közreadójaként ismert, de íróként és újságíróként is jelentős személyiség fő műve, „nagyregénye” kétségtelenül az élete volt. A személyes ismeretségen kívül alighanem azért esett Orosz Lászlóra a választás, mert Vitályos Lászlóval közösen szerkesztett Ady-bibliográfiája óta (MTA, 1972) Ady-szakértőnek számított, illetve kutatásai során többször is kapcsolatba került Dénes Zsófiával. A szellemi frissességét utolsó napjaiig megőrző hölgy természetesen segítette a róla szóló könyv munkálatait, 1986 áprilisában el is olvasta a szöveget, megjegyzéseket fűzött hozzá, kiegészítéseket, pontosításokat javasolt, amelyek alapján Orosz László át is dolgozta azt. Zsuka, és férje halála után, örökös nem lévén, a könyv kéziratban maradt. A Kézirat ide kattintva olvasható:

190 ÉVE HALT MEG KATONA JÓZSEF

"Elnyomott magyarok és elnyomó idegenek állnak szemben egymással? Történelmünk újra meg újra időszerűvé tette ezt az értelmezést. Katona drámájának mégsem ez az igazi mondanivalója. Sokkal inkább az, hogy a zsarnokot törekvéseiben és tetteiben nem korlátozza erkölcs, azt azonban igen, aki becsületét és a közösség iránti felelősségét megőrizve kíván, kényszerül ellene föllépni.[…] A dráma utolsó jelenetében két, asszonyát elveszített férj áll egymással szemben. A király őrzi rangjának méltóságát, Bánk összeomlik. De összeomlása erkölcsileg a király fölé emeli […] Feleségének halála Bánk számára „végsemmiség”, élete értelmének az elveszítése. A Gertrudis halálának megtorlására készülő királynak azonban végül is be kell látnia, hogy „méltán” esett el a magyarokkal összeférni képtelen királyné.
Ezzel áll helyre a megbolydult erkölcsi világrend: Bánk lelki összeomlásával a meggyalázott és megölt Melinda ártatlansága győz a fenntartás nélkül még férje által sem gyászolható Gertrudis fölött. Az áldozat és zsarnok fölött. Azt hiszem. A Bánk bán tanításának mindenekelőtt ezt kell tudatosítania.
Nem hagy nyugodni azonban egy végső kérdés. Vajon rávehetjük-e korunk fiataljait a föntebbieknek nemcsak értelmi elfogadására, hanem érzelmi-erkölcsi befogadására is?” (Orosz László: Kérdőjelek,  2007. 60-70.old.)

SZOCREÁL, AVAGY KISOKTÓBERI ABSZURD

     

Az „eljárás” megindításához szükség lenne a személyi igazolványra. Anyakönyv, halotti bizonyítvány nem elég. Húgommal felmegyünk az üres lakásba, hogy megkeressük. Lakótelep, hetedik emelet, könyv- és betegségszag. Fiókok, borítékok, dossziék, sehol a személyi, előkerül viszont egy spárgával átkötött mappából az a bizonyos „Jegyzőkönyv”.

      A „szocreálról” persze hallottunk, a hozzá tartozó nyolc hónapról is, de inkább csak valami mellékszálnak hittük, anekdotikus részletnek, ami egyre jobban kiszínesedett az idők során. A lényeg egyetlen bővített mondatban leírható. 1956 októberében, pár héttel a később hol forradalminak, hol ellenforradalminak, hol egyszerűen csak sajnálatosnak nevezett események előtt egy irodalmi fórumon apánk valami dehonesztálót talált mondani a szocialista realizmusnak nevezett művészeti irányzatról, amely kijelentés a későbbiekben a népi demokratikus államrend megdöntését célzó izgatásnak minősíttetett, és ezért apánk börtönbe vettetett.

     Megvádolták ugyan mással is – a szovjet csapatok kivonásának szorgalmazásával, proklamáció fogalmazásával, pedagógussztrájk szervezésével, diákgyűlés pártolásával, Bibó-szövegek terjesztésével, sőt az orosz nyelv tanításának megtagadásával is (nota bene nem is tudott oroszul) –, de mivel a letartóztatása után nyolc hónappal megtartott tárgyaláson e vádakat csak részben, s tán nem is minden kétséget kizárón sikerült bizonyítani, ezért azt hihetnők, hogy az ítélet (amelynek hossza megegyezett a börtönben, illetve internálótáborban elmúlatott idővel), java részt a szocialista realizmus elleni kritikát torolta meg.

     „Őszinte hangú, őszinte szavú, rég áhított beszélgetés volt” – írta az „irodalmi és viataestnek” nevezett rendezvény harmadnapján megjelenő Népújság, s mert szokatlanul hosszúra sikeredett az esemény (három óra), a közönség ráadásul meglepően nagy volt (100 – 120 fő), akik közül aztán többen is együtt utaztak föl Pestre Németh László Galileijének október 20-i hírhedett bemutatójára (naná, hogy apánk társaságában), szóval e baljós mellékkörülmények nyomán mégis elbizonytalanodunk, hátha mégsem csak egy művészeti fogalom megítélésének pontosítását kívánták aláhúzni a büntetéssel, hanem tényleg veszélyes felforgatót (huligán az apukád – kellett hamarosan megtanulnom a megfelelő kifejezést) láttak a barna, szemüveges, magyar-latin szakos osztályfőnökben.  

     Azt persze akkor nehezen lehetett kiszámítani, hogy vajon mennyire tartotta veszélyes elemnek apánkat a hatalom, olyannak, akitől óvni kell az egészséges társadalmat; azt meg pláne, hogy Kecskemét városában, 1958 márciusában mennyire érezték szükségét annak, hogy elrettentő példát statuáljanak. Apánk Eötvös Collegista társát, a Veszprémben tanító Brusznyai Árpádot két hónappal korábban hasonló vádak koncepciós felfújását követően halálra ítélték és fölakasztották. Ehhez képest az apánkra rótt főbüntetés és az ítéletből következő mellékbüntetések igazán elhanyagolhatók, így csak slágvortokban említem őket: tanári állást hosszú ideig nem kap, feleségét – anyánkat, aki, noha felszólíttatott rá, mégsem adott be válókeresetet – eltávolítják állásából, majd alacsonyabb munkakörbe helyezik, engem kitesznek az óvodából (nem vicc:-), sőt 12 év múltán egyetem helyett is inkább csak főiskolára „célszerű” jelentkeznem. Azt hisszük, hogy a köztem és húgom közti 11 éves korkülönbség is végső soron apánk és a szocialista realizmus közti afférnak tudható be.

     Igaztalan lennék azonban, ha csak a hátrányokat sorolnám. Amikor apánk letartóztatása kitudódott, gyorsan megéreztük az együttérzést, és megható módokon tapasztaltuk meg a segítség különböző, olykor anonim formáit. Szabadulása után, alkalmi munkákat vállalt (melyek zöme idővel az irodalomtörténész kollégák jóvoltából kapott szakmai feladat lett), s ha saját életemben (és képzőművészeti munkásságomban) valami dicsérendő találtatik, az az akkoriban eltanult – szinte belém kódolt – és sokáig magától értetődőnek tartott szorgalom.  

     Az ötvenes évek abszurd világát megidéző Jegyzőkönyvből egyelőre csak a szocialista realizmussal, ezzel az egykoron oly nevezetes, ám ma már egyre ritkábban emlegetett irodalmi iskolával kapcsolatos szakaszokat másolom ide, bár idővel talán a háromnapos zárt tárgyalás teljes, 57 oldalas anyagára is sort kerítek, hiszen a történet szereplői, a megidézett tanúk (a nyilvánvalóan megbízásra vádaskodó K. S-né kivételével) szinte mind korrekt, tisztességet, bátorságot, sőt emberi nagyságot mutató hölgyek és urak (olykor elvtársnők és elvtársak) voltak.  

Jegyzőkönyv

Készült a népi demokratikus államrend elleni bűntett miatt dr. Orosz László ellen indított bűnügyben a megyei bíróságnál 1958. évi március hó 18. Napján tartott nyilvános tárgyalásról. (Az ügyész kérésére a bíróság mégis zárt tárgyalást rendelt el. Attól féltek-e vajon, hogy a szocialista realizmus vizsgálata kapcsán a rendszerre nézvést veszélyes titkok kerülnek nyilvánosságra? Inkább hiszem, hogy a vád egyre nyilvánvalóbb abszurditása aggasztotta őket.)

Elnök felolvassa a megyei ügyészség 1957. Bül 452. Számú vádiratának indítványi részét. A Bp. 160. § 2. Bek. Alkalmazása mellett feltett kérdésekre Dr. Orosz László vádlott lényegében a következőképpen nyilatkozik:

A vádat megértettem, nem érzem magamat bűnösnek. A vád tárgyává tett cselekményeket nem követtem el … 1956. október 2-án a TTIT a „Hírös hét” keretén belül egy irodalmi ankétot szervezett. Az ankétra Budapestről Csóri Sándor költőt Sántha Ferenc írót és Pálfi Pált hívtuk meg. (Helyesen: Csoóri Sándor és Pándi Pál.) Pálfi Pál az utolsó pillanatban a meghívást lemondta, magát a meghívás alól kimentve. Az ankétot a TTIT Clubjában tartottuk meg, amelyen kb. 100 – 120-an, pedagógusok, diákok vettek részt. 

Tanácsvezető: ismerteti a vádlott rendőrségen tett vallomását, mely szerint elismeri, hogy a szocialista-realizmust tagadta és magát a szocialista realizmus, mint irodalmi irányzat létét kétségbe vonta.

Vádlott: Amikor a rendőrségen kihallgatásom alkalmával feltették azt a kérdést, hogy milyen szovjet ellenes nyilatkozatom volt, azt válaszoltam, hogy szovjet ellenes nyilatkozatot nem tettem.

Beszólított: Kancsár Sándorné sz. Gyetvai Margit 50 éves mélykúti születésű kecskeméti lakos, országgyűlési képviselő, érdektelen tanú, a törvényes figyelmeztetés után a következőket adja elő:

A vádlottat először 1956. október 2-án a TTIT-ben megtartott irodalmi ankéton láttam először. Majd az ellenforradalmi időszakban többször találkoztam vele a Megyei Tanácsnál, a Nemzeti Bizottságban. Az irodalmi esten két budapesti író, Sántha Ferenc és Csóri Sándor műveikből adtak elő, majd szóba került a szocialista realizmus. Nem tudom, hogy a problémát ki vetette fel. Azonban tény, hogy Dr. Orosz László a szocialista-realizmus tényét tagadta. Ezzel kapcsolatban Madarász tanár azt az észrevételt tette, hogy miként tagadhatja az orosz nyelv tanítását, ha ő is orosz nyelvet tanított, erre Orosz válaszként azt válaszolta, hogy erre kényszerítették.

Azt nem tudom, hogy a vádlott milyen vonatkozásban tagadta a szocialista realizmust. Határozottan mondotta, hogy nincsen szocialista realizmus. Az orosznyelv tanításával kapcsolatosan a kérdést hozzá Magyaródi, vagy Madarász elvtársak tették.

Ügyészi kérdésre:

A TTIT-ben szovjetellenes hangulat alakult ki. Rendkívül feszélyezett volt a hangulat. Az ülésen Orosz László elnökölt. Kijelentette, hogy az orosz nyelvet csak azért tanította, mert erre kényszerítették.

Beszólított: Madarász László 42 éves, pozsonyi születésű, kecskeméti lakos, gimnáziumi igazgató, érdektelen tanú törvényes figyelmeztetés után a következőket adja elő:

A vádlottat mint tanárt 1948 óta ismerem. Jól képzett irodalmi szakember. Eötvös kollégiumban végzett szakfelügyelőként is működött. Több cikket írt irodalomtörténeti vonatkozásban. A TTIT irodalmi szakosztály elnöke volt, tagja volt a Katona József társaságnak is. A Kiskunság irodalmi folyóirat szerkesztőbizottság tagja volt. Részt vett a kulturális program kidolgozásában is.

1956. október 2-án nem a TTIT, hanem a Hazafias Népfront és az MSZT rendezte az irodalmi ankétot a Hírös Hét alkalmából, amelyen részt vett Csóri Sándor költő és Sántha Ferenc író. A TTIT részéről mi csak a termet bocsátottuk rendelkezésre, a házigazda szerepét töltöttük be.

Csóri Sándor verseiből, Sántha Ferenc novelláiból adott elő. Ezt követően a hallgatóság közül kérdéseket tettek fel. Ezzel kapcsolatban Sántha elmondta, hogyan zajlott le a Petőfi körben a Déry Tibor féle vita. Az ankéton megjelent Csóri és Sántha a szocialista realizmussal kapcsolatosan olyan álláspontra helyezkedtek, hogy az nem létező, vagy ki nem fejlődött irodalmi irányzat. Én magam az írók felé felszólalásomban szóvá tettem, hogy ha van szocialista gazdaság és kultúra, miért nincs szocialista realizmus, mivel magyarázzák annak tagadását.

Orosz László felszólalásában szóvá tette, hogy a szovjet irodalmi művek közt is vannak művek, mint péld. A Csendes Don, amely nem tekintendő szocialista realista műnek. Azonban ő a szocialista realizmus létezését nem tagadta, sőt kifejtette, hogy szükséges a szocializmus építéséhez egy szocialista irányzat a művészetben is. Nem emlékszem már arra, hogy a vádlott tett volna olyan kijelentést, mely szerint nincs szocialista realizmus, úgy fejtegette, mintha nem volna kidolgozva. Egyes művek szocialista realista voltát nem vonta kétségbe.

A vádlott észrevétele:

A tanú bizonyíthatja, hogy vele négyszemközt lefolytatott beszélgetésem során nem voltam a népi demokrácia ellen. 1957 tavaszán Tolsztojról és Dosztojevszkijről tartottam előadást a szocialista realista irányzat keretén belül.

Tanú: Ifjúsági irodalmi előadás volt 1957-ben a TTIT-ben, ahol a vádlott a leghelyesebb szempontból foglalt állást a szocialista realista művészettel kapcsolatban. Magánbeszélgetéseink során nem tapasztaltam, hogy a vádlott a népi demokratikus rendszer ellen foglalt volna állást.

A beszólított:

Lengyel János (Helyesen: Lengyel Dénes) 47 éves kisbócsai születésű budapesti lakos tanszékvezető a központi pedagógus továbbképző intézetben, érdektelen tanú, törvényes figyelmeztetés után a következőket adja elő:

A szocialista realizmust meghatározó tétel rendkívül egyszerű. Zsdanov elvtárs fogalmazása szerint olyan művészeti irányzat, amely a szocialista fejlődés elősegítését célozza, annak szolgálatában áll. 1956 év folyamán Lengyelországban, hazánkban és a Német Demokratikus Köztársaságban a szocialista realizmus nem egyenlő módszerrel fejlődött ki. Cél az, hogy a művészek versenyben mutassák be alkotásaikat a többi alkotásokkal. A szocialista realizmussal szemben elfoglalt álláspont szempontjából másként kell értékelni a költő, a tanár és a művész munkáját. A művész a témáját választja a szocializmust építő területről. A tanárnak a terv szerint kell állást foglalnia. Ha a művész a szocialista realizmust nem veszi figyelembe, mint alkotót el kell marasztalni. A tanárnak a haladó hagyományokra kell támaszkodnia. A szocialista realizmust a többi irányzattal együtt kell ismertetnie. A szocialista realizmus léte vagy nem léte körül folyik a vita, másrészt pedig a szocialista realizmus kérdésén belül vannak nézeteltérések. Szocialista realizmus van, léte fennáll. A kérdés más irányzatok létjogosultsága körül forog. 1956 év folyamán voltak olyan próbálkozások, amelyek megkísérelték a szocialista realizmus létezését kétségbe vonni. Ez az irányzat az Irodalmi Újságban látott napvilágot.

Ügyészi kérdésre:

Élőszóval is hangzottak el olyan vélemények, amelyek kétségbe vonták a szocialista realizmust.

A vádlott védőjének kérdésére:

1952-ben ismertem meg Orosz Lászlót egy tanfolyam során. Haladó magatartást tanúsított. A leghaladóbbak közé tartozott. Egy évvel ezelőtt jártam Kecskeméten és az 1956 év során felmerült pedagógiai problémákról beszélgettünk vele. A kecskeméti viszonyokról érdeklődtem. Nem tett említést arról, ami a vádiratban szerepel. Fejlődését figyelemmel kísértem. Említést tett arról, hogy a Kiskunság irodalmi folyóirat szerkesztőségében aktívan részt vesz. Az volt a benyomásom, hogy Orosz László dolgozni akar. Osztályában egyetlen diák sem akadt, aki az orosz nyelvet nem akarta volna tanulni.

Vádlott észrevétele:

Madarász tanú szóvá tette, hogy a szocialista realizmus kapcsán szóba került a Csendes Don című regény értékelése. Ebben a műben nincsenek pozitív hősök, ami a szocialista realizmus alapja. Viszont a kritikai realizmus alapján keletkezett műveknek lehetnek, azokban találhatók pozitív hősök. Az első gimnáziumban Aczél Tamás „Szabadság árnyékában” című költeményét tanítottuk. Ami szerintem nem volt helyes. (Aczél műve nem költemény, hanem regény. Az Irodalomtörténet 1956. februári számában jelent meg a vádlott recenziója a középiskolák számára kiadott Magyar Irodalmi Olvasókönyvről. Kifogásolja benne A szabadság árnyékában beválogatását, és feltűnő a többi szocialista realista típusú mű iránti mérsékelt lelkesedés is.)   

Tanú:

A vádlottnak igaza van. Aczél Tamás művének tanítása hiba volt. Tisztában vagyunk vele, hogy Aczél Tamás hogyan visszaélt a népi demokrácia bizalmával. Ami a szocialista realizmus belső ügyét illeti merev meghatározásokhoz csatlakoztunk, amit a vádlott, mint lelkiismeretes tanár joggal felvetett. Részletkérdések javításával foglalkozott, amit egyesek a szerencsétlen helyzetben a vádlott részéről megnyilvánuló támadásnak vettek.

Beszólított:

Tóth Ferenc 46 éves nagyhalászi születésű kecskeméti lakos, Országos Nevelőintézet igazgatója, érdektelen tanú, törvényes figyelmeztetés után a következőket adja elő:

1952. augusztus elsején kerültem Kecskemétre, mint a Megyei Tanács Vb. Oktatási osztályának vezetője. Ettől az időponttól kezdve ismerem a vádlottat. A magyar szakos szakfelügyelő véleménye szerint a legkiválóbb képzettségű tanárok közé tartozott. Nincs tudomásom arról, hogy tanári teendőin kívül külön irodalmi munkásságot fejtett volna ki.

1956. október 2-án irodalmi vonatkozású előadás volt a TTIT-ben. Ezen részt vett Csóri költő és Sántha író. A vendégek műveikből olvastak fel. Ezt követően vita volt, amelyet Orosz László vádlott, mint az ankét elnöke vezetett. Ezen az ankéton sokan vettek részt, tanárok, pedagógusok, tanácsi vezetők. Számukra nem emlékszem. Egyik hallgató felvetette a szocialista realizmus és a kritikai realizmus közötti eltérést. Csóri Sándor költő adott választ, amelyben tagadta a szocialista realizmust, egyébként megjegyezte, hogy hogy ezzel a kérdéssel kapcsolatban nyilatkozzon Dr. Orosz László, mint szakember. Orosz felszólalásában kifejtette, hogy ebben a kérdésben állást foglalni kényes dolog, mert a múltban tanítottunk olyasmit, ami most nem állja meg a helyét. Ennek valódiságában nem hittünk. Ennek kapcsán utalt a híres biológiai vitára. (A szovjet áltudomány Lenin- és Sztálin-díjjal dekorált nagyjait, a genetika helyett a micsurini hibridizációt hirdető Liszenkót és az élő sejtek spontán keletkezését „felfedező” Lepesinszkáját 1956-ban már Magyarországon is kezdték kritizálni.) Mindenesetre felszólalása nem volt szerencsésen megfogalmazva.

Vádlott védőjének kérdésére:

Orosz László felszólalása az irodalmi ankéton nem fokozta a feszültséget.

Beszólított:

Gila János 29 éves gátéri születésű kecskeméti lakos, népművelési előadó a megyei tanácsnál, érdektelen tanú, törvényes figyelmeztetés után a következőket adja elő:

1953 óta ismerem a vádlottat, aki tanárom volt, magyart tanított. Nem volt tudomásom arról, hogy orosz nyelvet is tanított volna. 1956 októberében a TTIT-ben megtartott irodalmi ankéton részt vettem. Felszólalások során a szocialista realizmus problémáival kapcsolatban kérdést intéztem a jelenlevő pesti írókhoz. Feltett kérdésemre Sántha Ferenc válaszolva egy orosz íróbarátjának a véleményét mondta el. A szocialista realizmusról bírálólag nyilatkozott. Nem emlékszem, hogy az irányzatot elismerte, vagy tagadta volna. Dr. Orosz László is szólásra emelkedett és elmondta, hogy a szocialista realizmust nem így tanította, megjegyezve, hogy a tematika szerint történt a tanítás. Nem mondta azt, hogy a szocialista realizmus tanítását rákényszerítették. Ez alkalommal a vádlott is kritikával illetett szocialista realista műveket.

Védő:

Ismertetés végett az iratokhoz becsatolja a V/1 – V/13. sz. alatti iratokat, valamint a vádlott munkásságáról szóló különböző újságokban, folyóiratokban megjelent irodalomtörténeti és irodalmi vonatkozású cikkeit, tudományos értekezéseit, továbbá a Magyar Tudományos Akadémiának a vádlott munkásságával kapcsolatos nyilatkozatát.

(A becsatolt iratok közt az utolsó egy orvosi igazolás arról, hogy a vádlott István utónevű fia beteg.)