A 18. században az európai tudósok,
filozófusok, írók jelentős része elszakadt a hagyományos vallástól. Elmélyült
az ellentét az egyházak tanítása meg a tudomány eredményei között. Jobban
megismerve távoli földrészek népeit, fölmerült a kérdés: kárhozat várja-e
azokat, akik nem ismerték meg Krisztus tanítását. Tudomásul kellett venniük,
hogy a kereszténységen kívül rekedt vagy azt elutasító népeknek is van
vallásuk: a maguk módján ők is egy túlvilági lényhez igyekeznek közeledni.
Létrehozta és erősítette ez azt a meggyőződést, hogy Istenhez nem egyetlen út
vezet. Elősegítette ez a toleranciát nemcsak a kereszténységet megosztó
felekezetek között, hanem azok iránt is, akik másként keresik az Istent.
Hozzájárult a valláshoz való viszony megváltozásához – éspedig nemcsak
értelmiségi körökben – a szinte a lázadásig menő elégedetlenség azzal, hogy az
egyház sok helyütt a világi hatalom, az elnyomó rendszer legfőbb támasza.
Vezethetett mindez a hittől való elszakadásra, a vallással szemben való
közömbösségre vagy épp az ellene fordulásra is, de vezethetett a felekezeti
keretekben el ne férő, dogmákat és szertartásokat nem igénylő vagy elutasító
hithez is. Nagy hatású megfogalmazása volt ez utóbbinak A savoyai vikárius
hitvallása Rousseau Émile című művében.
Katona hagyományos hitű és hitét egyházi
előírások szerint gyakorló katolikus családban született. Piarista iskoláiban
azonban megérinthette az új, főként a természettudományok eredményeit elfogadó
vallásosság. Az egyházias történelemszemlélettel való szakítással is
találkozhatott: szegedi történelemtanára, Salamon József Vazul helytelenítette
a középkori egyházban a külsőséges kultusz terjedését, elismerte Wyclif és Husz
kezdeti törekvésének jogosságát, sőt azt is, hogy a reformáció szellemi téren
nagy fejlődést indított el.1
Katona korai drámáiban (fordítások,
átdolgozások) a hagyományos vallásosság megnyilatkozásaival találkozhatunk. A
Mombelli grófok főszereplője például térdre borulva kéri Istent, hogy
szabadítsa meg elrabolt gyermekeit, s meghallgatást talál.2
A Monostori Veronkában a könnyelműségből
vétkező, feleségét megcsaló Szellőrinci Lóránt így fohászkodik: „Ó Ura a
történetnek, tedd jövendővé az elmult időket, hogy ismét mint ártatlan ifjú úgy
csókolhassam születésemnek szent földjét.” Meghallgatásra talál ez az ima is. A
jóságos idős gvárdián ebben a drámában mintegy az isteni irgalom közvetítője,
aki nemcsak a bűnét megbánó megtévedt ifjúban, hanem a halála óráján is
átkozódó vad Alpári Farkasban is meglátja a jóságnak a magvát.3 A Luca székében
a valláshoz társuló népi hiedelem hamissága bebizonyosodik ugyan, mégis
eszközül szolgál ez az igazság kiderítésére, a gaztett leleplezésére.
Az isteni jóság, kegyelem föltétlen
érvényesülésével, az egyház tanításainak kétségen kívüli hitelességével,
társadalmi szerepének igazságosságával szemben történelmi tanulmányai
támasztottak kétséget Katonában. Bíró Ferenc tudatosította, hogy a drámáiban
megmutatkozó történelemszemlélet a szülővárosa és környéke múltja iránt már
gyermekkorában támadt érdeklődésében gyökerezik.4 Szabados Kecskemét...
történetei Előbeszédében a harmadik szakasz tárgyait felsorolva elsőnek a
vallást említette Katona, de mintegy eleve számítva arra, hogy teljes
nyíltsággal nem írhat róla, hozzátette: „Itt mindazt, ami isteni vagy felsőbb,
odahagyjuk tisztelettel az isteni titkok Gondviselőjének, és a felsőbbségnek:
mi ezen dolgoknak is csak a puszta viszontagságaival bíbelődünk.”5 Óvatossága
nem bizonyult elegendőnek. Kecskemét történetének apja által kiadott kötetébe
nem került bele a költözött jászokén kívül a Duna–Tisza közén a 4. század vége
óta megfordult népek vallásának ismertetése, elmaradt a kereszténység
eredetének, 10. századig tartó történetének, a magyaroknál való
meghonosodásának az elmondása is. Ezeknek a fejezeteknek a nagyobb részét
Miletz János adta ki 1886-ban a Katona-házban talált kéziratokból.6 Az ő
kiadásából is hiányzik azonban A Krisztus halála című fejezet, továbbá a
magyarok keresztes hadjáratáról szóló rész három utolsó bekezdése és (jó okkal)
a keresztesek (kurucok) későbbi esküszövege. Ezek a Miletz kiadásából is
hiányzó részek id. Katona József Kolozsvárra került másolatában maradtak fenn,
s nyomtatásban Katona József történelmi műveinek 2005-ben megjelent kritikai
kiadásában olvashatók.
Id. Katona 1834-ben megjelent kiadásában
közreműködött, talán cenzorként, Bálint Antal piarista. Az ebből kihagyott
fejezetekben ilyeneket olvashatunk:
A hunok közé „Attila alatt (anno 440) a
kereszténység is becsúszott; mert ő nem sokat gondolt azzal, akármit higgyenek
is alattvalói, csak békés és jó emberek legyenek s jó hazafiak. De midőn a
kereszténység itt is fölül akart kerülni, és végre Buda öccse által pártütést
csináltak (449), vége lett az egész igyekezetüknek, és csak az jöhetett be
Hunniába, aki köntösével együtt a bőrét a fülére akarta huzatni”.7
A gepidákról szólva ismerteti Katona az
arianusok hitét, kiemelve, hogy szerintük „csak a Szentírás az igazság, és a
szent hagyományok vagy tradíciók elvetni valók, mivel ebben csak a papok
nyerészkedése fundálódik”.8
Az avarokról szóló fejezetben – Voltaire
törökökről való kedvező véleményére is kitérve – idézi a kán szavait a bizánci
császár követéhez: „Nem tudtuk mi azt, hogy miképpen kelljen hitszegővé lenni,
ha ti nem lettetek volna mesterünk, tanítónk a hitetlenségben.”9
A magyarok keresztény hitre térését ezekkel
a mondatokkal zárja: „Hála Istennek, a mi lakosaink már most mind keresztények;
nem rohannak többé ki békés szomszédjaikra, hogy azokat kifosszák, és egy anya
sem sír többé elrabolt gyermekéért. De ehelyett már most önnönmagokat
marcangolják, kikelnek egymás ellen a magyarok, és midőn száz és nehány
esztendők alatt nyoma sem volt az egyenetlenkedésnek, most majd minden
ötödikben pártot ütnek. A régieket azzal mentegetjük, hogy pogányok, csavargók
vagy vadak voltak. De mivel mentsük ezeket, akik keresztények?”10
A kolozsvári kéziratot követő kritikai
kiadásban e mondat után még ez áll: „Keresztények! Mi légyen a Kereszténység?
nyilván tudja már a világ, szükségtelen azt fejtegetni.”11
A kereszténység első évezredében az erkölcs
hanyatlását észlelte Katona. A III. században „megszűnt az egyenlőség”, „az úr
szégyenlette a szegényt atyafiának nevezni”; a IV. század „már rangban látja a
papokat”, „már feszeskednek, úgyhogy egy buzgó püspök így kiált fel: »Régen
fapoharak voltak az úrvacsoráján, de arany papok – most aranypoharak vannak, de
fa papok«”; a VI. században Phokasz bizánci császár azért ismeri el Bonifáciust
pápának, mert a konstantinápolyi pátriárka gyilkosság miatt kiátkozta; a VII.
században „Veszekednek a pápák. Theodor pápa a felszentelt borból öntött
tentája közé, midőn Piusnak kitiltását aláírta”. „Kezdődik az a tanítás, mely
azután annyi egyenetlenkedésnek és vérontásnak forrása lett, hogy az ostya
Krisztusnak valóságos teste és vére”; Konstantinápolyban 756-ban átok alá vetik
a képek tiszteletét, 30 év múlva Iréne császárné érvénytelenítteti az átkot, s
ezt ellenző fiát megvakíttatja.12 Ezek és hasonlók után ironikusnak látszik az
a megjegyzés, hogy „A kereszténység egész pompájában volt már”, amikor a
magyarok fölvették.13 Katona nem hagy kétséget afelől, hogy István király
erőszakkal tette kereszténnyé a magyarokat, az őt segítő németekkel meg az
általuk hozott vallással szemben való gyűlölet tört ki 1046-ban; a kereszténységhez
való ragaszkodása miatt I. Andrást is meggyűlölték, öccse, Béla mellé állottak,
csak neki sikerült rávenni őket, hogy fogadják el a kereszténységet.14
Különösen rossz volt Katona véleménye a
keresztes hadjáratokról. A magyarok nehezen mozdultak. A „legszentetlenebb”
életű papok meghirdették a búcsút, de sem részt venni, sem anyagi áldozatot
hozni nem kívántak a hadjáratért. (Említi itt Katona Bertholdot, a kalocsai
érseket, akiből a Bánk bán Ottója lett.) A már említett (elhagyott) utolsó
bekezdések elsőjében szánakozva írt a hadba kényszerített egyszerű emberről:
„Már most nem lehet senkit megtartóztatni – a haldokló atya haszontalan
nyújtotta ki reszkető kezeit az útra felkészült fia felé, hogy ne hagyná el
őtet – haszontalan nyújtotta a gyermekágyban lévő anya férje felé nála lévő
csecsemőit, hiába hítták segítségül az Istent az árván maradók – mert Istent
csak Keleten mondották lenni s uralkodni. – Az atya s anya, feleség és árva – s
úgy az elmenő keservesen sírt: de hiába, mert menni kelletett: mert a pap a
prédikáló székből azt hirdette ki, hogy az Isten kinyitja a Mennyeknek kapuját
annak, aki magát napkeleten – agyon fogja üttetni.”15 (Hasonló szöveg található
a keresztes háborúról Virág Benedek Magyar századok című művében.)
Katona munkájának köztörténeti részében is
találhatunk az egyházi felfogástól eltérő megállapításokat. Nagy
Constantinusról például ezt írta: „fertelmes tettei miatt mindenektől
megutáltatván (megölte feleségét, fiát s sok érdemes embereket), kereszténnyé
lett (mivel a pogány papok meg nem engedhetvén neki, a keresztények mindjárt
feloldozták).16 A keresztény Európa értékrendjével így fordult szembe:
„Balgatag kényessége Rómának (a kereszténységnek is később), mely azt lármázta,
hogy minden jövevény nemzet barom, mivelhogy helyet keresvén magának, nem
vihette a hátán házát, mint a csiga, hanem szekerekkel és marhával vándorlott.
Természetes, hogy amíg magának fegyverrel nem csikarhatott ki tartományt, addig
vándorbőréből ki sem vetkőzhetett; minekutána pedig ez megtörtént, és magát
rendbeszedte, akkor nekik kellett a jó példát és józanítást tulajdonítani.
Mintha bizon akik Persia és Kina mellől (a tudományok fészkétől) jöttek,
azoknak még a városi és polgári életet a rómaiaktól kellett volna megtanulni!
És a hunnus is vagy a magyar is alábbvaló lett volna az itt ásítozó német és
tót keresztényeknél!!!”17 A kritikai kiadásban a Függelékbe sorolt kivonatok,
másolatok között arra találunk példát, hogy Katona igyekezett visszafogni a
felekezeti gyűlölködést. A ferences Blahó Vince forrásként használt művében
eretnek prédikátorok, tévelygések szerepelnek, Katona helyettük új
prédikátorokat, új tudományokat írt; az első kecskeméti kálvinista prédikátor
neve után Blahónál ez áll: „Bár konkolyt ne hintegetett volna”, Katona ezt elhagyta.
(Blahó 1772-ben Kecskeméten tartott búcsúbeszéde helytörténeti anyaggal
kiegészítve 1775-ben jelent meg Nagyszombatban, új kiadása: Kecskemét, 1991.)
Végül is mivel volt elégedetlen Katona a
vallás(ok) történetében? Előbb a „szent együgyűség”, a „dedkori paradicsom”
elveszítésével, majd a Krisztustól tanított „minden pipere nélkül való szent
vallás” ellentéteket, békétlenséget szülő túlbonyolításával. A teológia felől
nézve bizonyára naiv, elfogadhatatlan a kritikája, jóllehet nem esik messze az
Isten és embertárs iránti szeretet Krisztustól adott legfőbb parancsával, ahogy
az Máté evangéliumában található (22; 36–40).
A vallás felvilágosodott értelmezése drámái
közül legtisztábban a 16. századi franciaországi vallásháború egy epizódját
bemutató Aubigny Clementiában található. A protestáns király ellen a katolikus
hit védelmében fellázadó De la Châtre marsallban feltámad a kétely: „Hát csupán
a te segítségedre vagyon-é szükség, hogy az Isten áldása elterjedhessen, és
csupán tetőled függ-é az Isten irgalmassága?18 Míg ő kétségei közt hánykódik,
alvezére, főlovászmestere szólaltatja meg a föltehetően Katonáéval azonos
vélekedést: „Hidd el nékem, Châtre, az embereknek véleménye, melyet isteni
tiszteletnek nevezünk, nem egyéb egy bálháznál, ahol is török, zsidó, indus,
görög és római maskarák fordulnak elő, senki sem láthatja, hogy melyik lárva
rejtheti el a nagyobb szépséget.” Vallási közömbösség azonban nem következik
ebből a vélekedésből, amely eszünkbe juttatja a Lessing Bölcs Náthánja által
idézett példázatot a három gyűrűről. A főlovászmester, Sericour így folytatja:
„Majd az éjfélnek órájában le fognak a lárvák hullani, és minden a maga
formájában áll a bíró előtt. Én, tudom, nem fogok elpirulni, mert én ámbár
egyhez ragaszkodtam is, de nem gyűlöltem a többieket.”19 (A cenzor úgy találta,
hogy ez a dráma „Istenről nagyon illetlenül szól; és régi vallásbéli
villongásokat eléhoz.”20 Az első tagmondatnak nem volt igaza, a másodiknak
igen.)
A huszita vezérről, Ziskáról írott
dilógiájában igyekezett Katona a vallási motívumot mellőzni, mivel azonban
mégis szükség volt rá, a dráma elé illesztett tanulmányban, a szövegéhez fűzött
jegyzetekben és az utószóban, a Toldalékocskában kerített rá sort. Az L.
F. Schulz 1808-ban Bécsben megjelent művéből
fordított bevezető tanulmány mind a máglyahalálra ítélt Husz Jánost, mind
követőjét, az azonos sorsra jutott Prágai Hieronymust megértéssel, sőt
rokonszenvvel mutatja be, de mintegy a cenzúrának hozott áldozatul hozzáteszi:
„Így múlt ki az emberiségnek két remeke, kiket az eltévelyedés és vakság az
Isten, ember, Anyaszentegyház és haza ellen felbuzdított – amidőn abban mégis
szent kötelességet álmodoztak magoknak.” A folytatás mintha az Aubigny
Sericourjától idézett mondatra felelne: „Az utolsó napon reménylem, meg fogjuk
látni, ha oly rettenthetetlen bátorsággal állnak-é az örök Bírónak ítélőszéke
előtt, mint a vesztő farakáson.”21
A vallási gyökerű ellentétek kibékítő
megoldásra jutnak mind az Aubignyban, mind a Ziskában: IV. Henrik békét ajánl a
lázadó De la Châtre-nak, a marsall leánya a királypárti gróf Aubigny felesége
lesz, Ziska az ellene harcoló Dube bárót vejévé fogadja, s a Toldalékocska
arról szól, hogy Csehországban helyreállt a béke. Ennek az utolsó bekezdése
azonban a vallást Amerika bennszülöttei közt terjesztő spanyolokról szólva arra
figyelmeztet, hogy a vallás miatt vagy ürügyén újra meg újra véres ellentétek
támadhatnak.
Vallási gondolatkörbe tartozó kétséggel a
már említett Luca székében is találkozunk. Az anyját halottnak, apját gyilkosának
tartó Lázár így viaskodik – némileg Hamletre emlékeztetve – a halál
gondolatával: „A halálnál egy új életbe lépünk. A halálos ágy azon gyermeki
bölcső, amelyből, mint a főniksz hamvából, új férgecskék gyanánt pezsdülünk ki
– igen – igen – igen, ezt a küszöböt megesmérjük, de hogy azon túl mi vagyon,
árok-é vagy domb? Megakad. Az én fekete hacukájú tanítóm azt mondá, hogy
örökkévalóság. Jámbor! Nevet tudtál néki adni; de hogy mi légyen, azt
megfejteni nem tudtad.”22
Az Aubigny vagy a Ziska írása közben
dolgozta át Katona Fr. X. Giržiknek a pesti német színházban 1792-ben
bemutatott drámáját István királyról. Átdolgozásának lényeges újsága, hogy nála
István szánakozik a pogányság mellett a végsőkig kitartó Kupán: „Miért nem
térítette őtet az ő jó angyala hozzám az igaz útra; hiszen ama szent Pásztor
előtt is kedvesebb az egyetlenegy megtért bárány, melyért a kilencvenkilencet
elhagyta.”23
A Jeruzsálem pusztulása szerint Istennek
nincs örök időre választott népe. A rómaiak fogságába esett zsidó főpap, József
megadásra szólítja fel Jeruzsálem védőit: „Isten elhagyta ezen helyet, és a
rómaiakhoz költözött” – mondja. Az itt Józsefnek nevezett Flavius Josephus
zsidó háborúról írott művében így találjuk idézett mondatának a forrását:
„Isten, aki sorra osztogatja az egyes nemzeteknek a világ uralmát, most Itália
oldalán van.”24
A Jeruzsálem pusztulása ránk maradt
kéziratán két cenzori engedély olvasható: 1814-ből Stipsics pesti, 1832-ből
Bálinth Antal kecskeméti cenzoré. A szövegben több húzás található egyiküktől
vagy másikuktól. Ezek részben a borzalmakat érintik: a gyermekgyilkosságot, az
ostromlott városból kiszökött zsidókkal való kegyetlenkedést. De elhagyásra
ítélték József imént idézett beszédének a nagy részét is Isten kegyelmének
változékonyságáról. Kihúzták Matathiasnak, József Jeruzsálemben fogságban
tartott apjának ezeket a különös áthangzást tartalmazó mondatait is a kivégzett
Júdásról, a jóakaratú őrről, aki ki akarta őt és feleségét szöktetni a
városból: „Meghalt érettünk. Nem virágzott néki jó cselekedetének jutalma!
Megkoronázni óhajtotta cselekedeteit – ah, az ő koronája tövises volt – s a
halált szülte néki; és még azon halál se lehetett irigységre méltó, mert az
árulás büntetésének képe vala. (...) Nem volt az ő munkája megkoronázva!!!”25
Júdás, töviskorona, árulás – Jézus halála vetül rá ezekre a mondatokra!
A Bánk bán első kidolgozásának évében
fordította Katona Fr. W. Zieglertől a Jolánta, a jeruzsálemi királyné című
drámát. Törvényre hivatkozó embertelenség és törvényszegő emberiesség csap
össze benne. Bíró Ferenc hívta fel a figyelmet a Bánk bán problematikájával
való érintkezésére. Ugyanő mutatott rá Katona korábbi történelmi drámái és a
Bánk bán Isten-képének eltérésére. Isten a korábbiakban nincs jelen: az általa
kialakított világrend határozza meg eleve a népek sorsát, az egyéneké ettől
függetlenül alakulhat. A Bánk bánban a személyes sorsot meghatározóan van jelen
Isten.26
A Bánk bánból sem hiányzik azonban Katonának
a történelmi műveiből ismerős egyházkritikája. Az első kidolgozás Előversengése
és a végleges szöveg előszavául szolgáló Jegyzés nyomatékosan hívja fel a
figyelmet arra, hogy ennek a tragikus történetnek az előidézője egy főpap
botrányos cselekedete: a királynénak a pápa hosszas tiltakozása ellenére érseki
tisztségre emelt testvére meggyalázta, erőszakkal magáévá tette az ország nádorának
a feleségét. Az Előversengésben az áll, hogy egy veresruhás, pohos ember tükröt
tart a kezében, „de háttal a szemünknek, hogy nem lehet belé tekinteni”. „Az a
Religió”, amely elrejti a tettest, hogy „botránkozásba híveit ne hozza”.27 A
jegyzés is világossá teszi, hogy csak Berthold, az érsek lehetett valójában a
drámában Ottónak nevezett személy: „először megcsalta mátkáját, s azt hírlelte,
hogy neki Szűz Mária megjelent álmában és szüzességre intvén (ha nem későn)
papságot javasolt. Mihelyest Gertrudison a szerencsétlenség megesett, senki se
tudta, hova lett – András keservesen panaszolkodott ellene a pápánál, mert úti
költségre meglopta a királyné kasszáját. Többé be se bocsájtatott az
országba”.28
Jelenits István 1991-ben a kecskeméti
piarista gimnáziumban tartott előadásában meggyőzően bizonyította, hogy a
vallási érzés- és gondolatkört főként Tiborc képviseli a Bánk bánban. Számos
megnyilatkozása azonban – éppen ezért – kemény kritikát mond a megromlott
egyházról. „Ők monostort, templomot / építenek, hol úgy sípolnak, úgy /
megzengenek, hogy a zarándokok / táncolni kénytelenek a sáros utcán: / nekünk
pedig nincs egy jó köntösünk, / melyben magát az ember egy becses / védszent
előtt mutathatná meg a / templomban.” Majd: „Tűrj békességgel, ezt papolta az /
apáturunk is sokszor: boldogok / a békességesek, mert Isten fiainak / hívatnak,
– úgy de tömve volt magának / a gyomra. Istenem! Mi haszna? Ha, / szorongat a
szegénység, a pokolt / nem féljük – a mennyország sem jön oly / szép színben a
szemünk elébe.”29 Lázadó és lázító szavak? Jézus azt az utasítást adta az
apostoloknak, amikor szétküldte őket hirdetni a mennyek országát, gyógyítani,
halottakat feltámasztani: „Ingyen kaptátok, ingyen is adjátok.” A gazdag
ifjúnak pedig azt tanácsolta: „menj, add el, amid van, és árát oszd szét a
szegények közt”.30 Az I. század keresztényeiről ezt olvassuk: „Egyikük sem
mondott birtokából semmit sem a saját tulajdonának, hanem mindenük közös volt.
(...) Nem is akadt köztük szűkölködő, mert azok, akiknek földjük vagy házuk
volt, eladták, s az eladott javak árát elhozták és az apostolok lába alá
tették. Ebből aztán mindenkinek adtak kinek-kinek szükségéhez mérten.”31
Tiborc nem Istent vádolta, hanem méltatlan
szolgáit. Az Isten elleni vádat nem hagyta ellenvetés nélkül. Bánk szavára,
hogy Isten „a legcsekélyebb férgecskének is / teremte oltalom-fegyvert, csupán
/ az asszony-állatról felejtkezett el”, térdre esve így fohászkodott: „Uram!
bocsásd meg, mert nem tudja, mit / beszél! Tudod, hogy ájtatos vala / mindég: ha
tán asszonyt nem esmert volna, úgy / ő angyal is lett volna földeden!”32
A bűnbeesés bibliai történetében a tiltott
gyümölcs megízlelése utáni első mozzanat az, hogy Éva és Ádám észreveszik,
szégyellik egymás előtt meztelenségüket. A nemi vágyhoz társuló bűntudat
jelentkezése ez, / az angyali tisztaság bemocskolódása. Bánk vágyakozott a
bűnbeesés előtti tisztaságra: „Úgy állj meg itt, pusztán, mint akkor a – /
midőn az Alkotó szavára a / reszketve engedő chaos magából / kibocsájta.”33 Ezt
elérni nem volt ugyan képes, de arra igen, hogy az emberi lét kötöttségéből
Istenhez fohászkodjék. „Mennyben lakó szentséges atyám!” – szólítja Istent,
amikor először döbben rá a Melindát fenyegető veszélyre; „Ó, véghetetlen szent
könyörűletesség!” – kiált fel, amikor a veszély gyanúja igazolódni látszik.34
Ámde még ebben a lelkiállapotban is képes arra, hogy az ország nyugalmáért
felelős államférfiként viselkedjék. A Biblia tanításának megfelelően hivatkozik
arra, hogy az uralkodó Isten védelme alatt áll: „Istennek a kenettje egy
királyi felség.”35 Melinda halálával beteljesülő tragikumát Isten büntetésénél
is súlyosabbként, tőle való elszakadásként éli át: „Az ég siket fájdalmaimra –
/ végsemmiség az én ítéletem – / az Isten engem büntetésre nem / tart
érdemesnek; – az angyal, mely jegyezte / botlásaimnak számát, ily következést /
húzó legelső lépésemkor el – / rémült dicső helyén, és félrefordult / könnyes
tekéntettel törölte ki / nevemet az élet könyvéből.”36
Ez a minden mértéket meghaladó bűntudat
mégis kegyelemért kiált. „Irtóztatón büntettél, Istenem!” – rendül meg a
király; Istent említi a Bánk számára kegyelmet kérő Tiborc is.37 Bánk végső,
„alig érthetőleg” elhangzó szavai: „Engedd meg illendően eltemettetnem”38 –
nemcsak azt jelzik, hogy eljutott a tudatáig a királytól kapott evilági
kegyelem, hanem mintha azt is, hogy megérintette az isteni kegyelem reménysége
is.
Katona versei, amelyek a Bán bán két
kidolgozása között születtek, Istentől elhagyott emberről és világról szólnak.
Leggyakoribb szavaik: halál, vég, sír, temető, napszakuk az este és az éj.
„Fásult létemben mártír a lélek”, „hol az az Isten, ki engem eként / nem
teként???” – mintha a végsemmiséget átélő Bánkot hallanók a Kérdés című
költeményben; „elfúltak vérző szivemben / báj s öröm míveikkel” – szól az újra
csak Bánkhoz hasonló lírai hős a Feleletben. „Merő (merev) szemmel, mint egy
halott” – kezdődik A Képzelet, „megmer(ev)ült tetem”-ről olvasunk Az Andalban.
„Oh, millyen nyomorult az ember az élet / ösvényén!” – jajdul fel az Egy Könny
(Betti sírhalmára). Az életben csalódott, Istentől elhagyott, de valamiképpen
mégis Isten után vágyódó ember hangja ez.
Versgyűjteményének két kulcsverse
megítélésem szerint a verseihez, a Múzsához és barátjához címzett bevezetőket
követő A Magányhoz és az üresen hagyott oldal után következő, ezzel kiemelt
Gyermekkor. Az előbbi, amelynek alcíme: Egy embergyűlölői órában, a világból,
emberekből való kiábrándulás okait sorolja; megnyugvást csak a magánytól remél.
A végső magány a sír, ahol az „elhervadt tetem Mennyei része” elpihen.
Megerősíti ezt a következő, Menedék című vers: „itt ölellek által téged /
boldogságom sírhalma, / hová szebben reménylt véged / gördíté a Sors-alma.” Nem
a keresztény vallás által ígért túlvilági boldogság ez, valamiképpen mégis
feloldása a földi szenvedésnek, átlépés a siralom völgyéből egy másik,
boldogságot jelentő létezési módba.
A Gyermekkor visszavágyás abba az időbe,
amikor még nem kellett kiábrándulnia a világból, életből, emberekből, amikor
„Csak gondatlan andal volt a / gondolkozás egész volta”, amikor „Úgy játszodott
elméjével / az Öröm, mint lepkéjével / ő maga”. Istenről, vallásról nincs itt
szó, de háttérként odaképzelhetjük a gyermeki hitet is. Az „édes Gyermekkor”
bája azonban eltűnt, csak „betegen sajgó emléke” maradt.39
Korának egyháza nem fogadhatta el Katona
nézeteit. Történeti kritikája és személyes vívódása ma már megértésre találhat.
Jegyzetek
1 Waldapfel József: KJ Szegeden. Itk 1935,
69–71.
2 KJ összes művei. 1959. II. 327–328, 356. A
továbbiakban erre a kiadásra csak a kötet és lapszám föltüntetésével
hivatkozom.
3 I. 728, 821.
4 Bíró Ferenc: KJ. 2002. 19–21.
5 II. 453.
6 Miletz János: KJ családja, élete és
ismeretlen munkái. 1886. 228–255.
7 II. 530.
8 II. 534.
9 II. 537.
10 II. 545.
11 KJ történelmi művei. 2005. 92.
12 II. 546–549. Passim.
13 II. 551.
14 II. 551–552.
15 KJ történelmi művei. 2005. 101. Mai
helyesírással idéztem.
16 II. 486.
17 II. 470.
18 I. 26.
19 I. 46.
20 A kassai cenzor 1831. dec. 23-án kelt, a
dráma előadását megtiltó véleménye a kéziraton.
21 I. 84.
22 I. 833.
23 I. 932. A példázat az elveszett
bárányról: Lukács 15: 3–7.
24 I. 334. – Flavius Josephus: A zsidó
háború. Ford. Révay József. 1964. 370.
25 I. 350. Júdás neve és szerepének lényege
Flavius Josephus művéből való.
26 Bíró F. i. m. 96–98 és 152–159.
27 II. 100–101.
28 I. 371.
29 I. 472, 474. Az idézett első szöveg Veit
Weber Die Brüder des Bundes für Freyheit und Recht című művéből való fordítás.
30 Máté 10:8, 19:21.
31 Apostolok cselekedetei 4:32, 34–35.
32 I. 520.
33 I. 425.
34 I. 397, 413.
35 I. 446. Pál apostol levele a rómaiakhoz:
„Ahol hatalom van, azt Isten rendelte. Aki tehát szembeszáll a hatalommal,
Isten rendelésének szegül ellene.” (13:1–2.)
36 I. 576.
37 I. 578, 577.
38 I. 578.
39 A verseket a KJ versei című, 1991-ben
megjelent kiadásból idéztem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése