"FEŐ FISKALIS KATONA JÓZSEF FIAM"

A Bánk bán költője az apja szemével

A Katona családban úgy tudták, hogy az 1650-es évek végén Szatmár megyéből Kecskemétre menekült ősük néhány év alatt a város vezetői közé került. Lehet, hogy ez családi legenda volt, de mindenképpen ösztönözte a fölfelé törekvést. Idősebb Katona József, a költő apja takácsmestersége mellett – gyaníthatjuk, hogy annak a kárával – kisebb városi tisztségeket viselt. Elsőszülött fia számára utat kívánt nyitni a vezető tisztviselők közé. Taníttatására nem sajnálta a pénzt. Gimnáziumba a pesti piaristákhoz adta, az ország legjobb hírű iskolájába, abba a városba, ahol németül is megtanulhatott. Instruktort is fogadott mellé. Később ugyan takarékoskodnia kellett: a harmadik osztályt, majd a negyedik második félévét és az ötödiket a kecskeméti piaristáknál végezte a fia. Jogi tanulmányokra felkészítő filozófiai kurzus azonban nem volt Kecskeméten: arra 1807-ben a szegedi piaristákhoz, 1808-ban a pesti egyetemre küldte. Az immár harmadszor Pestre került fiú ekkor – legalábbis egy időre – letért az apja által kijelölt útról. A tizenhét éves fiatalembert magához vonzotta a színház.
Nem volt nehéz csatlakozni az 1807 óta Pesten működő színtársulathoz. Kevesebb volt a színész, mint a szerep, kevesebb volt az előadható darab, mint amennyit a gyér számú közönség kívánt. Műkedvelő színészként is, darabíróként és -fordítóként is főként egyetemistákat foglalkoztattak. Volt, aki tanulmányait abbahagyva a társulat tagja lett. Egy 1812 januárjára keltezett „kötelezése”, amely szerint a társulat „minden terheiben ... részesülni kíván”, mintha arról tanúskodnék, hogy ez a szándék Katonában is fölmerült. Nem tudjuk, mikor és milyen minőségben szerepelt először. Lehet, hogy már az 1808–1809-es évadban. Talán emiatt halasztotta a kétéves filozófiai kurzus befejezését 1809-ről1810-re. Azt fennmaradt színlap is tanúsítja, hogy 1811 áprilisában bemutatták egy fordítását, azt is, hogy 1812 júliusában egy háromrészes „vitézi játék” címszerepét játszotta. 1813 augusztusáig mintegy tíz-tizenkét általa fordított vagy írt darabot adtak elő, ezek többségét többször és több vidéki városban is játszották.7 Emlékezők szerint 1812-ben – műkedvelőként – vezető színésze volt a társulatnak. Ekkor történt, hogy az apja pesti színházban járt kecskemétiektől azt hallotta: komédiás lett a fia. Fölháborodva utazott Pestre. Karacs Ferenc rézmetszőék – náluk lakott akkor a színészkedő joghallgató – elvitték a színházba. Fiának a játéka meghatotta. „Látom, hogy nem komédiás” – mondta megengesztelődve, de hozzátette: „Haza kell neki jönni.” Haza is ment már 1813 elején több hónapra, hogy joggyakorlatot egy kecskeméti ügyvéd mellett folytasson. Hazaindulása előtt egy K. J. aláírású levélben szerelmet vallott a társulat „üdvöskéjének”, Széppataki Rózának. Mire visszatért Pestre, Róza már színésztársa, Déry István felesége volt.1813. augusztus 19-én lépett Katona utoljára színpadra az általa írt István, a magyarok első királya címszerepében. Akkor írhatta, az előadás előtt vagy után talán el is mondta a következő szöveget: „Az én örök útmutatóm azon pályára int engemet, melynek környülállásai megtiltják ezentúl e hasonló munkálkódást édes nyelvemen. Most utoljára kívántam még háláadatosságomat megmutatni, melyet a nemes magyarság is esztendők óta szűntelen nagyobbított szívemben.” Örök útmutatóján az apját kell értenünk, a pályán, amely megtiltja a színészkedést, a jogászit. Egyetemi tanulmányait befejezve 1813. augusztus 28-án királyi táblai jegyző, jurátus lett, megkezdte működését egy ügyvédi irodában: e minőségében és e foglalatossága mellett nem léphetett már színpadra. Azzal azonban, hogy továbbra is írt drámákat, nem szegte meg sem jurátusi kötelezettségét, sem apjának tett ígéretét. Sőt, az apja bizonyára örült, hogy jogász fia az irodalomban is igyekszik nevet, megbecsülést szerezni. Szorgalmasan másolgatta a műveit: a Borzasztó torony, a Monostori Veronka, a Ziska meg a Jeruzsálem pusztulása az ő kézírásában maradt fenn. Lemásolta fia verseit meg Kecskemét történetéről írott művének elkészült fejezeteit is. 1820 novemberében ragyogóan teljesedett a fiába vetett reménysége: 3-án Kecskeméten városi alügyésszé választották, 15-én Pesten megjelent a Bánk bán, 22-én a kecskeméti tanács a város főbírájának és tanácsának ajánlott drámát 100 forint jutalomban részesítette. A következő évtized során Katona teljesítette mindazt, amit a családja várhatott tőle. Kifizette az apja adósságait, elkészítette a számadását sáfári működéséről. Megvette, de a kezén hagyta, majd Sándor öccsére íratta a házát azzal a kötelezettséggel, hogy szüleinek holtukig lakást adjon. János öccsének szőlő telepítésére homokföldet és háztelket vett. Eljárt az apja unokatestvéreivel folytatott perében is.Büszkeséggel tölthette el az apját, hogy a fia 1826-ban főügyésszé lépett elő. Egyenjogú tagja volt már ekkor Kecskemét úri társaságának. Együtt vadászott az urakkal, tréfás naplót írt viselt dolgaikról; lányos házakban vendégeskedett, csípős gúnnyal verselte meg, amit az úri lányokról megtudott. Fia kiterjedt ügyvédi tevékenységének azért is örülhetett az apa, mert főként ennek honoráriumaiból támogathatta a családot. Bizonyára tudott arról, hogy a fia az ügyvédje a város egyik leggazdagabb, a szegényeket és a katolikus egyházat pártfogoló asszonyának, Czollner Mihály vaskereskedő özvegyének. Arról is, hogy a szegények ügyében díjazás nélkül jár el.18 Talán megfordult a szűkös és rossz levegőjű színjátszó helyen is, amikor a fia darabjait adták elő: Kilényi Dávidék 1826-ban a Monostori Veronkát, a bizonyára erősen megkurtított Ziskát és az Aubigny Clementiából magyarított Hédervári Cecíliát, Pergő Celesztinék még ugyanabban az évben az Istvánt. Őt talán kevésbé csüggesztette el, mint a fiát, hogy színházépítési tervét a tanács jobb időkre halasztotta. Azt aligha vette észre, hogy a megerőltető munka is, az írói pályán való elakadást meg sikertelen leánykérését feledtető gyakori mulatozás is tönkreteszi a fia egészségét. Nem tudjuk, hogyan fogadta, hogy a fia, miután rendbe hozta családja dolgát, el akarta kezdeni a saját életét. A 38 éves férfi tele lehetett bizonytalansággal, aggodalommal. A vadásznaplót így fejezte be: „A szerencsétlen tarisznyájú nótárius a Társaságnak minden kincseivel elszökött, és többé nincsen, hagyván maga után egy megszomorodott és több siránkozó – Semmit.”Ezt ugyan aligha olvasta az apa, s ha hallotta is, bizonyára tréfálkozásnak vette, amit a fia 1830-ban újév napján mondott egy barátjának: „Ebben az esztendőben Malakiás napján vagy megházasodom, vagy sok pénzt nyerek, vagy meghalok.”22 Malakiás napja április 15. 16-án halt meg váratlanul, szívszélhűdésben. A közös lakásban élés szoros, mindennapi kapcsolata akkor is megszakadt volna, ha a főügyész életben marad. Bizonyára azért vett ki nagyobb összeget az általa kezelt bitangkasszából, mert önálló élete kezdéséhez szüksége volt rá. Év végéig letörleszthette volna ezt a kölcsönt. Hivatali titokként kezelhették volna ezt a kínos ügyet, ha az apa nem kereste volna új meg új beadványokkal a fia „becsületét”. Megszánták, de meg is fenyegették az ügy lezárásakor: „...a folyamodónak az a legnagyobb baja, hogy fiába, a fiskális úrba, elvesztvén a reménylett jó jövendőt, élete módja valamennyire megnehezedett, de valóban fájdalom is egy oly jó fiúnak, ki atyjának sok adósságainak nagy részét lefizeti, ki testvéreivel sok jót tesz ... eldűlése, azért azonban a folyamodó senkin sem kereskedhetik, annyival inkább egyebet a közös sorsnál nem vádolhat, és senki becsületében, minthogy annak rossz következései is lehetnek, amint már magának a folyamodónak is értésére adtuk, nem gázolhat.” Az idézett írás 1833. február 12-én kelt. Három napra rá mutatták be Kassán a Bánk bánt. De ki tudott arról nemcsak Kecskeméten? Másnapi farsangi bálra készülő nézői, néhány hónap múlva a szereplői is megfeledkeztek róla. Az apa, idősb Katona József 64 éves ekkor. Beteg, szegény, munkára képtelen. Előveszi a fia írásairól készített másolatait. Azt reméli, hogy ezek révén pénzhez jut? Hiú reménység. Fiának 1820 januárja óta vezetett bevételi naplójában a Bánk bán jutalmán kívül irodalmi tevékenységért egyetlen krajcárnyi jövedelmet sem találunk, holott ez időben a ránk maradt adatok szerint darabjait (fordításait, átdolgozásait) több mint harmincszor játszották országszerte. Lehet, hogy ezekért első előadásukkor, az 1810-es években, kapott némi honoráriumot, a későbbiekben azonban a pesti színtársulat sajátjának tekintette őket, vitte magával Miskolcra, Kassára, s adta át másolatukat más társulatoknak is. Nem kapott honoráriumot Katona sem a Bánk bánért, sem a Tudományos Gyűjteményben megjelent tanulmányaiért, sem az Aurorában közölt verséért. Az apa talán a fentiek ismeretében gondolhatott arra, hogy fia eddig nem játszott darabjáért remélhet némi juttatást. A Jeruzsálem pusztulása előadását a pesti cenzor 1814-ben engedélyezte. Előadására talán azért nem került sor, mert írója visszakérte a színháztól a kéziratot: azzal a szándékkal, hogy ennek a verses átdolgozásával vesz részt a kolozsvári drámapályázaton. Id. Katona próbálkozását igazolja a kéziratra 1833-ban került új cenzori engedély, ezúttal Katona 1806/7. évi kecskeméti osztályfőnökétől, Bálinth Antal piaristától: „Érdemesnek találom a játék színi előadásra.”28 Éder György társulata szerepelt ekkor Kecskeméten, előadták a Mombelli grófokat.29 A Jeruzsálemre nem tartottak igényt. Talán Bálinth Antal tanácsára és közreműködésével még ez évben sajtó alá rendezte id. Katona fiának Kecskemét történetéről kezdett, befejezetlen kéziratát, pontosabban erről készített másolatát. A kor szokása szerint előfizetőket toborzott: 131-en jelentkeztek, többségükben kecskemétiek: rokonok, hivatalnoktársak, egykori ügyfelek.30 Nem voltak kevesen, ha arra gondolunk, hogy Vörösmarty 1825-ben megjelent Zalán futására 109-en, Marót bánjára 1838-ban 134-en fizettek elő. Az előfizetők lehetővé tették a Szabados Kecskemét Alsó Magyar Ország első mező várossa történetei megjelenését 1834-ben Pesten, a Bánk bánt kiadó Trattner nyomda örökösének, Károlyi Istvánnak a kiadásában, az édesapa 1833. november 10-én kelt előszavával. Nem tudjuk, ennek a kiadásnak a jövedelméből id. Katona részesült-e. Hornyik János szerint „némi haszon reményében” adta ki a kötetet, de aligha teljesült ez a remény. A történeti mű után szerette volna megjelentetni fiának általa lemásolt drámáit is. Ha kapott némi juttatást Kecskemét történetéért, hasonló reményében, valószínűbb azonban, hogy fia írói hírnevének megalapozásáért. E hírnév kezdeti fölcsillanásaként olvashatta a Hazai és Külföldi Tudósítások Hasznos Mulatságok című mellékletében már 1830-ban azt a fiát gyászoló verset, amely főügyészi tisztsége mellett „több játékszíni darabok szerzőjé”-nek is nevezi. 1834-ben megjelent Könyves Máté Játékszíni koszorúja, benne Katona drámáinak a fölsorolása. A Honművész című lap 1834. augusztus 24-én István, a magyarok első királya budai, szeptember 28-án a Bánk bán kolozsvári előadásáról közölt színikritikát. Ez utóbbi szerint „E jelen darab szerzője helyesen találta el a feltűnő karaktereket, s nálunk, hol csak középszerű eredeti darabot is oly gyéren írnak, egy marad a jobbak közül.” Nem valószínű, hogy id. Katona tudott volna az utóbb említettekről, tudnia kellett azonban Károlyinak, akinek elküldte a Monostori Veronka, a Ziska meg a Jeruzsálem pusztulása másolatát, még inkább Döbrentei Gábornak, a Pest megyei színház akkori igazgatójának, akihez Károlyi továbbította őket. Nem tudunk róla, hogy ígéretet kapott volna akár az előadásukra, akár a megvételükre. A szerzője iránti érdeklődést a Bánk bán 1839. március 23-i előadása keltette fel. A Bánk szerepét játszó Egressy Gábor jutalomjátékaként az akkor még Pesti Magyar Színháznak nevezett Nemzetiben adták elő. Ekkor írta le először a Honművész című lap kritikusa: „Bánk bán mai napig is koronája a magyar színköltészetnek.” Ennek az előadásnak a visszhangja id. Katonához is eljutott. Erdélyi János, igaz, csak bő egy év múlva, erre az előadásra hivatkozva írta a Bánk bánról: „Egyetlenünk a maga nemében.” Kitért azonban arra is, hogy nem ismerik a szerzőjét. Kecskemétiektől várta, hogy megismertetik. Amit várt, teljesült: Csányi János, Katona egykori hivatali főnöke megírta az életrajzát. Még mielőtt ez megjelent, levélváltásra került sor Erdélyi és Csányi között. Erdélyi 1840. május 25-i levelét, amely azt is tartalmazta, hogy a Tudós Társaság támogatásával készül kiadni Katona kéziratban maradt munkáit, Csányi felolvasta id. Katonának. Könnyekig meghatva hallgatta a levelet. Szándékának teljesedését látta Erdélyi tervében. Június 2-i levelében meghatalmazta Erdélyit fiának bárhol föllelhető valamennyi munkájának a kiadására. Erre azonban nem került sor a remélt támogatás elmaradása miatt. Katona-életrajzának utolsó bekezdésében Csányi kitért arra, hogy az író elaggott szülei „inség közt nyomorogva, hallják vagy olvassák, hogy derék fijok munkáját mások használják jutalomszíndarabul.” (Az 1834. évi kolozsvári meg az 1839. évi pesti előadás Egressy Gábor, az 1835. februári budai Kántorné jutalomjátéka volt.) Az ehhez fűzött, talán Erdélyitől, talán a Honművész szerkesztőjétől, Mátray Gábortól vagy segédszerkesztőjétől, Garay Jánostól való lábjegyzet azt javasolta, hogy Katona műveinek kiadója meg a drámáit játszó színház juttasson valamit jövedelméből a szülőknek. Ezért küldött nekik a Bánk bán második kiadását 1840-ben megjelentető Nagy Ignác 40, a drámát 1845 novemberétől sorozatosan, nagy sikerrel játszó Nemzeti Színház igazgatósága képviseletében Nyáry Pál Pest megyei alispán 189 forint 26 krajcárt. Az apa ekkor már nem élt. 1844-ben, 75 éves korában meghalt anélkül, hogy fiának drámaköltői elismertségét megérte volna. Az a vágya, törekvése pedig máig sem teljesült, hogy fiának teljes életműve közismertté váljék.

Az írás bővebb, jegyzetekkel kiegészített változata a Forrás folyóirat honlapján olvasható: kattintson ide!

LORSQUE JE SERAI MORT…

Francis Jammes

Lorsque je serai mort…

Lorsque je serai mort, toi qui as des yeux bleus
couleur de ces petits coléoptères bleu de feu
des eaux, petite jeune fille que j'ai bien aimée
et qui as l'air d'un iris dans les fleurs animées,
tu viendras me prendre doucement par la main.
Tu me mèneras sur ce petit chemin.
Tu ne seras pas nue, mais, ô ma rose,
ton col chaste fleurira dans ton corsage mauve.
Nous ne nous baiserons même pas au front.
Mais, la main dans la main, le long des fraîches ronces
où la grise araignée file des arcs-en-ciel,
nous ferons un silence aussi doux que du miel ;
et, par moment, quand tu me sentiras plus triste,
tu presseras plus fort sur ma main ta main fine
— et, tous les deux, émus comme des lilas sous l'orage,
nous ne comprendrons pas... nous ne comprendrons pas...

CÉDULÁK

A HIMNUSZ

A VALLÁS KATONA JÓZSEF MŰVEIBEN

   A 18. században az európai tudósok, filozófusok, írók jelentős része elszakadt a hagyományos vallástól. Elmélyült az ellentét az egyházak tanítása meg a tudomány eredményei között. Jobban megismerve távoli földrészek népeit, fölmerült a kérdés: kárhozat várja-e azokat, akik nem ismerték meg Krisztus tanítását. Tudomásul kellett venniük, hogy a kereszténységen kívül rekedt vagy azt elutasító népeknek is van vallásuk: a maguk módján ők is egy túlvilági lényhez igyekeznek közeledni. Létrehozta és erősítette ez azt a meggyőződést, hogy Istenhez nem egyetlen út vezet. Elősegítette ez a toleranciát nemcsak a kereszténységet megosztó felekezetek között, hanem azok iránt is, akik másként keresik az Istent. Hozzájárult a valláshoz való viszony megváltozásához – éspedig nemcsak értelmiségi körökben – a szinte a lázadásig menő elégedetlenség azzal, hogy az egyház sok helyütt a világi hatalom, az elnyomó rendszer legfőbb támasza. Vezethetett mindez a hittől való elszakadásra, a vallással szemben való közömbösségre vagy épp az ellene fordulásra is, de vezethetett a felekezeti keretekben el ne férő, dogmákat és szertartásokat nem igénylő vagy elutasító hithez is. Nagy hatású megfogalmazása volt ez utóbbinak A savoyai vikárius hitvallása Rousseau Émile című művében.

   Katona hagyományos hitű és hitét egyházi előírások szerint gyakorló katolikus családban született. Piarista iskoláiban azonban megérinthette az új, főként a természettudományok eredményeit elfogadó vallásosság. Az egyházias történelemszemlélettel való szakítással is találkozhatott: szegedi történelemtanára, Salamon József Vazul helytelenítette a középkori egyházban a külsőséges kultusz terjedését, elismerte Wyclif és Husz kezdeti törekvésének jogosságát, sőt azt is, hogy a reformáció szellemi téren nagy fejlődést indított el.1

   Katona korai drámáiban (fordítások, átdolgozások) a hagyományos vallásosság megnyilatkozásaival találkozhatunk. A Mombelli grófok főszereplője például térdre borulva kéri Istent, hogy szabadítsa meg elrabolt gyermekeit, s meghallgatást talál.2

   A Monostori Veronkában a könnyelműségből vétkező, feleségét megcsaló Szellőrinci Lóránt így fohászkodik: „Ó Ura a történetnek, tedd jövendővé az elmult időket, hogy ismét mint ártatlan ifjú úgy csókolhassam születésemnek szent földjét.” Meghallgatásra talál ez az ima is. A jóságos idős gvárdián ebben a drámában mintegy az isteni irgalom közvetítője, aki nemcsak a bűnét megbánó megtévedt ifjúban, hanem a halála óráján is átkozódó vad Alpári Farkasban is meglátja a jóságnak a magvát.3 A Luca székében a valláshoz társuló népi hiedelem hamissága bebizonyosodik ugyan, mégis eszközül szolgál ez az igazság kiderítésére, a gaztett leleplezésére.

   Az isteni jóság, kegyelem föltétlen érvényesülésével, az egyház tanításainak kétségen kívüli hitelességével, társadalmi szerepének igazságosságával szemben történelmi tanulmányai támasztottak kétséget Katonában. Bíró Ferenc tudatosította, hogy a drámáiban megmutatkozó történelemszemlélet a szülővárosa és környéke múltja iránt már gyermekkorában támadt érdeklődésében gyökerezik.4 Szabados Kecskemét... történetei Előbeszédében a harmadik szakasz tárgyait felsorolva elsőnek a vallást említette Katona, de mintegy eleve számítva arra, hogy teljes nyíltsággal nem írhat róla, hozzátette: „Itt mindazt, ami isteni vagy felsőbb, odahagyjuk tisztelettel az isteni titkok Gondviselőjének, és a felsőbbségnek: mi ezen dolgoknak is csak a puszta viszontagságaival bíbelődünk.”5 Óvatossága nem bizonyult elegendőnek. Kecskemét történetének apja által kiadott kötetébe nem került bele a költözött jászokén kívül a Duna–Tisza közén a 4. század vége óta megfordult népek vallásának ismertetése, elmaradt a kereszténység eredetének, 10. századig tartó történetének, a magyaroknál való meghonosodásának az elmondása is. Ezeknek a fejezeteknek a nagyobb részét Miletz János adta ki 1886-ban a Katona-házban talált kéziratokból.6 Az ő kiadásából is hiányzik azonban A Krisztus halála című fejezet, továbbá a magyarok keresztes hadjáratáról szóló rész három utolsó bekezdése és (jó okkal) a keresztesek (kurucok) későbbi esküszövege. Ezek a Miletz kiadásából is hiányzó részek id. Katona József Kolozsvárra került másolatában maradtak fenn, s nyomtatásban Katona József történelmi műveinek 2005-ben megjelent kritikai kiadásában olvashatók.

   Id. Katona 1834-ben megjelent kiadásában közreműködött, talán cenzorként, Bálint Antal piarista. Az ebből kihagyott fejezetekben ilyeneket olvashatunk:

   A hunok közé „Attila alatt (anno 440) a kereszténység is becsúszott; mert ő nem sokat gondolt azzal, akármit higgyenek is alattvalói, csak békés és jó emberek legyenek s jó hazafiak. De midőn a kereszténység itt is fölül akart kerülni, és végre Buda öccse által pártütést csináltak (449), vége lett az egész igyekezetüknek, és csak az jöhetett be Hunniába, aki köntösével együtt a bőrét a fülére akarta huzatni”.7

   A gepidákról szólva ismerteti Katona az arianusok hitét, kiemelve, hogy szerintük „csak a Szentírás az igazság, és a szent hagyományok vagy tradíciók elvetni valók, mivel ebben csak a papok nyerészkedése fundálódik”.8

   Az avarokról szóló fejezetben – Voltaire törökökről való kedvező véleményére is kitérve – idézi a kán szavait a bizánci császár követéhez: „Nem tudtuk mi azt, hogy miképpen kelljen hitszegővé lenni, ha ti nem lettetek volna mesterünk, tanítónk a hitetlenségben.”9

   A magyarok keresztény hitre térését ezekkel a mondatokkal zárja: „Hála Istennek, a mi lakosaink már most mind keresztények; nem rohannak többé ki békés szomszédjaikra, hogy azokat kifosszák, és egy anya sem sír többé elrabolt gyermekéért. De ehelyett már most önnönmagokat marcangolják, kikelnek egymás ellen a magyarok, és midőn száz és nehány esztendők alatt nyoma sem volt az egyenetlenkedésnek, most majd minden ötödikben pártot ütnek. A régieket azzal mentegetjük, hogy pogányok, csavargók vagy vadak voltak. De mivel mentsük ezeket, akik keresztények?”10

   A kolozsvári kéziratot követő kritikai kiadásban e mondat után még ez áll: „Keresztények! Mi légyen a Kereszténység? nyilván tudja már a világ, szükségtelen azt fejtegetni.”11

   A kereszténység első évezredében az erkölcs hanyatlását észlelte Katona. A III. században „megszűnt az egyenlőség”, „az úr szégyenlette a szegényt atyafiának nevezni”; a IV. század „már rangban látja a papokat”, „már feszeskednek, úgyhogy egy buzgó püspök így kiált fel: »Régen fapoharak voltak az úrvacsoráján, de arany papok – most aranypoharak vannak, de fa papok«”; a VI. században Phokasz bizánci császár azért ismeri el Bonifáciust pápának, mert a konstantinápolyi pátriárka gyilkosság miatt kiátkozta; a VII. században „Veszekednek a pápák. Theodor pápa a felszentelt borból öntött tentája közé, midőn Piusnak kitiltását aláírta”. „Kezdődik az a tanítás, mely azután annyi egyenetlenkedésnek és vérontásnak forrása lett, hogy az ostya Krisztusnak valóságos teste és vére”; Konstantinápolyban 756-ban átok alá vetik a képek tiszteletét, 30 év múlva Iréne császárné érvénytelenítteti az átkot, s ezt ellenző fiát megvakíttatja.12 Ezek és hasonlók után ironikusnak látszik az a megjegyzés, hogy „A kereszténység egész pompájában volt már”, amikor a magyarok fölvették.13 Katona nem hagy kétséget afelől, hogy István király erőszakkal tette kereszténnyé a magyarokat, az őt segítő németekkel meg az általuk hozott vallással szemben való gyűlölet tört ki 1046-ban; a kereszténységhez való ragaszkodása miatt I. Andrást is meggyűlölték, öccse, Béla mellé állottak, csak neki sikerült rávenni őket, hogy fogadják el a kereszténységet.14

   Különösen rossz volt Katona véleménye a keresztes hadjáratokról. A magyarok nehezen mozdultak. A „legszentetlenebb” életű papok meghirdették a búcsút, de sem részt venni, sem anyagi áldozatot hozni nem kívántak a hadjáratért. (Említi itt Katona Bertholdot, a kalocsai érseket, akiből a Bánk bán Ottója lett.) A már említett (elhagyott) utolsó bekezdések elsőjében szánakozva írt a hadba kényszerített egyszerű emberről: „Már most nem lehet senkit megtartóztatni – a haldokló atya haszontalan nyújtotta ki reszkető kezeit az útra felkészült fia felé, hogy ne hagyná el őtet – haszontalan nyújtotta a gyermekágyban lévő anya férje felé nála lévő csecsemőit, hiába hítták segítségül az Istent az árván maradók – mert Istent csak Keleten mondották lenni s uralkodni. – Az atya s anya, feleség és árva – s úgy az elmenő keservesen sírt: de hiába, mert menni kelletett: mert a pap a prédikáló székből azt hirdette ki, hogy az Isten kinyitja a Mennyeknek kapuját annak, aki magát napkeleten – agyon fogja üttetni.”15 (Hasonló szöveg található a keresztes háborúról Virág Benedek Magyar századok című művében.)

   Katona munkájának köztörténeti részében is találhatunk az egyházi felfogástól eltérő megállapításokat. Nagy Constantinusról például ezt írta: „fertelmes tettei miatt mindenektől megutáltatván (megölte feleségét, fiát s sok érdemes embereket), kereszténnyé lett (mivel a pogány papok meg nem engedhetvén neki, a keresztények mindjárt feloldozták).16 A keresztény Európa értékrendjével így fordult szembe: „Balgatag kényessége Rómának (a kereszténységnek is később), mely azt lármázta, hogy minden jövevény nemzet barom, mivelhogy helyet keresvén magának, nem vihette a hátán házát, mint a csiga, hanem szekerekkel és marhával vándorlott. Természetes, hogy amíg magának fegyverrel nem csikarhatott ki tartományt, addig vándorbőréből ki sem vetkőzhetett; minekutána pedig ez megtörtént, és magát rendbeszedte, akkor nekik kellett a jó példát és józanítást tulajdonítani. Mintha bizon akik Persia és Kina mellől (a tudományok fészkétől) jöttek, azoknak még a városi és polgári életet a rómaiaktól kellett volna megtanulni! És a hunnus is vagy a magyar is alábbvaló lett volna az itt ásítozó német és tót keresztényeknél!!!”17 A kritikai kiadásban a Függelékbe sorolt kivonatok, másolatok között arra találunk példát, hogy Katona igyekezett visszafogni a felekezeti gyűlölködést. A ferences Blahó Vince forrásként használt művében eretnek prédikátorok, tévelygések szerepelnek, Katona helyettük új prédikátorokat, új tudományokat írt; az első kecskeméti kálvinista prédikátor neve után Blahónál ez áll: „Bár konkolyt ne hintegetett volna”, Katona ezt elhagyta. (Blahó 1772-ben Kecskeméten tartott búcsúbeszéde helytörténeti anyaggal kiegészítve 1775-ben jelent meg Nagyszombatban, új kiadása: Kecskemét, 1991.)

   Végül is mivel volt elégedetlen Katona a vallás(ok) történetében? Előbb a „szent együgyűség”, a „dedkori paradicsom” elveszítésével, majd a Krisztustól tanított „minden pipere nélkül való szent vallás” ellentéteket, békétlenséget szülő túlbonyolításával. A teológia felől nézve bizonyára naiv, elfogadhatatlan a kritikája, jóllehet nem esik messze az Isten és embertárs iránti szeretet Krisztustól adott legfőbb parancsával, ahogy az Máté evangéliumában található (22; 36–40).

   A vallás felvilágosodott értelmezése drámái közül legtisztábban a 16. századi franciaországi vallásháború egy epizódját bemutató Aubigny Clementiában található. A protestáns király ellen a katolikus hit védelmében fellázadó De la Châtre marsallban feltámad a kétely: „Hát csupán a te segítségedre vagyon-é szükség, hogy az Isten áldása elterjedhessen, és csupán tetőled függ-é az Isten irgalmassága?18 Míg ő kétségei közt hánykódik, alvezére, főlovászmestere szólaltatja meg a föltehetően Katonáéval azonos vélekedést: „Hidd el nékem, Châtre, az embereknek véleménye, melyet isteni tiszteletnek nevezünk, nem egyéb egy bálháznál, ahol is török, zsidó, indus, görög és római maskarák fordulnak elő, senki sem láthatja, hogy melyik lárva rejtheti el a nagyobb szépséget.” Vallási közömbösség azonban nem következik ebből a vélekedésből, amely eszünkbe juttatja a Lessing Bölcs Náthánja által idézett példázatot a három gyűrűről. A főlovászmester, Sericour így folytatja: „Majd az éjfélnek órájában le fognak a lárvák hullani, és minden a maga formájában áll a bíró előtt. Én, tudom, nem fogok elpirulni, mert én ámbár egyhez ragaszkodtam is, de nem gyűlöltem a többieket.”19 (A cenzor úgy találta, hogy ez a dráma „Istenről nagyon illetlenül szól; és régi vallásbéli villongásokat eléhoz.”20 Az első tagmondatnak nem volt igaza, a másodiknak igen.)

   A huszita vezérről, Ziskáról írott dilógiájában igyekezett Katona a vallási motívumot mellőzni, mivel azonban mégis szükség volt rá, a dráma elé illesztett tanulmányban, a szövegéhez fűzött jegyzetekben és az utószóban, a Toldalékocskában kerített rá sort. Az L.

   F. Schulz 1808-ban Bécsben megjelent művéből fordított bevezető tanulmány mind a máglyahalálra ítélt Husz Jánost, mind követőjét, az azonos sorsra jutott Prágai Hieronymust megértéssel, sőt rokonszenvvel mutatja be, de mintegy a cenzúrának hozott áldozatul hozzáteszi: „Így múlt ki az emberiségnek két remeke, kiket az eltévelyedés és vakság az Isten, ember, Anyaszentegyház és haza ellen felbuzdított – amidőn abban mégis szent kötelességet álmodoztak magoknak.” A folytatás mintha az Aubigny Sericourjától idézett mondatra felelne: „Az utolsó napon reménylem, meg fogjuk látni, ha oly rettenthetetlen bátorsággal állnak-é az örök Bírónak ítélőszéke előtt, mint a vesztő farakáson.”21

   A vallási gyökerű ellentétek kibékítő megoldásra jutnak mind az Aubignyban, mind a Ziskában: IV. Henrik békét ajánl a lázadó De la Châtre-nak, a marsall leánya a királypárti gróf Aubigny felesége lesz, Ziska az ellene harcoló Dube bárót vejévé fogadja, s a Toldalékocska arról szól, hogy Csehországban helyreállt a béke. Ennek az utolsó bekezdése azonban a vallást Amerika bennszülöttei közt terjesztő spanyolokról szólva arra figyelmeztet, hogy a vallás miatt vagy ürügyén újra meg újra véres ellentétek támadhatnak.

   Vallási gondolatkörbe tartozó kétséggel a már említett Luca székében is találkozunk. Az anyját halottnak, apját gyilkosának tartó Lázár így viaskodik – némileg Hamletre emlékeztetve – a halál gondolatával: „A halálnál egy új életbe lépünk. A halálos ágy azon gyermeki bölcső, amelyből, mint a főniksz hamvából, új férgecskék gyanánt pezsdülünk ki – igen – igen – igen, ezt a küszöböt megesmérjük, de hogy azon túl mi vagyon, árok-é vagy domb? Megakad. Az én fekete hacukájú tanítóm azt mondá, hogy örökkévalóság. Jámbor! Nevet tudtál néki adni; de hogy mi légyen, azt megfejteni nem tudtad.”22

   Az Aubigny vagy a Ziska írása közben dolgozta át Katona Fr. X. Giržiknek a pesti német színházban 1792-ben bemutatott drámáját István királyról. Átdolgozásának lényeges újsága, hogy nála István szánakozik a pogányság mellett a végsőkig kitartó Kupán: „Miért nem térítette őtet az ő jó angyala hozzám az igaz útra; hiszen ama szent Pásztor előtt is kedvesebb az egyetlenegy megtért bárány, melyért a kilencvenkilencet elhagyta.”23

   A Jeruzsálem pusztulása szerint Istennek nincs örök időre választott népe. A rómaiak fogságába esett zsidó főpap, József megadásra szólítja fel Jeruzsálem védőit: „Isten elhagyta ezen helyet, és a rómaiakhoz költözött” – mondja. Az itt Józsefnek nevezett Flavius Josephus zsidó háborúról írott művében így találjuk idézett mondatának a forrását: „Isten, aki sorra osztogatja az egyes nemzeteknek a világ uralmát, most Itália oldalán van.”24

   A Jeruzsálem pusztulása ránk maradt kéziratán két cenzori engedély olvasható: 1814-ből Stipsics pesti, 1832-ből Bálinth Antal kecskeméti cenzoré. A szövegben több húzás található egyiküktől vagy másikuktól. Ezek részben a borzalmakat érintik: a gyermekgyilkosságot, az ostromlott városból kiszökött zsidókkal való kegyetlenkedést. De elhagyásra ítélték József imént idézett beszédének a nagy részét is Isten kegyelmének változékonyságáról. Kihúzták Matathiasnak, József Jeruzsálemben fogságban tartott apjának ezeket a különös áthangzást tartalmazó mondatait is a kivégzett Júdásról, a jóakaratú őrről, aki ki akarta őt és feleségét szöktetni a városból: „Meghalt érettünk. Nem virágzott néki jó cselekedetének jutalma! Megkoronázni óhajtotta cselekedeteit – ah, az ő koronája tövises volt – s a halált szülte néki; és még azon halál se lehetett irigységre méltó, mert az árulás büntetésének képe vala. (...) Nem volt az ő munkája megkoronázva!!!”25 Júdás, töviskorona, árulás – Jézus halála vetül rá ezekre a mondatokra!

   A Bánk bán első kidolgozásának évében fordította Katona Fr. W. Zieglertől a Jolánta, a jeruzsálemi királyné című drámát. Törvényre hivatkozó embertelenség és törvényszegő emberiesség csap össze benne. Bíró Ferenc hívta fel a figyelmet a Bánk bán problematikájával való érintkezésére. Ugyanő mutatott rá Katona korábbi történelmi drámái és a Bánk bán Isten-képének eltérésére. Isten a korábbiakban nincs jelen: az általa kialakított világrend határozza meg eleve a népek sorsát, az egyéneké ettől függetlenül alakulhat. A Bánk bánban a személyes sorsot meghatározóan van jelen Isten.26

   A Bánk bánból sem hiányzik azonban Katonának a történelmi műveiből ismerős egyházkritikája. Az első kidolgozás Előversengése és a végleges szöveg előszavául szolgáló Jegyzés nyomatékosan hívja fel a figyelmet arra, hogy ennek a tragikus történetnek az előidézője egy főpap botrányos cselekedete: a királynénak a pápa hosszas tiltakozása ellenére érseki tisztségre emelt testvére meggyalázta, erőszakkal magáévá tette az ország nádorának a feleségét. Az Előversengésben az áll, hogy egy veresruhás, pohos ember tükröt tart a kezében, „de háttal a szemünknek, hogy nem lehet belé tekinteni”. „Az a Religió”, amely elrejti a tettest, hogy „botránkozásba híveit ne hozza”.27 A jegyzés is világossá teszi, hogy csak Berthold, az érsek lehetett valójában a drámában Ottónak nevezett személy: „először megcsalta mátkáját, s azt hírlelte, hogy neki Szűz Mária megjelent álmában és szüzességre intvén (ha nem későn) papságot javasolt. Mihelyest Gertrudison a szerencsétlenség megesett, senki se tudta, hova lett – András keservesen panaszolkodott ellene a pápánál, mert úti költségre meglopta a királyné kasszáját. Többé be se bocsájtatott az országba”.28

   Jelenits István 1991-ben a kecskeméti piarista gimnáziumban tartott előadásában meggyőzően bizonyította, hogy a vallási érzés- és gondolatkört főként Tiborc képviseli a Bánk bánban. Számos megnyilatkozása azonban – éppen ezért – kemény kritikát mond a megromlott egyházról. „Ők monostort, templomot / építenek, hol úgy sípolnak, úgy / megzengenek, hogy a zarándokok / táncolni kénytelenek a sáros utcán: / nekünk pedig nincs egy jó köntösünk, / melyben magát az ember egy becses / védszent előtt mutathatná meg a / templomban.” Majd: „Tűrj békességgel, ezt papolta az / apáturunk is sokszor: boldogok / a békességesek, mert Isten fiainak / hívatnak, – úgy de tömve volt magának / a gyomra. Istenem! Mi haszna? Ha, / szorongat a szegénység, a pokolt / nem féljük – a mennyország sem jön oly / szép színben a szemünk elébe.”29 Lázadó és lázító szavak? Jézus azt az utasítást adta az apostoloknak, amikor szétküldte őket hirdetni a mennyek országát, gyógyítani, halottakat feltámasztani: „Ingyen kaptátok, ingyen is adjátok.” A gazdag ifjúnak pedig azt tanácsolta: „menj, add el, amid van, és árát oszd szét a szegények közt”.30 Az I. század keresztényeiről ezt olvassuk: „Egyikük sem mondott birtokából semmit sem a saját tulajdonának, hanem mindenük közös volt. (...) Nem is akadt köztük szűkölködő, mert azok, akiknek földjük vagy házuk volt, eladták, s az eladott javak árát elhozták és az apostolok lába alá tették. Ebből aztán mindenkinek adtak kinek-kinek szükségéhez mérten.”31

   Tiborc nem Istent vádolta, hanem méltatlan szolgáit. Az Isten elleni vádat nem hagyta ellenvetés nélkül. Bánk szavára, hogy Isten „a legcsekélyebb férgecskének is / teremte oltalom-fegyvert, csupán / az asszony-állatról felejtkezett el”, térdre esve így fohászkodott: „Uram! bocsásd meg, mert nem tudja, mit / beszél! Tudod, hogy ájtatos vala / mindég: ha tán asszonyt nem esmert volna, úgy / ő angyal is lett volna földeden!”32

   A bűnbeesés bibliai történetében a tiltott gyümölcs megízlelése utáni első mozzanat az, hogy Éva és Ádám észreveszik, szégyellik egymás előtt meztelenségüket. A nemi vágyhoz társuló bűntudat jelentkezése ez, / az angyali tisztaság bemocskolódása. Bánk vágyakozott a bűnbeesés előtti tisztaságra: „Úgy állj meg itt, pusztán, mint akkor a – / midőn az Alkotó szavára a / reszketve engedő chaos magából / kibocsájta.”33 Ezt elérni nem volt ugyan képes, de arra igen, hogy az emberi lét kötöttségéből Istenhez fohászkodjék. „Mennyben lakó szentséges atyám!” – szólítja Istent, amikor először döbben rá a Melindát fenyegető veszélyre; „Ó, véghetetlen szent könyörűletesség!” – kiált fel, amikor a veszély gyanúja igazolódni látszik.34 Ámde még ebben a lelkiállapotban is képes arra, hogy az ország nyugalmáért felelős államférfiként viselkedjék. A Biblia tanításának megfelelően hivatkozik arra, hogy az uralkodó Isten védelme alatt áll: „Istennek a kenettje egy királyi felség.”35 Melinda halálával beteljesülő tragikumát Isten büntetésénél is súlyosabbként, tőle való elszakadásként éli át: „Az ég siket fájdalmaimra – / végsemmiség az én ítéletem – / az Isten engem büntetésre nem / tart érdemesnek; – az angyal, mely jegyezte / botlásaimnak számát, ily következést / húzó legelső lépésemkor el – / rémült dicső helyén, és félrefordult / könnyes tekéntettel törölte ki / nevemet az élet könyvéből.”36

   Ez a minden mértéket meghaladó bűntudat mégis kegyelemért kiált. „Irtóztatón büntettél, Istenem!” – rendül meg a király; Istent említi a Bánk számára kegyelmet kérő Tiborc is.37 Bánk végső, „alig érthetőleg” elhangzó szavai: „Engedd meg illendően eltemettetnem”38 – nemcsak azt jelzik, hogy eljutott a tudatáig a királytól kapott evilági kegyelem, hanem mintha azt is, hogy megérintette az isteni kegyelem reménysége is.

   Katona versei, amelyek a Bán bán két kidolgozása között születtek, Istentől elhagyott emberről és világról szólnak. Leggyakoribb szavaik: halál, vég, sír, temető, napszakuk az este és az éj. „Fásult létemben mártír a lélek”, „hol az az Isten, ki engem eként / nem teként???” – mintha a végsemmiséget átélő Bánkot hallanók a Kérdés című költeményben; „elfúltak vérző szivemben / báj s öröm míveikkel” – szól az újra csak Bánkhoz hasonló lírai hős a Feleletben. „Merő (merev) szemmel, mint egy halott” – kezdődik A Képzelet, „megmer(ev)ült tetem”-ről olvasunk Az Andalban. „Oh, millyen nyomorult az ember az élet / ösvényén!” – jajdul fel az Egy Könny (Betti sírhalmára). Az életben csalódott, Istentől elhagyott, de valamiképpen mégis Isten után vágyódó ember hangja ez.

   Versgyűjteményének két kulcsverse megítélésem szerint a verseihez, a Múzsához és barátjához címzett bevezetőket követő A Magányhoz és az üresen hagyott oldal után következő, ezzel kiemelt Gyermekkor. Az előbbi, amelynek alcíme: Egy embergyűlölői órában, a világból, emberekből való kiábrándulás okait sorolja; megnyugvást csak a magánytól remél. A végső magány a sír, ahol az „elhervadt tetem Mennyei része” elpihen. Megerősíti ezt a következő, Menedék című vers: „itt ölellek által téged / boldogságom sírhalma, / hová szebben reménylt véged / gördíté a Sors-alma.” Nem a keresztény vallás által ígért túlvilági boldogság ez, valamiképpen mégis feloldása a földi szenvedésnek, átlépés a siralom völgyéből egy másik, boldogságot jelentő létezési módba.

   A Gyermekkor visszavágyás abba az időbe, amikor még nem kellett kiábrándulnia a világból, életből, emberekből, amikor „Csak gondatlan andal volt a / gondolkozás egész volta”, amikor „Úgy játszodott elméjével / az Öröm, mint lepkéjével / ő maga”. Istenről, vallásról nincs itt szó, de háttérként odaképzelhetjük a gyermeki hitet is. Az „édes Gyermekkor” bája azonban eltűnt, csak „betegen sajgó emléke” maradt.39

   Korának egyháza nem fogadhatta el Katona nézeteit. Történeti kritikája és személyes vívódása ma már megértésre találhat.

Jegyzetek

   1 Waldapfel József: KJ Szegeden. Itk 1935, 69–71.

   2 KJ összes művei. 1959. II. 327–328, 356. A továbbiakban erre a kiadásra csak a kötet és lapszám föltüntetésével hivatkozom.

   3 I. 728, 821.

   4 Bíró Ferenc: KJ. 2002. 19–21.

   5 II. 453.

   6 Miletz János: KJ családja, élete és ismeretlen munkái. 1886. 228–255.

   7 II. 530.

   8 II. 534.

   9 II. 537.

   10 II. 545.

   11 KJ történelmi művei. 2005. 92.

   12 II. 546–549. Passim.

   13 II. 551.

   14 II. 551–552.

   15 KJ történelmi művei. 2005. 101. Mai helyesírással idéztem.

   16 II. 486.

   17 II. 470.

   18 I. 26.

   19 I. 46.

   20 A kassai cenzor 1831. dec. 23-án kelt, a dráma előadását megtiltó véleménye a kéziraton.

   21 I. 84.

   22 I. 833.

   23 I. 932. A példázat az elveszett bárányról: Lukács 15: 3–7.

   24 I. 334. – Flavius Josephus: A zsidó háború. Ford. Révay József. 1964. 370.

   25 I. 350. Júdás neve és szerepének lényege Flavius Josephus művéből való.

   26 Bíró F. i. m. 96–98 és 152–159.

   27 II. 100–101.

   28 I. 371.

   29 I. 472, 474. Az idézett első szöveg Veit Weber Die Brüder des Bundes für Freyheit und Recht című művéből való fordítás.

  30 Máté 10:8, 19:21.

   31 Apostolok cselekedetei 4:32, 34–35.

   32 I. 520.

   33 I. 425.

   34 I. 397, 413.

   35 I. 446. Pál apostol levele a rómaiakhoz: „Ahol hatalom van, azt Isten rendelte. Aki tehát szembeszáll a hatalommal, Isten rendelésének szegül ellene.” (13:1–2.)

   36 I. 576.

   37 I. 578, 577.

   38 I. 578.

   39 A verseket a KJ versei című, 1991-ben megjelent kiadásból idéztem.