OROSZ LÁSZLÓ 100

 

FEKETE TULIPÁNOK, FAZEKAS LAJOS SZONETTJE (1957)

  

Hívom Fazekas Lajost, legyen velünk a kecskeméti könyvtárban, ahol apám századik születésnapját fogjuk ünnepelni. Készül is rá, aztán lemondóan legyint, megviselné a hosszú utazás. Helyette elmesél egy történetet.

   Mielőtt továbbadnám, néhány szót írok Lajosról. 1957-ben érettségizett apám osztályában, bár eredetileg nem tartozott a társasághoz. Makón volt gimnazista, és amikor kitört a forradalom, az ottani diákság vezetője lett. A bukás után édesanyjával és testvéreivel Kecskemétre menekült, míg édesapját, aki makói rendőrkapitányként a forradalmárok mellé állt, letartóztatták. Lajos az érettségi évében járt, természetesen be akarta fejezni a gimnáziumot, amit csak titokban tehetett meg. Valaki apám osztályát ajánlotta neki. Nem csak az osztályfőnök, az osztálytársak is pontosan tudták, mi várna Lajosra, ha kiderülne, ki is valójában, de egy emberként vigyáztak rá.     

    Miután leérettségizett, két könyvet ajándékozott neki apám. Lajos úgy emlékszik, azt mondta, azért, mert ezekből két példánya van. Az egyik a Szent Lajos király hídja volt, Thornton Wilder regénye, a másik egy verseskötet, Nagy Lászlóé, alighanem az ’56-ban megjelent Rege a tűzről és a jácintról. Lajost nem kérhetem, keresse meg a könyveket, mert sok évvel ezelőtt megvakult. Dolgozik ugyan így is, filmet rendez, lediktálja a forgatókönyveit és telefonon magyarázza el a munkatársaknak a dramaturgiát, a beállításokat, a képeket, de a könyvespolcán már nem ismeri ki magát. Az emlékei közt viszont nagyon is. Azt mondja, a könyvek nem az egyébként színjeles érettségit jutalmazták, hanem már az irodalmárt, a költőt. A szonettre is emlékszik, amellyel fölhívta apám figyelmét magára. A Fekete tulipánokra.

Sötét virágok tátogó hada

Fekete fényt liheg: a tulipánok.

Árnyékaik nyújtózkodó liánok;

Langyos, sötét a bolyhos éjszaka.

 

Az ég fekete tulipánkehely,

Pelyhes-titokzatos. A kerti törpék

Forognak. Lenn az árnyak szerte törték

A fényt. Most nincs idő, se tér, se hely,

 

Se rossz, se jó, csak éj, sötét ruhával.

Egy pávapille szőrös potrohával

Le s föl szuszog a szárakon. Halál.

 

Bebújok egy kehelybe. Rám talál.

Nem mozdulok, csak összerogyva várok:

Lihegnek a fekete tulipánok.

   1957-ben írta a verset, amikor terjedni kezdtek a hírek a megtorlás áldozatairól. A halálfélelem szonettje, a rémületé, amelyet egyformán érezhetett a diák és a tanár, s amelyről, bár beszélni nem volt szabad, de verset költeni lehetett róla. Sőt kellett. Menedék lehet-e egy tulipánkehely a halálhozó pávapille elől? A vers ’57 decemberében jelent meg a Tiszatájban, de jóval korábban, a tulipánok tavaszi nyílása idején született, akkor mutatta meg osztályfőnökének, sokkal később nem is tehette volna, mert apámat július 15-ére virradó éjjel letartóztatták.

     Lehet, hogy valóban két példánya volt a könyvekből apámnak, de valószínűbb, hogy egyszerűen szokása volt könyvet adni a végzős tanítványoknak. Egyszer még én is kaptam. Tanítani ugyan hivatalosan nem tanított, de úgynevezett külön-latinra jártam hozzá, amit hetenként kétszer „nulladik órában”, vagyis reggel héttől nyolcig tartott. Év végén minden külön-latinos kapott egy könyvet, én Iszaak Babel Lovashadseregét, holott egyáltalán nem számítottam jó latinosnak. Hadd másoljam ide egy véletlenül fölbukkanó Babel mondat egy darabját: „…hol találok kerek e világban még egy ilyen apát, mint az én apám?” 

    Rábukkanok egy másik ajándékkönyvre is, ezt nem adta, hanem kapta apám. Keresztury Dezső: A magyar irodalom képeskönyve. Magvető Könyvkiadó, Budapest, 1956. A belső címlapon: „Szeretettel osztályfőnökünknek 1957-ben végzett osztálya, a IV. b.: Ballai Béla, Bányai László, Bodóczky László, Csábrándy János, Cseri Kálmán, Deli Lajos, Fazekas Lajos, Fehér István, Góg Béla, M. Kiss Antal, Lehóczky Imre, Orosz Ernő, Pataki József, Petrás János, Petrilla András, Scheitz Endre, Staud Gábor, Szabó Mihály, Szatmáry Mihály, Tréfás Antal. Megtalálom az osztály érettségi tablóját is Az arcképek fölött magától értetődő természetességgel tündököl az új címer. Nem a Kádárék által kreált csillagos-kalászos, hanem a forradalom Kossuth-címere, amelyet a zászlókból kihasított Rákosi-címer helyére varrtak, svájcisapkájukra tűztek, tankok oldalára festettek ’56 októberének forradalmárjai. 1957 júniusában nem lehetett veszélytelen a címer alatt megjelenni, azt is megkockáztatom, az új rezsim elleni demonstrációnak számított az ilyen akció.