Fodor András: Szólj költemény
Ez a mű kettős adósságot törleszt. Egyik elsősorban a Nagy emberek élete sorozat szerkesztőjéé, kiadójáé: ők az ifjúságnak, a költészettel most ismerkedőknek, az emberségüket most formálóknak tartoztak könyvvel a proletárköltészet és proletárhumanizmus legnagyobb magyar alakjáról. Másik közvetlenebbül a szerzőé, a 40-es évek végén indult költőgeneráció rangos képviselőjéé: ő — annyi más társával együtt — József Attilának az adósa: vallomással, hűségnyilatkozattal az emberi és költői példáért.
A könyv dicséretére mindenekelőtt az válik, hogy a két adósságot egyszerre, harmonikus egységben törleszti. Pontos, megbízható ismereteket ad a kezdő olvasó számára is követhető módon, de nem alacsony színvonalon, nem gügyögő egyszerűsítéssel — és ugyanakkor vallomás is a könyv, a költőutód nem rejtegetett, rajongó szeretete fűti.
Fodor András jó másfél évtizede írt Ének József Attiláról című költeményét így kezdte: ,,Mintha csak élne, itt van ő egészen.” Nemcsak a költemény, e könyv írása közben is ott volt egészen emberi és költői valójában a szerző lelkében, elméjében. Ott van a könyvben is. Fodor nem csupán közöl, leír, elbeszél: megjeleníti, szinte átéleti velünk a költő életét. Mestere a jellemző vonások biztos kezű kiemelésének, nagy érzelmi erejű, szuggesztív jelenetek teremtésének. íme egy jelenet Attila hajósinas korából: „Sikálja a hajó fedélzetét, szidolozza réz alkatrészeit. Naphosszat meregeti a vizet a Dunából. A vizes kötél véresre horzsolja tenyerét. Vasárnaponként röstell hazajárni. Nem panaszkodik, de pár hónap múltán batyuba kötött holmijával ott áll a Lovag utcai ház előtt. Vágyódva és félve nézi nővéréék kivilágított ablakait. Etus talál rá.” (25. I. — Ez a rövid mondatos, érzelmi mélységét nem a stílustól, hanem a tényéktől nyerő részlet — sok hasonlóval együtt — Illyés Petőfi-életrajzát juttatja az olvasó eszébe.)
Fodor — ha, mint láttuk, szépírói eszközökkel él is — nem oldja regénnyé József Attila életrajzát. Kortársi emlékezések kitűnően választott részleteivel sokszorozza meg a nézőpontokat, a költő verseiből vett idézetekkel mutatja meg az életrajzi mozzanatok, élmények mélységét. Csak említeni tudom, az idézésre nincs hely, hogyan elevenedik meg apró idézetek tükreiben, mit jelentett József Attilának a ferencvárosi bérház és környéke (14-—15. I.), mit Szabadszállás (19. I.).
„Mibennünk hát nem torzulhat el arca” — kezd Fodor András egy másik versszakot imént idézett költeményében. Elsősorban a költői arcra, a szellemire gondolunk e sor olvastán. Nem torzul el az ebben a könyvben, hiteles és arányaiban is pontos. De nemcsak azzal nézhetünk szembe. Akárcsak az elkezdett versszak folytatása, e könyv is újra meg újra emlékezetünkbe idézi József Attila fényképekről jól ismert „okos fejét”, „dacosan csontos, magas homlokát” is. Irodalomtörténészeink közül főként Keresztúry Dezső szokott arcképeket elemezni, a külső vonások állandó jellegzetességeiben és árulkodó változásaiban mutatni meg belső tartalmat: egyéniséget és állapotot. Fodor András is bravúros biztonsággal él ezzel az eszközzel. A kínálkozó példák közül két jól ismert, a kötet illusztrációi közt is fellelhető fénykép elemzését idézem:
„A harmincéves férfi kifele és befele forduló két arcát fölismerhetjük akkoriban készült fényképein. Az egyiken az Opera mellett állva, kora tavaszi napsütésben néz vissza. Öltözéke rendes, gondos, akár a kistisztviselőké. De egyik életrajzírójától tudjuk, ezt a szabályos eleganciát többnyire zárójelbe tette a kalap és a cipő, mely a kelleténél mindig nagyobb volt egy-két számmal. A képen mindenesetre a puhakalap szegélye alól, az árnyék homályából is bizakodó, derűs tekintet sugara érzik. A másik, 1935-ből való felvétel közvetlen közelből mutatja az arcot, de a szemgödrükbe esett karéjos, fénytelen szemek mintha tárgytalanul, valami bizonytalan rettenetbe figyelnének; a félredöntött fej, lekonyuló bajusz, a dudorodó, meztelen halánték, de még a rövidre nyírt haj örvénye is valami befele csavarodó nagy szomorúságot, űzöttséget tükröz” (167—8. I.).
„Mint káoszban, mely csillagot teremhet, vad kínok közt is kereste a rendet . . .” —jellemezte költeményében Fodor András József Attila költői alkotásmódjának lényegét. Ebben a könyvben verselemzések egész sorában bonthatja ki, mutathatja meg költészetének csillagot termő művészi rendjét. A terjedelem korlátai miatt nincs lehetősége sok vers felvonultatására, még kevésbé aprólékos elemzésekre — de szüksége sincs erre. A mesterségben járatos költő precíz tudásával, árnyalatokra is pontosan reagáló érzékenységével képes kiemelni a kötetekből a jellemző verseket, a versekből a lényeges mozzanatokat. A versek minden képére, mondatára, szavára kínosan ügyelő „tanáros” elemzésekkel szembesítve néha talán túlságosan nagyvonalúnak tűnnek Fodor versmagyarázatai, de míg az előzők gyakran fárasztanak, ezekben egy pillanatra sem engedi figyelmünket lankadni a telitalálatok szüntelen villódzása. Igazságtalan ugyan, a közismert „nagy” versek bemutatása helyett példaként mégis a kevésbé számon tartott, ritkábban emlegetett költemények szépségeinek megcsillantására utalnék, a Rög a röghöz (45. I.) meg a Gyöngy (81. I.) elemzésére, József Attila természetlátása csokonais közvetlenségének megmutatására (83—4. I.) vagy arra, hogyan figyel fel Fodor egyetlen szó- kapcsolatban („hideg vonyít”) a még példaképekhez igazodó kezdő költő egyéni hangjának felszakadására (39. I.). „És nem talált a földön menedékre.” József Attila életrajzához, költői pályájának képéhez ez a szintén Fodor András költeményéből vett keserűen summázó mondat is hozzátartozik. Volt ennek a nagy költőnek az életében számos olyan neurózist szülő mozzanat, amelynek az említése máig is szinte neurotikus hatást kelt, annyiféle — többnyire nem is oktalan és jogtalan —érzékenységet sért. Gondolok itt a párttal való kapcsolatának problémáira, Babitscsal való ellenségeskedésére, Illyéstől való elhidegülésére éppúgy, mint a sikertelen szerelmekre. Fodor András nem kerüli ki ezeket a kérdéseket. Okos megfontoltsággal, józan mérséklettel többnyire nem ülteti a vádlottak padjára azokat, akik nem szerették a költőt elég „szilajon”, de minden rokonszenvünket megőrzi az iránt a sokat szenvedett ember iránt, aki ezt a szilaj szeretetet igényelte.
„Miénk lett egészen” — idézzük ismét Fodor András másfél évtizede írt költeményét. A könyv utolsó fejezete azonban nem egészen ezt tanúsítja. Az 50-es évek dogmatikus irodalompolitikája tisztelgett ugyan József Attila előtt, de teljes meg- és elismerését gátolta is. Ma már megnyílt a lehetőség a teljes örökség birtokba vételére, de feladat van még elég. „A mai és ezutáni generációknak sem lesz könnyű dolguk: a terek, utcák tábláin, tankönyvek lapján klasszikussá hűlt alakot kell elevenné váltaniuk.”
Ehhez kitűnő segítség ez a könyv.
OROSZ LÁSZLÓ (Forrás, 1971/4)
