50 ÉVES A FORRÁS

50 éves a Forrás. A márciusi szám emlékezésekkel van tele. Néhány írásban apánkat is emlegetik, többnyire Katona József és az irodalomtörténet írás kapcsán, Pintér Lajos azonban személyes emlékeket is közöl. A Csongrádról Kecskemétre került költő „földijeként” tekintett a szomszédos Csépáról származó „Orosz Laci bácsira”, s alighanem apánk is így tartotta számon a Forrás ifjú szerkesztőjét.

Szigorú, talán kicsit mogorva is, nehezen barátkozó – írja róla, aztán hozzáteszi – időnként azért feloldódott, és olyankor megcsillantotta humorát, iróniáját és öniróniáját. Lajos össze is gyűjtött néhány humoros epizódot, nem túl sokat sikerült neki, talán azért, mert inkább élete vége felé volt kapcsolatban apuval, amikor már egyre jobban illett rá a Lengyel József könyv címe: Kicsi mérges öregúr. Én sokkal régebbről ismerem, pont a születésem óta (26 éves volt akkor), és úgy emlékszem rá, mint jó humorú, barátságos fiatalemberre. A humornak persze valami emelkedett, intellektuális, talán nem is mindenki által követhető formájára gondolok, a rajzszögbe ültető helyzetkomikum azt hiszem, tényleg távol állt tőle. Eszembe jutnak a gyerekkori nyelvi játékok, alig tudtam beszélni, de ha megkérdezte, hogy hívják a kis rókát, rávágtam: apróka. Azt is megtanította, hogy a jóllakott elefánt a telefánt. Közös olvasmányunk a Micimackó volt, és amikor iskolába mentem, megkaptam a Tanár úr kéremet is. Az Így írtok ti minden versét kívülről tudta (ma is az ő hangján hallom: 'sz nem is tudok olvasni, csak írni) és emlékszem, milyen vidáman hozta haza Benjámin László Kis magyar antológiáját (Elkettyent smóren,  piti pók dugeszban smárolja a  stekszet…) s amikor Shakespeare-t tanította, soha nem mulasztotta el felolvasni a Kálnoky fordítást: Felség, a franc föld künyső parlatán elült a hadvasak zadorlata. Ha az internálótáborban és a börtönben töltött hónapokról beszélt, a tanárurak cellájáról, abban is sokkal több volt a humor, mint a keserűség, nota bene, éreznie kellett, ígéretes pályát tört félbe a forradalom utáni megtorlás.
Eszembe jut még egy kép, tél van, a rosszul begyújtott ócska vaskályhából nem a kéménybe, a szobába árad a füst, ki kell nyitni az ablakokat, hogy tisztuljon a levegő. Bástilajososra mélyíti a hangját: Oszlik lelkemnek barna gyásza…  
Ha gombfociztunk, az ő csapatában Sárosi, Toldi, Zsengellér játszott, természetesen Háda védett, az enyémben Albert, Mészöly, Tichy Lajos és valami félreértés folytán Jasin volt a kapus. Sokkal jobb volt nálam, tudott csavarni, ívelni, bepattintós öngólt rúgatni, de az igazi fociban én voltam a fürgébb. Tőle tanultam meg sakkozni és sokat úsztunk is együtt. Tiszai gyerek lévén jól és kitartóan úszott, Szepezden néha csónakot is béreltünk, és messze beeveztünk a Balatonba. Kecskeméten is el-eljárt az uszodába, de azt hiszem a természetes vizeket jobban szerette. Egy őrült belerúgott a fejével a lábamba – háborgott egyszer, miután hazabiciklizett az uszodából.
Azt hittem, hogy apám összes rigolyáját ismerem, de a Pintér Lajos által emlegetett bor-kóla keverék engem is meglepett. Tudom, hogy egy időben vagány dolognak számított kólát tölteni a vörösborba, na de hogy egy ilyen konzervatív professzor is... Talán az előzmény az lehetett, hogy valamikor a hatvanas években (megnézem a naplóját: 65 nyarán) Olaszországban járt és hazahozott egy Coca-Colát.  Egy 2 decis üveget az egész családnak. Kortyolhattunk belőle mi gyerekek is, és izgatottan vártuk a hatást, mi fog történni. Akkoriban valahogy a kapitalista métely és az amerikai kóla egymás szinonimájának számított, azt mondanom sem kell, hogy itthon egyáltalán nem lehetett ilyesmit kapni. A borok tekintetében egyébként elég különös ízlése volt. Az édes homoki vörösborokat szerette. Ez így túlzás, inkább úgy mondom, azokat hajlandó volt meginni. Próbáltam olykor valami jobb borral meglepni, de többnyire kudarcot vallottam. Kaptam egyszer egy láda príma ausztrál Shyrazt, olyat, amit ott is csak a leggazdagabbak isznak (ráadásul az én grafikámmal volt fölcímkézve), na hát azzal majdnem kidobott. Élete vége felé egyre édesszájúbb lett. Gyakran meglátogatott egy török galériás és ajándékul mindig baklavát hozott. Egyszer hazavittem apunak. Ez nem rossz – mondta. Ennél nagyobb dicséret soha nem hagyta el a száját (na jó, a Németh László könyveket leszámítva). Attól kezdve rendszeresen szállítottam neki a baklavát, ami állítólag a legjobb ankarai baklavaszalonból származott. Annyira azért nem szokott rá, hogy Magyarországon is keresse, pedig talán lett volna, aki csinál neki (például a cukrásszá avanzsált kémiatanár kolléga, Fodor Csiszta). Nem szokott rá komolyan a cigarettára sem. Nagyanyámmal el-elbagóztak (ő Fecskét, nagymama Nikotex munkást szívott), aztán amikor nagymama meghalt, abbahagyta ő is. A fönti rágyújtós képet valamikor a nyolcvanas évek elején készíthettem.